Blogturné - Erin Watt: Cifra palota

Miért: Sorozatfolytatás. ROYAL!

Tartalom: Halálos ​ellenségekből váratlan szövetségesek?

Két fiatal mindent megtenne azért, hogy megvédjék, ami számukra a legfontosabb.

Ella Harper eddig minden kihívással megküzdött, amit az élet az útjába sodort. Kemény és kitartó lány: mindennél fontosabb számára, hogy megvédje a szeretteit. Rég elvesztett apja felbukkanása és a barátja életének hajszálon függő összeomlása talán mégis túl nagy terhet jelent a számára.

Reed Royalnak gyorsan felforr az agyvize, és még gyorsabban jár el a keze. De most visszaüt rá, hogy eddig minden problémát erőszakkal oldott meg. Ha meg akarja menteni saját magát és a lányt, akit szeret, felül kell emelkednie gyötrő múltján és megtépázott hírnevén.

Senki sem hisz abban, hogy Ella túlélheti a Royalokat. Mindenki biztosra veszi, hogy Reed mindenkit tönkretesz.

Talán igazuk van.

Minden és mindenki összeesküdött, hogy szétválassza Ellát és Reedet. Meg kell találniuk a kiutat a törvény szorításából, muszáj megmenteniük a családjukat, és kideríteni az összes titkot a Cifra Palotában. (Könyvmolyképző)

Vélemény: Ez a rész nagyon ütősre sikeredett. A két írónő mindent megtett azért, hogy feltegye az i-re a pontot, hiszen ez az utolsó rész, ami Ella és Reed kapcsolatát helyezi a középpontba. A második kötet akkora csavarral ért véget, hogy egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne folytassam angolul az olvasást... Azonban, a rossz minőség miatt meg kellett várnom a fordítást, de azt kell mondanom, hogy megérte!  Egyrészt, most sincs vele probléma, abszolút élvezhető a magyar verzió is, plusz a történet, na attól letettem a hajamat. 

Oké, azt azért nem árt leszögeznem, hogy ez a rész minden eddiginél jobban magában hordozza a szappanopera-faktort. Szinte tíz oldalanként történik egy váratlan fordulat, vagy csavar, ami engem sokszor a szó szoros értelmében befeszített olvasás közben. Többször azon kaptam magam, hogy ökölbe szorult a kezem, mert egyszerűen azt éreztem, hogy nem lehet igaz! Ezt a két szerencsétlent már tényleg csak tragédiák sújthatják? Ella és Reed rengeteget szenvednek, és olyan helyzetekkel szembesülnek sokszor, hogy az már-már a hihetetlen határát súrolja. A könyv elég hosszú, ennek ellenére, meglepően kevés olyan pillanatot találtam, ami a boldogságukat bizonyította volna. Imádtam ezt a drámavonatot, nem mondom, hogy nem így van, de én valamivel több boldog pillanatot szerettem volna nekik. 

Az a baj, hogy szavakba sem tudom önteni, hogy mennyire gyűlölöm Ella biológiai apját, Steve-t. A férfi felbukkant a Megtört herceg végén, majd rögtön úgy kezdett el viselkedni, mintha bármit megtehetne Ella-val, aki, bár tény, hogy az ő lánya, eddig a létezéséről sem tudott! Ez mi? Egyáltalán, hogy képzeli? Callum egy biztonságos otthont teremtett a hősnőnk számára, végre mindenki elfogadta a jelenlétét, erre megjelenik ez a pöcsfej (bocsánat, de ennél már csak csúnyább jelzőkkel tudnám ott jellemezni), és elvárja, hogy mindenki rögtön haptákba vágja magát. Ráadásul ott van még Dinah is, akitől az embernek minden egyes másodpercben, amikor csak a színen van, kinyílik a bicska a zsebében. Ennél a nőnél gusztustalanabb hárpiát ritkán láthatunk. Nem péklapát, fejlövés kellene neki! A férjével egyetemben, nyilván. 

Azoknak, akik hozzám hasonlóan rajongtak az előző kötetekért, ezt is csak ajánlani tudom, ugyanis hozza azt a színvonalat, mint az elődjei, sőt, olykor még meg is haladja. 

Kedvenc karakter(ek): Reed, Ella, Easton
Gyűlölt karakter(ek): Steve, Dinah
Pont:10/20

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Sándor Alexandra Valéria
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 208
Oldalszám:
Sorozat: The Royals (#3)

Résztvevő blogok listája:

10.16. - Kelly&Lupi olvas
10.18. - Angelika blogja
10.20. - CBooks
10.22. - Sorok között
10.24. - Könyvvilág
10.26. - Ambivalentina
10.28. - Dreamworld
10.30. - Deszy könyvajánlója


Nyereményjáték:

Melyik országé ez a palota? A kép és egy jellemző mondat alapján ki kell találnotok, melyik ország királyi, hercegi palotáját mutatjuk nektek! Ezután már csak be kell írnotok a rafflecopter doboz megfelelő sorába a megfejtést, és már esélyesek is vagytok a könyvek megnyerésére. 

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

Itt található az egyedülálló 80 m hosszú tükörterem.

a Rafflecopter giveaway

Blogturné #101 - Soman Chainani: Jók és Rosszak iskolája

Miért: Már régóta el akartam olvasni.

Bevezető: A Twister Media Kft. elhozta hazánkba Soman Chainani népszerű trilógiájának első részét, a Jók és Rosszak Iskoláját. A regény már hat kontinensen megjelent, 23 nyelvre fordították le és hamarosan film is készül belőle. Gyertek és járjátok be velünk a Jók és a Rosszak Iskoláját, a tornyokat és a furcsa szobákat, barangoljatok velünk a kék minden árnyalatában játszó fák között a Végtelen-erdőben és fedezzétek fel velünk a mesék világát egy kissé más értelmezésben. Ismerkedjetek meg Agathával, aki egy temető mellett lakott és biztos volt benne, hogy a Rosszak közé kerül, illetve Sophie-val, aki kiskora óta hercegnőnek készül és eredendően Jónak tartja magát. Agatha mégis Végestelen lesz, Sophie pedig Végességes. Vajon hiba történt vagy a két lány nem is az, akinek feltételezi magát?Az út első napjára 2015. november 7-én kerül sor, majd ezt követően minden nap másik hét blogger segítségével ismerhetitek meg a Jók és a Rosszak Iskoláját. Eközben persze érdekességekkel is találkozhattok, illetve részt vehettek a rendhagyó nyereményjátékunkon is, melynek díja - a kiadó jóvoltából - nyolc példány a Jók és a Rosszak Iskolája című könyvből, továbbá a blogok némelyikén még egyéni nyeremények is lesznek: könyvjelző, órarend és kitűzők!

Tartalom: Sophie és Agatha jó barátnők; a következő tanévben felfedezik, hová kerül minden eltűnt gyerek: a Jók és Rosszak Iskolájába, ahol egyszerű fiúkból és lányokból tündérmesehősöket és gazembereket képeznek. Gavaldon legszebb lánya, Sophie egész eddigi életében titkon arról ábrándozott, hogy elrabolják, és elviszik egy elvarázsolt világba. Rózsaszín ruhákban, fess topánkákban jár. Rajong a jó cselekedetekért, ezért egészen biztos abban, hogy nagyon jó jegyeket kapna a Jók Tagozatán, és dicséretes mesekönyv-hercegnő bizonyítványa lehetne. Agatha viszont mindig formátlan, fekete hacukákban jár, gonosz macskája van, és szinte mindenkit utál, ezért természetesnek látszik, hogy ő a Rosszak Tagozatára kerül.

Amikor azonban a két lány a Végtelen Erdőbe kerül, azt tapasztalják, hogy sorsuk a remélttel éppen ellentétesen alakul, és hamar rájönnek, hogy egy tündérmeséből a leggyorsabb kivezető út az, ha… végigélik.

Vélemény: Csak egy szó: IMÁDTAM! Így, csupa nagybetűvel. Igaz, az elején nem voltam benne biztos, hogy ezt a könyvet nekem találták ki, ugyanis kezdetben egyensúlyozik a Middlegrade és a YA között, ami nekem nagyon furcsa volt... De amint beindult a történet, már nem volt ezzel gond, köszönhetően a két főszereplőnknek, akik jobban nem is különbözhetnének egymástól. Azt hiszem nem én vagyok az egyetlen, aki bátran ki meri jelenteni, hogy Sophie-tól több alkalommal is idegrohamot kapott, ugyanis a lány elképesztően idegesítő. Önző, ráadásul elképesztően buta, de abból a fajtából, aki meg van róla győződve, hogy mindenkinél jobban tudja a dolgokat. Nagyon harsány karakter, akit eleinte nehéz hova tenni, annak ellenére, hogy már a fülszövegből is kiderül, hogy ő kerül a Rosszak Iskolájába, nem véletlenül, mondjuk így. 

Agatha nagyon jól ellensúlyozza a barátnője viselkedését, de nem azzal, hogy ő annyira elképesztően Jó, hanem sokkal inkább a ténnyel, hogy szinte egész idő alatt kételkedik saját magában. Pont az önbizalomhiánya teszi nagyon szerethető leányzóvá, ráadásul sokan bele tudjuk élni magunkat a helyzetébe, hiszen mindenkivel előfordult már, hogy úgy érezte, nem illik bele egy adott közösségbe, mert az emberek kinézik onnan, csak a külseje miatt, ahelyett, hogy befelé néznének, és észrevennék a másik belső értékeit. Ez egyébként a történet legnagyobb zsenialitása, mivel van egy üzenete, ami egyszerű, de ugyanakkor nagyszerű. Felhívja az ember figyelmét arra a problémára, hogy a fiatalok valóban hajlamosak a külső máz alapján megítélni a társaikat, és ezért sokszor méltatlanul viselkednek azzal, aki szerintük nem illik bele a sztenderd képbe.   

Harry Potter-rajongóknak kötelező ez a könyv, mert annyira erős benne a nosztalgia-faktor, hogy el nem tudom nektek mondani. Vannak párhuzamok, de mégsem mondanám, hogy a történet a másik koppintása lenne, hiszen egy teljesen más közegben játszódik a történet. A Jók és Rosszak Iskolája kicsit olyan, mint egy leegyszerűsített - de még véletlenül sem lebutított - Roxfort, ahova biztosan sokan szívesen járnának, szinte mindegy, melyik részébe.  Én személy szerint nagyon élveztem azokat a fejezeteket, amik a hétköznapi életet mutatták be, hogy miként készítik fel a diákokat arra, hogy hercegek, hercegnők, boszorkák, vagy gonosz mágusok legyenek. Ráadásuk egyik-másik mellékszereplő is szépen ki lett dolgozva, ilyen például a Végességesek táborába tartozó Pötty, akinek a képességét szerintem sokan szeretnénk a magunkénak tudni - édesszájúak előnyben! -. Ott van még Beatrix is, az elkényeztetett hercegnőcske, aki leginkább csak drámázni tud, de az igazi meglepetésember az Iskolamester, aki az intézetet vezeti. Imádtam azt a csavart, ami a személye köré lett építve, és nagyon remélem, hogy ezzel a trilógia többi részében is komoly dolgokat fog véghezvinni az író.
Egy külön jó pont - szerintem legalábbis -, hogy a szerelmi háromszög remekül lett kitalálva. Valódi, de mégsem... Mert van benne valami kényelmetlen feszengő érzés, amitől azt érzed, hogy ez így nem működik. Maga Tedros - Arthur király fia - is őrlődik a saját érzései között, szinte nem tudja eldönteni, hogy Sophie valóban szereti-e, vagy csak játszik vele, és Agatha-val kapcsolatban is vannak aggályai. Nekem nagyon tetszett ez a bizonytalanság, ami szabályosan belengi az egész szálat. 

Kedvenc karakter(ek): Agatha, Tedros
Gyűlölt karakter(ek): Sophie
Pont: 10/20

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Bózai Ágota
Kiadta: Twister Média
Év: 2015
Oldalszám: 584
Sorozat: The School for Good and Evil (#1)

 

Résztevő blogok listája:

11/07 Deszy Könyvajánlója

11/08 Letehetetlen

11/09 Kelly és Lupi Olvas

11/10 Always Love a Wild Book

11/11 Függővég

11/12 Dreamworld

11/13 CBooks

11/14 Könyvszeretet

Nyereményjáték:

A Twister Media Kft. bőkezűségének köszönhetően ezúttal rendhagyó nyereményjátékra invitálunk titeket. Minden állomáson egyéni játék és egyéni nyeremény vár Titeket. Összesen nyolc példány Jók és Rosszak Iskolája kerül kisorsolásra, továbbá könyvjelzők, órarendek és kitűzők. Érdemes játszani minden állomáson, így nagyobb eséllyel nyerhetitek meg a könyvek egyikét. Sikeres játékot!

Figyelem! A postázás kizárólag magyarországi címre történik. A nyertesnek pedig 72 óra áll rendelkezésére válaszolni a megküldött értesítő levelünkre, ellenkező esetben újat sorsolunk.

A mai feladat: Egy mesehős neve lett elrejtve a posztban, ezt kell beírnotok a Raffle-dobozba. :)

a Rafflecopter giveaway

Blogturné #97 - Lacey Weatherford: Nikki nyomában

Miért: Egy ideje már szemeztem vele.

Tartalom: Chase Walker régebben rendes srác volt – megnyerő, sportos, fényes jövő várt rá. De az életét sújtó tragédia után mélységesen elkeseredik. Az alkohol és a kábítószer fogságában fel sem tűnik neki, hogy eltékozolja az ifjúságát, mígnem egy nap letartóztatják. Chase anyja nem bírja tovább nézni, ahogy a fia tönkreteszi az életét, így vidékre költöznek nyugdíjas katona nagyapjához. Chase egyáltalán nem örül az új helyzetnek, míg össze nem ismerkedik Nikkivel, a helyes pomponlánnyal, aki rá sem néz a magafajta rögbijátékosokra. Chase azonban nem az a típus, aki megfutamodik a kihívások elől, és elhatározza, hogy meghódítja Nikkit. Hamar rájön, micsoda mélységek rejlenek a csinos pofi mögött. Nikki balzsam a meggyötört lelkének. De amikor a lány életét is tragédia sújtja, Chase egyszeriben a végső megpróbáltatás előtt találja magát. Bízhat Nikkiben, és mindabban, amit tőle tanult? És ez elégnek fog bizonyulni? Egy tragédia megváltoztatja az életedet. Kettő felforgatja. (Könyvmolyképző)

Vélemény: Egyszerűen imádtam ezt a könyvet... Pedig valójában nem nagyon ad nekünk újat. Úgy is mondhatnám, hogy sok szempontból klisés történettel van dolgunk, de ahogyan az egész el van mesélve... Az engem azonnal levett a lábamról. Ennek persze könnyen lehet az az oka is, hogy az utóbbi időben sok, relatíve hasonló könyvet olvastam, és Weatherford könyve egy igazán üdítő kis színfolt volt ezen a nem is tudom milyen színű palettán.
Chase Walker, a főszereplőnk, aki kezdetben egy szerintem igazán kiállhatatlan alak, aki nincs tekintettel senkire és semmire...És, bár ez a viselkedés meg van indokolva, de annyira tucatszerű, hogy az ember egyszerűen átsiklik felette, mondván, ezt ezerszer láttam már, mi lesz még? Chase addig feszíti azt a bizonyos húrt, mígnem az anyja megmakacsolja magát vele szemben, és ez egy komoly változást okoz a kamasz életében. Nagyrészt pedig éppen ez - na, meg persze Nikki - lesz az oka annak, hogy Chase valódi jellemfejlődésen megy keresztül az események hatására, és ehhez hasonlót én nagyon régen nem láttam már YA-regényben. Külön kiemelném ebből a szempontból Chase nagyapját, aki egy igazi, keménykötésű farmerember, és mint ilyen, a puszta felbukkanásával is hat, nem csak a fiúra, de ránk olvasókra is. Bár, lehet, hogy én csak azért éreztem így, mert a saját nagyapáimra emlékeztetett a karaktere, nem is tudom... Mindenesetre, az biztos, hogy remekül ellensúlyozza Chase lázadó természetét, és a tekintélyt parancsoló viselkedése idővel az unokájára is kihat. De hasonló szempontból szeretném kihangsúlyozni Türkit, a sziámi harcoshalat, ami az egyik legcukibb háziállat valaha - közvetlenül Cam Rafaello-ja után -.
Amúgy a cselekmény olyannyira Chase-re koncentrál, hogy a főszereplő lányról nagyon keveset tudunk meg összességében ahhoz képest, hogy a fiú milyen sokat tesz azért, hogy sikeresen meg tudja hódítani Nikkit.  Eleinte attól féltem, hogy ez nagyon zavarni fog, de rá kellett jönnöm, ahogy a történet haladt előre, hogy ez pont így volt jó, mert így is érezhető volt, hogy Nikki a bájosságának köszönhetően rabolhatta el a kemény rögbis szívét. Egyébként én nem vagyok odáig ezért a sportágért - egyrészt, mert halványlila segédfogalmam sincs a szabályairól, másrészt meg azért mert túl durvának tartom -, de hála az égnek, Weatherford könyvében ez csak amolyan mellékszál, nem igazán kerül szóba. Dzóval, ha valakit esetleg elrettentene ez a része, nyugodtan adjon neki egy esélyt.
A hangsúly egyértelműen a fiatalokon van, és a kapcsolatuk szerintem elképesztően aranyos. Rózsaszín, persze, de olyan, nem is tudom, élvezhető módon az. Nem giccses, nem irritáló, hanem nagyon szép és átérezhető, ami egy kellemes érzést ad, ha valaki már kezd besokallni az instalove-os cukormázbaforgatott, giccsparádéba hajó romantikus szálakkal.
Ami pedig igazán kimagaslóvá teszi a szememben ezt a könyvet, az a vége. Első olvasásra szabályosan kiakadtam rajta, hogy mégis hogy lehet egy ilyen történetnek, ami ennyire szívet melengető, ugyanakkor borzongató, de ugyanakkor egy ennyire tasliszerű befejezése... Majd amikor kicsit lenyugodtam, és már így gondoltam végig az utolsó fejezeteket, rá kellett jönnöm, hogy bizony, ez így tökéletes. Bármennyire is szokatlan elsőre, ennek így kellett lennie. Ettől lesz életszerű, valódi történetté ez a regény. Mert olykor nem az a happy end, amit elsőre gondolnánk.
YA és NA-rajongóknak is nagyon tudom ajánlani a könyvet, mert vannak benne olyan témák, amik inkább az idősebb, fiatal felnőtteknek fognak tetszeni, és olyanok is, amik a kamaszokat is prímán le tudják kötni. 

Kedvenc karakter(ek): Chase, Nikki
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 10/20

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Papolczy Péter
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2015
Oldalszám: 272
Sorozat: Chase Walker (#1)

Résztevő blogok listája:

• 11/1 Kelly Lupi olvas
• 11/3 CBooks
• 11/5 Deszy könyvajánlója
• 11/7 Insane Life
• 11/9 Dreamworld
• 11/11 Media Addict

Nyereményjáték:

Chase Walker egy nagyon tehetséges amerikai futball játékos és a regényben is elég sok szó esik erről a játékról. Így mi is úgy döntöttünk, hogy ez a sport lesz a nyereményjátékunk középpontjában.

Minden blogon egy-egy híres amerikai futball csapat logóját fogjátok látni. A feladatotok, hogy kitaláljátok, melyik csapatról van szó, és az elnevezésüket írjátok be a rafflecopter megfelelő mezőjébe.

Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz! A nyertesnek pedig 72 óra áll rendelkezésére a megküldött e-mailre válaszolni, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

a Rafflecopter giveaway

Catherine Doyle: Vendetta

Miért: Megtetszett a fülszövege.

Tartalom: Ha bosszúról van szó, a szerelem komoly bonyodalmat jelent.

Sophie Gracewell élete örökre megváltozik, amikor öt testvér költözik a kisvárosi kísértetházba. Amikor megismeri Nicolit, hirtelen egymással vetélkedő családok kereszttüzében találja magát. Ahogy a lány családjának múltja lassan felszínre tör, rá kell jönnie, hogy a Nicoli iránt érzett vonzalma több veszélyt rejt magában, mint valaha is gondolta volna.

Vélemény: Sokat vártam erre a könyvre, de azt kell mondanom, abszolút megérte, mert Catherine Doyle debütáló regénye remekül sikerült. Engem szinte már a legelső fejezettel sikerült levennie a lábamról. 

Nem mondanám, hogy a stílusa kiemelkedne a többi hasonló YA-regény sorából, ugyanolyan jó, mint bármelyik másik kedvencemé, viszont hangulatteremtés terén azt kell mondjam, számomra hozott valami újat. Remekül egyensúlyozik a kissé baljós hangulat, és a humor között. Az egyik pillanatban még nevettem Sophie esetlenségén - ami egyébként meglepő módon aranyos volt, s nem irritáló, mint a legtöbb esetben -, a következőben pedig teljesen elkomorultam, amikor a Falconi testvérek feltűntek a színen. 

Az öt fiú közül nem meglepő módon, Nicoli a legfiatalabb, akinek igen hamar megtetszik a felszolgálóként dolgozó lány, ám a kapcsolatuk nem bontakozik ki azonnal, mint a példaként szolgáló Rómeó és Júlia esetében, sőt, éppen ellenkezőleg. Sokak számára meglepő lehet, de ebben a regényben a legkevésbé sem a romantikán van a hangsúly. Alig két-három olyan jelenettel találkozhatunk, ahol érezhető, hogy a főszereplőink kezdenek egymásba szeretni. A történet fókusza sokkal inkább Nicoli-ra és a testvéreire fókuszál, a köztük lévő kapcsolatot, és az egymáshoz való hűségüket mutatja be inkább, valamint rávilágít ennek hátterére. 

Érdekes módon, Doyle-nak sikerült elérnie, hogy a fiúk, bár jóllehet, öten vannak, a legkevésbé sem hasonlítanak egymásra belső tekintetében. Mindenki egy-egy egyéniség, aminek én csak örülni tudok. Ez főleg az ikrek esetében válik egyértelművé, akik szinte semmiben sem egyeznek. Közülük én egyedül Luca-t emelném ki, mert, bár nem a legkedvesebb srác, akivel valaha dolgom volt ifjúsági regényben, mégis van benne valami, ami miatt azonnal megszerettem, jóllehet, tartok tőle, hogy ennek meglesz még a böjtje.. De nem érdekel. 

Egy egészen apró problémám mégis csak van a könyvvel, ez pedig Sophie legjobb barátnője, aki szerintem egy annyira elbénázott mellékszereplő, hogy még a nevét sem voltam hajlandó megjegyezni. Értem én, hogy a brit akcentusa miatt egzotikus csajnak számít Chicago-ban, de ami ezen kívül megmaradt a fejemben vele kapcsolatban, az az, hogy elképesztően idegesítő volt. Nagyon okosnak próbálja magát beállítani, de közben olyan hülyeségeket mond és tesz néha, hogy esküszöm, kedvem lett volna előkapni a péklapátot.

Nem is tudom mit emelhetnék még ki ebből a könyvből anélkül, hogy spoilerekkel árasztanám el a bejegyzésemet, de talán még annyit elárulhatok, hogy Doyle egy egészen új színben tünteti fel előttünk a maffiavilágot, ami miatt most én is kicsit más szemmel nézek erre a könyvre.

Az egész köteten érződik, hogy ez csupán egy bevezető volt, eltérően a mostanság olyan divatos, rétestészta módjára nyújtható trendtől, miszerint egy-egy kötet egy-egy pár történetét meséli el nekünk. Mint tudjuk, ennek megvan az a hátránya, hogy mindig újabb és újabb karaktereket lehet behozni, így a sorozatot voltaképpen soha nem kell befejezni. Nos, az írónő ezzel szemben egy hagyományos trilógiával rukkol elő, ami véleményem szerint egy üde színfoltot jelent a mai divatban. 

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki egy kicsit is szerette a Keresztapa-filmeket, vagy csak érdeklődik a téma iránt, mert Catherine Doyle biztosan nem fog csalódást okozni, ezt garantálom. Én már tűkön ülve várom a folytatást, jóllehet, az csak jövő januárban érkezik majd. 

Kedvenc karakter(ek): Nico, Sophie, Luca

Gyűlölt karakter(ek): Jack

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Chicken House Ltd.
Év: 2015
Oldalszám: 352
Sorozat: Blood for Blood (#1)

Jennifer L. Armentrout: Origin

Miért: Kezdek Armentrout-függővé válni.

Tartalom: Daemon bármire képes, hogy visszakapja Katy-t. 

A Mounth Wheaterben tett felemás kirándulás után Daemon kénytelen szembenézni az elképzelhetetlen valósággal: Katyt elrabolták. Minden arról szól, hogyan szerezhetné vissza. Amit ehhez tennie kell: eltaposni bárkit, aki az útjába kerül? Megtörtént. Felégetni a világot maga körül, csak azért, hogy Katyt megvédhesse? Boldogan. Felfedni a fajtája létezését a világ előtt? Ezer örömmel. Semmitől sem riad vissza. 

Katy nem tehet mást, minthogy a túlélésre koncentrál. 

Noha a józan esze azt súgja, ellenségek veszik körül, vannak pillanatok, amikor ő sem tudja már biztosan, ki melyik oldalon áll. Az emberiségén? A Daedalusén? Esetleg a Luxenekén?

Bár együtt a legerősebbek, minden bizonytalanná válik körülöttük. Ki melyik oldalon áll majd, amikor a harc elkezdődik?

Vélemény: Miután befejeztem az Opalt, alig vártam, hogy megjelenjen ez a könyv, de be kell vallanom, eleinte kissé szkeptikus voltam ezzel a résszel kapcsolatban. Mivel ez már a negyedik kötet a Lux-szériában, és az előző rész igen magasra tette a mércét, tartottam tőle, hogy ez már nem lesz olyan jó... De tévedtem. Méghozzá súlyosan. Bár egyelőre nem igazán tudom megfogalmazni, mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Imádtam, ez nem vitás, de most, hogy a végére értem, egyszerűen nem tudom szavakba önteni, amit igazából érzek. De azért megpróbálom. 

Kezdjük ott, hogy már a legelső fejezet teljesen magával ragadott. Mivel azt néhány nappal a megjelenés előtt már el lehetett olvasni, nagyjából egy hétig a falat kapartam, hogy megszerezhessem végre az egész könyvet, és szabályosan rávethessem magam.

Eleinte furcsa volt, hogy a két szemszöges megoldás nem minden fejezetben, vagy éppen fejezetenként volt tapasztalható, mint azt vártam. Nem ritka, hogy fejezet közben vált nézőpontot az írónő, de az sem, hogy egy fejezetet csak az egyik főszereplőnk nézőpontjából láthatunk. Ez egyrészt érdekessé, másrészt kissé kiszámíthatatlanná tette az egész cselekményt, ami már enélkül a fogás nélkül is baromi izgalmas lett volna. A történet egyik fele olyan, mint egy bizarr sci-fi, ami hajlamos horrorba átmenni, a másik fele pedig az igazi katasztrófafilm. Ami tönkremehet, az tönkremegy, az emberek hullanak mint a legyek... És én még azt hittem, én vagyok az, aki imádja kínozni az írásaiban felbukkanó karaktereket. Most rá kellett jönnöm, hogy Armentrout még jobban ért ehhez - azt, hogy élvezné, nem tartom valószínűnek -. Leginkább az lepett meg ezen a téren, hogy Armentrout tényleg nem kímélt senkit. Mindenkibe belerúgott legalább kétszer, ha nem háromszor. Nem egy olyan pillanat volt, amikor szabályosan felfordult a gyomrom - például attól, amit a Daedalus művel Katyvel csak azért, hogy elérje, amit akar -, de az is megesett párszor, hogy szívem szerint szabályosan üvöltöttem volna Lochannel - a laptopommal -, hogy ez most mégis micsoda? Hogy lehet ezt így megoldani? És hogy várhatja el ezek után Armentrout, hogy az olvasói ölbe tett kézzel üljenek egy éven keresztül, és várják az ötödik részt? 

Tudom, hogy a kritikám eddig nem túl összefüggő, vagy ilyesmi, de egyszerűen képtelen vagyok logikusan végiggondolni ezt a könyvet, és számba venni, hogy mi tetszett, és mi nem tetszett, mint úgy általában. Az egész együttesen hat rám. Az a sok szenvedés az elején... A könnyedebb jelenetek, amik tényleg elhitették velem, hogy most már aztán minden rendben lesz, nem kell aggódni, az élet megoldja, és a többi és a többi. Erre fel jött az utolsó néhány fejezet, és ez az elméletem kártyavárként omlott össze. Bár az Opalon egyáltalán nem sírtam, na ezen igen. Itt mindig volt min pityeregni, hol örömömben, hol bánatomban. Most így visszatekintve még jobban tudom értékelni azokat a nyugodt, romantikus pillanatokat, amik ebben a részben kijutottak Daemonnek és Katynek, mert szinte biztosra veszem, hogy az utolsó részben nem sok ilyen lesz... Főleg, hogy az Origin lezárása után el sem tudom képzelni, hogy fog indulni a következő. Függővéget kaptunk, nem is kicsit... Per pillanat teljesen bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban. De ettől még nagyon várom, természetesen.

Apropó, ha már Origin: én azt hittem, komoly misztikum övezi majd, hogy ez mi az ördög, de tévedtem. Ahhoz képest, hogy ez a regény címe, igazából nem ez adja a regény fő para-forrását. Jó, vannak pillanatok, amikor igen, de az esetek kilencvenkilenc százalékában az a rohadt Daedalus tehetett róla, hogy meg-megállt bennem az ütő, és szívem szerint a földhöz vágtam volna a könyvet. Elég hamar kiderül, hogy mi is ez az Origin tulajdonképpen... Ami nem baj, csak számomra kissé furcsa volt, hogy a regény egyes momentumai olyan kiszámíthatóak voltak, hogy az már szinte fájt, más elemeket meg egyszerűen nem tudok hova tenni, mert sok mindenre számítottam, de arra aztán semmikép, amit végül Armentrout összehozott. Viszont, éppen ez teszi számomra abszolút felejthetetlenné, és az eddigi legjobbá ezt a részt. Teljesen másra számítottam, mint amit kaptam. Ha nekem kellett volna megírnom ezt a könyvet, fele ennyire sem sikerült volna, szerintem.   

Alig várom a folytatást! 

Kedvenc karakter(ek): Katy, Daemon, Archer, Ash, Andrew, Dee, Luc

Gyűlölt karakter(ek): Nancy, Dasher

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: Entangled Teen

Év: 2013

Oldalszám: 400

Sorozat: Lux (#4)

Jennifer L. Armentrout: Opál

Miért: Toffy ajánlotta.

Tartalom:  Senki sem érhet fel Daemon Blackhez.
Amikor elszánta magát, hogy kimutatja az érzéseit irántam, komolyan beszélt.
Soha többé nem kételkedem benne – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobbannak köztünk a lángok.
Csakhogy még ő sem védheti meg a családját, ha eltökélik, hogy kiszabadítják a szeretteiket.
Mindazok után, amiken keresztülmentem, én sem vagyok többé ugyanaz, aki voltam. Még mindig változom, és fogalmam sincs, mi lesz a vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibrideket tesztelő és kínzó titkos kormányzati szervezettel, ráébredek, hogy a képességeim nem ismernek határokat.
A halál a mindennapjaink részévé vált. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról kiderülhet, hogy valójában a halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza.
Akkor sem, ha az eredmény örökre darabokra töri az életünket.
Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják. (Könyvmolyképző)

Vélemény: Többektől is hallottam már, hogy alighanem ez az eddigi legjobb rész az egész sorozatban. Eleinte szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban, mert eddig mindkét kötetet nagyon szerettem, más-más okokból kifolyólag, így eléggé nehezemre esett elképzelni, hogy Armentrout képes lesz még magasabbra tenni a mércét egyetlen szérián belül. Most, végigolvasva... Azt hiszem, kezdhetek meaculpázni, amiért kételkedtem benne.

Mert ez a kötet tényleg fergetegesen sikerült. Kicsit olyan érzésem volt olvasás közben, mint annak idején, amikor először vettem a kezembe a Forbiddent. Akkoriban érettségiztem, és ahelyett, hogy a tételek felett görnyedtem volna, azt a könyvet olvastam. Most az utolsó uvm-ra kellett volna maximálisan koncentrálnom, erre folyton azon kaptam magam, hogy kedvem lett volna kikapcsolni az agyam, elfelejtkezni az egyetemről és minden másról is, s csak az Opalt olvasni. Persze, ez csak a vizsga után valósult meg... És akkor sem olyan gyorsasággal, mint szerettem volna, de ez egy egészen más történet.

A hangulat még mindig remekül illeszkedik a cselekményhez. Ez a kötet már nem annyira vidám, inkább komor, kissé borús hangulata van - mintha alkalmazkodna az éppen aktuális időjáráshoz -, de azért lépten-nyomon a humor is tetten érhető benne, amiről szokás szerint Katy és Daemon gondoskodik. A kapcsolatuk egyre mélyebbé válik, újra és újra szembesülhetünk vele, hogy milyen sokat jelentenek egymásnak. Most sem maradhattak el a romantikus részek, de ezúttal is igaz az, hogy nem zavaró. Armentrout épp annyit tesz bele, amennyire szükség van, nem akar túlzásokba esni, és ezt nagyon szeretem benne.  

Már többször megénekeltem, hogy én igazából nem Daemont szeretem a legjobban az ikerfiúk közül, hanem sokkal inkább Dawsont, aki tényleg olyan, mint egy ifjú Rómeó. Azaz, inkább csak volt. Mindaz, amin a DOD és a Daedalus "jóvoltából" át kellett mennie, igenis, kihatott a karakterére. Nem arról van szó, mint a legtöbb ifjúsági regényben, ahol egy esemény traumatizáló hatását egy, vagy jobb esetben két oldalban lerendezik, majd az adott karakter úgy viselkedik a továbbiakban, mintha mi sem történt volna. Dawsonból sugárzik a fájdalom és az elveszettség. Néha akadnak ugyan pillanatai, amikor szinte olyan, mint amilyennek a testvérei emlékeztek rá, de az esetek kilencven százalékában egy introvertált, a helyét egyáltalán nem találó valakiről van szó... Aki - pici spoiler - szeret embereket berúgni a csukott ablakodon, ha olyanja van, és később se nagyon gondolkozik el azon, hogy ezt talán nem így kellett volna.
Dee pedig remekül hozza a lányt, aki elvesztette a nagy őt, és ezért mindentől és mindenkitől elfordul, aki kapcsolatba hozható a fiú halálával. Ez persze teljesen érthető, de nem bírtam, hogy a regény majdnem végéig folyamatosan éreztette Katyvel, hogy mennyire neheztel rá a történtek miatt. Én a helyében inkább fogtam volna a valódi felelőst, és kivertem volna belőle a szuszt, és nagy ívben tettem volna rá, hogy a többieknek szükségük lehet rá egy adott ponton. Önző lennék? Biztosan. 
A cselekmény, úristen! Annyira magával ragadott, hogy az valami hihetetlen. Bár az Onyxban akadtak részek, amiket picit unalmasnak találtam, itt valósággal faltam a betűket, valahányszor alkalmam nyílt rá. Ezen a téren érezhető leginkább az eddigiek felülmúlása, amiről a kritika elején beszéltem Armentrout kapcsán. Izgalmas és kiszámíthatatlan. Ez olyannyira igaz, hogy az utolsó fejezetnél szabályosan tűkön ülve vártam, hogy mi lesz. És, hogy azt kaptam-e, amit vártam? Igen, sőt, sokkal többet. Olyan szívszorító, mégis megható, ám egyes pontjain abszolút megdöbbentő vége van, hogy kedvem lett volna kiabálni egy sort az írónővel, hogy ezt most miért kellett?! De igazából ezzel együtt is csak imádni tudom, és már alig várom, hogy augusztus végén jöjjön a folytatás.   

Kedvenc karakter(ek): Katy, Daemon, Dawson
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Kiadta: Entangled Teen
Év: 2014
Oldalszám: 452
Sorozat: Lux (#3)

Nosztalgia #4 - Tammara Webber: Egyszeregy

Miért: Régebben olvastam angolul, és ma, meglepő módon, szembejött velem a magyar kiadás. Gondoltam, megosztom az emlékeimet erről a könyvről is.

Tartalom:  Egy ismeretlen megmentő.

Egy nyugtalanító titok.
A szerelem nem mindig sima ügy…
A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált…
Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól.
Csak együtt vehették föl a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére. (Könyvmolyképző)

Vélemény: Na, szóval... Tudom, hogy nemrég még a Pushing the Limits-ről írtam azt, hogy alighanem a legjobb könyv a real-life témájú YA-k közül. Ha nem akarom meghazudtolni ezt az állításomat, akkor az Egyszeregy, vagy, ahogyan én hívom, Easy - mivel ez lenne az eredeti címe -, a második legjobb ezen a téren. De, szerintem, egyik könyv sem fog megsértődni, ha osztott első helyezést kapnak. De, most meg kéne indokolnom, hogy miért.

Először is: imádtam a cselekményt. Tényleg. Az utolsó betűig. Egy pillanatig se untam, pedig nem volt annyira rövid olvasmány. A története nem bonyolult, könnyen kiszámítható, de az, amiről szól, sokkal-sokkal többet ad, mint azt elsőre gondolnád. Jaqueline-t ugye megpróbálja megerőszakolni egy srác - akit szívem szerint többször is a falnak vágtam volna -. Tudom, hogy ez egy pici spoiler, mivel nem derül ki a fülszövegből, azonban ezt fontosnak tartom elmondani, hogy lássátok, mire akarok kilyukadni. Ezt egy olyan YA-író, aki nem gondolkozik, úgy oldaná meg, hogy a hősnője fél mondatban - vagy annyiban sem - megemészti az eseményt, és utána megy tovább, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne, és éli tovább az életét. Mintha az eset meg se történt volna. Webber, hála az égnek, nem ezt csinálta. Jackie-t egész idő alatt kísérti az élmény, annál is inkább, mert az a rohadék nem áll meg egyetlen próbálkozásnál... Ami szintén logikus. Buckot az motiválja, hogy a lány fél tőle, és ezt élvezi. Így aztán, nem is akar megállni addig, amíg el nem éri a célját. S a lány, éppen emiatt, nem arra vár, hogy majd minden egyes alkalommal jön a szőke herceg fehér lovon, és megmenti, hanem megpróbál tenni azért, hogy elkerülhesse ezt a helyzetet, ami azt mutatja, mennyire két lábbal áll a földön ez a lány. Ha valaki példaképet keres magának, Jaqueline tökéletesen megfelel a célnak.

Ott van továbbá ez a Landon és Lucas dolog. Ebbe nem mennék bele mélyebben, csak annyit mondanék, hogy ez a legviccesebb szerelmi háromszög-szerűség, amit ki lehet találni, igaz, Webber még ezt is nem várt drámaisággal tudta felruházni. Igen fontossá válik egy idő után, hogy a lány mit gondol egyikről vagy másikról... És akkor itt térnék át a romantikára.

Ha nagyon szemét akarok lenni, azt mondanám, hogy Lucas karakterében nincs semmi új. Mindenki látott már olyan YA-főhőst, akinek sérült a lelke, és emiatt válik olyanná, amilyennek mi megismerjük. Lényegében itt is erről van szó, csakhogy Jackiehez hasonlóan, Lucas is lenyűgöző mélységgel bír. Nem csak egy tetovált srác, aki kis túlzással mindent megtehet, és ezért vonzó a nőknek, hanem ennél sokkal több. Egy érett gondolkodású fiatalember. Nem srác, fiatalember. Képes kezelni azt, amin a lány keresztülmegy, és minden erejével azon van, hogy segítsen neki. Nem tolakodó személyiség, aki képes ajtóstul rontani a házba, inkább szépen kivárja, amíg a másik nyitottabb lesz az irányába. Ezt pedig nagyon szerettem benne. Amikor a kettejük kapcsolatának alakulása a fő téma a könyvben, nincs olyan érzésem, hogy ez az egész annyira mű lenne... Hanem éppen ellenkezőleg. Nagyon is reális.

Remek könyv egy remek írótól, ami, bár Jennifer L. Armentrout-hoz hasonlóan magánkiadásként kezdte, igenis, megérdemli, hogy az olvasók adjanak neki egy esélyt, elolvassák, és utána, ha épp szükségét érzik, újra és újra elolvassák. Én csak ajánlani tudom, mind magyarul - bár, amikor belelapoztam, egy-két helyen szlengesebbnek éreztem, mint szerintem indokolt lett volna, de ettől függetlenül, jól sikerült fordításról van szó -, mind pedig eredetiben. 

Kedvenc karakter(ek): Jaqueline, Lucas
Gyűlölt karakter(ek): Buck
Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította: Komáromy Rudolf
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2013
Oldalszám: 334
Sorozat: -

Nosztalgia #3 - Stephenie Meyer: A burok

Miért: Nemrég láttam a filmet, és kedvet kaptam az újrázáshoz.

Tartalom: A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben testüket érintetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók magukkal hozták a rák ellenszerét, megszüntették a háborúkat, a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára.
Amikor egy nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket és kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Tud a mindent elsöprő érzelmekről és a mindennél erősebb emlékekről. Egyvalamire azonban nem készült fel. Arra, hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie nem hajlandó feladni, nem hajlandó eltűnni.
Ő egy kőkemény lány, aki a végsőkig küzdeni fog a testébe betolakodó idegen létforma ellen.
Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki az arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek… (Agave)

Vélemény: Amennyire utálom az Alkonyat-szériát, legalább annyira, ha nem jobban, szeretem Meyer-nek ezt a könyvét. Szinte elképesztő, de ez a története sokkal de sokkal érdekesebb - és jobban sikerült -, mint a másik sorozata. Lehet, hogy ekkora ért be, mint író, nem tudom, de ha így volt, én csak örülni tudok neki. A világfelépítés, még ha annak idején első olvasásra kissé zavarosnak is tűnt, valójában teljesen rendben van. Minden el van magyarázva, így, amikor a végére ér az ember, nincs olyan érzése, hogy na ennek és annak még ki kellett volna derülnie a Lelkekkel kapcsolatban. A cselekmény eleje, bár kétségkívül vontatott, én mégsem unatkoztam közben, hiszen ekkor derült ki a legtöbb minden a Vándor - későbbiekben Vanda - korábbi életeiről. Olyan sok meghódított bolygón élt már, hogy valódi veteránnak, sőt, amolyan hírességnek számít a falkáján belül. S ez valahogy a gondolkodásmódjában is visszaköszön. Kezdetben megpróbálja az uralma alá hajtani Melanie elméjét, hiszen lélekként ez a feladata. Nehezen birkózik meg az emberek intenzív érzéseivel, és talán ő lepődik meg a legjobban, amikor ezek az érzések valóban a sajátjává, a személyisége szerves részévé válnak.
Melanie és Vanda kapcsolata elég kiszámíthatatlan. Míg a kezdetek kezdetén nem szívlelik egymást, majd a sivatagban való bolyongás egy felbonthatatlan egységgé kovácsolja őket, addig a Jeb bácsinál töltött időszakban hol vitatkoznak, hol szeretik egymást, meg ilyenek.
Be kell vallanom, hogy én azokat a fejezeteket szerettem a legjobban, amikor Melanie egyáltalán nem szólalt meg, engem ugyanis a kezdetektől fogva halálra idegesített. Egy önző lányt látok benne, aki csak a saját érdekére gondol, s csak a legritkább esetekben számol az esetleges következményekkel, mert helyette inkább szeret fejjel nekirohanni a  legközelebbi falnak, és utána még ő áll le hisztizni, hogy mégis miért nem az történt, amit ő akart? Persze, neki könnyű dolga van a beillesztés után, egész idő alatt csak jártatja a száját, meg néha átveszi az uralmat a teste felett. Ja, és soha semmi nem elég jó neki. Ha Jared megcsókolja Vandát, mert Melaine is ott van bent, az nem jó. Ha Vanda Ian-nel tölt pár percet, az pláne nem jó. Mindig azt tartja fontosnak, amit ő akar. Azt hiszem, éppen ez az oka annak, hogy szerintem Vanda igazából soha, egy percig sem volt szerelmes Jared-be. Mindössze Melanie beledumálta, hogy igen. Ráadásul, jobbnak hiszi magát Vandánál - mintha ő bármivel is többet érne, csak azért, mert neki van egy fizikai teste is -, ami a viselkedését figyelembe véve, szerintem nevetséges. Semmivel sem jobb nála. Sőt. éppen ellenkezőleg, sokkal rosszabb. Emellett pedig egyszerűen idegesítő és kész.
Vanda ezzel szemben egy igazán önfeláldozó lélek, aki mindig másokra gondol, legyen az Melanie, vagy a lázadók csoportja, nem számít, ő nem a saját érdekeit nézi, hanem hogy mi lenne a jó a közösség szempontjából. Kedves, megértő, és nem az a harcias fajta, ami persze nem csak a fajtájának köszönhető.  Többször is úgy érzi, hogy ő inkább meghalna, mintsem, hogy azt kelljen végignéznie, ahogy a jelenléte miatt az emberek egymás torkának esnek.
A két férfi, Ian és Jared gyakorlatilag a két nő megfeleltetése. Jared ugyanolyan kisajátításra törekvő, beképzelt bunkó, mint amilyen Melanie bír lenni néha. Ian azonban, még ha eleinte nem is kedvelte Vandát - ugyanolyan parazitaként tekintett rá, mint a többiek -, idővel képes volt megváltoztatni a véleményét. És még véletlenül sem azért szerette meg Vandát, ahogyan kinéz, hanem az fogta meg, amilyen. Nem véletlen, hogy vele sokkal jobban szimpatizáltam, mint Jared-del.
Szerintem, aki eddig nem tette meg, bátran vegye a kezébe, és olvassa el, főleg akkor, ha ki nem állhatja a Twilight-tot. Ez a könyv jó bizonyíték arra, hogy Meyer igen is tud, ha akar. Ezzel együtt, mégis tartok tőle, hogy mégis miféle folytatást sikerült majd alkotnia egy ilyen komplex, minden kérdést megválaszoló regényhez. Nem mondom, az epilógusban ott van a folytatáshoz némi segítség... De én nem érzem úgy, hogy szükség lenne rá.

Filmes megvalósítás: Még most, az újraolvasás után is úgy gondolom, hogy egy jól sikerült adaptációról van szó. Természetesen, ez sem tökéletes, hiszen sok olyan mozzanatot hagytak ki - gondolok itt esetleg Wanda korábbi életeinek képi megjelenítésére, vagy bizonyos eseményekre -, amik még érdekesebbé, és egyúttal komplexebbé tehették volna ezt a történetet. Sok ilyen volt, de mégis, nekem nem hiányoztak annyira. Ami viszont benne volt, az nagyon tetszett. Átadta a regény legfőbb mondanivalóját, és ez a legfontosabb. A szereplőkkel sem voltak problémáim. Egyetlen dolog: az expozíció tényleg elég lassú, a film harmadában szinte semmi komolyabb nem történik, így, akik nem olvasták a könyvet, szemmel láthatóan unták ezt a komótos felvezetést. De onnantól kezdve, hogy beindul a történet, minden kis alkatrész a helyére kerül. Ráadásul, bár erre csak az újraolvasás után jöttem rá, egyes párbeszédeket, vagy mondatokat szó szerint átemeltek a könyvből, s így utólag belegondolva, ez csak még "hitelesebbé" teszi számomra az adaptációt. Aki szereti a könyvet, nyugodtan adhat neki egy esélyt, nem fogja megbánni, remélhetőleg.

Kedvenc karakter(ek): Wanda, Ian

Gyűlölt karakter(ek): Hajtó, Kyle

Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította: Farkas Veronika

Kiadta: Agave Kiadó

Év: 2013

Oldalszám: 528

Sorozat: A burok (#1)

Mira Grant: Etetés

Miért: Abstractelf ajánlotta, én pedig megvettem angolul. Mint kiderült, jó üzlet volt.

Tartalom: „Legyek bár élő vagy halott, az igazság nem nyugszik. A nevem Georgia Mason, és könyörgöm: cselekedjetek, amíg lehet!”

2014-ben kezdődött. Megtaláltuk a rák gyógymódját, és a közönséges nátha ellenszerét. Csakhogy ezek által valami újat teremtettünk, melyet senki nem tudott megállítani. A fertőzés terjedt, a vírustörzsek átvették a hatalmat a testek és elmék felett, és az így létrejött zombikat már csak egyetlen késztetés hajtotta: hogy bármilyen élőlényt, aki az útjukba kerül, felfaljanak.
Most, több mint húsz évvel a Feltámadás után a blogger testvérpár, Georgia és Shaun Mason úton vannak életük legnagyobb sztorija felé – és felfedik a fertőzötteket mozgató sötét összeesküvést. Nyilvánosságra akarják hozni az igazságot, még ha az életükkel fizetnek is érte. (Lazi)

Vélemény: Na, ez egy olyan disztópia, amit szívem szerint mindenkinek ajánlanék, a viccen kívül. Egyszerűen zseniális. Noha én személy szerint sohasem rajongtam a zombi-központú könyvekért - alig pár ilyet olvastam eddig -, abstractelf biztatására adtam neki egy esélyt, s milyen jól tettem! 

A világ felépítése remekül ki lett találva. Bár, ha őszinte akarok lenni, számomra eleinte furcsa volt, hogy a történet teljes mértékben a bloggerek köré csoportosul, annak ellenére is, hogy ezt Grant szépen megmagyarázza. A Feltámadás utáni világ olyannyira zárt, hogy a nyomtatott sajtó teljes mértékben értelmét veszti, mivel a lakosság zömének még az is komoly lelki terhet okoz, hogy elhagyja a saját lakhelyét, ahol biztonságban érzi magát egy esetleges zombitámadással szemben. Így az emberek már csak Interneten keresztül tájékozódhatnak a világ dolgairól, ami nagyban elősegítette a bloggerek "felemelkedését", ha lehet így mondani. A bloggerek azok, akik egy bizonyos szint elérése után ki mernek merészkedni a fertőzött zombiktól hemzsegő területekre is, hogy minél pontosabban közvetítsenek az USA állapotáról. Kisebb településeken még az is megeshet, hogy az ilyen "webes újságírókat" valóságos sztárokként kezelik. 

Ebben a cipőben jár Georgia Mason és az öccse Shaun. Ráadásul, az ő csapatukat - amelynek egy Buffy nevű lány is tagja - éri a megtiszteltetés, hogy elkísérjék a republikánus elnökjelöltet az egy éves kampánykörútjára. A feladatuk egyszerű: tudósítaniuk kell Rymann szenátor minden lépéséről úgy, hogy objektív, ám mégis, a férfi számára előnyös képet fessenek a körútról.   

És egyelőre legyen elég ennyi. Akit érdekel ez a könyv, olvassa el. Én egyszerűen imádtam. Régen nem olvastam olyan izgalmas történetet, amiben a horrorisztikus elemek ilyen jól megállták a helyüket a krimi és disztópia egyveleg közepette. A regény felépítése is bámulatos. Az átkötésül szolgáló blogbejegyzések baromi hatásosak tudnak lenni egy-egy fejezet előtt. Plusz, Grant sikeresen elérte, hogy a történet végére elhiggyem neki: itt aztán senki sincs biztonságban. Teljesen kiszámíthatatlan az egész. És éppen ezért, azonnal beránt, s rabul ejt. Nem bírod letenni.
De, amit a legesleginkább imádtam ebben az egészben, az Shaun és George kapcsolata volt. Oké, tudom, elvileg a legkevésbé sem volt incest ez a történet, de lássuk be, rengeteg olyan jelenet van, ami olyan mértékű fanservice-t közvetít, hogy öröm nézni. Nem egy olyan eset van, hogy az emberek furcsa szemmel néznek rájuk, amiért tényleg mindenhová együtt mennek, és nem hajlandóak külön szobában aludni. Teljes mértékben függnek egymástól... S mégis, ez nem tűnik betegesnek. Azt hiszem, éppen azért,mert egy olyan világban élnek, ahol csak egymásra számíthatnak.

 Az eddig leírtak mellett kiemelnék még egy nagy pozitívumot ezzel a könyvvel kapcsolatban, és az a magyar fordítás. Jóllehet, én magam, ha angolul olvasok egy könyvet, utána szabályosan irtózom a magyar kiadástól, de a Feed esetében kifejezetten pozitívan csalódtam. Véletlenül megtaláltam magyarul, és beleolvastam. A tapasztalat az, hogy remekül sikerült. A fordító jól átadta a regény hangulatát, és egy-egy oldalt végigböngészve, nincs olyan érzésem, mintha egy másik regényt olvasnék - holott gyakran esett már meg velem az ilyesmi annak idején -.

Őszinte leszek, ez az egyik legjobb könyv, amit idén olvastam - ha nem egyenesen a legjobb, de ez majd úgyis csak év végén fog kiderülni a számomra -. Sőt, nyugodtan csatlakozhat életem legjobb könyvei közé. 

Kedvenc karakter(ek): Shaun, George, Rick

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: ?

Kiadta: Lazi Kiadó

Év: 2012

Oldalszám: 432

Sorozat:  Newsflesh Trilogy (#1)

Tabitha Suzuma: Forbidden

Miért: Egy évvel ezelőtt már olvastam, most, hogy megkaptam ajándékba, újra kézbe vettem. 

Tartalom: Lochan és Maya Whitely mindig is nagyon közel álltak egymáshoz. Mivel alig egy év van kettejük között, a kamaszkoruk azzal telik, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a három, kisebb testvérükről gondoskodjanak. Teszik mindezt azért, mert az alkohol-problémákkal küzdő anyjuknak - az édesapjuk évekkel korábban elhagyta őket, és a világ túlsó felén új családot alapított - nem a gyereknevelés az álma, hanem, hogy minden idejét a nála fiatalabb szeretőjével töltse, s ezzel újraélje a fiatalságát. Amikor azonban Maya és Lochan egymásba szeretnek, az nem csak a mennyet szabadítja rájuk, hanem a poklok poklát is.   

Vélemény: Egyszerűen imádom ezt a könyvet. Néha úgy érzem, szavakkal ki sem tudom fejezni, mennyire szeretem a történetet, az első betűtől az utolsóig. Kezdetnek legyen elég annyi, hogy nem véletlenül szereztem be két példányban (angolul és németül).

Ami azonnal megragadta a figyelmemet, az a témaválasztás. Mindig is érdekelt a vérfertőzés, mint olyan - ne kérdezzétek, én sem értem, de ez egy olyan tabutéma, amiről szeretek olvasni, talán éppen amiatt, hogy annyira meghökkentő, és józan ésszel szinte teljesen elképzelhetetlen... -, és amikor Gigi blogján megjelent róla a kritika, már az ismertetőből tudtam, hogy imádni fogom ezt a történetet. Így is lett. Ám nem csak a tartalom tehet arról, hogy olyan mély benyomást tett rám a könyv, amilyet. Íme, a többi indok.
Először is, az írónő gyönyörűen ír. Mivel hozzászoktam az amerikai YA-írók könnyen  emészthető mondataihoz, eleinte nehezen birkóztam meg  Suzuma gondolatiságában is sokkal bonyolultabb mondataival. Mégis, remek képeket használ, és ha az ember hagy magának némi időt, hogy hozzászokjon a fogalmazáshoz, és nem csak átrohan a sorokon, hanem igazán beleéli magát, akkor egy olyan olvasás-élménnyel gazdagodhat, ami kis túlzással akár egész életében elkísérheti. Ez jórészt a következő indokomnak/indokaimnak köszönhető, vagyis Lochan  és Maya karakterének. Mindkettejüket remekül sikerült felépítenie az írónőnek. Egyikük sem tökéletes, mind a fiúnak, mind a lánynak megvan a maga jó és rossz oldala egyaránt, és a legtöbb, tipikus szerelmi történettel ellentétben, itt az én meglátásom szerint, nem is feltétlen egészítik ki egymást, hiszen amit tesznek, az idővel mindkettejüket felőröli, és nyomott hagy a kapcsolatuk nem érzelmi részén.
Miután kiderül, hogy mit is éreznek egymás iránt, nem csak a boldogság vesz erőt rajtuk, hanem egyfajta folyamatos rettegés is (ez kiváltképpen Lochan-re igaz, aki alapvetően sem egy könnyen alkalmazkodó természetű valaki). Folyamatosan rettegnek, hiszen, ha lebuknának, az egyúttal azt is jelentené, hogy a gyámhatóság ízekre szedné a családjukat, és az öt testvért nemes egyszerűséggel elszakítanák egymástól. Az, hogy a két legidősebb börtönbe kerülne, már csak hab a tortán.
Viszont, amikor éppen senki nem láthatja őket, és átengedik magukat a boldogságnak, azok a pillanatok egyszerűen gyönyörűek. Az olvasó egyszer sem gondol arra, hogy ez így mennyire nem helyes, vagy, hogy ennyire, meg még annyira undorító, hanem velük együtt örül azoknak a lopott perceknek, és amikor ilyesmire napokig nincs lehetőségük, szinte ugyanúgy szenved.  Ez kiváltképp a végénél igaz, amiről most, ha már sikerült spoilermentesen tartanom a kritikát, jobb, ha nem nyilatkozom, de legyen elég annyi, hogy az embert nem tudja hidegen hagyni az, ahogyan a regény véget ér. Beférkőzik a gondolataiba, és nem tud tőle megszabadulni. Napokig csak ezen fog járni az esze.

Kedvenc karakter(ek): Maya, Lochan, Willa
Gyűlölt karakter(ek): az anya (Lily Whitely)
Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: angol
Kiadta: Definitions
Év: 2010
Oldalszám: 418
Sorozat: -