Sherrilyn Kenyon: Illusion

Miért: Nick Gautier.

Tartalom: Vigyázz, mit kívánsz, még a végén megkapod. Nick Gautier belefáradt már, hogy mindenki a végzetével nyaggatja. Nem ő akart egy démon fia lenni, akinek az a végzete, hogy elpusztítsa a világot. Ehhez képest, ő csak egy átlagos életre vágyik. 

Amikor azonban egy alternatív valóságban ragad, ahol az anyja hozzáment a mentorához, az atlantiszi isten pedig egy mezei számítógép örültre hajaz, kezdi megérteni, hogy minden egyes embernek megvan a maga helye ebben az univerzumban.... Még egy gyűlölt démon fiának is. S, ha mindez nem lenne elég, úgy tűnik, hogy az ereje nem is olyan utálatos dolog, mint azt korábban feltételezte. 

Vélemény: Nemrég, talán valamikor a napokban, Toffyval beszélgettünk, amikor - mint szinte mindig, egyébként - szóba került Kenyon. Meséltem neki, miket tapasztaltam az Illusionben, és a sok bonyodalom miatt megállapítottuk, hogy ez már a Kenyon-szint. Az írónő ugyanis olyannyira szereti összefűzni, majd megbolygatni az általa megalkotott történetszálakat, hogy az már-már elképesztő, holott az alaptörténet, mint talán az a fülszövegből is látszik, egyáltalán nem bonyolult. Ellenben az, amit kihozott belőle... Na az már egészen más tészta. Nem véletlen, hogy több hónapba telt, mire el tudtam olvasni, ugyanis olyan mennyiségű információ van ebben a részben, hogy komolyan meg kellett pihennem, mielőtt folytattam volna. Hiába derül ki sok karakterről egy csomó minden, olyan gyorsasággal történik mindez, hogy szabályosan megfekszi az olvasó gyomrát, ha nincs hozzászokva Kenyon-sebességhez.

Nick az Inferno végén átkerült egy párhuzamos világba, ahol egy teljesen más életet élő Nicholas életébe csöppen bele. Ez az élet pedig olyannyira más, hogy nem akartam elhinni. Kezdjük ott, hogy Nick apja - a fülszöveggel ellentétben - ebben az életben Bubba lett. Ez persze egy remek utalás az előző részre, ahol, mielőtt épp beütött volna a katasztrófa - ami persze mindig a legnagyobb idill közepén szeret lecsapni -, a férfi úgy tervezte, hogy randira hívja Cherise-t. A legtöbb, már általam ismert szereplő teljesen más szerepben tündököl, mint amit már megszokhattam, az sem volt éppen ritka, hogy egy általam hőn szeretett karakter itt negatívan viselkedett. Ez volt, hogy kizökkentett olvasás közben, mert eszembe sem jutott, hogy valaki, akit eddig nagyon szerettem, most egy olyan arcát mutatja, hogy szívem szerint, nemes egyszerűséggel kupán csaptam volna.

Mégis, ezen a téren ért egy hatalmas meglepetés is, méghozzá Adarian személyében. A férfi, mint tudjuk, már nem él, itt azonban kénytelen megjelenni, hogyan segítsen a fiának. Váratlan fordulat, igaz? Hiszen az idősebb Malachait nem olyannak ismertük meg, mint aki egy szalmaszálat is képes lenne keresztbe tenni Nick érdekében, hanem éppen ellenkezőleg. Amivel azonban sikerült kivívnia a szeretetemet, az az, hogy végre megismerhettem a Cherise-hez fűződő kapcsolatának alapját.... Nem is tudom miért, de én remekül bele tudtam élni magam a helyzetébe, főleg, amikor azzal szembesült, hogy a nő, bár nem tudja őt szeretni - ez magánvélemény, de hiszek benne, hogy ha nem erőszakolta volna meg, akkor idővel a lány komoly érzelmeket is táplált volna iránta, ne kérdezzétek miért -, azért gyűlölni sem. Remek példa erre apa és fiú első találkozása, ami bennem abszolút megmaradt. Ahogyan az is, hogy Adarianra milyen mély benyomást tett a tény, hogy a nő, akit szeret, nem dobta el magától a gyermeket, akit nem is akart. Kapcsolatuk nagyon különleges a számomra. Remélem, valamilyen formában később  is találkozhatok majd ezzel a kettőssel.

Azon is meglepődtem, hogy, bár a Nick-re jellemző, szarkasztikus humor folyamatosan jelen van, ezen kívül nem sok nevetnivalót találunk ebben a részben. Ki tudja, talán ez a történet súlyát fémjelzi, vagy azt, hogy Nick lassan, de biztosan a felnőtté válás útjára lép, és egyre közelebb kerül a végzetéhez, ami, ha így folytatja, teljesen más irányt vesz majd, mint ahogyan most tűnik. 

Egy dolgot nagyon sajnálok viszont, méghozzá azt, hogy az a Nick, aki az én kedvencemmel helyet cserélt, nem sok szerephez jut. Pedig engem kifejezetten érdekelt, miként reagált volna Acheron, vagy teszem azt Kyrian felbukkanására. Vagy pusztán arra a tényre, hogy nem emberek veszik körül.

Kedvenc karakter(ek): Nick, Adarian, Savitar

Gyűlölt karakter(ek): Thorn

Pont: 10/10

Alapok: 

Nyelv: angol

Kiadta: St. Martin's Griffin

Év: 2014

Oldalszám: 416

Sorozat: Chronicles of Nick (#5)

Sherrilyn Kenyon: Inferno

Miért: Nick Gautier.

Tartalom: Nick megszerezte a jogosítványát, és nem fél használni. Ugyanakkor tizenhat évesnek lenni egyáltalán nem azt jelenti, amire ő számított. Míg a korabeli fiúk általában a barátnő kérdés, és a lassan elkövetkező szalagavató miatt aggódnak, addig Nicknek az útjába kerülő ellenségekkel kell farkasszemet néznie. Továbbá nem bízhat senkiben és semmiben, miután szembesült vele, hogy az az ember, akiben a leginkább megbízott, igazság szerint a halálát kívánja.

Vélemény: Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy még mindig tart a szerelem köztem és a Chronicles of Nick sorozat között. Abban a pillanatban magával ragad, hogy elkezdem olvasni. A világ, mint mindig, most is rögtön beránt, és nem is enged el mindaddig, amíg a kötet végére nem érsz. Imádom, ahogyan a két világ - Nick egyszerű, hétköznapi élete, és az Ambrose által teremtett, kissé apokaliptikus világ - néha ütközik egymással, s az egyik hat a másikra. Bár kétségtelenül ez volt a Sötét Vadász célja, tehát a múlton való változtatás, mégis ő lepődik meg a leginkább, amikor Nick valami olyat tesz, amire a legkevésbé sem számított, és amivel tényleg képes megváltoztatni azt, amit Ambrose-nak eddig sohasem sikerült. Igazság szerint én már azt várom, amikor a CON-széria végre bekapcsolódik a DH-sorozatba, és felborítja az egészet. Ez a pont véleményem szerint a 10. kötetben fog bekövetkezni. Szeretnék látni egy fiatal Nick, a frissen Sötét Vadásszá avanzsált Nick valamint Ambrose hármas találkozót. Én biztosan jól szórakoznék... Ők már lehet, hogy kevésbé.
A cselekmény maga számomra most nem rejtett olyan sok izgalmat, mint az eddigiek, úgy tűnik, Kenyon ebben a részben inkább azt akarta bemutatni, hogyan is működik a kamaszok között a szakítás, majd az újrakezdés. Hiszen a fiú pontosan úgy reagál Halál korábbi bejelentésére, amint az várható volt: szakít Kodyval... Amit én személy szerint nagyon sajnáltam, függetlenül attól, hogy maximálisan megértem. Számomra ők ketten alkotják az álompárt ebben a sorozatban, így kissé szomorúan vettem tudomásul, hogy ez egy inkább Nekoda-mentes kötet lett.  Persze, azért még nem kell félni, találkozunk vele is néhányszor, sőt, még néhány új információra is fény derül vele kapcsolatban, amitől a karaktere csak még érdekesebbé vált a számomra.
És ha már újrakezdés: itt kell megemlékeznem Caseyről. Úristen de irritál engem az a lány! Én elhiszem, hogy a könyv egy igen jelentős részében neki is akad némi takargatnivalója, de ez még nem menti fel azalól, hogy mennyire rettenetesen irritáló a viselkedése. Ő a gazdag lány prototípusa, akinek még az is nehezére esik, hogy két fűszálat arrébb tegyen. Ambrose korábban a tökéletes barátnőként jellemezte Caseyt, amin, mint mindig, most is nevetnem kellett. Komolyan azt hitte, hogy ennek a Nicknek majd egy ilyen üresfejű, semmilyen csaj lesz a befutó? Egyetlen egy pozitívumot tudok megemlíteni vele kapcsolatban: ő az első, aki végre tesz valamit azért, hogy az ifjú Malachai leharcolt ábrázatán változtasson. Ez a húzása kifejezetten tetszett, de a továbbiakban inkább a pokolba száműztem volna. Ugyanakkor Nick, ezt az egy elhibázott döntését leszámítva, hozza a megszokott formáját, igaz, most sokkal inkább előtérbe került a két énje között zajló küzdelem. Ezek a részek engem kimondottan lekötöttek, főleg azért, mert egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy vajon melyik fél kerülhet ki végül győztesen. 

Számomra az igazán nagy meglepetést Adarian jelentette ebben a kötetben. Már korábban is írtam róla, hogy számomra mennyire irreálisnak hat a Cherise iránt táplált szerelme - főleg, ha eszembe jut a Malachai-ok végzetét összefoglaló kis szöveg -, és most egy viszonylag hosszabb visszaemlékezést is olvashattam ezzel kapcsolatban. Ez egyfelől tetszett, de másfelől ismételten csak hiteltelenné tette a karakterét. Valahogy nehezemre esik felfogni, hogy hogyan is érezhet bármit is a kis szőke nő iránt - nem mintha nem érdemelné meg, hogy valaki szeresse... Bárki, csak ne Adarian - olyasvalaki, aki igazából csak az erőszakban találja meg az önmaga számításait.
Humorban természetesen most sincs hiány, és ezt elsősorban Bubba-nak és Marknak köszönhetjük. Az a két manus valami fergeteges... Olyan beszólásaik vannak, hogy néha hangosan nevettem a buszon - a velem szemben ülő idős néni pedig inkább átült egy másik ülésre -, ami kimondottan jól esett. Ha ők nem bukkantak volna fel időről-időre, akkor alighanem az Inferno kiérdemelte volna a legkomorabb kötet címét... Bár, ki tudja. erre lehet, hogy még később is lesz esélye.
A vége pedig... Hát igen. A vége egyszerűen padlóra küldött. Olyan függővéggel fejezte be Kenyon, hogy már alig várom április elsejét, ugyanis akkor jelenik meg az Illusion. Nekem kell az a könyv!

Kedvenc karakter(ek):  Nick, Bubba, Mark, Caleb
Gyűlölt karakter(ek):  Casey
Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: St Martin's Griffin
Év: 2013
Oldalszám: 451
Sorozat: Chronicles of Nick (#4)

Julie Cross: Timestorm

Miért: Az egyik kedvenc trilógiám befejező kötete.

Tartalom: Amint Jackson kiszabadul a halál markából, nem csak a szerettei körében találja magát - mint az apja, Courtney és Holly -, hanem a valódi időutazókéban is. Ahogy egyre többet és többet tud meg róluk, s világuk keletkezéséről, egyértelművé válik, hogy le kell állítaniuk Thomas és Dr. Ludwig kísérleteit. Ami eddig egy menekülési tervnek tűnt, hirtelen egy a szabad akaratért és békéért vívott háborúba csap át az idő és az emberiség között. Jackson pedig azért született, hogy részt vegyen ebben a csatában, s ebben senki és semmi nem akadályozhatja meg.

Vélemény: Tőlem szokatlan módon, ezúttal egy trilógia befejező részének kritikáját írom meg, elsősorban azért, mert az előzménykötetek két későbbi Nosztalgia-kritika alanyait képezik majd, amiket nem mostanában tervezek olvasni... De, ha már a Timestorm végére értem, arra gondoltam, inkább már most megosztom veletek a véleményemet.

Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy ha valaki már olvasta a sorozatot, akkor sem árt, ha a Timestorm elolvasása előtt ismételten kezébe veszi az előző részeket, vagy minimum a Vortex-et. Higgyétek el nekem, ez a könyv az egyik legjobb példa arra, hogy ha nem vagy tisztában az előzményekkel - értsd: már egyáltalán nem friss, vagy könnyedén felidézhető az élmény -, akkor gyakorlatilag egy szót sem fogsz érteni belőle.

Én sajnos voltam olyan ostoba, hogy ezt nem tettem meg, így a regény első tizedében elég sokszor feltettem magamnak a kérdést: Most mi is történik, tulajdonképpen? De aztán, természetesen minden tekintetben megvilágosodtam, ahogyan azt illik... Legalábbis azt hiszem.   

Noha személy szerint ezt a részt vártam a legjobban - hiszen az egyik kedvenc trilógiám lezáró kötetéről van szó -, be kell vallanom, hogy ez tetszett a legkevésbé az egész szériában. Nagyon sok, számomra indokolatlannak tetsző momentum volt a cselekményben, amitől úgy éreztem olvasás közben, mintha Cross-nak elfogyott volna az ihlete - vagy még inkább a kedve -, és az a lendületes, pörgős történet, amit annyira szerettem a Tempest-ben és a Vortex-ben, mintha egyszerűen kámforrá vált volna. Sokkal lassabban haladtam vele, mint terveztem, és ennek az az egyszerű oka, hogy untam. S nem csak erről van szó. 

A történet legtöbbször egészen egyszerűen üres. Elég sok időt vesztegetünk el azzal, hogy megismerjük Blake - az egyik időutazó - előtörténetét, ami, bár kétségkívül érdekes, és leköti az embert, mégis, kissé feleslegesnek éreztem, mintha Cross csak amolyan lapkitöltésnek szánta volna. Annál is inkább, mivel az ő visszaemlékezéseit is E/1-ben olvashatjuk, így, ha valaki elbambul közben, akár össze is keverheti Jackson-nal, ami igen vicces szituációkat okozhat. Bár ez még önmagában nem nagy probléma, az viszont igen, hogy a cselekmény eloszlása egészen egyszerűen aránytalan.
A könyv több, mint felében 3200-ban járunk, egy, véleményem szerint teljesen kidolgozatlan világban, ahol Cross mindig csak megpendít ezt-azt, ám a behozott szálakkal nem kezd semmit. Sőt, a világról se tudunk meg valami sokat, ami engem személ szerint nagyon zavart, bár ki tudja, lehet, hogy lesz olyan, akinek pont ez a zárt légkör tetszik majd.  Ugyanakkor, azon kívül, hogy hőseink ott vannak, és hol Blake történetével ismerkednek, hol a menekülést tervezgetik, nem sok minden történik, és ez elég lapossá teszi a történet egy részét. 

A regény második felében viszont olyannyira felgyorsulnak az események, hogy az embernek szabályosan kapkodnia kell a képzeletbeli lábait, ha lépést akar tartani a történésekkel. Annál is inkább, mert az egész egyetlen hatalmas drámatömeggé alakul át egy idő után, ami olyannyira nyomasztó tud lenni, hogy az ember lényegében sírni tudna... Főleg, amikor Courtney-ről - Jackson nővéréről - van szó. Bár számomra nem teljesen világos, hogy az ő karakterét miért kellett erőltetni ebben a részben, ettől függetlenül nagyon megszerettem.   

Tudom, eddig jórészt a regény negatív dolgait emlegettem, szóval itt az ideje a kellemesebb vizekre evezni. Julie Cross stílusa még mindig nagyon jó. Bár az időutazással - annak mikéntjével, hatásaival és ehhez hasonlókkal - kapcsolatos részek elég bonyolultak, azt kell mondanom, hogy még akkor is olvasmányos, ha az ember adott pillanatban egy kukkot sem ért belőle (nekem volt ilyen élményem). Én a túlbonyolítást igazából a már fent említett kedvtelenségnek tudom be, mert az előző kötetekben mindent lehetett érteni, erre most... Mintha összecsaptak volna a hullámok a fejem felett.

Jackson továbbra is az abszolút kedvenc karakterem - akiben még mindig azt szeretem a legjobban, hogy nem képes feladni, és kész bármit megtenni annak érdekében, hogy megmentse azokat, akiket szeret , Adam-mel karöltve, igaz, utóbbi nem szerepel olyan sokat, mint szerettem volna. Mégis, a kettejük barátságáról olvasni annyira jó... Esküszöm, a közös visszaemlékezésük volt számomra ennek az egész regénynek a fénypontja, ami megmentette attól, hogy egy MM-ként gondoljak rá. (Ebből is látszik, hogy ezzel a két fiúval kapcsolatban sokat fogok rajongani a korábbi kötetek kritikáiban is.)     

Hollyról és a hozzá fűződő romantikus szálról inkább nem emlékeznék meg, egyszerűen azért, mert számomra most nem adott semmit. Sőt, továbbmegyek, teljesen feleslegesnek, és szó, mi szó, kissé hiteltelennek éreztem. 

Összességében egy csalódás az előző részekhez képest, egy olyannyira összecsapott , és valószínűleg átgondolatlan véggel, ami igen keserű ízt hagyott a számban. Kár érte. Tényleg.

Kedvenc karakter(ek): Jackson, Adam

Gyűlölt karakter(ek): Thomas, Carter

Pont: 5/10

Alapok: 

Nyelv: angol

Kiadta: St. Martin's Griffin

Év: 2014

Oldalszám: 368

Sorozat: Tempest (#3)

Sherrilyn Kenyon: Infamous

Miért: Nick Gautier.

Tartalom: Iskolába járni. Jó jegyeket szerezni. A legtöbb kamasszal szemben ennyi az elvárás. Csakhogy, Nick Gautier nem tartozik az átlagos kamaszok közé. Olyan dologra hivatott, amit még ő maga se ért igazán. És az a legfontosabb feladata, hogy életben maradjon... miközben sokan - köztük a saját apja is - megpróbálják eltenni láb alól.

Vélemény: Izgalmasnak izgalmas volt, mint mindig, bár, most azért volt némi bajom a történetvezetéssel, leginkább amiatt, hogy akadtak olyan elemek, amelyek többször is előfordultak ebben a könyvben. Semmi bajom azzal, ha mondjuk két egymást követő kötetben megtalálható ugyanaz a csavar - persze más-más körítésben -, viszont azzal, amikor ez az ismétlés egy részen belül történik meg, nem értek egyet. Összességében elmondhatom, hogy ez volt a legnagyobb problémám - ami miatt nem is kapja meg a 20 pontot -, ugyanakkor minden más területen azt a színvonalat kaptam, amit már megszokhattam az írónőtől, és ettől a sorozatától. 

A regény főszála például kimondottan tetszett. Azt a középiskolákban igen gyakori jelenséget mutatja be, amikor valaki, vagy valakik elkezdenek pletykákat terjeszteni az iskolatársaik között. S, bár eleinte is vannak durva pletykák, egy idő után olyannyira elszalad a ló az emberekkel, hogy már teljesen lehetetlen szóbeszédeket is kitalálnak, sőt... Ha megvan hozzá a kellő mágikus háttér, még bizonyítékokat is gyártanak hozzá. Számomra kimondottan érdekes volt ezeket a részeket olvasni, mert jól példázta, hogy az emberek mennyire vevők akár a leglehetetlenebb pletykákra is, ami miatt emberi kapcsolatok mehetnek tönkre.

Nick karaktere igen komoly változáson megy keresztül, hiszen most szembesül először azzal, hogy mit is jelent Malachai-nak lenni, és hogy ezt miként befolyásolja a tény, hogy az édesanyja a legaranyosabb nő ezen a világon. Mert befolyásolja, ezt nem vitás, de olyan formán, hogy az még engem is meglepett néha. Továbbá az is megmutatkozik, hogy egy kicsit sem olyan, mint az apja, Adarian, aki szintén beköszön ebben a részben, méghozzá egy minden eddiginél hosszabban - bár, azért most se lehet tőle túladagolást kapni -. Az viszont azonnal feltűnik, hogy bár Adarian elvileg nem képes a szeretetre - ahogyan normális körülmények között Nick se lehetne -, mégis, olyannyira ragaszkodik Cherise Gautier-hez, mintha az élete múlna rajta. Ki tudja, talán több van ebben a Malachai-ban, mint gondoltam. De ez majd elválik. 
Egy másik, számomra kimondottan érdekes részlet Cherise és Nick kapcsolata volt, leginkább azért, mert itt látszott csak igazán, hogy bár a nő szereti a fiát, egy egészen apró, azonban kimondottan éles tüske van a lelkében vele kapcsolatban. Egy tüske, amit sajnos arra használ, hogy a lehető leglehetetlenebb helyzetekben bántsa a srácot, aki mindig próbál úgy tenni, ahogyan azt az anyja tanította neki... Ehhez képest Cherise gyakorta úgy viselkedik, mint aki nem ismeri a saját gyermekét. Ezt a szálat pedig nem lehet csak azoknak a a negatív hatásoknak a nyakába varrni, amelyek az Infamousben érik őket. Kíváncsi leszek, hogy vajon az elkövetkezendő részekben is lesznek-e ilyen jellegű jelenetek, mint ebben. Nem lennék meglepve, ha igen.
A romantika, bár kétségtelenül nem ez a regény fő mozgatórugója, most is jelen van, és sokkal erőteljesebben, mint eddig bármikor. Ennek nem csak az az oka, hogy a szereplőink idősebbé váltak, hanem az is, hogy végre valahára Nekoda is rájött: Nick távolról sem az a mészárszékre való démon, mint aminek a kezdetek kezdetén tartotta. Érdekes látni, hogy miként mélyül el a kapcsolatuk, s nem csak a fiú részéről, aki, mint tudjuk, már az Infinityben is el van ájulva a lánytól... A lánytól, akiről még mindig nem tudni pontosan, hogy micsoda, de örülnék, ha végre kiderülne valami konkrétum vele kapcsolatban. Annál is inkább, mert a legtöbb elméletemnek, ami Nickkel kapcsolatban született az elmúlt hetekben, ő az egyik legfontosabb mozgatórugója.
Már várom, hogy elkezdhessem az Infernot.      

Kedvenc karakter(ek): Nick, Kody, Caleb

Gyűlölt karakter(ek): Adarian

Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: St. Martin's Griffin

Év: 2012

Oldalszám: 468

Sorozat Chronicles of Nick (#3)

Sherrilyn Kenyon: Invincible

Miért: Nick Gautier. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.

Tartalom: Amikor Nick már kezdte elhinni, hogy már nem jöhet rosszabb... 

Alig, hogy túlélte a zombik támadását, egy alakváltóktól és démonoktól hemzsegő világban találja magát, ahol mindenki a lelkére pályázik. Az új igazgató azt hiszi, hogy ő legrosszabb gyerek az iskolában, az edzője olyan dolgokra akarja rávenni, amihez nem füllik foga, miközben egy lány hangja kísérti... Egy lányé, akit senki sem láthat.

S, ha mindez nem lenne elég: ha nem tanulja meg életre kelteni a halottakat a hét végéig, ő is egy lesz közülük.

Vélemény: Mint tudjátok, már az első részért is odáig voltam, de az Invincible csak még tovább fokozta a Nick és története iránt érzett rajongásomat. 

Egyrészt, az a vonása külön tetszett, hogy a cselekmény pontosan ott folytatódik, ahol az Infinityben abbamaradt, kis túlzással azt is mondhatnám, hogy egy perc sem telik el aközött, ahol az első kötet véget ér, és kezdetét veszi a második. Ez pedig ad egy egészen különleges ízt az egésznek, főleg, ha gyors egymásutánban olvassa el őket az ember. 

A történet azonnal beránt, s, noha nem nevezném kiszámíthatatlannak - már ami a regény fő szálát illeti -, az apró mellékszálak terén, mint például Ambrose jelenléte és célja sok meglepetést rejteget még, amik azonban csak a későbbiek folyamán fognak kiderülni, ha jól sejtem. 

Ám nem csak ez teszi különösen érdekessé számomra ezt a részt, hanem az, hogy rengeteg apró dolog derül ki a fiúval, de még inkább a környezetével kapcsolatban. 

Ott van példának okáért Bubba, akiről eddig nem sokat tudhattunk meg - azt leszámítva, hogy ő az egyik legviccesebb karakter, akit Kenyon papírra álmodott -, de most kiderül néhány olyan részlet, ami egy teljesen más fényben világítja meg a férfit, s az én véleményem szerint, csak még szerethetőbbé teszi. Ugyanakkor például Nekoda kapcsán továbbra is sötétben tapogatózunk, az ő szerepe még mindig elég homályos.... De bízom benne, hogy a következő rész után már okosabbak leszünk. Caleb-ről az előző kötet kapcsán se írtam semmit, egyszerűen azért, mert, bár nagyon szerethető valaki, egyelőre nem találtam benne semmi különlegeset. Remek testőr Nick mellett, ezt elismerem... de neki is vannak furcsa ügyletei, na.

Nick hozza a tőle megszokott kissé nyers, kamaszokra jellemző, nyegle stílust, amit a kommentjei remekül át tudnak adni. Érdekes látni, hogy miként próbál megbirkózni azzal, hogy ki is ő, és mi vár rá, miközben igyekszik normális tinédzserként viselkedni, ami, ha ennyi természetfeletti lény mászkál körülötted, egyáltalán nem egyszerű. Még akkor sem, ha Cherise minden egyes alkalommal keményen lerántja a földre.

 A kedvencem azonban egy új karakter: Grim, vagyis a Halál, akinek az a feladata, hogy felszínre hozza a Nickben rejlő erőket, és megtanítsa azok használatára. Néhány megnyilvánulásán hangosan nevettem, ugyanakkor voltak pillanatok, amikor a hideg futkosott tőle a hátamon. Nem mintha ez baj lenne, azt hiszem, éppen ez az, amit szerettem benne. Meg se próbál jóként viselkedni, elvégre nem az. Egyrészt a tanítandó kölyköt látja a fiúban, de másrészt az ellenséget is, akit, ha tehetné, szívesen eltenné láb alól. Ez a furcsa egyensúly pedig igen vicces jeleneteket eredményezhet, és eredményez is. Én kimondottan szerettem azokat a pattogós párbeszédeket, amiket Nick-kel folytat.      

Akad egy újabb főellenség ebben a részben, Devus edző, aki - erre egyszerűen nem tudok jobb szót mondani - egy vérbeli szemétláda. Értem én, hogy vannak becsvágyó emberek, de attól, amit ez a fazon művel, komolyan mondom, hogy több soron is leesett az állam. Azt sajnálom vele kapcsolatban, hogy bár ki van dolgozva a története, én mégis nagyon rövidnek találtam. Szerintem elég keveset szerepelt ahhoz képest, hogy voltaképpen ő lenne a lényeg ebben a könyvben. 

Mit mondhatnék még? Akinek tetszett az első rész, szerintem ezt is szeretni fogja.  

Kedvenc karakter(ek): Nick, Ambrose, Bubba, Grim

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: St. Martin's Griffin 

Év: 2011

Oldalszám: 420

Sorozat: Chronicles of Nick (#2)

Sherrilyn Kenyon: Infinity

Miért: Nick az egyik kedvenc karakterem a DH-sorozatból.

Tartalom: Nick Gautier abban a hitben él, hogy mindent tud. Talpraesett, éles eszű srác, akinek a szarkazmus a lételeme. Ám amikor a legjobb barátai rátámadnak, a világa egyszeriben a feje tetejére áll. 

Egy titokzatos harcos menti meg, majd rántja bele a Sötét-Vadászok világába, ahol gyorsan megtanulja, hogy az a világ, amit eddig ismert, a valóság egy egészen aprócska szelete csupán, míg a többi tele van veszéllyel és sötétséggel...  Ahol egy hibáért bármikor az életeddel fizethetsz.

Vélemény: Annak idején, amikor megtudtam, hogy ez a könyvsorozat - ami, ha minden igaz, 10 részes lesz - létezik, szinte azonnal el akartam kezdeni ezt a részt, de Toffy azt mondta, várjak vele, amíg be nem fejezem az Éjféli gyönyöröket, különben az Infinity elspoilerezi nekem az egész történetet.

És most, így utólag, belátom, jól tettem, hogy hallgattam rá. Így sokkal érdekesebb, sőt, bizonyos szempontból viccesebb is volt olvasni, hiszen pontosan tudtam, hogy mi lesz azokból a dolgokból, amiket itt még csak pedzeget Kenyon, ellenben a Dark-Hunter sorozatban már szépen kibontott, esetleg többször is megemlített.

Ilyen például Nick és az édesanyja, Cherise kapcsolata. Most, hogy nem csak egy-egy utalásból ismerhetjük meg őket, sokkal könnyebben át lehet érezni az anya és fia közötti humoros, ám mégis szeretetteljes kapcsolatot, amit az a tudat, hogy csak ők ketten vannak egymásnak, még jobban felerősít. Mivel Cherise nagyon fiatalon szülte a fiút, értelemszerűen sokkal jobban ragaszkodik hozzá, mint kéne. Nem azt mondom, hogy hét lakat alatt tartja, mert ez egyáltalán nem igaz, de ha nem tudja pontosan, hogy Nick mikor és hol van, nagyon ki tud akadni. Ez persze teljesen természetes, bár az ember azt hihetné, hogy mivel ő sem volt sokkal idősebb, amikor a terhessége miatt lényegében darabokra hullott az addigi, biztosnak hitt élete, ezért sokkal lazábban áll az egész gyereknevelés témához, mint olyasvalaki, aki már idősebb korban szült. Ráadásul Cherise itt is ugyanolyan szerethető karakter, mint amilyennek a DH-ban megismerhettük. 

Nick pedig... Nos, ő hozza a megszokott formáját, igaz, mivel ebben a részben még csak tizennégy éves, sok szempontból esetlenebb, mint az a Nick Gautier, akit korábban megismertünk, és én éppen ezt szerettem benne. Egyrészt, remekül visszaköszönnek a kamaszkori nyűgök - mint a szobafogság réme, vagy éppen a barátnőszerzés kérdése -, amik itt még kiegészülnek azzal, hogy a fiúnak ekkor kell felfedeznie, ki is ő tulajdonképpen, s, hogy ez vajon mit jelent a jövőjére nézve. 

A találkozása Kyrian-nel egyáltalán nem tekinthető akkora horderejű eseménynek, mint amilyennek azt a tartalom beharangozza... Bár, így jobban belegondolva... Azt hiszem, nem is rá vonatkozik az a bizonyos találkozás, hanem Ambrose-ra, aki elég sok meglepetést tartogat még az olvasók számára... Zárójelben jegyzem meg, hogy nekem Nick mellett ő a második abszolút kedvencem ebben a részben.

Akadnak még más, az olvasó számára újnak minősülő karakterek is, akik bármikor képesek mosolyt csalni az arcunkra. Ilyen például Bubba és Mark, akiknek igen sok vicces pillanatot köszönhettem - annál is inkább, mert az előbbi srác Oprah iránt érzett feltétlen rajongása minden pénzt megért -. 

Maga a cselekmény néhol a cselekmény kissé vontatott volt, de ettől még egyáltalán nem unalmas. Az is eszembe jutott, hogy talán azért éreztem így, mert az egyetem és munka mellett nem igazán volt rá lehetőségem, hogy úgy istenigazából elmerülhessek Nick világában.

Végül, de nem utolsó sorban, annyit elárulhatok, hogy én igazából egy teljesen más jellegű történetet képzeltem el első rész gyanánt, de pont ez az, amit annyira szeretek Kenyonban és az írásaiban: sohasem úgy alakítja a szálakat, ahogyan azt én előre elképzelem, így képes újra és újra meglepni, aminek csak örülni tudok, hiszen nem válik egyhangúvá, és egyszersmind túlságosan kiszámíthatóvá az, amit el szeretne mondani.

Kedvenc karakter(ek): Nick, Bubba, Tabitha, Ambrose

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: St. Martin's Griffin

Év: 2010

Oldalszám: 464

Sorozat: Chronicles of Nick (#1)