2014. február 26., szerda

David Levithan: Two Boys Kissing

Miért: Szeretem az író könyveit.

Tartalom: Egy maroknyi meleg fiatal, és egy világrekord kísérlet. David Levithan legújabb könyve egy valós esetet feldolgozva mutatja be a szereplők mindennapjait. Craig és Harry megpróbálják megdönteni a csókolózás világrekordját. Egy embert próbáló feladat, ami nem csak fizikailag kimerítő a számukra, hanem lelkileg is. S miközben ők erre koncentrálnak, a világ megy tovább. Harminckét óra. Nem is hinné az ember, hogy mennyi minden változhat ennyi idő leforgása alatt.

Vélemény: Azt hiszem, kezdem megszokni, hogy ha David Levithan könyveiről van szó, akkor az első dolog, ami eszembe jut, az az, hogy eleinte kissé nehezen érthető... És ennek nem feltétlen az az oka, hogy nem magyar szöveget olvas az ember, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy szeret elvont dolgokat igencsak elvont módon megfogalmazni. Ezt a könyvét például egy igen érdekes kompozícióban írta meg.
A történetet egy olyan meleg férfiakból álló "kórus" narrálja végig, akik az AIDS áldozataivá váltak. Nem mondom, eleinte igen nehéz volt megszokni, hogy legtöbbször T/1 személyben kellett olvasni, de amint ezen túltettem magam, és elkezdtem az általuk mesélt cselekményre figyelni, már egyáltalán nem zavart, sőt, kimondottan tetszett. Róluk igazából nem sokat tudunk meg, mégis, remekül bemutatják, milyen változásokon ment keresztül az életük mindaddig, míg a betegség nem győzött felettük.
Azonban, mielőtt bárki félreértené, a regény gerincét nem ők adják, hanem az a néhány fiatal, akiknek történeteit egymástól függetlenül ismerhetjük meg, igaz, előfordul, hogy néhány szál összeér, mégis, jól elkülöníthető, hogy kivel, mi történik. Épen ezért úgy gondolom, hogy az a legegyszerűbb, ha külön-külön foglalkozom velük.

Neil és Peter: Kettejük kapcsolata alighanem a legidillikusabb az egész regényben. Egy olyan ideális helyzetet mutatnak be, amikor a környezetük teljesen természetesnek veszi, hogy ők azok, amik, és a legkevésbé sem csinálnak ügyet belőle. Így aztán rajtuk keresztül inkább azt mutathatja be Levithan, hogy egy pár miként birkózik meg a fel-felbukkanó féltékenységgel, s az ehhez hasonló hétköznapi problémákkal.

Craig és Harry (valamint Tariq): A könyv címe rájuk utal, ugyanis Craig és Harry megpróbálják megdönteni a csókolózás világrekordját. Ez a szál egy valós eseményt dolgoz fel, ami 2010-ben történt.  Az író fel is vette egyikükkel a kapcsolatot, és voltaképpen a fiatalember visszaemlékezései inspirálták őt abban, hogy megírja a könyvnek ezt részét. Ami talán érdekes lehet a könyvbeli karakterekkel kapcsolatban, az az, hogy nem igazán tudjuk eldönteni, vajon mi is van közöttük. Annyit tudunk meg csupán, hogy régen egy párt alkottak, ám most már csak barátok. Barátok, akik azért vágnak bele ebbe a kísérletbe, hogy támogassák az egyik barátjukat, Tariq-et, akit csak azért bántalmaztak korábban, mert meleg. A majdnem másfél napos csókkal pedig azt szeretnék bizonyítani, hogy a rekord szempontjából nem számít, hogy kik csókolóznak, csak az, hogy mennyi ideig tart. S persze ennyi idő alatt rengeteg érzelem kerül felszínre...
Számomra az tetszett a legjobban, ahogyan a környezet reakcióját mutatta be az író, hogy milyen nagy port kavart a kísérlet. Nem csak szurkolótábort mozgatott meg, hanem egy igen komoly ellentábort is, ami igencsak megnehezítette Craig és Harry helyzetét.

Ryan és Avery: Jaj, de szeretem őket! Egy melegek számára rendezett szalagavatón találkoznak először, és mondhatni, hogy azonnal megtetszenek egymásnak - főleg azért, mert egyiküknek kék, a másikuknak pedig rózsaszín haja van, amitől már az első pillanattól úgy tűnik, mintha kiegészítenék egymást -. Ahogyan az lenni szokott, megismerkednek, majd elkezdenek randevúzni. Ebben a történetben éppen az volt az izgalmas - és véleményem szerint az aranyos -, hogy a kezdetek kezdetétől kísérhetjük figyelemmel a kapcsolatuk alakulását, ahogyan elkezdik megismerni egymást. Ráadásul az író a mi fantáziánkra bízza, hogy milyen végkifejletet tudunk elképzelni kettejük számára.

Cooper: Őszinte leszek, őt szerettem a legkevésbé a fiúk közül, mivel az élete egyes egyedül az internet, és az azon található társ, vagy éppen szexpartner kereső oldalak körül forog. Teszi mindezt addig, míg egy nap le nem bukik, amivel, természetesen kiborítja a szüleit - elsősorban az apját -. Megszökik otthonról, s elkezd bolyongani a városban, ami elég érdekes dolgokat hoz felszínre az amúgy sivárnak tetsző lelkéből.
Benne igazából azt nem szerettem, hogy lényegében nem gondolkodik, csak megy az alsóteste után. Egy mániákus hazudozóról beszélünk, aki folyton másnak adja ki magát, mint aki. Amikor pedig nem úgy történnek a dolgok, ahogyan ő azt várja, behisztizik. Ettől függetlenül, volt egy pont a könyvben, amikor nagyon megsajnáltam, kiváltképpen akkor, amikor kiderült, hogy részben az ő karaktere is egy valós személyről lett mintázva - bár a köszönetnyilvánításban Levithan direkt kihangsúlyozza, hogy ez csak egy bizonyos momentumra igaz Cooperrel kapcsolatban, a többiben teljes egészében a saját intuícióira hallgatott -.

Úgy érzem, ez a kritikám igen össze-visszára sikeredett, ám az igazság az, hogy ez egy olyan könyv, amit nehéz ilyen formában visszaadni. Egyszerűen át kell élni mindegyik történetet ahhoz, hogy az ember megértse, mi is fogja meg az olvasót. És Levithan alighanem az egyik olyan író, aki a leghitelesebben tudja átadni az üzenetét. Teszi mindezt egy olyan jó stílussal, ami újra és újra képes elgondolkodtatni az embert.

Kedvenc karakter(ek): Avery, Ryan, Craig, Harry
Gyűlölt karakter(ek): Skylar
Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadó: Knopf Books for Young Readers
Év: 2013
Oldalszám: 208
Sorozat: -

2014. február 23., vasárnap

Kaori Yuki: Angyalok menedéke #4

Miért: Az egyik kedvenc mangám.

Tartalom: Hála a gépangyal, Rosiel mesterkedéseinek, Sara, Mudo Setsuna szerelme halott. Setsuna dühe felébreszti a benne lakozó Élő Angyal, Alexiel erejét. Ám ez az elszabadult energia a pusztulás szélére sodorja a Földet… 
Setsuna, szembeszállva saját sorsával, útra kel az alvilágba, hogy visszahozza Sara lelkét… (Delta Vision)

Vélemény: Töredelmesen bevallom, hogy én ezt a részt szeretem a legkevésbé az itthon eddig megjelentek közül. Ugyanakkor, noha már legalább ötször olvastam - sőt, valószínűleg ennél is többször -, mégsem tudtam rájönni, hogy ennek mi lehet az oka. Végül arra jutottam, hogy talán amiatt érzek így a negyedik kötettel kapcsolatban, mert pont az abszolút kedvencem után következik, így igen komoly elvárásokkal vágtam neki minden alkalommal - hiába tudtam egy idő után, hogy csalódni fogok -, de persze sohasem azt kaptam, amit vártam.
A történetvezetés abszolút logikus, hiszen ebben a részben az követhetjük nyomon, hogy miként reagál Setsuna Sara elvesztésére. Nem meglepő módon, olyannyira megviseli az eset, hogy - mint az a fülszövegben is olvasható - Alexiel ereje egyszerűen kirobban belőle, amely eddig gondosan rejtve marad, egyszeriben felszabadul... És ezzel útjára engedi az Apokalipszist. Emlékszem, amikor először olvastam, elgondolkoztam rajta, hogy vajon a szeretett lány halála hathat-e ennyire erőteljesen a fiúban élő angyalra. Akkor még arra a következtetésre jutottam, hogy  ez igen erős túlzás, ám, ma már - tudva azt, amiről az első olvasások során nem tudtam, de erről a későbbiekben úgyis szó esik majd -, azt mondom, igenis, van benne ráció. 
A cselekmény ezután átfordul egy Orpheusz-történetbe, ugyanis Setsuna lehetőséget kap arra, hogy 7 napot a pokolban töltsön, pontosan ennyi idő alatt kell megtalálnia Sara lelkét, hogy megmenthesse. Tudom, erre most azonnal rá kéne vágnom, hogy ez mekkora klisé, és a többi és a többi... Mégis, nekem ez a mozzanat tetszett. Hogy mi fogott meg benne? Ezt elég nehéz szavakba önteni, de talán az, hogy híven mutatja a fiú vakmerőségét, aki még egy ilyen lehetetlennek látszó küldetéstől sem riad vissza annak érdekében, hogy megmenthesse azt a lányt, akiért még a világot is képes lenne feláldozni, ha az angyalok ezt kérnék tőle. 
Apropó angyalok: számomra ebben a részben Katan volt a legszimpatikusabb közülük. Igaz, az ő helyzete igen különlegesnek mondható, de azt hiszem, a mellette feltűnő új szereplő miatt vált többé a szememben, de erről a karakterről egyelőre nem szeretnék többet elárulni, mert ennek majd a későbbiekben lesz inkább jelentősége.
Visszatérve Setsuna-hoz: ha már a kritika közepe táján Orpheust emlegettem, azt hiszem itt az ideje, hogy tovább folytassam az összehasonlítások sorát: miután a fiú megérkezik a pokolba, természetesen nem segítő nélkül kell barangolnia Hádész világában... Ez a mozzanat is ismerős, ugye? Mintha csak Dante és Vergilius utazását követnénk figyelemmel, az Isteni színjátékban. Ám a híres költőt ezúttal Kato testesíti meg, ami az igazat megvallva, engem eléggé meglepett. Mégis, kíváncsian vártam, hátha megtudok róla valamit azzal kapcsolatban, hogy ki is volt ő valójában - s vajon miért pont ő vállalja magára ezt a szerepet, annak ellenére, hogy akit segítenie kell, voltaképpen a gyilkosa -, ám erre sajnos várnom kellet, egészen a következő kötetig, ami majd egy következő bejegyzés témája lesz.
Összességében elmondható, hogy a legnagyobb problémám ezzel a résszel az, hogy abszolút érezni rajta ezt az átvezető szerepet. Nincs komoly történet - vagy valami különösen izgalmas esemény -, inkább olyan érzése van az embernek olvasás közben, mintha ezen a ponton a sorozat lógna a levegőben. Ám szerencsére, ez később jócskán megváltozik majd.
  
Kedvenc karakter(ek): Setsuna
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 7/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Oroszlány Balázs
Kiadta: Delta Vision Kiadó
Év: 2009
Oldalszám: 192
Sorozat: Angyalok menedéke (#4)

2014. február 20., csütörtök

Julie Cross: Timestorm

Miért: Az egyik kedvenc trilógiám befejező kötete.

Tartalom: Amint Jackson kiszabadul a halál markából, nem csak a szerettei körében találja magát - mint az apja, Courtney és Holly -, hanem a valódi időutazókéban is. Ahogy egyre többet és többet tud meg róluk, s világuk keletkezéséről, egyértelművé válik, hogy le kell állítaniuk Thomas és Dr. Ludwig kísérleteit. Ami eddig egy menekülési tervnek tűnt, hirtelen egy a szabad akaratért és békéért vívott háborúba csap át az idő és az emberiség között. Jackson pedig azért született, hogy részt vegyen ebben a csatában, s ebben senki és semmi nem akadályozhatja meg.

Vélemény: Tőlem szokatlan módon, ezúttal egy trilógia befejező részének kritikáját írom meg, elsősorban azért, mert az előzménykötetek két későbbi Nosztalgia-kritika alanyait képezik majd, amiket nem mostanában tervezek olvasni... De, ha már a Timestorm végére értem, arra gondoltam, inkább már most megosztom veletek a véleményemet.

Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy ha valaki már olvasta a sorozatot, akkor sem árt, ha a Timestorm elolvasása előtt ismételten kezébe veszi az előző részeket, vagy minimum a Vortex-et. Higgyétek el nekem, ez a könyv az egyik legjobb példa arra, hogy ha nem vagy tisztában az előzményekkel - értsd: már egyáltalán nem friss, vagy könnyedén felidézhető az élmény -, akkor gyakorlatilag egy szót sem fogsz érteni belőle.
Én sajnos voltam olyan ostoba, hogy ezt nem tettem meg, így a regény első tizedében elég sokszor feltettem magamnak a kérdést: Most mi is történik, tulajdonképpen? De aztán, természetesen minden tekintetben megvilágosodtam, ahogyan azt illik... Legalábbis azt hiszem.   
Noha személy szerint ezt a részt vártam a legjobban - hiszen az egyik kedvenc trilógiám lezáró kötetéről van szó -, be kell vallanom, hogy ez tetszett a legkevésbé az egész szériában. Nagyon sok, számomra indokolatlannak tetsző momentum volt a cselekményben, amitől úgy éreztem olvasás közben, mintha Cross-nak elfogyott volna az ihlete - vagy még inkább a kedve -, és az a lendületes, pörgős történet, amit annyira szerettem a Tempest-ben és a Vortex-ben, mintha egyszerűen kámforrá vált volna. Sokkal lassabban haladtam vele, mint terveztem, és ennek az az egyszerű oka, hogy untam. S nem csak erről van szó. 
A történet legtöbbször egészen egyszerűen üres. Elég sok időt vesztegetünk el azzal, hogy megismerjük Blake - az egyik időutazó - előtörténetét, ami, bár kétségkívül érdekes, és leköti az embert, mégis, kissé feleslegesnek éreztem, mintha Cross csak amolyan lapkitöltésnek szánta volna. Annál is inkább, mivel az ő visszaemlékezéseit is E/1-ben olvashatjuk, így, ha valaki elbambul közben, akár össze is keverheti Jackson-nal, ami igen vicces szituációkat okozhat. Bár ez még önmagában nem nagy probléma, az viszont igen, hogy a cselekmény eloszlása egészen egyszerűen aránytalan.
A könyv több, mint felében 3200-ban járunk, egy, véleményem szerint teljesen kidolgozatlan világban, ahol Cross mindig csak megpendít ezt-azt, ám a behozott szálakkal nem kezd semmit. Sőt, a világról se tudunk meg valami sokat, ami engem személ szerint nagyon zavart, bár ki tudja, lehet, hogy lesz olyan, akinek pont ez a zárt légkör tetszik majd.  Ugyanakkor, azon kívül, hogy hőseink ott vannak, és hol Blake történetével ismerkednek, hol a menekülést tervezgetik, nem sok minden történik, és ez elég lapossá teszi a történet egy részét. 
A regény második felében viszont olyannyira felgyorsulnak az események, hogy az embernek szabályosan kapkodnia kell a képzeletbeli lábait, ha lépést akar tartani a történésekkel. Annál is inkább, mert az egész egyetlen hatalmas drámatömeggé alakul át egy idő után, ami olyannyira nyomasztó tud lenni, hogy az ember lényegében sírni tudna... Főleg, amikor Courtney-ről - Jackson nővéréről - van szó. Bár számomra nem teljesen világos, hogy az ő karakterét miért kellett erőltetni ebben a részben, ettől függetlenül nagyon megszerettem.   
Tudom, eddig jórészt a regény negatív dolgait emlegettem, szóval itt az ideje a kellemesebb vizekre evezni. Julie Cross stílusa még mindig nagyon jó. Bár az időutazással - annak mikéntjével, hatásaival és ehhez hasonlókkal - kapcsolatos részek elég bonyolultak, azt kell mondanom, hogy még akkor is olvasmányos, ha az ember adott pillanatban egy kukkot sem ért belőle (nekem volt ilyen élményem). Én a túlbonyolítást igazából a már fent említett kedvtelenségnek tudom be, mert az előző kötetekben mindent lehetett érteni, erre most... Mintha összecsaptak volna a hullámok a fejem felett.
Jackson továbbra is az abszolút kedvenc karakterem - akiben még mindig azt szeretem a legjobban, hogy nem képes feladni, és kész bármit megtenni annak érdekében, hogy megmentse azokat, akiket szeret , Adam-mel karöltve, igaz, utóbbi nem szerepel olyan sokat, mint szerettem volna. Mégis, a kettejük barátságáról olvasni annyira jó... Esküszöm, a közös visszaemlékezésük volt számomra ennek az egész regénynek a fénypontja, ami megmentette attól, hogy egy MM-ként gondoljak rá. (Ebből is látszik, hogy ezzel a két fiúval kapcsolatban sokat fogok rajongani a korábbi kötetek kritikáiban is.)     
Hollyról és a hozzá fűződő romantikus szálról inkább nem emlékeznék meg, egyszerűen azért, mert számomra most nem adott semmit. Sőt, továbbmegyek, teljesen feleslegesnek, és szó, mi szó, kissé hiteltelennek éreztem. 
Összességében egy csalódás az előző részekhez képest, egy olyannyira összecsapott , és valószínűleg átgondolatlan véggel, ami igen keserű ízt hagyott a számban. Kár érte. Tényleg.

Kedvenc karakter(ek): Jackson, Adam
Gyűlölt karakter(ek): Thomas, Carter
Pont: 5/10

Alapok: 

Nyelv: angol
Kiadta: St. Martin's Griffin
Év: 2014
Oldalszám: 368
Sorozat: Tempest (#3)

2014. február 13., csütörtök

Cora Carmack: All Lined Up (borító megjelenés)


Nos, ez lenne Cora Carmack legújabb könyvének borítója. Nem meglepő módon, ezzel a kötettel egy újabb sorozatot indít a fiatal írónő. Ez pedig, könyv fülszövegét elnézve, könnyen lehet, hogy az amerikai futball köré fog épülni... Akárcsak Simone Elkeles Wild Cards sorozata.
Ha nagyon őszinte akarok lenni, ez a borító engem nem igazán fogott meg. Sőt, úgy is fogalmazhatnék, hogy szinte semennyire. Bár a színek kimondottan kellemesek, mégis, valahogy nem tud megfogni. A férfimodell számomra túlságosan is öregnek tűnik a szerepéhez képest. Ettől függetlenül, izgatottan várom, de nincsenek komoly elvárásaim vele szemben.

A könyv fülszövege: 

Texasban két dologért őrülnek meg az emberek: a futballért és a pletykáért. Az eddigi életem ezeknek volt alárendelve. 

Dallas Cole utálja a futballt. Ez gyakran megesik, ha az ember egész gyerekkorát ez határozza meg. Az egyetem lehetőséget nyújt neki, hogy végre kilépjen a tribünök árnyékából, s hátrahagyja a pályát és a játékosokat. 

Ám ember tervez, mégis Isten végez. Ha nem lenne elég, hogy a futball sztárnak számító exével közösen koptatják az egyetemi padot, még az apja is úgy dönt, hogy neves középiskolai futballedző helyett új területen próbálja ki magát, mint qa Rusk egyetem edzője. Így Dallasra megint rávetül a futball és az apja árnyéka. Mindeközben Carson McClain elkeseredetten küzd azért, hogy előrelépjen a játékosok ranglétráján, hiszen szüksége van az egyetem nyújtotta ösztöndíjra, és arra a biztos jövőre, amit a futball bitzosíthatna a számára. Ám amikor az elbűvölő, vörös hajú lány az életébe csöppen, a figyelmének komoly próbát kell kiállnia, miközben a gondolatai leginkább Dallas körül forognak. 

Dallasnak fogalma sincs arról, hogy Carson a csapat tagja, és Carson sem tudja, hogy a lány nem más, mint az edző szeme fénye. S egyikük sem tud lemondani a kettejük között támadt vonzalomról.

Szerintem a cselekmény semmi újat nem nyújt majd ahhoz képest, amit az NA-történetek kapcsán már megszokhattunk. A fülledt jelenetek és a dráma garantált. Egyedül abban bízok, hogy nem egy kliséhalmot kapunk majd kézhez, amikor megjelenik.

Néhány szó az írónőről: 

Cora Carmack egy huszonéves író, aki regényeiben a saját korosztályával foglalkozik. Rengeteg munkája volt már életében: bolti eladó, színházi kisegítő, valamint tanár, ám ma már íróként keresi a kenyerét. A legjobban azt szereti, hogy a karaktereit a lehető legszerencsétlenebb szituációkba helyezheti bele, amelyekből csak a barátjuk mentheti ki őket. Hiszen az ilyen kétbalkezeseknek is szükségük van a szeretetre.



2014. február 4., kedd

Recenzió #1 - Rachel Ward: Számok - Az örökkévaló

Miért: Életem első recenziós példánya.

Tartalom: A Káosz után, 2029-ben
Adam, Sarah és a kis Mia közös élete nem könnyű. Együtt kell megküzdeniük a hírnév árnyoldalaival.
Pedig Adam csak egyetlen egyszer szerepelt a tévében, de valószínűleg ez volt az utolsó adás, amit a legtöbb ember látott. Ma már nincs se TV, se számítógép, se telefon. A hálózatok és az átjátszó állomások a földrengés után, a Káosz kezdetén megszűntek működni, és azóta sem indultak újra. Adam, mint valami utolsó hírnök, megragadt az emberek emlékezetében. A sebhelyes arcú fiú, aki belebámult a kamerába, és a világ végét hirdette. Az egyetlen ember, aki ismeri a számok titkát… Mert mindenkinek van a szemében egy szám – egy dátum. Életünk utolsó napjának dátuma. És aki ismeri ezeket a számokat, arra előbb-utóbb vadászni kezdenek.
Ám a Káosz idején valami más is történt. Mia képesnek bizonyult megváltoztatni a szemében levő dátumot. Olyan számra tett szert, amivel sokkal tovább élhet. Hirtelen hatalmas és riasztó lehetőségként bukkan fel ez az új képesség. Mert aki erre képes, az az öröklét képességét hordozza magában. Az válik csak igazán célponttá. A kislány rémisztő veszélybe kerül.
Hiszen mindenki örökké akar élni… (Főnix)

Vélemény: El sem tudom mondani, mennyire megörültem, amikor Abstraceltf az előző év végén felajánlotta nekem, hogy megkaphatom Rachel Ward sorozatának befejező részét recenzióban. Még most is elképesztően hálás vagyok érte, ugyanis nem hittem volna, hogy ilyen szerencsében lesz részem. De, mielőtt egy végeláthatatlan lelkesedésrohamba kezdenék, inkább térjünk át magára Az örökkévalóra. 

Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy Ward stílusa továbbra is nagyon jó. Az az összeszedettség, ami A káoszt jellemezte a történetvezetés terén, itt is jelen van. A cselekmény izgalmas, és már a kezdet kezdetén magával ragadja az olvasót... Azt is mondhatnám, hogy egyenesen letehetetlen. Az írónő maximálisan tudja, mit akar, és ez meglátszik a befejező részen is: bár a történet teljes egészében összefüggő - a trilógiát nézve is -, mégis, direkt módon hagyott benne néhány lyukat, amin most, a könyv letétele után is el tudok gondolkodni. 
Például három kötet alatt nem derült ki számomra, hogy Jem és Adam - vagy továbbmenve még Val és Mia - képessége vajon miért is alakul ki. És, hogy miért nem? Talán azért, mert a nagy egész szempontjából lényegtelen. Nem az számít, hogy ki és miért kapja azt a "talentumot" az élettől, amit, hanem az, hogy miként használja. És ebben, illetve az előző részben ez a téma igen alaposan körbe van járva. Hiszen míg Jem folyamatosan azon van, hogy titkolja a képességét, Adam idővel belátja, hogy kénytelen a nagyvilág elé tárni, mit is jelentenek a számok, és ezzel képessé válik arra, hogy embereken segítsen. 
A fiú bizonyos értelemben tényleg hőssé vált, ám ő nem érzi magát annak. Ez számomra az egyik legvonzóbb jellemvonása, azt hiszem. Mert hiába ismeri fel minden túlélő, hiába hálálkodnak neki folyamatosan, ő nem válik egy beképzelt majommá, akinek a lételeme, hogy dicsőítse magát. Adam mindvégig ember marad, méghozzá egy olyan ember, aki a családja biztonságát mindennél többre tartja, és ezért, kis túlzással, bármeddig képes lenne elmenni.
Sarah-val ugyanez a helyzet, ő is szerethető, akárcsak az előző részekben, bár én kissé elcsépeltnek éreztem a helyzetét... mégis, azt kell mondanom, hogy Ward nagyszerű dolgot hozott ki belőle, bár... Tény és való, hogy egyes pontokon elképesztően drasztikus, és kegyetlen az, ahogyan a lánnyal és Mia-val bánik.
Többször is összeszorult a torkom - vagy épp felfordult a gyomrom - olvasás közben, amikor éppen azzal szembesültem, hogy egy katasztrófa mennyire kifordítja magából az embereket. Akadnak olyanok, akik bármire képessé válnak a túlélésért... De szó szerint bármire.  Na, persze nem mindenki. Van, aki már alapjában véve annyira romlott, hogy szívem szerint egy bottal se nyúltam volna hozzá.
Ilyen volt például a regény negatív főszereplője, Saul, akitől még most is borsódzik a hátam. Az az ember egyszerűen borzalmas. Ő a megtestesült gonosz, aki csak önmagára gondol, és ennek érdekében senkit és semmit sem rest feláldozni. Nincs lelkiismerete, így természetesen bűntudatot sem érez... és mindezen rossz tulajdonságai mellett, még elképesztően gyáva is. Ahhoz persze nem, hogy gátlástalanul öljön, de ha a saját élete veszélybe kerül, máris nyávogó kislánnyá változik... Nos, ez a kettőssége engem kimondottan
szórakoztatott.
Néha - talán éppen a fent említett drasztikusság miatt -, azon kaptam magam, hogy egyes pontokon Jennifer L. Armentrout Originjéhez hasonlítom ezt a könyvet. Akadnak ugyanis olyan dolgok, amelyekben a két írónő elképzelése nagyon hasonlónak mondható. Ám, meglepve tapasztaltam, hogy ez volt a legelső eset, amikor ez a legkevésbé sem zavart. Azt hiszem, mindkettőben ezek a hasonló részek tetszettek a leginkább.
Szívem szerint én bárkinek ajánlanám ezt a sorozatot, mert remek kikapcsolódást nyújthat annak, aki szereti a katasztrófahelyzetekkel fűszerezett történeteket, amelyekben nem a romantikáé a főszerep.

Kedvenc karakter(ek): Adam, Sarah
Gyűlölt karakter(ek): Saul
Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Bajkán László
Kiadta: Főnix Könyvműhely
Év: 2014
Oldalszám: ?
Sorozat: Számok (#3)