Blogturné #224 - J. M. Darhower: Mindörökké

Miért: Megtetszett a fülszövege.

Tartalom: Mindörökké tart majd, vagy pedig belepusztulnak?

Haven Antonelli és Carmine DeMarco igencsak eltérő körülmények között nevelkedett. Haven második generációs rabszolgaként elszigetelten élt a sivatag kellős közepén. Napjai kemény munkával teltek szörnyű bántalmazások között. Carmine gazdag maffiózó családba született, életét kiváltságok és kicsapongások határozták meg. Egy sorsfordulat mégis egymás közelébe sodorta őket. Titkok és hazugságok hálójában kell rájönniük, hogy noha látszólag különböznek, mégis több közös vonásuk van, mint bárki is hinné. A kaotikus, pénz és hatalom uralta világból Haven és Carmine is szabadulni szeretne, ám a születésük előtti események miatt a megsemmisülés fenyegeti őket.

A csalás és a gyilkosság egy létforma része, amiben semmit sem adnak ingyen. Főleg a szabadságot nem. De vajon milyen áldozatot kell hozniuk érte? Elmenekülhetnek a múltjuk elől? És főleg mit jelent szabadnak lenni? (Könyvmolyképző)

Vélemény: Sokat gondolkoztam azon, mivel kezdhetném ezt a kritikát... Talán azzal, hogy ha az ember nem akar mély depresszióba süllyedni, akkor jobban teszi, ha nem a Papírhattyúval párhuzamosan olvassa, ugyanis mindkét könyv igencsak meg tudja viselni az embert, bár, ha jobban belegondolok, talán a Mindörökké valamivel könnyedebb hangvételű. Ez leginkább a két főszereplőnknek köszönhető, akik között szinte első pillanattól kezdve megvan a kémia, bár eleinte ez nem romantikus értelmű. Carmine és Haven még akkor is jól rezonál együtt, amikor a történet legelején egyáltalán nem is tudnak egymással mit kezdeni. Elvégre, a rabszolgának nevelt lány amolyan házvezetőnőnek kerül Carmine apjának, Vincent DeMarco-nak az otthonába. 

Bevallom, a történetnek ez az aspektusa volt az, amivel én sokáig nem tudtam mit kezdeni, hogy vajon miért pont Haven-t akarja magának ez a férfi - és bevallom, voltak igencsak negatív gondolataim ezzel kapcsolatban -, de persze, idővel ez is kiderül. Viszont, visszatérve a két főszereplőnkhöz: mivel Haven-nek szinte fogalma sincs a valós világról, ezért rengeteg olyan rész van, amikor rácsodálkozik valamire. de ugyanakkor megvan enneka fordítottja is, az én kedvencem, amikor a kicsit elkényeztetett Carmine megtanulja használni a mosógépet. Az elkényeztetettet itt ne úgy értsétek, hogy egy anyámasszony katonája lenne, akinek soha, semmi dolga nincsen, mindössze arról van szó, hogy ilyen téren ki vannak szolgálva az igényei, nem nagyon van hozzászokva, hogy házimunkát végezzen. Ettől függetlenül neki is megvannak a maga súlyos keresztjei, amiket valahogy viselnie kell. 

Az egész regényt úgy tudnám nektek jellemezni, mint az édes és a durva egy nagyon furcsa, mégis erőteljes keverékét. Darhower remek ritmusban váltogatja a szívhez szóló, már-már aranyos, cuki jeleneteket a cselekményt egyébként jellemző brutalitással, amiből higgyétek el, itt sincs hiány. Vincent például kimondottan ölni való szereplő, annak ellenére, hogy olykor-olykor bepillantást nyerhetünk a motivációiba, például akkor, amikor a maffiavezér elmegy, és meggyón egy papnak. Ettől még nem egy pozitív figura, sőt, éppen ellenkezőleg, nekem a hideg futkos tőle a hátamon, valahányszor eszembe jut, pedig legelőször még a jóságos megmentőnek tetszett a szememben - na erre nem vagyok büszke -. 

Külön kiemelnék még egy karaktert, Dia-t, aki Carmine egyik - ha nem egyenesen a - legjobb barátja. Imádtam ezt a lányt, ugyanis ő adott egy minimális humorlöketet ennek az egyébként elég komor könyvnek... Például a legelső felbukkanása alkalmával, amikor szabályosan leoltja Carmine-t azért, mert az az iskola egyik legnagyobb ribancával kezdett. Imádtam a szókimondó stílusát.

Bár ez valóban egy romantikus történet, a maffia-szál miatt énn azt mondanám, hogy nem ez a legerősebb oldala, hanem sokkal inkább a durvaság, ami megnyilvánul benne, és amitől engem többször kitört a frász, Ezzel együtt imádtam ezt a könyvet, éppen azért, mert a Paprhattyúhoz, vagy a Fogoly a sötétben-hez hasonlóan, ez is adott nekem valami újat. Remek, mély gondolatokat, érzelmes jeleneteket, amikhez hasonlókkal régen találkoztam, ugyanis számomra pont a szereplők esendőségéből adódó egyszerűsége adta meg azt a pluszt, amit az ilyen könyvekben keresek.

Kedvenc karakter(ek): Carmine
Gyűlölt karakter(ek): a mester, Vincent
Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv. magyar
Fordította: Sándor Alexandra Valéria
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2016
Oldalszám: 592
Sorozat: Sempre (#1)

Résztvevő blogok listája:

12.21 Kelly és Lupi olvas

12.23 Insane Life

12.28 Deszy könyvajánlója

12.30 CBooks

Nyereményjáték:

Négy állomás - Négy meghatározó dolog a történetből. Nincs más dolgotok, mint minden állomáson beírni a megadott kérdésre a választ a rafflecopter doboz megfelelő sorába! A képek segítenek!  Figyelem! A kiadó csak magyarországi címre postáz! A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésére, hogy a megkapott értesítő levélre válaszoljanak, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

A mai kérdés: Milyen csokin osztozik Carmine és Haven?

a Rafflecopter giveaway

Catherine Doyle: Inferno

Miért: Imádtam az első részt.

Tartalom: Sophie Gracewell's élete a feje tetejére állt, amit neki kell egyenesbe hozni. Ám Nic, a legifjabb Falcone, a jelenlétével folyamatosan emlékezteti a történtekre, na meg arra, hogy nem fogja veszni hagyni a lány szerelmét. Amikor egy másik maffiacsalád darabokra zúzza a törékeny békét, Sophie már tudja, hogy választania kell, miközben az események egyre mélyebbre rántják a maffiózók világába. 

Vélemény: Megkockáztatom, hogy számomra ez az év egyik, ha nem egyenesen a legjobb könyve. Ez így február közepén lehet, hogy egy kicsit elhamarkodott kijelentésnek tetszik a részemről, de higgyétek el nekem, Catherine Doyle valami olyat tett le az asztalra, amiuvel többszörösen felülmúlta azt a sikert, amit a Vendetta-val aratott nálam, pedig azt is imádtam, és az egekig dicsőítettem.
A történet ott folytatódik, ahol az előző kötet véget ért, tehát a raktárban zajlott vérontás után vesszük fel újra a fonalat. Sophie és az édesanyja is szenved az esemény óta, mindketten csak nagyon nehezen tudják feldolgozni az átélteket. A probléma ott kezdődik, amikor kiderül, hogy a lány nagybátyja a Falcone-ok legnagyobb ellensége, a Marino család szárnyai alatt talál magának menedéket. Nem meglepő módon, ez kirobbantja a bandaháborút, amelynek vérontásai közepette Sophie-nak a saját érzéseivel és a múltjával is szembe kell néznie, ha akarja, ha nem. Catherine Doyle már az első résznél bebizonyította, hogy remekül tudja adagolni a csavarokat, és ez most sincs másként. Bár olykor leül a történet, mindig épp a megfelelő pillanatban dobja be a következő fordulatot, ami miatt én kapkodtam a fejem. Ezzel együtt, folyamatosan pörögnek az események, nem igazán van időnk megemészteni bizonyos dolgokat, mert máris történik valami, amire egészen egyszerűen muszáj odafigyelni. Ahogyan keveredik egymással a múlt és a jelen, egyre több fontos részletre derül fény, és azok sokban megváltoztatják Sophie életét, és érzéseit egyaránt. Erre a legjobb példa a szerelmi háromszög, aminek előszelét már láthattuk a Vendetta-ban is, de itt bontotta ki a leginkább az írónő, igaz, nem mindennapi módon. Igaz, a történet megint nem bővelkedik romantikában, hiszen sokkal inkább a háborún van a hangsúly, azért ahogyan Sophie és Luca elkezdenek közelebb kerülni egymáshoz, az fenomális. A leglehetetlenebb helyeken botlanak egymásba, de öröm nézni, a párbeszédeik pedig... imádnivalóak. Egyszerre pattogósak, néha humorosak, remekül vannak összerakva. Azt hiszem, ennyi megmosolyogtatnivaló pedig éppen belefért ebbe a könyvbe, mert egyébként nagyon sötétre sikerült. Az ahogyan a kapcsolatuk fokozatosan megváltozik, sőt el is mélyül, olyan, mint a fény az alagút végén. Tudom, Nicről most nem sokat áradozom, de az igazat megvallva, szerintem nincs is miért, mert szerintem kifordult magából elég rendesen. Abból látszik, hogy ő a legfiatalabb Falcone-fiú, hogy a gondolatai szinte úgy változnak, ahogyan a szél fúj. A Sophie iránti érzelmei, bár stabilnak tűnnek, valójában nagyon gyenge lábakon állnak, és azt hiszem éppen ez az oka annak, hogy mire végeztem a könyvvel, már masszívan a Team Luca tábort erősítettem.
A háború teljes mértékben rányomja a bélyegét a könyvre, folyamatosak a támadások, az intrikák - a két család nőtagjai, mint Donata Marino és Elena Falcone ezt mesteri szinten űzik egyébként, ha az előbbi feltűnt a színen, mindig szabályosan megfagyott az ereimben a vér -. Ő az igazi, könyörtelen maffiafőnök, aki nem ismer kegyelmet. Bármit és bárkit képes lenne feláldozni azért, hogy elérje a célját, és ezen a téren nagyon jó párost alkotnak Jack-kel, aki hozzá hasonlóan csak a saját érdekét tartja szem előtt.  

A könyv olykor már kifejezetten brutális, éppen ezért nem is nagyon ajánlanám 16 éves kor alatt, mert olykor még nekem is felfordult a gyomrom, olyan események történnek. Doyle remekül bánik a maffiavilággal, a stílus továbbra is nagyon-nagyon jó, egyszerűen nem tudok belekötni. Ez a könyv  - a folytatásával együtt, amire egy évet kell várnom - kell nekem a polcra, most azonnal!  

Kedvenc karakter(ek): Sophie, Luca
Gyűlölt karakter(ek): Michael, Jack, Donata
Pont: 10/20

Alapok: 

Nyelv: angol
Kiadta. Chicken House
Év: 2016
Oldalszám: 416
Sorozat: Blood for Blood (#2)

Blogturné #100 - M. Leighton: Rajtam áll

Miért: Olvastam az első részt.

Tartalom: Olivia végre megtalálta az Igazit. Cash minden, amire-akire valaha is vágyott. Kiszámíthatatlan rosszfiú, de Olivia kedvéért felhagy zűrös életével, és hagyja magát megszelídíteni. Mert Olivia az a nő, aki elfogadja őt úgy, ahogy van.

Ám a múlt árnyéka kísérteni kezd. Valami van Cash birtokában, amit sötét bűnözők akarnak megszerezni. Mindenáron. És ha Csash nem adja, hát elveszik tőle azt, ami a legdrágább kincse.

Olivia mindig tudta, hogy ha beleszeret Cash-be, pórul járhat. De hogy ennyi veszélynek tenné ki magát, azt nem is sejtette. Most rá kell bíznia az életét a férfira… és Olivia az életét könnyebben bízza rá, mint a szívét. (Köyvmolyképző)

Vélemény: Nem tudom, írtam-e erről a Down to you kritikámban, de most muszáj leszek megemlíteni, ezért, ha valaki azt nem olvasta, de egyszer szeretne rá sort keríteni, akkor előre szólok, a bejegyzésem SPOILERES az első részre nézve. 

Tehát, az előző kötetben van a lehető legbénább csavar amit csak el tudtam képzelni. Szerintem annál nagyobb ostobaságot keresve sem lehetett volna kitalálni, mint amit Leightonnak sikerült. Komolyan mondom, én éreztem magam teljesen hülyének, amikor a regény végére érve rá kellett jönnöm, hogy Cash és Nash egy és ugyanaz a személy. Emlékszem, nagyon felhúztam magam ezen, és beletelt pár percbe - de lehet, hogy órába is -, mire sikerült lenyugodnom, és túltennem magam a dolgon, mondván, azért ennél nagyobb hülyeséget is láttunk már... De lássuk, mi a helyzet a mostani résszel. 

A legnagyobb problémám az, hogy szerintem el van kapkodva a cselekmény. Érezhetően nagyon sok dolgot akart belezsúfolni egyetlen könyvbe az írónő, és ez a minőség rovására ment, bizonyos értelemben. Az egyes szálak nem feltétlen vannak kidolgozva, és adott esetben szabályosan akkora lyukak vannak rajtuk, hogy csoda, hogy nem esett szét az egész már az alkotói fázisban. Szerintem, ha a hosszának duplájában írta volna meg, nem lenne ilyen gondom, mert lett volna ideje kifejteni mindazt, amit egyszerűen félretett. 

Szintén a hosszával függ össze egy másik bajom: az indokolatlanul sok szex, aminek szemmel láthatóan olykor csak helykitöltő szerepe van, mintha Leighton nem tudott volna mit kitalálni, ezért gyorsan beleírt egy kósza numerát, mondván, ez így jó lesz. Biztos vagyok benne, hogy lesznek, akiknek ez így bőven meg fog felelni, de ha valaki egy történetközpontú könyvet szeretne olvasni, akkor ne ezt vegye a kezébe, mer csalódni fog, hiába lett volna ebben az ötletben egyébként hatalmas potenciál, amiből nagyon jó dolgokat ki lehetett volna hozni. Ehelyett a cselekmény nagy része felesleges, és indokolatlan drámával van tele, ami azért vicces, mert Olivia csak áll az események sűrűjében, és nem csinál semmit. Neki ez teljesen rendben van, miközben Cash próbálja rendbetenni a dolgokat. Fura, ambivalens érzésem van a kapcsolatukkal kapcsolatban, mert szerintem őket csak a szex tartja össze... és ez nagyon kevés. Én nem is értem, hogy vajon a külső burkon túl mit szerethetnek egymásban, de gyanítom, nem sokat. 

Ugyanakkor az alapötlet nem lenne rossz, kifejezetten érdekes lett volna egy akciódúsabb NA-könyvet látni, de én sajnálom a legjobban, hogy nem ez lett belőle. Bár, én még vialamennyire bízom benne, hogy ez meg fog változni, és a befejező kötetben - ami szerencsére már nem kettejükkel foglalkozik -, végre megkapom azt, amit szeretnék. Bár egy fordulat nekem kifejezetten tetszett, a többivel... Nos, nem voltam annyira megelégedve. 

A stílus egyébként még mindig nem rossz, elég olvasmányos, csak nem azt adja, amit én szerettem volna. Lehetett volna sokkal izgalmasabb és reálisabb is. De az biztos, hogy egyszeri kikapcsolódásnak megfelel a könyv, ezzel nincs probléma... Csak egy dolgot jegyezzetek meg: ne hatalmas elvárásokkal álljatok neki ennek a könyvnek, mert annak könnyen hatalmas csalódás lehet a vége. Aki viszont nagyon szerette az első részt, annak szerintem ez is tetszeni fog. Nem lett ez rossz, csak többet ígért, mint amit végül adott. 

Kedvenc karakter(ek): Nash
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 10/6

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Goitein Viktória
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2015
Oldalszám: ?
Sorozat: Bad Boys (#2)

Résztevő blogok listája:

11/08 Kristina blogja

11/09 CBooks

11/10 Deszy könyvajánlója

11/11 Dreamworld

11/12 Media Addict

Nyereményjáték:

A Rosszfiúk sorozatban fontos szerep jut az ikreknek, ezért a nyereményjáték témája is az ikrek lesznek, méghozzá olyan könyvek borító részletét kell felismernetek, amelyekben ikrek is szerepelnek. A Könyvmolyképző Kiadó ezúttal is három példányt ajánlott fel a könyvből. Nektek csupán az a dolgotok, hogy a megfelelő mezőkbe beírjátok a helyes megfejtést, az író nevét és a könyv címét.

a Rafflecopter giveaway

Catherine Doyle: Vendetta

Miért: Megtetszett a fülszövege.

Tartalom: Ha bosszúról van szó, a szerelem komoly bonyodalmat jelent.

Sophie Gracewell élete örökre megváltozik, amikor öt testvér költözik a kisvárosi kísértetházba. Amikor megismeri Nicolit, hirtelen egymással vetélkedő családok kereszttüzében találja magát. Ahogy a lány családjának múltja lassan felszínre tör, rá kell jönnie, hogy a Nicoli iránt érzett vonzalma több veszélyt rejt magában, mint valaha is gondolta volna.

Vélemény: Sokat vártam erre a könyvre, de azt kell mondanom, abszolút megérte, mert Catherine Doyle debütáló regénye remekül sikerült. Engem szinte már a legelső fejezettel sikerült levennie a lábamról. 

Nem mondanám, hogy a stílusa kiemelkedne a többi hasonló YA-regény sorából, ugyanolyan jó, mint bármelyik másik kedvencemé, viszont hangulatteremtés terén azt kell mondjam, számomra hozott valami újat. Remekül egyensúlyozik a kissé baljós hangulat, és a humor között. Az egyik pillanatban még nevettem Sophie esetlenségén - ami egyébként meglepő módon aranyos volt, s nem irritáló, mint a legtöbb esetben -, a következőben pedig teljesen elkomorultam, amikor a Falconi testvérek feltűntek a színen. 

Az öt fiú közül nem meglepő módon, Nicoli a legfiatalabb, akinek igen hamar megtetszik a felszolgálóként dolgozó lány, ám a kapcsolatuk nem bontakozik ki azonnal, mint a példaként szolgáló Rómeó és Júlia esetében, sőt, éppen ellenkezőleg. Sokak számára meglepő lehet, de ebben a regényben a legkevésbé sem a romantikán van a hangsúly. Alig két-három olyan jelenettel találkozhatunk, ahol érezhető, hogy a főszereplőink kezdenek egymásba szeretni. A történet fókusza sokkal inkább Nicoli-ra és a testvéreire fókuszál, a köztük lévő kapcsolatot, és az egymáshoz való hűségüket mutatja be inkább, valamint rávilágít ennek hátterére. 

Érdekes módon, Doyle-nak sikerült elérnie, hogy a fiúk, bár jóllehet, öten vannak, a legkevésbé sem hasonlítanak egymásra belső tekintetében. Mindenki egy-egy egyéniség, aminek én csak örülni tudok. Ez főleg az ikrek esetében válik egyértelművé, akik szinte semmiben sem egyeznek. Közülük én egyedül Luca-t emelném ki, mert, bár nem a legkedvesebb srác, akivel valaha dolgom volt ifjúsági regényben, mégis van benne valami, ami miatt azonnal megszerettem, jóllehet, tartok tőle, hogy ennek meglesz még a böjtje.. De nem érdekel. 

Egy egészen apró problémám mégis csak van a könyvvel, ez pedig Sophie legjobb barátnője, aki szerintem egy annyira elbénázott mellékszereplő, hogy még a nevét sem voltam hajlandó megjegyezni. Értem én, hogy a brit akcentusa miatt egzotikus csajnak számít Chicago-ban, de ami ezen kívül megmaradt a fejemben vele kapcsolatban, az az, hogy elképesztően idegesítő volt. Nagyon okosnak próbálja magát beállítani, de közben olyan hülyeségeket mond és tesz néha, hogy esküszöm, kedvem lett volna előkapni a péklapátot.

Nem is tudom mit emelhetnék még ki ebből a könyvből anélkül, hogy spoilerekkel árasztanám el a bejegyzésemet, de talán még annyit elárulhatok, hogy Doyle egy egészen új színben tünteti fel előttünk a maffiavilágot, ami miatt most én is kicsit más szemmel nézek erre a könyvre.

Az egész köteten érződik, hogy ez csupán egy bevezető volt, eltérően a mostanság olyan divatos, rétestészta módjára nyújtható trendtől, miszerint egy-egy kötet egy-egy pár történetét meséli el nekünk. Mint tudjuk, ennek megvan az a hátránya, hogy mindig újabb és újabb karaktereket lehet behozni, így a sorozatot voltaképpen soha nem kell befejezni. Nos, az írónő ezzel szemben egy hagyományos trilógiával rukkol elő, ami véleményem szerint egy üde színfoltot jelent a mai divatban. 

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki egy kicsit is szerette a Keresztapa-filmeket, vagy csak érdeklődik a téma iránt, mert Catherine Doyle biztosan nem fog csalódást okozni, ezt garantálom. Én már tűkön ülve várom a folytatást, jóllehet, az csak jövő januárban érkezik majd. 

Kedvenc karakter(ek): Nico, Sophie, Luca

Gyűlölt karakter(ek): Jack

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Chicken House Ltd.
Év: 2015
Oldalszám: 352
Sorozat: Blood for Blood (#1)