Jennifer L. Armentrout: Origin

Miért: Kezdek Armentrout-függővé válni.

Tartalom: Daemon bármire képes, hogy visszakapja Katy-t. 

A Mounth Wheaterben tett felemás kirándulás után Daemon kénytelen szembenézni az elképzelhetetlen valósággal: Katyt elrabolták. Minden arról szól, hogyan szerezhetné vissza. Amit ehhez tennie kell: eltaposni bárkit, aki az útjába kerül? Megtörtént. Felégetni a világot maga körül, csak azért, hogy Katyt megvédhesse? Boldogan. Felfedni a fajtája létezését a világ előtt? Ezer örömmel. Semmitől sem riad vissza. 

Katy nem tehet mást, minthogy a túlélésre koncentrál. 

Noha a józan esze azt súgja, ellenségek veszik körül, vannak pillanatok, amikor ő sem tudja már biztosan, ki melyik oldalon áll. Az emberiségén? A Daedalusén? Esetleg a Luxenekén?

Bár együtt a legerősebbek, minden bizonytalanná válik körülöttük. Ki melyik oldalon áll majd, amikor a harc elkezdődik?

Vélemény: Miután befejeztem az Opalt, alig vártam, hogy megjelenjen ez a könyv, de be kell vallanom, eleinte kissé szkeptikus voltam ezzel a résszel kapcsolatban. Mivel ez már a negyedik kötet a Lux-szériában, és az előző rész igen magasra tette a mércét, tartottam tőle, hogy ez már nem lesz olyan jó... De tévedtem. Méghozzá súlyosan. Bár egyelőre nem igazán tudom megfogalmazni, mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Imádtam, ez nem vitás, de most, hogy a végére értem, egyszerűen nem tudom szavakba önteni, amit igazából érzek. De azért megpróbálom. 

Kezdjük ott, hogy már a legelső fejezet teljesen magával ragadott. Mivel azt néhány nappal a megjelenés előtt már el lehetett olvasni, nagyjából egy hétig a falat kapartam, hogy megszerezhessem végre az egész könyvet, és szabályosan rávethessem magam.

Eleinte furcsa volt, hogy a két szemszöges megoldás nem minden fejezetben, vagy éppen fejezetenként volt tapasztalható, mint azt vártam. Nem ritka, hogy fejezet közben vált nézőpontot az írónő, de az sem, hogy egy fejezetet csak az egyik főszereplőnk nézőpontjából láthatunk. Ez egyrészt érdekessé, másrészt kissé kiszámíthatatlanná tette az egész cselekményt, ami már enélkül a fogás nélkül is baromi izgalmas lett volna. A történet egyik fele olyan, mint egy bizarr sci-fi, ami hajlamos horrorba átmenni, a másik fele pedig az igazi katasztrófafilm. Ami tönkremehet, az tönkremegy, az emberek hullanak mint a legyek... És én még azt hittem, én vagyok az, aki imádja kínozni az írásaiban felbukkanó karaktereket. Most rá kellett jönnöm, hogy Armentrout még jobban ért ehhez - azt, hogy élvezné, nem tartom valószínűnek -. Leginkább az lepett meg ezen a téren, hogy Armentrout tényleg nem kímélt senkit. Mindenkibe belerúgott legalább kétszer, ha nem háromszor. Nem egy olyan pillanat volt, amikor szabályosan felfordult a gyomrom - például attól, amit a Daedalus művel Katyvel csak azért, hogy elérje, amit akar -, de az is megesett párszor, hogy szívem szerint szabályosan üvöltöttem volna Lochannel - a laptopommal -, hogy ez most mégis micsoda? Hogy lehet ezt így megoldani? És hogy várhatja el ezek után Armentrout, hogy az olvasói ölbe tett kézzel üljenek egy éven keresztül, és várják az ötödik részt? 

Tudom, hogy a kritikám eddig nem túl összefüggő, vagy ilyesmi, de egyszerűen képtelen vagyok logikusan végiggondolni ezt a könyvet, és számba venni, hogy mi tetszett, és mi nem tetszett, mint úgy általában. Az egész együttesen hat rám. Az a sok szenvedés az elején... A könnyedebb jelenetek, amik tényleg elhitették velem, hogy most már aztán minden rendben lesz, nem kell aggódni, az élet megoldja, és a többi és a többi. Erre fel jött az utolsó néhány fejezet, és ez az elméletem kártyavárként omlott össze. Bár az Opalon egyáltalán nem sírtam, na ezen igen. Itt mindig volt min pityeregni, hol örömömben, hol bánatomban. Most így visszatekintve még jobban tudom értékelni azokat a nyugodt, romantikus pillanatokat, amik ebben a részben kijutottak Daemonnek és Katynek, mert szinte biztosra veszem, hogy az utolsó részben nem sok ilyen lesz... Főleg, hogy az Origin lezárása után el sem tudom képzelni, hogy fog indulni a következő. Függővéget kaptunk, nem is kicsit... Per pillanat teljesen bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban. De ettől még nagyon várom, természetesen.

Apropó, ha már Origin: én azt hittem, komoly misztikum övezi majd, hogy ez mi az ördög, de tévedtem. Ahhoz képest, hogy ez a regény címe, igazából nem ez adja a regény fő para-forrását. Jó, vannak pillanatok, amikor igen, de az esetek kilencvenkilenc százalékában az a rohadt Daedalus tehetett róla, hogy meg-megállt bennem az ütő, és szívem szerint a földhöz vágtam volna a könyvet. Elég hamar kiderül, hogy mi is ez az Origin tulajdonképpen... Ami nem baj, csak számomra kissé furcsa volt, hogy a regény egyes momentumai olyan kiszámíthatóak voltak, hogy az már szinte fájt, más elemeket meg egyszerűen nem tudok hova tenni, mert sok mindenre számítottam, de arra aztán semmikép, amit végül Armentrout összehozott. Viszont, éppen ez teszi számomra abszolút felejthetetlenné, és az eddigi legjobbá ezt a részt. Teljesen másra számítottam, mint amit kaptam. Ha nekem kellett volna megírnom ezt a könyvet, fele ennyire sem sikerült volna, szerintem.   

Alig várom a folytatást! 

Kedvenc karakter(ek): Katy, Daemon, Archer, Ash, Andrew, Dee, Luc

Gyűlölt karakter(ek): Nancy, Dasher

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: Entangled Teen

Év: 2013

Oldalszám: 400

Sorozat: Lux (#4)