Sherrilyn Kenyon: Infinity

Miért: Nick az egyik kedvenc karakterem a DH-sorozatból.

Tartalom: Nick Gautier abban a hitben él, hogy mindent tud. Talpraesett, éles eszű srác, akinek a szarkazmus a lételeme. Ám amikor a legjobb barátai rátámadnak, a világa egyszeriben a feje tetejére áll. 

Egy titokzatos harcos menti meg, majd rántja bele a Sötét-Vadászok világába, ahol gyorsan megtanulja, hogy az a világ, amit eddig ismert, a valóság egy egészen aprócska szelete csupán, míg a többi tele van veszéllyel és sötétséggel...  Ahol egy hibáért bármikor az életeddel fizethetsz.

Vélemény: Annak idején, amikor megtudtam, hogy ez a könyvsorozat - ami, ha minden igaz, 10 részes lesz - létezik, szinte azonnal el akartam kezdeni ezt a részt, de Toffy azt mondta, várjak vele, amíg be nem fejezem az Éjféli gyönyöröket, különben az Infinity elspoilerezi nekem az egész történetet.

És most, így utólag, belátom, jól tettem, hogy hallgattam rá. Így sokkal érdekesebb, sőt, bizonyos szempontból viccesebb is volt olvasni, hiszen pontosan tudtam, hogy mi lesz azokból a dolgokból, amiket itt még csak pedzeget Kenyon, ellenben a Dark-Hunter sorozatban már szépen kibontott, esetleg többször is megemlített.

Ilyen például Nick és az édesanyja, Cherise kapcsolata. Most, hogy nem csak egy-egy utalásból ismerhetjük meg őket, sokkal könnyebben át lehet érezni az anya és fia közötti humoros, ám mégis szeretetteljes kapcsolatot, amit az a tudat, hogy csak ők ketten vannak egymásnak, még jobban felerősít. Mivel Cherise nagyon fiatalon szülte a fiút, értelemszerűen sokkal jobban ragaszkodik hozzá, mint kéne. Nem azt mondom, hogy hét lakat alatt tartja, mert ez egyáltalán nem igaz, de ha nem tudja pontosan, hogy Nick mikor és hol van, nagyon ki tud akadni. Ez persze teljesen természetes, bár az ember azt hihetné, hogy mivel ő sem volt sokkal idősebb, amikor a terhessége miatt lényegében darabokra hullott az addigi, biztosnak hitt élete, ezért sokkal lazábban áll az egész gyereknevelés témához, mint olyasvalaki, aki már idősebb korban szült. Ráadásul Cherise itt is ugyanolyan szerethető karakter, mint amilyennek a DH-ban megismerhettük. 

Nick pedig... Nos, ő hozza a megszokott formáját, igaz, mivel ebben a részben még csak tizennégy éves, sok szempontból esetlenebb, mint az a Nick Gautier, akit korábban megismertünk, és én éppen ezt szerettem benne. Egyrészt, remekül visszaköszönnek a kamaszkori nyűgök - mint a szobafogság réme, vagy éppen a barátnőszerzés kérdése -, amik itt még kiegészülnek azzal, hogy a fiúnak ekkor kell felfedeznie, ki is ő tulajdonképpen, s, hogy ez vajon mit jelent a jövőjére nézve. 

A találkozása Kyrian-nel egyáltalán nem tekinthető akkora horderejű eseménynek, mint amilyennek azt a tartalom beharangozza... Bár, így jobban belegondolva... Azt hiszem, nem is rá vonatkozik az a bizonyos találkozás, hanem Ambrose-ra, aki elég sok meglepetést tartogat még az olvasók számára... Zárójelben jegyzem meg, hogy nekem Nick mellett ő a második abszolút kedvencem ebben a részben.

Akadnak még más, az olvasó számára újnak minősülő karakterek is, akik bármikor képesek mosolyt csalni az arcunkra. Ilyen például Bubba és Mark, akiknek igen sok vicces pillanatot köszönhettem - annál is inkább, mert az előbbi srác Oprah iránt érzett feltétlen rajongása minden pénzt megért -. 

Maga a cselekmény néhol a cselekmény kissé vontatott volt, de ettől még egyáltalán nem unalmas. Az is eszembe jutott, hogy talán azért éreztem így, mert az egyetem és munka mellett nem igazán volt rá lehetőségem, hogy úgy istenigazából elmerülhessek Nick világában.

Végül, de nem utolsó sorban, annyit elárulhatok, hogy én igazából egy teljesen más jellegű történetet képzeltem el első rész gyanánt, de pont ez az, amit annyira szeretek Kenyonban és az írásaiban: sohasem úgy alakítja a szálakat, ahogyan azt én előre elképzelem, így képes újra és újra meglepni, aminek csak örülni tudok, hiszen nem válik egyhangúvá, és egyszersmind túlságosan kiszámíthatóvá az, amit el szeretne mondani.

Kedvenc karakter(ek): Nick, Bubba, Tabitha, Ambrose

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: St. Martin's Griffin

Év: 2010

Oldalszám: 464

Sorozat: Chronicles of Nick (#1)

Mira Grant: Deadline

Miért: Imádtam az első részt.

Tartalom: Fél évvel George halála után, Shaun nem igazán találja a helyét a világban. Továbbra is ő a Világvége Afterparty feje, de valójában nem tesz semmi érdemlegeset az oldal életében. Ez a feladat Becks-re és a többiekre hárul... Amikor azonban felbukkan egy régi ismerős a múltból, minden megváltozik. Shaunt újra érdekelni kezdi valami: ki ölte meg a nővérét? Ki fogja deríteni, akkor is, ha a saját élete múlik rajta.

Vélemény: Mivel nem is olyan régen - néhány hónappal ezelőtt -, szabályos, agyvérzéssel egybekötött hisztirohamot kaptam az első rész végén, muszáj volt nekiesnem a folytatásnak. Tudnom kellett, hogy Grant képes-e fokozni azt a hatást, amit a Feed-del elért nálam, tehát, hogy egyszersmind függővé váltam. Nos, a válaszom: képes rá.

Az egyik legnagyobb pozitívuma ennek a résznek, maga Shaun. És nem azért, mert túlteszi magát a nővére halálán és megy tovább, hanem éppen ellenkezőleg: azért, mert még egyáltalán nincs túl rajta. Szegény srác szabályosan beleőrült a testvére elvesztésébe. Ez már az első kötet végén is látszott, de itt ugyanúgy jelen van. A fiú folyamatosan hallja Georgia kommentárjait, sőt, legtöbbször hangosan, vagy jobb esetben, félhangosan reagál is rá. Még el is mondja, hogy amikor néhány napig figyelmen kívül hagyta a testvére "szövegelését", a végén legszívesebben öngyilkos lett volna. Bármennyire is ciki, még most is szüksége van a lányra, és ha ehhez ilyen őrültségre van szüksége, hát legyen. Neki mindenféleképpen megéri. Hiszen az, hogy az emberek mit gondolnak róla, eddig sem igazán érdekelte.

Azt hiszem, ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy Grant kétféle befejezést is írt a Feed-hez. Bár, még nem olvastam a Facebook-ra feltöltött másik befejezést, ha jól tudom, ez  csak annyiban tér el az eredetitől, hogy nem Georgia-t, hanem Shaunt találta el az a bizonyos nyílvessző. A folytatás egyértelmű. Nem tudom pontosan, hogy ez az alternatív befejezés mikor keletkezhetett, de én nem tartom kizártnak, hogy valójában Grant két befejezést is írt, és csak később találta ki, melyikre is építi fel a trilógia folytatását. Hogy mi alapján? Szerintem az döntötte el végül, hogy melyik befejezés ütött volna nagyobbat. És ezen a téren tökéletesen választott. Ha ugyanis Shaun-t iktatta volna ki, abban igazából nem lett volna semmi meglepő, hiszen a karakterek is mindvégig arra számítottak, hogy így lesz, elvégre a fiú az Irwin, tehát ő az, aki folyamatos életveszélynek van kitéve. Georgia könnyebben túltette volna magát az öccse elvesztésén.

Ehhez képest, Shaun-nak most meg kell birkóznia azzal a problémával, hogy a saját értelmezése szerint, teljesen egyedül maradt.
Míg Shaun-t egyre jobban és jobban megszerettem ebben a részben, Kelly Conollis karakterével egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Még egy ilyen idegesítő kiscsajt! 21 éves, ráadásul orvos - virológus -, ehhez képest annyi alkalmazkodási készség/képesség sincs benne, mint egy darab téglában. A regény igen nagy részében csak nyavalyog, és mindig azzal jön, hogy a blog stábja nem törődik a biztonsággal. Azt hiszi, mindenkinél jobban érti a dolgokat, majd, amikor találkozik valaki olyannal, aki nála komolyabb szakmai tapasztalattal és tudással bír, szabályosan megsértődik. És persze akkor is, ha okkal megharagszanak rá. Egyszerűen borzalmas.
Újdonság az előző résszel kapcsolatban, hogy megjelenik benne a romantika. Na, nem az a fajta, rózsaszín felhős, amire sokan gondolnának, hanem egy sokkal reálisabb - mechanikusabb - kapcsolatról van szó, amiben egy, szerintem elfojtott vágy is igen komoly szerephez jut. Nem mondom, a megoldással nem feltétlen értettem egyet, de végül is, nem rossz húzás. 
Igen lassan haladtam ezzel a résszel, s ez nem csak annak köszönhető, hogy menet közben kiolvastam vagy tíz másik regényt, hanem sokkal inkább az, hogy a Deadline jóval töményebb, mint az elődje. Rengeteg minden történik benne, s olykor még a legapróbb részletek is komoly jelentőséggel bírnak, így szinte lehetetlen csak úgy, mindenféle átgondolás nélkül végigrohanni a sorokon. S néha a biológiai dolgok fejtegetése kimondottan unalmassá vált.  Hol nagyon izgalmas volt, hol pedig végtelenül vontatott. Ez pedig nagyban visszavetette az olvasmányélményt, legalábbis az én esetemben mindenféleképpen.

Azt hiszem, ezúttal nem fogok annyira igyekezni, hogy elkezdjem a következő részt... Most erőt kell gyűjtenem hozzá. Nem is keveset, azt hiszem.   

Kedvenc karakter(ek): Shaun
Gyűlölt karakter(ek): Kelly
Pont: 6/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Orbit
Év: 2011
Oldalszám: 581
Sorozat: Newsflesh Trilogy (#2)

Mira Grant: Etetés

Miért: Abstractelf ajánlotta, én pedig megvettem angolul. Mint kiderült, jó üzlet volt.

Tartalom: „Legyek bár élő vagy halott, az igazság nem nyugszik. A nevem Georgia Mason, és könyörgöm: cselekedjetek, amíg lehet!”

2014-ben kezdődött. Megtaláltuk a rák gyógymódját, és a közönséges nátha ellenszerét. Csakhogy ezek által valami újat teremtettünk, melyet senki nem tudott megállítani. A fertőzés terjedt, a vírustörzsek átvették a hatalmat a testek és elmék felett, és az így létrejött zombikat már csak egyetlen késztetés hajtotta: hogy bármilyen élőlényt, aki az útjukba kerül, felfaljanak.
Most, több mint húsz évvel a Feltámadás után a blogger testvérpár, Georgia és Shaun Mason úton vannak életük legnagyobb sztorija felé – és felfedik a fertőzötteket mozgató sötét összeesküvést. Nyilvánosságra akarják hozni az igazságot, még ha az életükkel fizetnek is érte. (Lazi)

Vélemény: Na, ez egy olyan disztópia, amit szívem szerint mindenkinek ajánlanék, a viccen kívül. Egyszerűen zseniális. Noha én személy szerint sohasem rajongtam a zombi-központú könyvekért - alig pár ilyet olvastam eddig -, abstractelf biztatására adtam neki egy esélyt, s milyen jól tettem! 

A világ felépítése remekül ki lett találva. Bár, ha őszinte akarok lenni, számomra eleinte furcsa volt, hogy a történet teljes mértékben a bloggerek köré csoportosul, annak ellenére is, hogy ezt Grant szépen megmagyarázza. A Feltámadás utáni világ olyannyira zárt, hogy a nyomtatott sajtó teljes mértékben értelmét veszti, mivel a lakosság zömének még az is komoly lelki terhet okoz, hogy elhagyja a saját lakhelyét, ahol biztonságban érzi magát egy esetleges zombitámadással szemben. Így az emberek már csak Interneten keresztül tájékozódhatnak a világ dolgairól, ami nagyban elősegítette a bloggerek "felemelkedését", ha lehet így mondani. A bloggerek azok, akik egy bizonyos szint elérése után ki mernek merészkedni a fertőzött zombiktól hemzsegő területekre is, hogy minél pontosabban közvetítsenek az USA állapotáról. Kisebb településeken még az is megeshet, hogy az ilyen "webes újságírókat" valóságos sztárokként kezelik. 

Ebben a cipőben jár Georgia Mason és az öccse Shaun. Ráadásul, az ő csapatukat - amelynek egy Buffy nevű lány is tagja - éri a megtiszteltetés, hogy elkísérjék a republikánus elnökjelöltet az egy éves kampánykörútjára. A feladatuk egyszerű: tudósítaniuk kell Rymann szenátor minden lépéséről úgy, hogy objektív, ám mégis, a férfi számára előnyös képet fessenek a körútról.   

És egyelőre legyen elég ennyi. Akit érdekel ez a könyv, olvassa el. Én egyszerűen imádtam. Régen nem olvastam olyan izgalmas történetet, amiben a horrorisztikus elemek ilyen jól megállták a helyüket a krimi és disztópia egyveleg közepette. A regény felépítése is bámulatos. Az átkötésül szolgáló blogbejegyzések baromi hatásosak tudnak lenni egy-egy fejezet előtt. Plusz, Grant sikeresen elérte, hogy a történet végére elhiggyem neki: itt aztán senki sincs biztonságban. Teljesen kiszámíthatatlan az egész. És éppen ezért, azonnal beránt, s rabul ejt. Nem bírod letenni.
De, amit a legesleginkább imádtam ebben az egészben, az Shaun és George kapcsolata volt. Oké, tudom, elvileg a legkevésbé sem volt incest ez a történet, de lássuk be, rengeteg olyan jelenet van, ami olyan mértékű fanservice-t közvetít, hogy öröm nézni. Nem egy olyan eset van, hogy az emberek furcsa szemmel néznek rájuk, amiért tényleg mindenhová együtt mennek, és nem hajlandóak külön szobában aludni. Teljes mértékben függnek egymástól... S mégis, ez nem tűnik betegesnek. Azt hiszem, éppen azért,mert egy olyan világban élnek, ahol csak egymásra számíthatnak.

 Az eddig leírtak mellett kiemelnék még egy nagy pozitívumot ezzel a könyvvel kapcsolatban, és az a magyar fordítás. Jóllehet, én magam, ha angolul olvasok egy könyvet, utána szabályosan irtózom a magyar kiadástól, de a Feed esetében kifejezetten pozitívan csalódtam. Véletlenül megtaláltam magyarul, és beleolvastam. A tapasztalat az, hogy remekül sikerült. A fordító jól átadta a regény hangulatát, és egy-egy oldalt végigböngészve, nincs olyan érzésem, mintha egy másik regényt olvasnék - holott gyakran esett már meg velem az ilyesmi annak idején -.

Őszinte leszek, ez az egyik legjobb könyv, amit idén olvastam - ha nem egyenesen a legjobb, de ez majd úgyis csak év végén fog kiderülni a számomra -. Sőt, nyugodtan csatlakozhat életem legjobb könyvei közé. 

Kedvenc karakter(ek): Shaun, George, Rick

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: ?

Kiadta: Lazi Kiadó

Év: 2012

Oldalszám: 432

Sorozat:  Newsflesh Trilogy (#1)

Isaac Marion: The New Hunger

Miért: A Warm Bodies előzménykötete, muszáj volt elolvasnom.

Tartalom: Hogyan lett R zombi és birkózott meg az új "életével" a kezdetek kezdetén? Hogyan vészelte át Julie kiskamaszként a zombi-inváziót? Mi történt Nora öccsével? Ezekre a kérdésekre kaphat választ, aki kezébe veszi ezt a könyvet.

Vélemény: Igazából ez a rész sokban hasonlít a Warm Bodies-ra - nem csak azért, mert annak az előzménye, hanem egyébként is -, és mégis, rengeteg szempontból különbözik tőle. Először is: ebben a kötetben nem csupán R nézőpontjából ismerhetjük meg a történetet, Marion ugyanis ebben a rövid előzménykötetben - vagy inkább novellában (?) - három szálat mozgat egymással párhuzamosan. Adott ugyebár R, aki éppen ekkor ébred az új létre, továbbá Julie, aki ebben a részben még csak tizenkét éves, és éppen a szüleivel próbál még élő emberek nyomára bukkanni, valamint Nora, aki az öccsével Addis-szal keres maguk számára biztos menedéket. A stílus most is ugyanolyan megfoghatatlan, sötét, szomorú... Ebből a részből hiányzik a humor, és ettől az egész nyomasztóvá válik. Nem találni benne semmit, ami képes lenne kirántani ebből a hangulatból.

Engem személy szerint R-szála lepett meg a legjobban. Vagyis, sokkal inkább az eleje. Minden különösebb spoiler nélkül, annyit talán elárulhatok, hogy szerencsétlen zombi életében sokkal erőszakosabb személy lehetett, mint holtában. Mivel az emlékei jelentős részét elveszítette - csupán hétköznapi dolgokra emlékszik, olyasmire, ami a saját életéhez kapcsolható, egyáltalán nem -, a mi ítélőképességünkre van bízva, hogy a kezdőjelenet alapján milyennek ítéljük meg a főhősünket. Így utólag visszagondolva, ez egy elég jó húzás volt az író részéről.

Julie története semmilyen különösebb csavart nem tartogat, engem személy szerint kissé untatott is, de azért volt valami, amire akaratlanul is felfigyeltem, ez pedig az édesanyja viselkedése. Az a nő komolyan meg akar halni.  Ez így most lehet, hogy nagyon rosszuk hangzik, de ettől még igaz. Hogy ennek mi lehet az oka? Az én meglátásom szerint ő az a karakter, aki egészen egyszerűen feladta. Aubrey már egyáltalán nem bízik abban, hogy találnak egy emberek alkotta kolóniát, ahol túlélhetik ezt a katasztrófát. És éppen ezért, az ő lénye csak tovább mélyíti ezt a negatív hangulatot, ami remekül passzol ehhez a történethez, de mégis... Néha egyszerűen sok. Túlságosan is sok. Én a férje helyében lehet, hogy egy idő után egyszerűen fejbe lőttem volna. Ha valaki nem akar szembenézni a megváltozott világgal, és ahhoz a legjobb tudása szerint alkalmazkodni, akkor akár hagyhatná is az egész élet dolgot a fenébe. Jó, nyilván a családjára való tekintettel kitart, de ettől függetlenül igen komoly hátráltató tényező lehet Julie és az édesapja számára. 

Nora és Addis szála pedig... Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjam, mi volt a két legnagyobb problémám ezzel a könyvvel - bár ebből alighanem csak az egyik tényleges probléma, a másik inkább ízlés dolga -. Az egyik gondom az lenne, hogy ez az egész bevezető kötet úgy felesleges, ahogy van. Tény, hogy megismerhetjük, miként csatlakozott R M-hez és a többi zombihoz, de ennek semmi jelentősége. A többiekkel is ugyanez a helyzet, egyik szálat se kell ismernünk ahhoz, hogy értsük a könyvet, sőt, igazából egyes részeknél inkább összezavarja az embert, ha olvasás közben igyekszik a Warm Bodies valamelyik pillanatához kapcsolni. Úgy értem, én például olvasás közben gyakran gondolok arra egy ilyen kötetnél, hogy igen, erről és erről szó van később is, szóval tényleg fontos. De itt... Talán Addis halál az egyetlen fontos dolog, de arra se mernék megesküdni, hogy erről szó lenne az első részben. 

És itt érkezünk el igazából az én második problémámhoz: ez a rész messze több erőszakos, horrorisztikus jelenetet tartalmaz, mint a Warm Bodies. Nem viccelek, néhol szabályosan a hányinger kerülgetett. Ez tényleg csak amolyan adalék, de ha az eredetiben nem kellett ennyire durvára venni a figurát, akkor miért pont egy 140 oldalas előzménybe kell annyi horrort belecsempészni, amennyi a Warm Bodies-ban is sok lett volna? 

És Marion most írja a folytatást... Amit szintén nem értek, de ezzel majd akkor fogok foglalkozni, ha megjelenik.

Kedvenc karakter(ek): -
Gyűlölt karakter(ek):-
Pont: 5/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Zola Books
Év: 2013
Oldalszám: 140
Sorozat: Warm Bodies (#0.5)
.

Isaac Marion: Eleven testek

Miért: Nemsokára (2013 februárjában) kihozzák a könyv alapján készült mozifilmet, aminek nemes egyszerűséggel imádom az előzetesét. 

Tartalom:  
Isaac Marion megírta a legváratlanabb romantikus történetet. Sose gondoltam, hogy ilyen szenvedélyesen érdekel majd egy zombi." – Stephenie Meyer, A Twilight-saga szerzője
R egy fiatal férfi. Éppen egzisztenciális válságban van – ő egy zombi. Keresztülverekszi magát a háborúban megsemmisült, összeomlott Amerikán, és az eszüket vesztett, éhes társai között mégis valami többre vágyik, mint vér és agyvelő. A többiekkel ellentétben ő tud beszélni – néhány felmordult szótagot ugyan, de a belső élete csupa mélység, csupa csoda és vágy. Nincsenek emlékei, nincsen személyisége, nincs pulzusa sem, de vannak álmai.
Ijesztő, vicces, és meglepően szívbemarkoló. Az Eleven testek arról szól, milyen élni, hogy milyen meghalni, és arról, hogy milyen az elmosódott határ a kettő között. (Libri)

Vélemény: A film ugyan még nem jelent meg, de azt már most lehet sejteni - bár, ez teljesen személyes vélemény -, hogy az adaptáció nem lesz rossz. Minden bizonnyal lesznek eltérések, ez elkerülhetetlen, de én úgy gondolom, ugyanazt fogom visszakapni, amit a könyvben már megtapasztaltam, bár jóval több humorral fűszerezve. 

Marion regényének hangulata... eléggé megfoghatatlan. Nem kimondottan lehangoló, de nem is okoz nagy örömet. Egyszerűen csak úgy van. A történetet "R" szemszögéből ismerjük meg, aki, zombi lévén nem túl kommunikatív lény, és valljuk be, nem is kimondottan okos. Emlékszik bizonyos dolgokra, benyomásokra, fogalmakra, tehát van egy elképzelése az Élők világáról, akárcsak a többi zombinak, akik ennek megfelelően létrehozták a maguk kis minitársadalmát. Nincsenek külön vagyoni osztályok, vagy ilyesmi, de például van egyfajta "vallási" közösségük, vagy minek mondjam. Ennek megfelelően, például a zombik "házasodnak"... A rituálé ugyan nem túl bonyolult, de ott van. Aztán, "örökbe fogadják" azokat a gyerekeket, akik  szintén élőholttá váltak, és gondoskodnak róluk, hogy ne sorvadjanak el csak úgy. Igaz, ez sem a tipikus szülői gondoskodás, inkább csak egyfajta ösztön, vagy valami ilyesmi. Megvan az igényük arra, hogy olyan dolgokat csináljanak, mint a normális emberek, még akkor is, ha javarészt fel sem fogják, miért akarják. Csak szükségét érzik. Az éhséggel is ugyanez a helyzet: időről-időre megéheznek, és falkákba verődve vadásznak.
Maga a történet nagyon lassú, hiszen nem az események állnak a középpontban, hanem R gondolatai, észrevételei, valamint az, ahogyan megváltozik. Felmerülhet a kérdés, hogy vajon tényleg változik-e, s nem csak arról van-e szó, hogy Perry kvázi megszállta, jobban, mint a korábban felzabált emberek? Ezt még most sem sikerült eldöntenem, igazából mindkettő variációt el tudom képzelni. R jelleméről nem sok minden derül ki a regény folyamán, hacsak az nem, hogy komolyan veszi a dolgokat, és esze ágában sincs feladni semmit, még akkor se, ha az IQ-szintje zombiként nem üti meg a normát. Ennek ellenére, vigyáz Julie-ra, nem hagyja, hogy baja essék, és ezt nagyra értékeltem benne.
A Rómeó és Júliás hasonlatban is lehet valami - el-eljátszottam a gondolattal, főleg annál a bizonyos erkélyes jelenetnél, ami szerintem elég jól sikerült, legalábbis én kimondottan élveztem -, bár nekem az a véleményem, hogy ebben a történetben ez nem feltétlen tudatos, mint mondjuk a When you were mine-ban (amiről negyedannyira sem voltam pozitív véleménnyel, mint erről a könyvről). De erről leginkább az írót kellene megkérdezni. Mivel ez nem éppen egy romantikus történet, R és Julie kapcsolatában sem ez a vonulat dominál. Inkább az, hogy elkezdenek kötődni egymáshoz, de ez nem feltétlen egyenlő a szerelemmel. Annak is lehet venni, de nem muszáj. Én ilyen "hol így, hol úgy" módon viszonyulok ehhez a kérdéshez.
Egyetlen egy negatívumot említenék csupán, ami lehet, hogy másnak éppenséggel tetszik, de engem halálra untatott: ez pedig Perry maga. Rengeteg visszaemlékezése van a könyvben, és én kimondottan utáltam. Megértem, hogy meg kell ismernünk, hogyan viszonyult Julie-hoz meg minden máshoz, de legszívesebben átugrottam volna azokat a részeket, amik az ő szemszögéből íródtak.
A történet vége is kissé összecsapottnak tetszik, de mégis... engem valahogy nem zavart. Lehet, hogy azért, mert a regény többi része nagyon tetszett, és ezért az, hogy mi van a végén, már nem izgatott annyira, mert elteltem a köztes történésekkel, ki tudja.
Bár ez a könyv sem rossz - nekem például kimondottan kedvenc -, könnyen lehet, hogy a film még jobb lesz. Már várom. Ízelítőnek íme az előzetes, ha még nem láttátok volna:

                                               
Kedvenc karakter(ek): "R", Nora, Julie
Gyűlölt karakter(ek): Perry Kelvin
Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: ?
Kiadta: Libri kiadó
Év: 2013
Oldalszám: 312
Sorozat:Warm Bodies (#1)