J. H. Trumble: Where you are

Miért: Már hónapok óta vártam ezt a könyvet. Ráadásul, egy jó darabig ez az utolsó könyvem ebben a témában.

Tartalom: Robert Westfall élete kezd darabjaira hullani. Az édesapja utolsó küzdelmét vívja a rákkal, miközben a fiú és édesanyja elkeseredett harcot vív a férfi testvéreivel, akik gyakorlatilag ki akarják sajátítani maguknak az öccsük haldoklását. A fiú végül az egyik tanárától, Andrew McNeils-től kapja meg azt a baráti támogatást, amire ebben a nehéz helyzetben szüksége van. Ám, amikor a kapcsolatuk komolyabb fordulatot vesz, már nincs visszaút.

Vélemény: Amikor újra elkezdtem tanár-diák viszonnyal kapcsolatos könyveket olvasni - majd alkalomadtán egy nosztalgiás bejegyzésben kifejtem, melyik könyv volt az életemben az első ilyen -, azt a drámaiságot, megrendítő realitást kerestem, mint annak idején Tabitha Suzuma Forbidden-jében.  Hiszen a téma ott is hihetetlenül kellemetlen, olyasmi, amiről az emberek szeretik azt feltételezni, hogy valójában nem létezik. És nagyjából ugyanez a helyzet akkor is, ha a fent említett téma szóba kerül. Na, nem arra gondolok, amikor egy egyetemen belül történik ilyen, hiszen oda már nagykorúként megy az ember, és el tudja dönteni, mit akar. De, ha egy középiskolában történik ilyesmi, azzal igenis, vannak problémák. Nem is kevés. És ez az, amit Trumble képes megjeleníteni ebben a regényben.

A cselekmény gyakorlatilag három jól elkülöníthető részre oszlik, annak ellenére, hogy csak két szemszöget látunk. Ott van Rob és a családja. Az apja sosem szerette őt, hiszen miatta kellett feladnia az orvosi karrierét - most nem azért, de ő volt olyan gyökér, hogy teherbe ejtette a srác anyját -, és most a férfi nővérei elvárják, hogy Rob folytassa a családi hagyományt... De mi történik akkor, ha a fiú egészen más jövőt képzel el magának?
Emellett, az írónő külön foglalkozik Andrew-val is, akiről kiderül, hogy, bár valóban meleg, annak idején volt egy ballépése, így most egy válással és egy két éves kislánnyal gazdagabban éli az életét.
A harmadik dolog értelemszerűen a kettejük kapcsolata, ami az eddig olvasott tanár-diák viszonyos könyvekkel ellentétben, tényleg lassan bontakozik ki. Valóban barátságként indul az egész kapcsolat, ami szépen fokozatosan fordul át valami sokkal erőteljesebbe. 

Ami igazán megfogott ebben az egészben, az az volt, hogy a baj gyakorlatilag már azelőtt megtörténik - vagy legalábbis vannak előszelei -, hogy bármi komolyabb történne Drew és Robert között. Jórészt ugyan ez a tanár úrért epekedő Jennek köszönhető szerintem - akit kimondottan utáltam néha -, de tény, hogy még viszonyba sem bonyolódnak, amikor már kibukik, hogy valami nem oké ezzel az egésszel.

Külön jó pont, hogy a problémák súlyozása nem úgy van, ahogyan azt várnánk. A legtöbben arra számítanak egy ilyen könyv esetében, hogy a két karakter homoszexuális volta okozza a fő problémát, ám tévednek. A tanár-diák viszony sokkal jobban rányomja a bélyegét Andrew és Robert kapcsolatára, mint az, hogy a saját nemükhöz, s így egymáshoz is vonzódnak. És a környezetükkel ugyanez a helyzet. Az emberek többsége képes elfogadni az efféle dolgokat - hiszen a világ egyre liberálisabbá válik ilyen téren -, s ettől függetlenül kétségtelenül megbotránkoztat egyeseket, de az, hogy egy tanár és egy diák sokkal közelebbi viszonyt ápol, mint az elfogadott lenne, még komolyabb problémát jelent. Az indok egyszerű: a szülők azért küldik iskolába a gyermekeiket, mert úgy gondolják, ott biztonságban vannak... De, amikor ilyesmi megtörténik, az emberek oktatásba vetett bizalma is megrendül, s ez itt is visszaköszön. Ezt külön értékeltem.

Jóllehet, eddig fényeztem ezt a könyvet, azért még én sem tudok elmenni amellett, hogy ennek is megvannak a maga problémái. Egyrészt, néha nehéz megállapítani, kinek a szemszögéből is ír. Akadnak olyan megnyilvánulások, amelyek jobban illenek a másik karakterhez, mint akiről éppen szó van. Lehetséges, hogy ez egy szerkesztési hiba, nem tudom biztosan, de engem néhol kifejezetten zavart az ilyesmi. 

Másrészt - és ez sajnos spoileres lesz, előre is bocsánat -, van benne egy olyan klisé, ami felett még most sem tudok napirendre térni. Történetesen arról van szó, hogy Rob önkéntes munkát vállal egy zenetanárnőnél, aki fogyatékos gyerekekkel foglalkozik. Ez még így tök jó, kifejezetten érdekesek azok a részek, amik ezzel foglalkoznak. De miért kell ezt úgy formálni, hogy ez a nő egyúttal Andrew exfelesége is? Ezt szimpla hülyeségnek tartom, az az igazság.

Kedvenc karakter(ek): Rob, Andrew

Gyűlölt karakter(ek): Nic

Pont: 9/10

Alapok: 

Nyelv: angol

Kiadta: Kensington

Év: 2012

Oldalszám: 320

Sorozat: -

Cora Carmack: Szakítópróba

Miért: Kellyolvasnál láttam meg, és úgy döntöttem, teszek vele egy próbát, mert miért ne? Úgyis olyan témát dolgoz fel - legalábbis részben -, amiről sokat olvasok mostanában.

Tartalom:

Szüzesség.
Bliss Edwards hamarosan végez a főiskolán, de még nem veszítette el. Mivel megelégelte, hogy már csak ő szűz a barátai közül, elhatározza, hogy a lehető leggyorsabb és legegyszerűbb módon fogja orvosolni a problémát: egy egyéjszakás kalanddal. A dolog azonban nem úgy sül el, ahogy tervezte. Pánikba esik, és faképnél hagy egy elképesztően helyes srácot meztelenül az ágyában, ráadásul olyan indokkal, amit senki sem venne be.
És ha ez még nem lenne elég kínos, amikor megérkezik az utolsó félévének első órájára, döbbenten ismeri fel az új tanárát. Őt hagyta ott nyolc órával korábban meztelenül az ágyban…
Cora Carmack egy huszonegynehány éves író, aki huszonegynehány évesekről ír. Sok mindennel foglalkozott már életében. Volt unalmas munkája (pl. egy hipermarketben), izgalmas munkája (pl. színházban), stresszes állása (pl. tanárként) és álommunkája (pl. az írás). Imádja a színházat, az utazást és bármit, ami megnevetteti. Szereti a szereplőit a lehető legképtelenebb helyzetekbe hozni, és miközben segít rajtuk, megpróbálja őket összeboronálni valakivel. Hiszen a kétbalkezes embereknek is szükségük van szerelemre… (Content 2 Connect)

Vélemény: Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy ez a könyv baromi vicces. Már az első két oldal után visítva röhögtem rajta - szó szerint -, ugyanis Bliss-nek egy igen sajátos, kissé fanyar humora van, ami kifejezetten tetszett, főleg egy agylelombozó vizsga után. Talán ennek köszönhetem, hogy amint elkezdtem olvasni, teljesen kikapcsolt, és ennek kimondottan örültem. Ugyanakkor, még ha a humor része sokat dob is ezen az egészen, azért volt egy-két dolog, ami még most sem fér a fejembe, szóval következzenek CB hülye kérdései.

Hülye kérdés #1: Melyik pasi olvas Shakespeare-t egy bárban, mert kizárta magát a lakásából, és éppen a lakatost várja? (De legalább nem a Rómeó és Júliát olvassa, mint a legtöbb YA-ban [remélem])

Hülye kérdés #2: Életedben először ülsz motoron, és Shakespeare idézeteket mormolsz nyugtató gyanánt?

Hülye kérdés #3: Mi történik, ha ráhánysz egy dögös brit fiúra szex közben? (nem vicc)

Hülye kérdés #4: Biztos egy szál melltartóban és szoknyában kell kirohannod a saját lakásodból, ha mégsem akarsz lefeküdni valakivel?

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ez a könyv rossz, vagy ilyesmi, de én komolyan elgondolkoztam rajta, hogy ilyen még a mesében sincs, nemhogy a való életben - miközben az efféle furcsaságokon szabályosan betegre röhögtem magam -. De lehet, hogy csak túl szegényes a fantáziám ezen a téren, ki tudja. Eddig komolyan azt hittem, hogy kevés, nálam szerencsétlenebb ember mászkál ezen a planétán - értem ezalatt azokat, akik hülyeséget-hülyeségre halmoznak -, de rájöttem, hogy Bliss-hez képest én vagyok maga Fortuna első számú kegyeltje, úgy nagyságrendileg. Mindenesetre, a fent említett hülyeségek ellenére, nekem ez a könyv tetszett. Egyrészt, Blisst nem akarja teljesen ártatlan kislánynak beállítani az írónő: többször is olyan részegre issza magát, mint bármelyik másik főiskolás/egyetemista, és ugyanolyan ostobaságokat követ el.  Másrészt, olyan érzésem volt, mintha a történet második felére kissé megkomolyodott volna a lány - na, azért idióta jelenetekből akkor sincs hiány -, de lehet, hogy csak azért éreztem így, mert Garrick néha igencsak elvonta a figyelmemet a konkrét történésekről. Emellett az sem elhanyagolható szempont, hogy ebben a történetben a mellékszereplők is egész komoly hangsúlyt kapnak. Ott van például Bliss legjobb barátja Cade, aki már egy ideje többet érez a lány iránt, ám eddig sohasem volt elég bátorsága ahhoz, hogy ezt szavakba is öntse. Amikor azonban mégis megteszi, az igenis kihat a történet menetére, nem csak ott lóg a levegőben elvarratlanul, hogy hát igen, van az úgy, hogy a hősnő nem viszonozza valaki érzéseit... De szerintem ez pont egy olyan dolog, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A visszautasítás nem csak annak esik rosszul, aki a kosarat kapja, de annak is, aki adja. Ezt talán nehéz elhinni, de tényleg így van, és Carmack ezt remekül érzékelteti az olvasókkal. Igazából megértem, hogy miért is pontozták fel ezt a könyvet külföldön. Bár Bliss elég idegesítő karakternek tűnhet a történet elején, bizonyos értelemben mégis képes a fejlődésre, és ez egy abszolút pozitív vonás, amit újabban nem sok - önálló - ifjúsági regényben fordul elő, a karakterek sokszor éppen olyanok, amilyenek a kezdet kezdetén. Akit legalább egy kicsit is érdekel a jellemfejlődés kérdése, az nyugodtan adjon neki egy esélyt. 

Kedvenc karakter(ek): Garrick
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 6/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Lukács Andrea
Kiadta:Content 2 Connect
Dátum: 2013
Oldalszám:?
Sorozat: Losing It (#1)

Amy Lynn Steele - Teach me

Miért: Goodreads-en találtam, amikor R. A. Nelson könyvének adatait gyűjtöttem ki.

Tartalom: Allison Starr nyolc éves kora óta minden nyáron a nagynénjénél tölt néhány hetet, ám ez a vakáció minden eddiginél izgalmasabbra sikerül, amikor megismerkedik Cooper Perezzel. A fiatalok igen hamar egymásba szeretnek, ám van egy kis bökkenő: Cooper lesz Amy új angol irodalom tanára a középiskola utolsó évében. 

Vélemény: Az azonos cím miatt kissé féltem ettől a könyvtől. Nine története eléggé megviselt, sokszor a pokolba is elkívántam a csajt - és igazából éppen emiatt tetszett, mert nem egy idealizált kapcsolatot mutatott be, ahol garantált a "boldogan éltek, amíg meg nem haltak" befejezés.

Na, már most, ez a "Teach me" teljesen elüt az előzőtől. Adott a nyugodt, ám bizonyos értelemben tipikus kamaszlánynak tetsző Allison, és a tőle - Mr. Mann-nel ellentétben - nem sokkal idősebb Cooper. Az, hogy a fiú - mert egy huszonévest nem tudok férfiként leírni - miért ilyen fiatal, elég hamar meg van magyarázva, és nem is tartom elképzelhetetlennek, hogy ha valaki igazán nekifekszik, idő előtt is elvégezheti a tanári képzést. Abba most ne menjünk bele, hogy erre vajon hány ember lenne képes... inkább ugorjunk. Szóval, az egész úgy kezdődik, hogy már napok óta figyelik egymást a strandon, mígnem Cooper egyszer összeszedi a bátorságát, és leszólítja. Innentől kezdve nyílegyenesen haladunk afelé, hogy kialakuljon kettejük között az a tipikus, nyári románc, ami már rengeteg más ifjúsági regénynek adott táptalajt (például Ellen Hopkins: Burned című regényének, ami majd egy másik bejegyzés témája lesz). Találkozgatnak, megismerkednek egymással, ahogyan az lenni szokott - már, amikor -. Ugyanakkor, valami mégis csak zavart: az egész nyári kaland baromi rózsaszínnek lett beállítva. Nézzünk szembe a tényekkel: manapság a huszonéves szűz fiú olyan ritka, mint a fehér holló, főleg, ha egy Cooper-höz hasonló, szőke, kék szemű félistennek beállított karakterről van szó. Nekem ez igen erőltetnek hatott, kétlem, hogy ne talált volna mást Allison előtt, akivel megléphette volna dolgot. Ráadásul a srác reménytelenül romantikus, ami számomra szintén nem túl hiteles. Nem mondom, valószínűleg minden férfiban megvan rá a hajlam, hogy hébe-hóba romantikus dolgokra is rávegye magát, de az, hogy ezt nonstop műveljék, hát... Nem tudom. Jó, biztos lesz olyan, aki ezt imádni fogja benne, nekem annyira nem nyerte el a tetszésemet.

Viszont, hogy valami pozitívumot is említsek: amikor kiderül, hogy Cooper lesz Allison új angoltanára, az a vívódás, amin keresztülmennek, egész megindító. Szakítanak, és ezt mindketten alaposan megszenvedik. Nem csak arról van szó, hogy folyamatosan távolságot kell(ene) tartaniuk egymással szemben, hanem arról is, hogy időről-időre szövevényesebbnél-szövevényesebb hazugságokba bonyolódnak, hogy fenntartsák a látszatot: pusztán tanár-diák kapcsolat van köztük, semmi egyéb. Olyan erősen próbálkoznak, hogy ez idővel Ali-t fizikailag is tönkreteszi. Ez pedig egy nem várt lavinát indít el. Igaz, a probléma megoldása számomra megint csak túl rózsaszín, és az igazat megvallva teljesen valószerűtlen, ennek ellenére nem tudom azt mondani, hogy nem tetszett. Még, ha nem is értettem vele egyet, ettől függetlenül, ha nehezen is, de el tudom fogadni. Bár bevallom, szerintem alig néhány hónap nem elég ahhoz - főleg nem tizen - és huszonéves fejjel -, hogy az ember eldöntse, kivel akarja leélni az életét... De ők tudják.

Aki szereti az igazi "mese habbal és sok cukorral"-típusú történeteket, ezt is imádni fogja. Annyi rózsaszín felhő van benne, hogy a fél életedre elég lehet.

Kedvenc karakter(ek): Trudy
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont:  7/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: CreateSpace
Év: 2012
Oldalszám: 188
Sorozat: -
   

     

R. A Nelson: Teach me

Miért: Újabban rákaptam a tanár-diák viszonyt taglaló könyvekre. Még egy tabutéma, tudom. 

Tartalom: Carolina "Nine" Livingston egy kissé introvertált, reál beállítottságú lány, aki nemigen találja a helyét a világban. Mivel a szülei idősek, valahogy ő sem tudja igazán megértetni magát a korabeliekkel. Amikor megismerkedik az új irodalomtanárával, Mr. Mann-nel azonnal vonzalmat érez a fiatal tanár iránt. Kezdeti barátságuk azonban idővel átfordul valami sokkal komolyabba, és a lány kénytelen megtanulni néhány igazán kemény leckét az életről.  

Vélemény: Kissé megfeküdte a gyomromat, azt kell mondanom. Voltak pillanatok, amikor szabályosan nem tudtam, mit is gondoljak... Először is, a könyv elején teljes mértékben meg voltam róla győződve, hogy Nine őrült. Értem én, hogy szerelmes - ráadásul az első szerelem mindannyiunkban igen mély nyomot hagy, ha akarjuk, ha nem -, és olyankor az ember gyakorlatilag bármire képes, de szerintem van egy bizonyos határ, amit egy egészséges személy egészen biztosan nem lépne át... Hát, neki sikerül, nem is egyszer, ami azt illeti. Ettől még nem vált számomra unszimpatikussá, sokkal inkább sajnáltam, de lehet, hogy szántam őt és a szenvedését. 

A történet felosztása is igen érdekes, engem először a But I love him-re emlékeztetett - erről a könyvről is lesz egyszer egy kritika, ha nosztalgiázni támad kedvem -, ugyanis az idősík kezelése kezdetben hasonló. Nem ugyanolyan, de mutat azonosságokat. Mindkét történetnél már megtörtént a baj, ám erről az olvasó semmit sem tud az elején, nem is érti, miről beszél az adott karakter. De aztán jönnek bizonyos villanások, amik apránként összeillesztik az amúgy érthetetlen darabokat. Rájövünk, hogy Nine egy szerelmi - vagy nevezzük inkább testinek - viszonyba bonyolódott az iskola új irodalomtanárával, Mr. Mann-nel (akinek a keresztneve csak néhány alkalommal hangzik el a regény folyamán, amúgy a lány folyamatosan a fent említett módon gondol rá -, és amikor a viszony véget ér, teljesen kifordul önmagából. Ostobaságot ostobaságra halmoz, a szülei - akik amúgy a legtöbb YA-val ellentétben, akár a nagyszülei is lehetnének - leszbikusnak hiszik, a legjobb barátja sem tud vele szót érteni, de őt csak az érdekli, hogy visszahódíthassa azt a férfit. Már, ha ez egyáltalán lehetséges. Egy ponton Nine elkezd visszaemlékezni arra, hogyan is kezdődött ez az egész kálvária, és innentől kezdve a cselekmény lineárisan halad előre, a már félig-meddig megismert végkifejlet felé.
A szerelmi szállal igazából az az egy problémám van, hogy számomra nem hihető. Szerintem túl hamar jönnek össze. Persze, az időben ugrálás miatt hónapok telnek el, amikor nem tudjuk, pontosan mi történt a két karakter között, de nekem ez a nagyjából fél év, amit a regény felölel, kevésnek tűnik ahhoz, hogy egy ilyen jellegű kapcsolat ilyen mértékben kibontakozzon, még akkor is, ha csak nagyjából tíz éves korkülönbség van Nine és Mr. Mann között. Ráadásul a lány viselkedése sem éppen szerelemre emlékeztet engem, hanem sokkal inkább arra a gyerekes rajongásra, amit az ember nagyjából nyolc-tíz éves korában érezhet a kedvenc tanára iránt, és mintha ezt magyarázná be magának úgy, hogy szerelmes Mr. Mann-be. Ahhoz képest, hogy a regény elején mennyivel érettebbnek tűnik a kortársainál, amikor Mr. Mann kerül szóba, vagy éppenséggel előtérbe, olyanná válik, mint egy izgága kislány. És ez nem tűnik fel senkinek? Még Nine legjobb barátjának sem? Mármint az a fele, hogy ez már egyáltalán nem játék... Mindenki ennyire vak lenne?
Mindenesetre, ahogy a történet túllép azon a ponton, amit már az elején is megismerhettem, egyre erősebbé vált a gyanúm, hogy Carolina tényleg őrült. Olyan végletekig megy el, ami már nem a szánalmas, hanem sokkal inkább az undorító kategóriába csap át. Nem mintha Mr. Mann értelmesebb lenne, de ebbe most ne menjünk bele.
Még a legelső kritikám kapcsán (Amelie Fisher: Callum & Harper) írtam néhány gondolatot a zaklatásról. Nos, ez a téma itt is előtérbe kerül, csakhogy jelen pillanatban éppen fordított helyzetben. Nem azt látjuk, ahogyan a zaklatás áldozatának tönkremegy valakinek az élete, helyette egyenesen a zaklató fejébe nyerhetünk betekintést. Néha még most is kiráz a hideg, ha eszembe jut, Nine meddig képes elmenni ezen a téren.
Ha valaki szereti a nem kimondottan happy end-del végződő történeteket, amik képesek nyomot hagyni az emberben, nyugodtan olvassa el. Nem biztos, hogy tetszeni fog neki, mégis, azt hiszem, érdemes rajta elgondolkozni.

Kedvenc karakter(ek): Alicia
Gyűlölt karakter(ek): Nine, Mr. Mann
Pont: 5/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Razorbill
Év: 2007
Oldalszám: 272
Sorozat: -     

Tabitha Suzuma: Forbidden

Miért: Egy évvel ezelőtt már olvastam, most, hogy megkaptam ajándékba, újra kézbe vettem. 

Tartalom: Lochan és Maya Whitely mindig is nagyon közel álltak egymáshoz. Mivel alig egy év van kettejük között, a kamaszkoruk azzal telik, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a három, kisebb testvérükről gondoskodjanak. Teszik mindezt azért, mert az alkohol-problémákkal küzdő anyjuknak - az édesapjuk évekkel korábban elhagyta őket, és a világ túlsó felén új családot alapított - nem a gyereknevelés az álma, hanem, hogy minden idejét a nála fiatalabb szeretőjével töltse, s ezzel újraélje a fiatalságát. Amikor azonban Maya és Lochan egymásba szeretnek, az nem csak a mennyet szabadítja rájuk, hanem a poklok poklát is.   

Vélemény: Egyszerűen imádom ezt a könyvet. Néha úgy érzem, szavakkal ki sem tudom fejezni, mennyire szeretem a történetet, az első betűtől az utolsóig. Kezdetnek legyen elég annyi, hogy nem véletlenül szereztem be két példányban (angolul és németül).

Ami azonnal megragadta a figyelmemet, az a témaválasztás. Mindig is érdekelt a vérfertőzés, mint olyan - ne kérdezzétek, én sem értem, de ez egy olyan tabutéma, amiről szeretek olvasni, talán éppen amiatt, hogy annyira meghökkentő, és józan ésszel szinte teljesen elképzelhetetlen... -, és amikor Gigi blogján megjelent róla a kritika, már az ismertetőből tudtam, hogy imádni fogom ezt a történetet. Így is lett. Ám nem csak a tartalom tehet arról, hogy olyan mély benyomást tett rám a könyv, amilyet. Íme, a többi indok.
Először is, az írónő gyönyörűen ír. Mivel hozzászoktam az amerikai YA-írók könnyen  emészthető mondataihoz, eleinte nehezen birkóztam meg  Suzuma gondolatiságában is sokkal bonyolultabb mondataival. Mégis, remek képeket használ, és ha az ember hagy magának némi időt, hogy hozzászokjon a fogalmazáshoz, és nem csak átrohan a sorokon, hanem igazán beleéli magát, akkor egy olyan olvasás-élménnyel gazdagodhat, ami kis túlzással akár egész életében elkísérheti. Ez jórészt a következő indokomnak/indokaimnak köszönhető, vagyis Lochan  és Maya karakterének. Mindkettejüket remekül sikerült felépítenie az írónőnek. Egyikük sem tökéletes, mind a fiúnak, mind a lánynak megvan a maga jó és rossz oldala egyaránt, és a legtöbb, tipikus szerelmi történettel ellentétben, itt az én meglátásom szerint, nem is feltétlen egészítik ki egymást, hiszen amit tesznek, az idővel mindkettejüket felőröli, és nyomott hagy a kapcsolatuk nem érzelmi részén.
Miután kiderül, hogy mit is éreznek egymás iránt, nem csak a boldogság vesz erőt rajtuk, hanem egyfajta folyamatos rettegés is (ez kiváltképpen Lochan-re igaz, aki alapvetően sem egy könnyen alkalmazkodó természetű valaki). Folyamatosan rettegnek, hiszen, ha lebuknának, az egyúttal azt is jelentené, hogy a gyámhatóság ízekre szedné a családjukat, és az öt testvért nemes egyszerűséggel elszakítanák egymástól. Az, hogy a két legidősebb börtönbe kerülne, már csak hab a tortán.
Viszont, amikor éppen senki nem láthatja őket, és átengedik magukat a boldogságnak, azok a pillanatok egyszerűen gyönyörűek. Az olvasó egyszer sem gondol arra, hogy ez így mennyire nem helyes, vagy, hogy ennyire, meg még annyira undorító, hanem velük együtt örül azoknak a lopott perceknek, és amikor ilyesmire napokig nincs lehetőségük, szinte ugyanúgy szenved.  Ez kiváltképp a végénél igaz, amiről most, ha már sikerült spoilermentesen tartanom a kritikát, jobb, ha nem nyilatkozom, de legyen elég annyi, hogy az embert nem tudja hidegen hagyni az, ahogyan a regény véget ér. Beférkőzik a gondolataiba, és nem tud tőle megszabadulni. Napokig csak ezen fog járni az esze.

Kedvenc karakter(ek): Maya, Lochan, Willa
Gyűlölt karakter(ek): az anya (Lily Whitely)
Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: angol
Kiadta: Definitions
Év: 2010
Oldalszám: 418
Sorozat: -