2013. június 24., hétfő

Jennifer L. Armentrout: Ónix

Miért: Toffy-tól kaptam kölcsön.

Tartalom: Daemon Blackkel összekapcsolódni szívás…

Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.

De nem ez a legnagyobb problémánk.

A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi. Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van.

És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek.
Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak? Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el? És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmiek?
Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.
Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat… (Könyvmolyképző)

Vélemény: Nem is tudom, mivel kellene kezdenem ezt a kritikát. Talán azzal, hogy ugyanúgy imádtam, mint annak idején az első részt, bár, be kell vallanom, azért ebben már akadt egy-két dolog, amit minden jóindulatom ellenére, hajlamos voltam kifogásolni. De, először a pozitívumokról néhány szót.
Az egyik dolog, ami nagyon tetszett, az az, hogy ez a rész közvetlenül az Obsidian után játszódik. Nincs meg az a szokásos néhány hetes, esetleg hónapos kiesés, mint a legtöbb folytatás esetén, amikor az író pár oldalban összefoglalja, mi történt a köztes időszakban. Armentrout esetében alig néhány nap telik el, és nem kell hozzá nagy lángelmének lenni, hogy az ember pontosan tudja, mi is történt az előző részben. Persze, lehet, hogy valakinek ez zavaró lesz, hiszen a megjelenések között mindig több idő szokott eltelni, de ettől függetlenül, nekem kimondottan tetszett ez a fajta folytatási technika. 
Katy és Daemon változatlanul remek párost alkotnak, de be kell vallanom, hogy a fiú viselkedését több ponton is kimondottan szánalmasnak, sőt, egyenesen idegesítőnek éreztem. Először is, folyamatosan azt hangoztatja, hogy mennyire oda meg vissza van Katy-ért, aki persze mindezt csak a gyógyítás által létrehozott köteléknek tudja be. Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra ez pontosan olyan hatást keltett, mintha Daemon szabályosan kifordult volna önmagából. Hozzá egyszerűen nem illik ez az "ajándékokkal-halmozom-el-életem-szerelmét" - stílus, mert abszolút karakteridegen. Ez Dawson stílusa inkább, és kész. Róla még el is hinném, ha ilyeneket csinálna, de a testvéréről elég nehezen. A másik dolog, ami szerintem kimondottan bénára sikerült, az Daemon viszonya a közte, Katy, és az újonnan behozott srác, Blake között kialakult szerelmi háromszöghöz. Túl azon, hogy ha oldalanként legalább kétszer nem mondja el, mennyire nem bírja a másikat, még úgy is tesz, mintha nem bírná megjegyezni annak nevét. Ez az elején kimondottan vicces, de a huszonötödik alkalommal már csak egy kényszeredett mosolyra futotta tőlem. De ettől függetlenül, még mindig bírom Daemont, csak most, ebben a részben kicsit sok volt belőle ez a hősszerelmes-viselkedés. Értem én, hogy ő csak védeni akarja Katy-t, ami egy nagyon szép, és nemes gesztus a részéről, de legtöbbször átmegy azon a bizonyos határon. Biztosan lesz olyan, akinek ez a része tetszeni fog, de én nem estem hanyatt tőle.
Ebben a részben Dee nem sokat szerepel, ugyan, de amit igen, azt őszintén szólva, teljesen feleslegesnek éreztem. Az esetek kilencven százalékában mást sem csinál, mint a pasijával smárol, majd azon pampog fél percig, hogy Katynek nincs elég ideje rá, a következő pillanatban meg megint úgy kéne kirángatni a pasi szájából, ha mondani akarnál neki valamit. Szerintem, egy barátság nem így működik. Persze, legyen boldog, meg minden, de ha ő se tesz meg minden tőle telhetőt a kapcsolat fenntartása érdekében, akkor ne kezdjnek el paláverolni, de tényleg. 
Ami viszont hihetetlenül felhúzta ezt a könyvet az én szememben, az a DOD volt - még mindig nem néztem utána, hogy fordították magyarra, de majd bepótolom ezt a hiányosságomat -. Ritkán szoktam pártolni a negatív oldalt, ez tény, de itt kimondottan tetszett. Ebben a részben sokkal komolyabb szerephez jutnak, és a Luxenekkel kapcsolatos szándékaik is sokkal tisztábbá válnak. És, ami a legesleginkább elviszi a hátán ezt az egészet, az a kötet vége. Istenem, az milyen jó volt! Tövig rágtam a körmömet, több soron anyáztam az írónővel, hogy ez most mégis mi, de egyszerűen... Zseniális volt. Tényleg.
Aki szerette az első részt, ezt is imádni fogja - pont, mint én -, de azt javaslom, hogy a Shadowst mindenféleképpen olvassa el előtte. Úgy még érdekesebb lesz ez a rész. Komolyan. 


Kedvenc karakter(ek): Katy, Bethany
Gyűlölt karakter(ek): Blake, Will
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2013
Oldalszám: ?
Sorozat: Lux (#2)

2013. június 11., kedd

Katie McGarry: Pushing the Limits

Miért: Előbb, vagy utóbb, érkezik a magyar megjelenés.

Tartalom: Két elveszett lélek, akiket a véletlen sodor egymás útjába. Noah és Echo egyaránt a saját démonaikkal küzdenek, miközben rá kell jönniük, hogy van, amit nem lehet elkerülni az életben. Fel kell nőniük, és elfogadni bizonyos dolgokat. De vajon el tudják-e fogadni egymást?

Vélemény: Ritkán mondok ilyet, de szerintem ez egyike a legjobb, real life témájű YA-knak, amiket eddig olvastam. Eddig a Tökéletes kémia vitte nálam a prímet ezen a téren - közvetlenül a Forbidden után, de az egy másik kategória, szerintem, függetlenül attól, hogy szintén real-life alapú - de amikor ezt elolvastam, gyakorlatilag azonnal kiütötte a nyeregből Simone Elkeles könyvét. Ugyanakkor nem akarom összehasonlítani a két regényt, hiszen mindkettőért odáig vagyok, meg vissza, szóval térjünk vissza az aktuális könyvhöz.
Egyszerűen nem találok benne hibát. A témaválasztás remek, a megvalósítás reális, végig hoz egy szintet, amiből nem ad alá.
Már a Where you are kapcsán írtam arról, hogy milyen jól fel lehet építeni, hogy a különböző cselekményszálak elkülönüljenek egymástól, ám valahogy mégis, egy ponton remekül összefűzhetőek legyenek.Itt is váltakozó szemszögből ismerhetjük meg a történetet, hol Echo, hol pedig Noah szemszögéből látva az eseményeket. Gondolom, ez valamiféle divat-hóbort lehet a YA-íróknál, hogy szeretnek mindkét fél szemszögéből írni - lehetőleg E/1-ben -. Az már más kérdés, hogy van, aki képes ezt megvalósítani, és hitelesen visszaadni, s van, aki egyáltalán nem. Szerencsére, McGarry épp az előbbi kategóriába tartozik, így Noah szempontjából is épp olyan hiteles a történet, mint Echo-éból nézve.
Azt már említenem sem kell, hogy a két karakter egymás ellentétének tetszik, legalábbis a felszínen. Mindketten nagyon komoly problémákkal küzdenek, Echo például a bátyja elvesztésével, és a ténnyel, hogy az édesanyja finoman szólva is őrült. Ezért sem mehet a közelébe. De ott van még az apja újranősülése is, aki ki mást, mint Echo egykori bébiszitterét vette feleségül, és most az első közös gyermeküket várják... És ettől a lány úgy érzi, mintha a bátyja emlékét megpróbálnák kiszorítani a családi körből. Mindez persze csak látszólagos, ám az írónő remekül vissza tudja adni, hogy milyen nehéz egy szerettünk elveszítésével megbirkózni. Ki így, ki úgy próbálja meg feldolgozni a gyászt, van, aki a munkájába menekül, mások különféle hobbikat találnak ki maguknak... Vagy egyszerűen csak hagyják, hogy maguk alá temesse őket a bánat.
Noah is részben a gyásszal küzd, ám neki igen komoly oka van rá, hogy túléljen: a két öccse nevelőszülőkhöz kerül, s a fiú kétségbeesetten küzd azért, hogy az iskola elvégzése után magához vehesse a gyerekeket, és újra egy család legyenek. Elméletileg Noah maga is nevelőszülőknél él, ám ők csak a pénz miatt csinálják, így kissé olyan, mintha neki, és fogadott testvérének Isaiahnak egyes egyedül kellene helytállnia az életben. Talán erre mondják azt, hogy ha minden kötél szakad, az ember felneveli saját magát. 
A kettejük kapcsolata a már-már szokásos módon fejlődik ki, ám van egy igen komoly előnye a többséggel szemben. Ez a szerelem egyáltalán nem az a harmonikus, rózsaszín köd, mint a legtöbb YA-könyvben. Mindkét fiatal nehezen birkózik meg azzal, hogy a másiknak is megvannak a saját problémái, és éppen ezért van az úgy, hogy nem tudja minden figyelmét a kesergő félnek szentelni, sőt, adott esetben akár önmagát helyezi előtérbe. Ami nem szép, persze, viszont reális. Hiszen mindenki életében van egy olyan pont, amikor jobb szeret önző lenni, az önfeláldozó helyett.
Ebből is egy olyan sorozat lett, amelyiknek egyes kötetei más-más szereplővel foglalkoznak, jelen esetben Noah, Beth és Isaiah kapnak külön-külök köteteket. Mivel ez az első rész baromi jól sikerült, és igen élvezetes olvasmány, reménykedem benne, hogy a folytatások is ilyen kedvesek lesznek a szívemnek.

Kedvenc karakter(ek): Noah, Echo
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Harlequin Teen
Év: 2012
Oldalszám: 392
Sorozat: Pushing the Limits (#1)



2013. június 4., kedd

Jennifer L. Armentrout: Obsession

Miért: A Lux-szériához kapcsolódó könyv.

Tartalom: Hunter egy könyörtelen gyilkos, aki a többi Arumhoz hasonlóan élvezi a munkáját: Luxeneket öl, vagy éppenséggel bárkit, aki az útjába kerül. S ez akkor sem változik meg, amikor megismeri Serena Crosst. 
A lány eleinte el sem akarja hinni, amikor a legjobb barátnője arról próbálja meggyőzni, hogy a szenátor fia képes élő villanykörtévé változni.... Később azonban rá kell jönnie, hogy nem ez a legrosszabb, amivel meg kell birkóznia. Egyik pillanatról a máikra, egy régóta dúló háború közepén találja magát, ahol nincs jó, vagy rossz oldal. S eközben a kettejük között kibontakozó szenvedélynek sem könnyű ellenállnia.

Vélemény: Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy ha valaki nem olvasta a Lux-könyveket, akkor is bátran vegye a kezébe ezt a könyvet, ha érdekli. Ahhoz, hogy megértse a történetet, nem szükséges ismerni a korábbi regényeket, igaz, ha valaki ezzel kezdi az olvasást, lesznek dolgok, amiket már jóval korábban tudni fog a világgal kapcsolatban, mint mondjuk az Obsidian elolvasása után sejtene. De ettől függetlenül, szerintem semmi akadálya, hogy valaki ezt olvassa el először.
Eleinte azt hittem, hogy bajban leszek ezzel a könyvvel, ugyanis Armentrout-ot, mint YA-író ismertem meg először, így kissé nehezemre esett elképzelni, hogy vajon milyen lesz tőle egy felnőtt-témájú regényt a kezembe venni. De azt kell mondanom, hogy abszolút pozitív csalódást okozott a számomra.
A világ felépítése megmaradt ugyanaz, amit a Lux-szériában már megszoktam, azonban az igazi csavar abban rejlett, hogy most a másik oldal szemszögéből ismerhettem meg ezt a Luxenek és Arumok között zajló perpatvart. 
Hunter ugyanis egy tipikus Arum, akinek legtöbbször csak az okoz örömet, ha egy-egy Luxent szárazra szopogathat - igen, itt érződik némi vámpír-fétis, de egyáltalán nem zavaró módon -. Ráadásul, itt végre kiderül, hogy a fajtája milyen alapon állt neki Luxeneket gyilkolni. Érdekes volt, ahogy felidéztem magamban, hogy mi volt erről az Obsidian-ban, és miként köszön vissza ugyanez Hunterék szempontjából. Ráadásul, a regényt végigolvasva rá kellett jönnöm: az, hogy valaki Luxennek születik, nem jelenti azt automatikusan, hogy ő jófiú lesz, s ugyanez fordítva: egy Arum sem feltétlen válik gonosz gyilkossá. Jó, legtöbbször igen, de azért nem mindig. Azóta én se tudom, melyik oldalra állnék szívem szerint. Talán kicsit mindkettőre, ha lehetne.
Elsőre nem kimondottan szimpatizáltam Hunterrel - holott a stílusa nagyon is tetszett, ugyanis azt hittem - ő sem lesz több, mint a DOD egyik talpnyalója, aki teszi, amit mondanak neki, aztán, miután jól végezte dolgát, megy vissza vadászni.
Kétség kívül, ez volt az eredeti terve, de aztán, minél több időt kénytelen Serena Cross társaságában tölteni, ő maga is egyre emberségesebbé válik. És ez kimondottan zavarja. Sokáig nem akar behódolni a halandó nő varázsának. Ebben a könyvben nem a férfinak kellett meghódítania a nőt, hanem inkább fordítva. Igaz, Serenának semmi különöset nem kellett tennie az ügy érdekében, mindössze önmagát adnia. Régi szlogen, tudom, de itt bejött. 
Serenát nagyon szeretem, főleg azért, mert nem tűnt tucatszereplőnek. Mindazok ellenére, amiken keresztülmegy, nem áll le hisztizni, mint a legtöbb főhősnő, hanem azon gondolkodik, miként segíthetne a legjobb barátján. Jó, néha ő is szeretne fejjel rohanni a falnak - mert ki nem? -, de józan érvekkel meg lehet győzni arról, hogy ne tegye.  Hunterrel való kapcsolata pedig kimondottan izgalmas, és néha még szórakoztató is.  
Armentrout több soron is pattanásig feszítette az idegeimet. Olyan szituációkat teremtett, hogy szinte ökölbe szorított kézzel drukkoltam a főszereplőknek, hogy ez az, hajrá, mindjárt lesz valami érdekes, erre képes volt egy pillanat alatt akkorát fordítani a jeleneten, hogy szinte el se hittem. De éppen ez ejtett rabul az egész történetben. Nem mondom, hogy túlon-túl fordulatos lett volna, de azért voltak olyan alkalmak, amikor kellemesen meglepődtem. És amit végül összehozott, még sokkal jobb is lett, mint amire én számítottam.
Egy aprócska negatívum: az írónő hébe-hóba váltogatja a szemszögeket, ami kimondottan zavaró tud lenni, ugyanis nincs jelölve, hogy éppen kinek a szemszögéből is ír, így mindig el kell olvasni pár sort előre, mire leesik, hogy ez most Serena, vagy Hunter akar-e lenni. De ettől függetlenül: nagyon bízom benne, hogy lesz folytatása. Az esély megvan rá, szerintem. Remélem, az ötlet is, mert én alig várom!

Kedvenc karakter(ek): Hunter, Serena
Gyűlölt karkter(ek): Sin
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Kindle Edition
Év: 2013
Oldalszám: 370
Sorozat: Arum (#1)