Blogturné #201 - Mia Sheridan: A skorpió fullánkja

Miért: Sorozatfolytatás...szerű.

Tartalom: Grace Hamilton az a lány, akinek mindig van egy terve. Pontosan tudja, merre tart az élete, és büszke magára, amiért mindig célt ér. Még sohasem lépte át a határokat, nem foglalkozott a saját vágyaival, és azzal sem, hogy kinek akar ennyire megfelelni.

Ám egyszer csak találkozott Vele…

Carson Stinger semmilyen szabályt nem tart be, csakis a sajátját. A felnőtt szórakoztatóiparban dolgozva mit sem törődik vele, hogy mit gondolnak róla mások. Egyik napról a másikra él, cél és terv nélkül. Tudja, mit akarnak tőle a nők, és azt hiszi, csupán ennyit is tud nyújtani nekik.

Ám egyszer csak találkozott Vele…

Miután a sors arra kényszerítette őket, hogy összezárva töltsenek el néhány órát, mindketten megváltoznak. Ám két olyan ember számára, akiknek találkozniuk sem lett volna szabad, lehetetlen felülemelkedni a teljesen különböző valóságuk határain.

Legalábbis egyelőre… (Könyvmolyképző Kiadó)

Vélemény: Azt hiszem, erről a könyvről elmondható, hogy egyáltalán nem az, aminek legelső pillantásra látszik. Ha valaki úgy kezd bele, hogy nem igazán olvas bele a fülszövegbe, csak megtetszett neki a kötet borítója, esetleg olvasta annak idején a Leo-t, és kíváncsi, vajon az írónő mit alkotott ezúttal, szerintem nagyon meg fog lepődni, a szó teljesen pozitív értelmében. Amennyire nem voltam kibékülve Leoék történetével, annyira imádtam most ezt. Mia Sheridan hatalmasat nőtt a szememben, ugyanis egy középszerű kezdésből sikerült egy olyan hajtúkanyart vevő cselekményt összeraknia, amivel azonnal levett a lábamról.
A kezdet kezdetén, bevallom valahogy kilelt a hideg Carsontól. Nem azért, mert pornózással kereste a kenyerét, hanem azért, mert engem szabályosan irritált a stílusával, pedig én mindent megpróbáltam, hogy kedvelni tudjam. Ez persze a történet legelején volt csak így, miközben ő és Grace mégis képesek voltak közel kerülni egymáshoz, ám egy olyan módon, amit sokáig egyértelműen csak a testiség irányított, hiába voltak elvileg érzelmesnek szánt monológok arról, ki és hogyan került abba a bizonyos Las Vegas-i szállodába, két, egymástól teljesen eltérő konferenciára. És, ha már a két konferencia, én valahol sajnáltam, hogy ez az egész pornó-háttér, mint olyan, szerintem meglepően kevés kifejtést kapott, annak ellenére, hogy egy ilyen közegből induló főszereplőről van szó. Nyilván, nem egyszerű téma, ebben is van valami tabu-szerű, de azért mégis, nekem akadt némi hiányérzetem ezzel kapcsolatban.
Kissé meglepő lehet, hogy a legtöbb romantikus könyvvel ellentétben, ebben most az elején tobzódnak az erotikus jelenetek, nem pedig a történet közepe-végefelé, mint úgy általában, ahogyan azt adott esetben elvárnák.
Itt persze ez meg van magyarázva, nem is rosszul, de azért bevallom, nekem eleinte kissé szokatlan, és már-már zavaró volt a felellás... De talán csak amiatt, mert ekkor még egyik főszereplőnkkel se tudtam igazán szimpatizálni. Carson túlságosan el van telve magától, Grace meg annyira karótnyelt, hogy arra szavakat is nehéz találni. Aztán egyszer csak bumm, mint derült égből a villámcsapás, jött az a bizonyos csavar, ami egy egészen új szintre emelte az egész könyvet.
A fiú ugyanis hoz egy már-már abszurdnak ható döntést - ami nem azért lett az, mert teljesen elképzelhetetlen lett volna, hanem mert egy kissé irreális környezetben megy végbe -, amivel gyakorlatilag pillanatok alatt kifordította a saját világát a sarkaiból, és egy új irányt vett, míg sajnos, Grace az én meglátásom szerint nem igazán változott meg az együtt töltött hétvége hatására. Továbbra is arra az előre kiszámított életre vágyik, aminek csak bizonyos mozzanatait volt hajlandó módosítani. Ahogy peregtek az évek, komolyan aggódtam, hogy mire újra találkozik Carson-nal, már egyenesen menthetetlen lesz a lány, de szerencsémre, nem így lett. Benne akkor kattan át ez az egész dolog, és bevallom, nekem a viszontlátás volt a kedvenc jelenetem, nem véletlenül. Annyi feszültség volt benne, hogy már-már görcsösen kapaszkodtam a tabletembe... Majd nyolcat ütött az óra, és a jelenet kellős közepén el kellett kezdnem dolgozni. Azt hittem, felrobbanok, alig vártam, hogy leteljen a munkaidőm, és folytathassam, mert egyszerűen nem bírtam másra gondolni, csak arra a bizonyos jelenetre.
Már-már rendkívüli volt figyelemmel kísérni, hogy az az együtt töltött alig 72 óra hogyan fejti ki hatását akkor, amikor már sokkal érettebb, mondhatni felnőtt emberekként talákkoznak egymással, mint a komoly és talpraesett ügyvéd, és a biztonsági főnök, akiknek az egymás iránt érzett vonzalmukat kissé félretéve, egy közös ügy érdekében kell együtt dolgozniuk.
Őszitén mondom, hogy le a kalappal Mia Sheridan előtt. Sikerült egy olyan romantikus könyvet letennie az asztalra, amiben valójában nem az a szál dominál, hanem sokkal inkább szól az ember életét befolyásoló döntésekről és lehetőségekről, na meg arról, hogy hogyan próbál meg ezekkel élni, még akkor is, ha adott esetben, ezt képtelenségnek érzi. 

Kedvenc karakter(ek): Carson
Gyűlölt karakter(ek): Alex
Pont: 10/20

Alapok:

Nyelv. magyar
Fordította: Sándor Alexandra Valéria
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2016
Oldalszám: 424
Sorozat: Sign of Love (#3)

Résztvevő blogok listája:

11.04. - Deszy könyvajánlója

11.06. - Angelika blogja

11.08. - Sorok között

11.10. - Kristina blogja

11.12. - CBooks

11.14. - Dreamworld

Nyereményjáték:

Ahogyan a kötet főszereplői, úgy mi is Las Vegas nevezességei között kalandozunk. A blogturné állomásain közreadott képek alapján kell kitalálni a város egy-egy híres épületének nevét, majd azt a rafflecopter doboz megfelelő sorába beírni.

(Figyelem! A sorsolásban azok vesznek részt, akik minden kérdésre helyesen válaszolnak! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

a Rafflecopter giveaway

Jennifer L. Armentrout: Origin

Miért: Kezdek Armentrout-függővé válni.

Tartalom: Daemon bármire képes, hogy visszakapja Katy-t. 

A Mounth Wheaterben tett felemás kirándulás után Daemon kénytelen szembenézni az elképzelhetetlen valósággal: Katyt elrabolták. Minden arról szól, hogyan szerezhetné vissza. Amit ehhez tennie kell: eltaposni bárkit, aki az útjába kerül? Megtörtént. Felégetni a világot maga körül, csak azért, hogy Katyt megvédhesse? Boldogan. Felfedni a fajtája létezését a világ előtt? Ezer örömmel. Semmitől sem riad vissza. 

Katy nem tehet mást, minthogy a túlélésre koncentrál. 

Noha a józan esze azt súgja, ellenségek veszik körül, vannak pillanatok, amikor ő sem tudja már biztosan, ki melyik oldalon áll. Az emberiségén? A Daedalusén? Esetleg a Luxenekén?

Bár együtt a legerősebbek, minden bizonytalanná válik körülöttük. Ki melyik oldalon áll majd, amikor a harc elkezdődik?

Vélemény: Miután befejeztem az Opalt, alig vártam, hogy megjelenjen ez a könyv, de be kell vallanom, eleinte kissé szkeptikus voltam ezzel a résszel kapcsolatban. Mivel ez már a negyedik kötet a Lux-szériában, és az előző rész igen magasra tette a mércét, tartottam tőle, hogy ez már nem lesz olyan jó... De tévedtem. Méghozzá súlyosan. Bár egyelőre nem igazán tudom megfogalmazni, mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Imádtam, ez nem vitás, de most, hogy a végére értem, egyszerűen nem tudom szavakba önteni, amit igazából érzek. De azért megpróbálom. 

Kezdjük ott, hogy már a legelső fejezet teljesen magával ragadott. Mivel azt néhány nappal a megjelenés előtt már el lehetett olvasni, nagyjából egy hétig a falat kapartam, hogy megszerezhessem végre az egész könyvet, és szabályosan rávethessem magam.

Eleinte furcsa volt, hogy a két szemszöges megoldás nem minden fejezetben, vagy éppen fejezetenként volt tapasztalható, mint azt vártam. Nem ritka, hogy fejezet közben vált nézőpontot az írónő, de az sem, hogy egy fejezetet csak az egyik főszereplőnk nézőpontjából láthatunk. Ez egyrészt érdekessé, másrészt kissé kiszámíthatatlanná tette az egész cselekményt, ami már enélkül a fogás nélkül is baromi izgalmas lett volna. A történet egyik fele olyan, mint egy bizarr sci-fi, ami hajlamos horrorba átmenni, a másik fele pedig az igazi katasztrófafilm. Ami tönkremehet, az tönkremegy, az emberek hullanak mint a legyek... És én még azt hittem, én vagyok az, aki imádja kínozni az írásaiban felbukkanó karaktereket. Most rá kellett jönnöm, hogy Armentrout még jobban ért ehhez - azt, hogy élvezné, nem tartom valószínűnek -. Leginkább az lepett meg ezen a téren, hogy Armentrout tényleg nem kímélt senkit. Mindenkibe belerúgott legalább kétszer, ha nem háromszor. Nem egy olyan pillanat volt, amikor szabályosan felfordult a gyomrom - például attól, amit a Daedalus művel Katyvel csak azért, hogy elérje, amit akar -, de az is megesett párszor, hogy szívem szerint szabályosan üvöltöttem volna Lochannel - a laptopommal -, hogy ez most mégis micsoda? Hogy lehet ezt így megoldani? És hogy várhatja el ezek után Armentrout, hogy az olvasói ölbe tett kézzel üljenek egy éven keresztül, és várják az ötödik részt? 

Tudom, hogy a kritikám eddig nem túl összefüggő, vagy ilyesmi, de egyszerűen képtelen vagyok logikusan végiggondolni ezt a könyvet, és számba venni, hogy mi tetszett, és mi nem tetszett, mint úgy általában. Az egész együttesen hat rám. Az a sok szenvedés az elején... A könnyedebb jelenetek, amik tényleg elhitették velem, hogy most már aztán minden rendben lesz, nem kell aggódni, az élet megoldja, és a többi és a többi. Erre fel jött az utolsó néhány fejezet, és ez az elméletem kártyavárként omlott össze. Bár az Opalon egyáltalán nem sírtam, na ezen igen. Itt mindig volt min pityeregni, hol örömömben, hol bánatomban. Most így visszatekintve még jobban tudom értékelni azokat a nyugodt, romantikus pillanatokat, amik ebben a részben kijutottak Daemonnek és Katynek, mert szinte biztosra veszem, hogy az utolsó részben nem sok ilyen lesz... Főleg, hogy az Origin lezárása után el sem tudom képzelni, hogy fog indulni a következő. Függővéget kaptunk, nem is kicsit... Per pillanat teljesen bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban. De ettől még nagyon várom, természetesen.

Apropó, ha már Origin: én azt hittem, komoly misztikum övezi majd, hogy ez mi az ördög, de tévedtem. Ahhoz képest, hogy ez a regény címe, igazából nem ez adja a regény fő para-forrását. Jó, vannak pillanatok, amikor igen, de az esetek kilencvenkilenc százalékában az a rohadt Daedalus tehetett róla, hogy meg-megállt bennem az ütő, és szívem szerint a földhöz vágtam volna a könyvet. Elég hamar kiderül, hogy mi is ez az Origin tulajdonképpen... Ami nem baj, csak számomra kissé furcsa volt, hogy a regény egyes momentumai olyan kiszámíthatóak voltak, hogy az már szinte fájt, más elemeket meg egyszerűen nem tudok hova tenni, mert sok mindenre számítottam, de arra aztán semmikép, amit végül Armentrout összehozott. Viszont, éppen ez teszi számomra abszolút felejthetetlenné, és az eddigi legjobbá ezt a részt. Teljesen másra számítottam, mint amit kaptam. Ha nekem kellett volna megírnom ezt a könyvet, fele ennyire sem sikerült volna, szerintem.   

Alig várom a folytatást! 

Kedvenc karakter(ek): Katy, Daemon, Archer, Ash, Andrew, Dee, Luc

Gyűlölt karakter(ek): Nancy, Dasher

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: Entangled Teen

Év: 2013

Oldalszám: 400

Sorozat: Lux (#4)

Sherrilyn Kenyon: Álomszerető

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Egy férfi, akit arra kárhoztattak, hogy örök élete során több ezer asszony szeretője legyen. Julian mindent tud a nőkről; miként szóljon hozzájuk, mi a lelkük kulcsa és legfőképpen, hogyan tüzelje fel a testüket. Ám Julian átkozza azt a napot, amikor büszke spártai katonából szerelmi rabszolga, dicsőséges hadvezérből vágyakozó nők szexuális játékszere lett. Másnak a gyönyörű testek, a kéjes női sikolyok elérhetetlennek tűnő vágyak, neki véget nem érő kínok. Egy napon Grace Alexander hívatja a szexrabszolgát, hogy kielégítse vágyait, de a fenséges asszony – oly sok nő közül először – felfigyel a büszke férfira, és kettőjük szerelme talán még a szörnyű átkot is megtörheti… (Ulpius)

Vélemény: Már vagy két évvel ezelőtt ajánlották nekem Kenyont és a Dark Hunter sorozatát, de akkoriban hevesen ágáltam ellene, hogy én valaha ilyesmit olvassak. Jórészt azért éreztem így, mert éppen a J. R. Wardos korszakomat éltem a felnőtt könyvek terén, és sokaktól hallottam, hogy ez a széria sok hasonlóságot mutat a Fekete Tőr Testvériséggel. Igen ám, de azt csak sokkal később tette hozzá valaki, hogy még véletlenül sem Kenyon másolja Wardot, hanem fordítva, hiszen az írónő már több, mint tíz éve veti papírra - azaz, most már inkább klaviatúrára - a Sötét Vadászok történeteit. Már több, mint húsz könyvet írt meg úgy, hogy közben vannak azért más sorozatai is... Szóval le a kalappal előtte.Ő tényleg az a fajta, aki élete végéig írni fog. És prímán megél belőle. Ezt azért irigylem tőle rendesen, de térjünk át inkább magára, az Álomszeretőre.

A két főszereplőnk a Makedóniai Iulianosz és Grace Alexander. Hadd szögezzem le már rögtön az elején, hogy Iulianosz karaktere segítségével remekül bemutatja a klasszikus és hellenisztikus kor határán mozgó, ókori Görögországot. A pillanatnyi visszaemlékezéseit egyszerűen imádtam, de töredelmesen bevallom, hogy amikor az egész élettörténetét előadta, azt kifejezetten untam. Valamiért túlságosan is vontatottnak éreztem, és, bár voltak benne jó részek, folyamatosan azt mondogattam magamban, hogy "Csak legyen már vége". Ez szerintem annak tudható be, hogy mire idáig jutottam a történetben, már sokkal jobban érdekelt, mi lesz közte és Grace között, mint az, hogy mi történt vele a múltban - főleg, hogy ezt azokból a bizonyos villanásokból már korábban is prímán össze tudtam rakni az egész históriát. 

Ettől függetlenül, Iulianoszt egy egészen szeretetreméltó valakinek tartom, ráadásul azok a pillanatok, amikor a modern világgal próbál szorosabb ismereteket kötni, kifejezetten viccesek. Néha percekig szakadtam a nevetéstől, ezért félre kellett tennem a könyvet, nehogy véletlenül összekönnyezzem a lapokat. Ráadásul az is remekül visszaköszön olvasás közben, hogy az évezredek folyamán mennyire kihasználták szerencsétlen férfit. Noha általában a nők szokták alulértékelni magukat, és amolyan tárgyként tekinteni a testükre, jelen esetben Iulianosz jár ebben a cipőben. Annyi nőnek volt már a szexrabszolgája, hogy a legtöbbre nem is emlékszik, és nem is tudja elképzelni, hogy akadhat olyasvalaki ebben a világban, aki nem csupán az eszközt látja benne, ami a megidézője szexuális kielégülését szolgálja.

Gracet azért kedveltem meg, mert a maga módján nagyon is esetlen karakterről van szó. Egy szexuálterapeuta, akinek eddig egyetlen egy szexuális élménye volt, és az sem tartozott éppen a legkellemesebbek közé... Amikor ez kiderült, már én is megértettem, miért tartotta kissé ambivalensnek Selena - Grace legjobb barátnője - ezt a munkát a lány számára. Emellett Grace roppant segítő - és áldozatkész karakter, aki legalább olyan jó humorforrás volt, mint Iulianosz. Annak ellenére, hogy a kapcsolatuk a lehető legnevetségesebb alaphelyzetből indult, remek páros lett belőlük, akik végig szórakoztattak. 

Különösen tetszett, hogy mindkettejüknek külön-külön is megvannak a saját démonai, amikkel szembe kellett szállniuk a történet folyamán, annak érdekében, hogy együtt maradhassanak. Grace-t például zaklatja az egyik páciense, akitől szabályosan felállt a hátamon a nemlétező szőr is, pedig csak egy egyszerű halandóról beszélünk. Kenyon azonban olyan jól visszaadta a férfi elméjét fedő őrületet, hogy szó szerint beleborzongtam azokba a részekbe, amikor felbukkant. Nem ám az istenektől lelt ki a frász, vagy ilyesmi... 

Az már a fülszövegből is kitűnhet, hogy az egész történetet átitatja a mágia, és a görög mondavilág. Az utóbbi olyan szinten igaz, hogy a görög istenek egyre-másra bukkannak fel a történetben. Például Erósz, a nem is annyira szelíd motoros, a szerelme, Psziché, aki egy nagymellű szőkeség, és persze Aphrodité, a szerelem istennője... Akit az egyik pillanatban mindenkinél jobban utáltam, mert egy önző és arrogáns picsaként viselkedett, a következőben pedig egyenesen imádtam. Fura egy nőszemély, de szerintem éppen ez fogott meg benne.    

Nagyon tetszett, hogy a cselekmény igen pörgősre sikeredett, egyszerűen olvastatta magát, így néha azon kaptam magam, hogy nem bírom letenni a könyvet. Kenyon stílusa nagyon jó, bár, tudva, hogy a könyveit mindig más fordítja, félek, hogy azt a szintet, amit ebben a mostani fordításban megkaptam, a többiben már nem fogom. Azért bízzunk a legjobbakban!

Kedvenc karakter(ek): Grace, Aphrodité

Gyűlölt karakter(ek): Rodney

Pont: 9/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította: Varga Zsófia

Kiadta: Ulpius-ház

Év: 2009

Oldalszám:  448

Sorozat: Dark-Hunter (#1)