Miért: Toffytól kaptam kölcsön.
Tartalom: Egy szakítás mindig fájdalmas, ám ha a szerelmünk ezt kurta levélkében közli, ráadásul a mi költségünkre, az különösen megviseli az embert.
Pontosan ez történt Bride McTierneyvel, akit szinte a porba sújtott barátja megalázó eljárása. A gyötrődő nő próbálja túltenni magát a történteken – nem sok sikerrel, ám váratlanul felbukkan üzletében Vane Kattalakis, aki egyszer, a Mardi Gras éjszakáján már látta őt, s akkor rögvest beleszeretett. Szenvedélyes románc veszi kezdetét – már-már túl szépnek tűnik, hogy igaz legyen.
Vane dögös és ellenállhatatlan, ám a végsőkig elgyötört, ugyanakkor halálosan veszélyes. Egy farkas. Vadásznak rá az ellenségei, meg akarják ölni, ezért nem is keresett párt magának. De a Sorssal hiábavaló szembeszállni – ha egyszer Bride jelöltetett ki számára, nincs erő, mely megmásíthatná a felsőbb akaratot. Vane-nek három hete van, hogy meggyőzze a nőt: a lehetetlen létezik, máskülönben arra kárhoztatják, hogy szex nélkül élje le hátralévő életét. (Ulpius)
Vélemény: A könyv elején, bár nem akartam, sikerült rendesen kibuknom. Az már a Végzetes ölelésben egyértelművé vált, hogy Vane-nek tetszik Bride, amivel nincsen semmi probléma, sőt, én kifejezetten örültem neki. Annál is inkább, mivel Bride külsőleg nem igazán hasonlít a legtöbb romantikus regény női főhőseire, azaz egyáltalán nem vékony, hanem kimondottan kerekded. Az a fajta, amit manapság nem feltétlen tartanak szépnek. Azzal viszont - és sajnos ehhez muszáj egy kisebb spoilert megosztanom veletek -, hogy ebben a részben ez a vonzalom úgy nyilvánul meg, hogy már az első fejezet közepén megdugja a nő boltjának próbafülkéjében, már egyáltalán nem vagyok kibékülve. Már csak azért sem, mert Brideot éppen az eset előtt néhány órával dobta ki a pasija, akivel öt évig volt együtt. És, bár az hamar kiderül, hogy Taylor részéről ez csupán egy jól jövedelmező érdekkapcsolat volt, azt azért kétlem, hogy szerencsétlen nőnek ezt öt perc alatt sikerült elfelejtenie, még akkor is, ha Vane tényleg baromi hatásos búfelejtő tud lenni.
Ettől függetlenül, mindkét főszereplőt nagyon megkedveltem. Igazából nem sokban térnek el egymástól, hacsak nem abban, hogy Bride elég sokáig kételkedik abban, hogy Vane tényleg őt akarja, és nem csupán egy jól sikerült futó kalandról van szó. Így aztán szerencsétlen pasinak nem kevés erőfeszítésébe kerül, hogy meggyőzze, neki kimondottan tetszik, hogy a nő nem a vékony, gebealkatú hölgyemények táborát erősíti, hanem kimondottan azt szereti benne, hogy van rajta mit fogni - a szúrós csont és bőr egyvelegen kívül -. A romantikus jeleneteket például kifejezetten díjaztam ebben a részben, és nem untam őket halálra, pedig igazából nem hozott sok újdonságot az eddigiekhez képest.
Miután sikerült legyűrnöm azt a pillanatnyi ingeremet, hogy fogjam magam, és ezen a ponton félretegyem a könyvet, továbbolvasva rájöttem, hogy tényleg nem rossz részről van szó, csak a kezdeti sokkon kell átesnie az embernek. De, mielőtt elkezdeném sorolni a pozitívumokat, muszáj megemlékeznem pár negatívumról, ami felett még nem sikerült napirendre térnem, ezek pedig az elképesztő félrefordítások.
Kezdjük talán a kevésbé fájdalmassal: mivel ezt a részt is egy újabb fordító kezébe adták, amit a többiek
eddig Vérvadásznak fordítottak, neki sikerült Ember Vadásszá alakítania.
Miért, kérdezem én, ha az összes alakváltó démonokra, és nem emberekre
vadászik? Kétségtelen, hogy az alakváltókon belül két fajtát is
megkülönböztetnek, akik, nem meglepő módon, háborúban állnak egymással,
de ez nem jelenti azt, hogy ártatlan embereket gyilkolnának - kivétel, ha egy több száz éves vendettáról van szó, ami életbe lépteti a "Szerelemben és háborúban mindent szabad"-szabályt, de ebbe most ne menjünk bele -. Akadt azonban egy olyan fordítás, amelyik még ennél is nagyobb érvágást jelentett számomra, ez pedig az, hogy Vane testvérének nevét, akit Fury-nek (Düh) hívnak, sikerült Szőrösnek fordítani. Miért? Mi köze a dühnek a szőrhöz? Ha valaki rájön az összefüggésre, engem is világosítson fel, jó?
Viszont, ha az embernek sikerül túltennie magát ezen a dolgon, és végre valahára elkezd a történetre figyelni, akkor rájön, hogy valójában egy jó regényről van szó. A történet, bár nem rejteget annyira komoly csavarokat, és igazából bonyolultnak sem nevezhető, ettől függetlenül nagyon érdekes. Nekem kimondottan tetszettek azok a részek, amik azt taglalták, hogy miként próbál Vane és Fury beilleszkedni az emberek világába, ami, mint rájönnek, nem is olyan egyszerű dolog. Elvégre mások a szokások, a viselkedési normák, és minden ehhez hasonló. Fury esetében például van néhány kimondottan vicces jelenet, amiken jót derültem.
Amit még kimondottan érdekesnek találtam, az Vane és Fury szüleinek kapcsolata volt, amiben egy cseppnyi szerelem sincs. Az egész arról szól, hogy milyen az, amikor az ember rosszul választ társat magának, és utána nem képes elengedni azt. Ez főleg az apára igaz, aki szabályosan erőszakoskodott a párjával, hogy megkapja, amit akart, és még az sem térítette jobb belátásra, amikor ez nem sikerült neki. Az anya pedig a tipikus megtört lélek benyomását keltette bennem, akinek az átélt erőszak olyannyira kifacsarta az elméjét, hogy már nem tudott racionális döntést hozni. Hiszen milyen anya az olyan, aki a kölykei egyik felét magával viszi, mondván, rá ütöttek, a másik felét pedig hátrahagyja egy szadista apának, mivel azok a férfi vérvonalát erősítik?
Összességében tetszett ez a rész, hiszen nagyon olvasmányos volt, bár nekem az igazán komoly dráma, és a már megszokott harc nagyon hiányzott belőle. Ettől függetlenül most sem csalódtam Kenyonban, hiszen pontosan azt kaptam tőle, amit vártam. Egy jó történetet, és rengeteg humort.
Kedvenc karakter(ek): Vane, Bride, Fury
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 7/10
Alapok:
Nyelv: magyar
Fordította: Bosnyák Edit
Kiadta: Ulpius-ház
Év: 2012
Oldalszám: 408
Sorozat: Dark-Hunter (#6)
Were-Hunter (#2)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése