David Levithan - Andrea Cremer: Invisibility

Miért: Már korábban is olvastam David Levithantól, és nagyon tetszett.

Tartalom: Stephen láthatatlannak született. Amióta az eszét tudja, szinte teljes magányban él, hiszen senki sem láthatja. Olyan, mintha nem is létezne. Egyedüli támasza az édesanyja, aki azonban 16 éves korában meghal. Néhány hónappal később egy Elisabeth nevű lány költözik a lakóházba, ahol eddig láthatatlanul élte a mindennapjait... És ettől a fiú élete szó szerint a feje tetejére áll. Hiszen a lány látja őt. Ez pedig olyan kérdéseket vet fel, amelyekre sokkal nehezebb választ találni, mint azt bárki is gondolta volna. 

Vélemény: Bár, ez viszonylag ritka jelenség nálam, amikor annak idején kitaláltam, hogy szeretném elolvasni ezt a könyvet, már volt egy kép a fejemben arról, hogy mit várok majd tőle. Levithan történetei kapcsán már megszoktam az elvontságot, és, hogy bizonyos értelemben semmi sem az, aminek látszik. Előszeretettel használ szimbólumokat, amiket csak akkor ismer fel az olvasó, amikor az orra elé tolják a megfejtés kulcsát, emellett pedig mindig elgondolkodtat.

Ehhez képest, most valami egészen mást kaptam, ha jól sejtem azért, mert az Invisibility-t nem egyedül írta. Levithan kapta meg Stephen szemszögét - milyen meglepő -, ám a fiú éppen olyan karakter, akiben megmutathatta azt, amit szeretett volna. Noha én először azt hittem, hogy szerencsétlen fiú csak átvitt értelemben láthatatlan - ennek meg lett volna az a fajta szimbolikus jelentése, amit korábban már megszokhattam az írótól -, és emiatt csak azok látják, akik valóban meg akarják őt látni, mint például Elisabeth. De aztán, ahogy haladt előre a történet, kiderült, hogy valóban egy átokról van szó, s ennek köszönhetően csakis olyan emberek számára válik láthatóvá, akik ritkák, mint a fehér holló. És éppen ez volt az, ami elgondolkodtatott. Milyen lehet úgy leélni az életedet, hogy tényleg nem lát téged senki, még te magad se?

Jóllehet, eddig voltaképpen a pozitívumokat soroltam, összességében nem tudom azt mondani, hogy szerettem ezt a könyvet, mert akkor elég nagyot hazudnék. Mondjuk nem is utáltam... De mégis picit keserű a szám íze, ha rá gondolok. A cselekmény viszonylagos vontatottságával még egyáltalán nem lett volna problémám, mivel Levithan Every you, every me című könyvénél már megszoktam, hogy semmi sem derül ki azonnal, és csak lassan halad előre a történet... De, amikor elkezdtek belemenni ebbe az átok-témába, olyannyira túlbonyolították a felépítését, hogy egyszeriben élvezhetetlennek éreztem.  Adott legalább három különböző fajta "varázsló", akik közül az egyik átkot szór rád, a másik látja az átkot, de nem tud vele mit kezdeni, a harmadik pedig látja is, és le is tudja szedni. Miért nem lehetett ezt kettővel elintézni? Még most sem igazán értem, hogy a középső kategóriára mi szükség volt.

Miután befejeztem ezt a könyvet, akkor jutott eszembe, hogy talán az lehetett a probléma, hogy a történet nem csak Levithan keze nyomát viseli. Ott van továbbá Cremer is, Elisabeth "megalkotója", akinek a stílusa messze nem tetszett annyira, mint a szerzőtársáé. Egyetlen egy dolog van, ami nagyon tetszett a lány kapcsán - bár, én szinte biztos vagyok benne, hogy az ötlet Levithantól származik -, ez pedig az öccse, Laurie. És nem feltétlen azért, mert az öccse meleg, hanem sokkal inkább azért, mert a fiú, mindannak ellenére, amin régen keresztülment, ezerszer élettel telibb karakter, mint amilyen a nővére. Igazán optimista személyiség, akinek mindig vannak jó - és persze kevésbé jó - ötletei, és képes megnevettetni az olvasót. Egy idő után már inkább érte szurkoltam, s nem Stephenért.  Főleg, mivel a lány, aki a regény elején kétségtelenül kedveltem, egy idő után - amikor felfedezi a saját "jelentőségét" -, egyszerűen elviselhetetlenné vált a számomra. Amikor elhagyta a száját az a nagyratörő mondat, hogy "Ez már nem csak rólad szól", azt hittem, fogom magam, és nemes egyszerűséggel leütöm. Ennyit arról a Nagybetűs Szerelemről, amiről szólni akart volna ez a történet.
A vége... Nos, a vége. Ez volt a lehető legkeserédesebb befejezés, amit  ehhez a történethez ki lehetett volna találni. És éppen ez az, ami meggyőzött, hogy nem egy kimondottan MM-könyvet tartok a kezemben. A meglepő azonban az, hogy ez jórészt a könyv negatív főszereplőjének köszönhető, aki nem más, mint Stephen nagyapja. Az az ember egy vérbeli szadista, komolyan mondom. Nincs tekintettel semmire és senkire, olyasvalaki, aki irányítani akarja a környezetét, és ennek érdekében a leglehetetlenebb módszerektől sem riad vissza. Valahányszor megjelent a színen, éreztem, ahogy a félelemtől a nemlétező szőr is felállt a hátamon.

Ennek ellenére, egy kellemetlen csalódás ez a könyv, amire csak azt tudom mondani: nagyobb volt a füstje az én szememben, mint a lángja. 

Kedvenc karakter(ek): Laurie
Gyűlölt karakter(ek): Elisabeth
Pont: 4/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Philomel
Év: 2013
Oldalszám: 385
Sorozat: -