Cora Carmack: Színjáték

Miért: Már volt szerencsém az első részhez.

Tartalom: Mackenzie „Max” Millernek van egy problémája. A szülei meglepetésként váratlanul meglátogatják, és ha meglátják festett haját, a tetoválásait és a piercingjeit, talán még ki is tagadják a lányukat. És ami ennél is rosszabb, arra számítanak, hogy a barátja egy rendes, kedves fiú, nem pedig egy Mace nevű, tetovált nyakú srác, aki egy bandában zenél. A hazugságok hálója kis híján megfojtja Maxet, ám ekkor találkozik Cade-del.

Cade azért költözött Philadelphiába, hogy színész legyen, és maga mögött hagyja a problémáit Texasban. Eddig azonban a problémáktól nem sikerült megszabadulnia, a színpadra pedig nem sok alkalommal jutott fel. Amikor Max megszólítja egy kávézóban, és azzal az őrült ötlettel áll elő, hogy játssza el a barátja szerepét… Cade beleegyezik.

Az alakítása azonban túl jól sikerül, ezért arra kényszerülnek, hogy tovább folytassák a játékot. Minél hosszabb ideig színlelik a kapcsolatot, annál valóságosabbá válik. (Content 2 Connect)

Vélemény: Nem mondom, hogy a Szakítópróba volt életem legjobb könyve, mert nem így van, de azt még mindig jobban szerettem, mint ezt a részt... És jelen pillanatban elég nehéz szavakba öntenem, hogy miért. Talán azért, mert már, amikor elkezdtem olvasni, olyan érzésem volt, mintha egy kliséhalmot kaptam volna kézhez, ami mellesleg, egyáltalán nem tűnt reálisnak. Ugyanez volt a bajom annak idején Bliss és Garrick kapcsolatával is, hogy olyan elemekkel volt tele, amilyenek a mesében sincsenek, nemhogy a való életben. Azt a könyvet Bliss humora mentette meg a teljes lehúzástól, ami viszont itt igencsak hiányzott, pedig nem mondhatnám, hogy a karakterek sokkal komolyabbra sikerültek volna, mint a másik kettő. Mindenki olvasott már olyan könyvet, amiben adott egy - lehetőleg tetovált - rosszfiú (például Lucas az Egyszeregyből, vagy Alex a Tökéletes kémiából), és a jólnevelt, visszafogottabb lány esete, aminek az a lényege, hogy a lányok miatt megmutatkozik a srácok gyengédebb oldala. Igazából itt is ugyanezt kapjuk, azzal a különbséggel, hogy Carmack megcserélte a szerepeket. Max a vadorzó, teletetovált, vagány csaj, aki azt hiszi magáról, hogy abszolút független a világ minden nyűgjétől, hiszen feltörekvő zenész - aztán hamar kiderül, hogy ez a függetlenség csak addig tart, amíg szóba nem kerülnek az anyagiak, hiszen ebben az értelemben függ a szüleitől, akik igencsak konzervatív nézeteket vallanak, így előttük amúgy sem lehet önmaga -. Plusz, ott van mellette Cade, aki meg anya - vagyis jelen esetben inkább a nagymama - kicsi fia, a lányos szülők abszolút álma. Rendes, kedves, aranyos, és szerintem kissé megfelelési kényszeres valaki, akiről néha azt feltételeztem, hogy egy burokban nőtt fel, ami éppen most kezd kipukkanni. S mi sem bizonyíthatná ezt jobban, minthogy pont egy olyan lány pasiját fogja alakítani, mint Mackanzie?

Természetes, hogy a többi, hébe-hóba felbukkanó mellékszereplő is olyan, mint bármelyik romantikus filmben. Vegyük például Mackanzie bátyját, és annak feleségét. Ők testesítik meg a történetben a szülők beteljesült álmát. Mike és Bethany az a fajta házaspár, akiket leginkább az tart össze, hogy a férj sokat dolgozik - és jól keres -, s mivel nullától huszonnégyig dolgozik, valójában egyáltalán nem érdekli, mit csinál a felesége, inkább kérdés nélkül rábólint mindenre, amit az asszony mond, vagy csinál. Még arra is, amikor az gátlástalanul kritizálja a testvérét. Értem én, hogy Maxet tartják a család fekete bárányának, de könyörgöm, ettől még a testvérek általában kiállnak egymásért, amennyire én tudom, főleg akkor, ha semmi sem utal rá, hogy amúgy nem szívlelnék egymást.   

Hogy miért tartom kliséhalomnak ezt a regényt? Mert számomra semmi újdonság nem volt benne. Mindent előre lehetett látni, egyetlen meglepő csavar sem volt benne. Szinte olvasnia se kellett az embernek ahhoz, hogy tudja, mi történik éppen, vagy mi az, ami az elkövetkező fejezetekben történni fog. Az is untig elég lett volna, ha csak mondjuk azokat a fejezeteket olvastam volna el, amik Cade szemszögéből íródtak, és akkor se maradtam volna le semmiről.

Azt hiszem, Carmack stílusa volt az, ami végül is elvitte a hátán ezt az egész történetet. Még mindig élmény olvasni a szavait, még akkor is, ha a könyv cselekménye nem köti le az embert. Tud írni, ez kétségtelen, csak örülnék neki, ha legközelebb valami egyedibbel rukkolna elő. Valamivel, ami nem ennyire egyértelmű. Ki tudja, talán, ha befejezi ezt a szériát, lesz rá esély, hogy ilyesmit olvassunk tőle. 

Viszont, ha valaki egy könnyed, nyár végi kikapcsolódásra vágyik, arra ez a regény tökéletes, bár én azt ajánlom, hogy aki teheti, inkább karácsony környékén olvassa. Ki tudja, lehet, hogy úgy hatásosabb. 

Kedvenc karakter(ek): Cade

Gyűlölt karakter(ek): Bethany

Pont: 5/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította:  Lukács Andrea

Kiadta: Content 2 Connect

Év: 2013

Oldalszám: ?

Sorozat: Losing it (#2)