Miért: Toffytól kaptam kölcsön.
Tartalom: Kyrian gyönyörű férfi, kidolgozott izmokkal, aranybarna bőrrel, áradó
erotikával, jó humorral, intelligenciával, bátorsággal megáldva…
érthető, hogy Amandát elbűvöli, aki nemrég csalódott a nagybetűs
szerelemben. A szenvedély kölcsönös, de Kyrian szörnyű titkot rejteget a
lány elől. A férfi ugyanis vámpír, egy rettegett Sötét Vadász, aki
kétezer éve küzd az aljas démon Desideriosz ellen. Eljött a leszámolás
ideje, és Amandával az oldalán talán Kyrian most le tudja győzni a
démont, ha elég erős a szerelmük… (Ulpius)
Vélemény: Nem túl gyakran csinálok ilyet, de hadd kezdjem rögtön a negatívumokkal ezt az egész kritikát, amiket jelen esetben nem az írónő, hanem a magyar kiadó számlájára kell írnom. Tehát, beszéljünk egy kicsit a félrefordításokról. Már a fülszövegben is kitűnik, hogy a kötet főszereplőjét, Kyriant vámpírnak titulálja. Emlékszem, ezt a részt annyira nem értettem, hogy megkérdeztem Toffyt: most komolyan vámpír a pasi? Szerencsére megnyugtatott, hogy nem az. A Dark-Hunterek ugyan sok tulajdonságukban egyeznek a vámpírokkal, mégsem lehet őket egy kalap alá venni, ugyanis a lehető legfontosabb ponton eltérnek egymástól: Kyrian és társai ugyanis nem isznak vért. Annak, hogy miért nem mehetnek ki a napra, vagy éppen miért vannak az átlagosnál hegyesebb szemfogaik, más oka van, amit Kenyon a világfelépítés kapcsán nagyon szépen elmond. Szintén ehhez kapcsolódik, hogy, mint a történet folyamán kiderül, többféle vadász létezik, s az egyik fajtát Were-Hunternek hívják, amit a fordító - ötletem sincs, milyen alapon - lefordított Vérvadásznak. Ezen a ponton kedvem támadt volna a fejemet a falba verni, de úgy voltam vele, hogy mivel csak az első pár kötetet fogom magyarul olvasni, nem ér ennyit az egész. A következő részt úgyis más fordította, azt hiszem.
A következő dolog: nem tudom, hogy ezt az autentikus hatás kedvéért csinálták-e, vagy valami ilyesmi miatt, de már az Álomszeretőben is halálra idegesített a Iulianosz-ozás, amikor Kenyon adatbázisa szerint a férfit simán Juliannek hívják. Kyrian esetében ugyanez volt a helyzet. De ez még a kisebb probléma, ami egész elhanyagolható, ha az ember hozzászokik.
Most, hogy sikeresen kipanaszkodtam magam, áttérnék magára a történetre. Hát, szóval... Az előző részben nem ugráltam annyira Julianért - nem volt vele különösebb bajom, csak valahogy éreztem, hogy nem ő a nekem való, férfi főhős -, ellenben Kyrian... Őt nagyon megszerettem. Bár néha tényleg képes vadállat módjára viselkedni, az hamar kitűnik, hogy valójában egy igen nagylelkű, és meglepően empatikus férfiról van szó, aki sokkal kedvesebb, mint elsőre gondolnád. Az ő előtörténetét sokkal jobban át tudtam érezni, mint Julianét.
Amandát is sikerült megkedvelnem, szó, mi szó, Grace humorát azért valamivel jobban csíptem. Ebben a lányban inkább az tetszett, hogy mennyire kötődik a családjához - mind a kilenc nővéréhez, és a szüleihez, akik együttesen felérnek egy komplett zsibvásárral -, s elsősorban az ikertestvéréhez, Tabithához. Nem számít, mennyire különböznek, vagy az, hogy mennyit veszekednek, akkor is lehet érezni, hogy mennyire szeretik egymást. Ráadásul így, hogy ennyi szeretetben nőtt fel, mi sem természetesebb számára, minthogy ezt közvetíti Kyrian felé is, aki persze nemigen van hozzászokva az ilyesmihez. Remekül kiegészítik egymást, ez nem vitás - hiszen alapvetően mindketten segítőkészek, meg ehhez hasonlók -, de azért szívesen megkérdezném az írónőt, hogy miért mindig az van, hogy a férfi főszereplő első látásra beleszeret a nőbe? Mondjuk ezt a húzást már Wardnál se szerettem, lehet, hogy csak ezért nincs ínyemre itt sem.
De ezt az apróságot leszámítva, a második kötet nagyban felülmúlta az elsőt, annál is inkább, mert valójában itt indul az igazi Dark-Hunter sorozat. Emellett izgalmasabb volt, és a cselekmény is sokkal pörgősebben haladt előre, mint az Álomszerető esetében. A vége felé már annyira lekötött, hogy nem bírtam letenni, sőt, miután hajnalok hajnalán sikerült befejeznem, még órákon keresztül nem bírtam elaludni, mert folyamatosan a könyv történésein járt az eszem... Azt hiszem, most már kénytelen leszek elismerni, hogy Kenyon függőséget okozhat... Legalábbis nálam mindenféleképpen.
Amandát is sikerült megkedvelnem, szó, mi szó, Grace humorát azért valamivel jobban csíptem. Ebben a lányban inkább az tetszett, hogy mennyire kötődik a családjához - mind a kilenc nővéréhez, és a szüleihez, akik együttesen felérnek egy komplett zsibvásárral -, s elsősorban az ikertestvéréhez, Tabithához. Nem számít, mennyire különböznek, vagy az, hogy mennyit veszekednek, akkor is lehet érezni, hogy mennyire szeretik egymást. Ráadásul így, hogy ennyi szeretetben nőtt fel, mi sem természetesebb számára, minthogy ezt közvetíti Kyrian felé is, aki persze nemigen van hozzászokva az ilyesmihez. Remekül kiegészítik egymást, ez nem vitás - hiszen alapvetően mindketten segítőkészek, meg ehhez hasonlók -, de azért szívesen megkérdezném az írónőt, hogy miért mindig az van, hogy a férfi főszereplő első látásra beleszeret a nőbe? Mondjuk ezt a húzást már Wardnál se szerettem, lehet, hogy csak ezért nincs ínyemre itt sem.
De ezt az apróságot leszámítva, a második kötet nagyban felülmúlta az elsőt, annál is inkább, mert valójában itt indul az igazi Dark-Hunter sorozat. Emellett izgalmasabb volt, és a cselekmény is sokkal pörgősebben haladt előre, mint az Álomszerető esetében. A vége felé már annyira lekötött, hogy nem bírtam letenni, sőt, miután hajnalok hajnalán sikerült befejeznem, még órákon keresztül nem bírtam elaludni, mert folyamatosan a könyv történésein járt az eszem... Azt hiszem, most már kénytelen leszek elismerni, hogy Kenyon függőséget okozhat... Legalábbis nálam mindenféleképpen.
Kedvenc karakter(ek): Kyrian, Amanda, Talon, Nick
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 10/10
Alapok:
Nyelv: magyar
Fordította: Gimes Katalin
Kiadta: Ulpius-ház
Év: 2009
Oldalszám: 446
Sorozat: Dark-Hunter (#2)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése