Sherrilyn Kenyon: Álomszerető

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Egy férfi, akit arra kárhoztattak, hogy örök élete során több ezer asszony szeretője legyen. Julian mindent tud a nőkről; miként szóljon hozzájuk, mi a lelkük kulcsa és legfőképpen, hogyan tüzelje fel a testüket. Ám Julian átkozza azt a napot, amikor büszke spártai katonából szerelmi rabszolga, dicsőséges hadvezérből vágyakozó nők szexuális játékszere lett. Másnak a gyönyörű testek, a kéjes női sikolyok elérhetetlennek tűnő vágyak, neki véget nem érő kínok. Egy napon Grace Alexander hívatja a szexrabszolgát, hogy kielégítse vágyait, de a fenséges asszony – oly sok nő közül először – felfigyel a büszke férfira, és kettőjük szerelme talán még a szörnyű átkot is megtörheti… (Ulpius)

Vélemény: Már vagy két évvel ezelőtt ajánlották nekem Kenyont és a Dark Hunter sorozatát, de akkoriban hevesen ágáltam ellene, hogy én valaha ilyesmit olvassak. Jórészt azért éreztem így, mert éppen a J. R. Wardos korszakomat éltem a felnőtt könyvek terén, és sokaktól hallottam, hogy ez a széria sok hasonlóságot mutat a Fekete Tőr Testvériséggel. Igen ám, de azt csak sokkal később tette hozzá valaki, hogy még véletlenül sem Kenyon másolja Wardot, hanem fordítva, hiszen az írónő már több, mint tíz éve veti papírra - azaz, most már inkább klaviatúrára - a Sötét Vadászok történeteit. Már több, mint húsz könyvet írt meg úgy, hogy közben vannak azért más sorozatai is... Szóval le a kalappal előtte.Ő tényleg az a fajta, aki élete végéig írni fog. És prímán megél belőle. Ezt azért irigylem tőle rendesen, de térjünk át inkább magára, az Álomszeretőre.

A két főszereplőnk a Makedóniai Iulianosz és Grace Alexander. Hadd szögezzem le már rögtön az elején, hogy Iulianosz karaktere segítségével remekül bemutatja a klasszikus és hellenisztikus kor határán mozgó, ókori Görögországot. A pillanatnyi visszaemlékezéseit egyszerűen imádtam, de töredelmesen bevallom, hogy amikor az egész élettörténetét előadta, azt kifejezetten untam. Valamiért túlságosan is vontatottnak éreztem, és, bár voltak benne jó részek, folyamatosan azt mondogattam magamban, hogy "Csak legyen már vége". Ez szerintem annak tudható be, hogy mire idáig jutottam a történetben, már sokkal jobban érdekelt, mi lesz közte és Grace között, mint az, hogy mi történt vele a múltban - főleg, hogy ezt azokból a bizonyos villanásokból már korábban is prímán össze tudtam rakni az egész históriát. 

Ettől függetlenül, Iulianoszt egy egészen szeretetreméltó valakinek tartom, ráadásul azok a pillanatok, amikor a modern világgal próbál szorosabb ismereteket kötni, kifejezetten viccesek. Néha percekig szakadtam a nevetéstől, ezért félre kellett tennem a könyvet, nehogy véletlenül összekönnyezzem a lapokat. Ráadásul az is remekül visszaköszön olvasás közben, hogy az évezredek folyamán mennyire kihasználták szerencsétlen férfit. Noha általában a nők szokták alulértékelni magukat, és amolyan tárgyként tekinteni a testükre, jelen esetben Iulianosz jár ebben a cipőben. Annyi nőnek volt már a szexrabszolgája, hogy a legtöbbre nem is emlékszik, és nem is tudja elképzelni, hogy akadhat olyasvalaki ebben a világban, aki nem csupán az eszközt látja benne, ami a megidézője szexuális kielégülését szolgálja.

Gracet azért kedveltem meg, mert a maga módján nagyon is esetlen karakterről van szó. Egy szexuálterapeuta, akinek eddig egyetlen egy szexuális élménye volt, és az sem tartozott éppen a legkellemesebbek közé... Amikor ez kiderült, már én is megértettem, miért tartotta kissé ambivalensnek Selena - Grace legjobb barátnője - ezt a munkát a lány számára. Emellett Grace roppant segítő - és áldozatkész karakter, aki legalább olyan jó humorforrás volt, mint Iulianosz. Annak ellenére, hogy a kapcsolatuk a lehető legnevetségesebb alaphelyzetből indult, remek páros lett belőlük, akik végig szórakoztattak. 

Különösen tetszett, hogy mindkettejüknek külön-külön is megvannak a saját démonai, amikkel szembe kellett szállniuk a történet folyamán, annak érdekében, hogy együtt maradhassanak. Grace-t például zaklatja az egyik páciense, akitől szabályosan felállt a hátamon a nemlétező szőr is, pedig csak egy egyszerű halandóról beszélünk. Kenyon azonban olyan jól visszaadta a férfi elméjét fedő őrületet, hogy szó szerint beleborzongtam azokba a részekbe, amikor felbukkant. Nem ám az istenektől lelt ki a frász, vagy ilyesmi... 

Az már a fülszövegből is kitűnhet, hogy az egész történetet átitatja a mágia, és a görög mondavilág. Az utóbbi olyan szinten igaz, hogy a görög istenek egyre-másra bukkannak fel a történetben. Például Erósz, a nem is annyira szelíd motoros, a szerelme, Psziché, aki egy nagymellű szőkeség, és persze Aphrodité, a szerelem istennője... Akit az egyik pillanatban mindenkinél jobban utáltam, mert egy önző és arrogáns picsaként viselkedett, a következőben pedig egyenesen imádtam. Fura egy nőszemély, de szerintem éppen ez fogott meg benne.    

Nagyon tetszett, hogy a cselekmény igen pörgősre sikeredett, egyszerűen olvastatta magát, így néha azon kaptam magam, hogy nem bírom letenni a könyvet. Kenyon stílusa nagyon jó, bár, tudva, hogy a könyveit mindig más fordítja, félek, hogy azt a szintet, amit ebben a mostani fordításban megkaptam, a többiben már nem fogom. Azért bízzunk a legjobbakban!

Kedvenc karakter(ek): Grace, Aphrodité

Gyűlölt karakter(ek): Rodney

Pont: 9/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította: Varga Zsófia

Kiadta: Ulpius-ház

Év: 2009

Oldalszám:  448

Sorozat: Dark-Hunter (#1)