Miért: Toffytól kaptam kölcsön.
Tartalom: Wulf Tryggvasen egykor viking harcos volt, most halhatatlan Sötét Vadász, akinek súlyos emlékezetvesztést előidéző ereje van. Bárki, aki emberi alakjában találkozik vele, öt perc múlva már nem emlékszik rá. Egyéjszakás kalandoknál nagyon hasznos ez a tulajdonság, ám megnehezíti, hogy értelmes és tartalmas kapcsolatokat alakítson ki; igaz szerelem nélkül azonban soha nem lesz képes visszanyerni a lelkét.
Legújabb küldetése rémálommá változik – rettenetes démonhordával kell megküzdenie, s megvédenie Cassandrát, az elátkozott faj hercegnőjét. Cassandra leendő gyermeke menti majd meg a világot a nagy Pusztító rémuralmától, ám egy ősi átok miatt a lány ideje véges: huszonhét évesen kínhalált kell halnia – addig pedig alig néhány hónap van csak hátra…
Kettejüknek kell szembeszállniuk a mindenre elszánt szörnyekkel, s a bátor nő végül rabul ejti Wulf fagyos, érzéketlen szívét, s talán elnyerhetik a boldogságot… (Ulpius)
Legújabb küldetése rémálommá változik – rettenetes démonhordával kell megküzdenie, s megvédenie Cassandrát, az elátkozott faj hercegnőjét. Cassandra leendő gyermeke menti majd meg a világot a nagy Pusztító rémuralmától, ám egy ősi átok miatt a lány ideje véges: huszonhét évesen kínhalált kell halnia – addig pedig alig néhány hónap van csak hátra…
Kettejüknek kell szembeszállniuk a mindenre elszánt szörnyekkel, s a bátor nő végül rabul ejti Wulf fagyos, érzéketlen szívét, s talán elnyerhetik a boldogságot… (Ulpius)
Vélemény: Mit is mondhatnék Wulfról? Az eddig megismert Vadászok közül, alighanem, ő az eddigi legviccesebb. Egyrészt, valóban jó humora van - főleg, amikor Cassandra is mellette van, és képes kihozni ezt az oldalát -, másrészt, egy olyan jellemvonással is rendelkezik, ami, belegondolva, hogy ki is ő valójában, néha egyenesen nevetségessé teszi. Wulf Tryggvasen ugyanis paranoiás. De nem ám egy kevés, még talán egészségesnek is nevezhető üldözési mániával áldotta meg a sors, hanem annyival, hogy néha az állam szabályosan koppant a padlón, miközben nem tudtam eldönteni, hogy ezen most sírjak, vagy inkább nevessek rajta. Egyszerűen félelmetes, komolyan mondom. És, ha valaki kételkedne: mégis, hány olyan ember él ma a világon, aki képes lenne a 21 (!) éves unokaöccsét hét lakat alatt őrizni, csak azért, hogy a nemzőképességével ne legyen probléma? Emellett elég ambivalensnek érzem, hogy Wulf folyamatosan azt kérdezgeti szerencsétlen Christől, hogy mikor dönt már meg végre egy lányt, és ejti teherbe. Mintha testőrökkel a sarkadban olyan könnyű lenne csajozni. Persze, mint ahogy az már lenni szokott, Wulfot is meg lehet érteni egy bizonyos szempontból, hiszen olyan átok sújtotta évszázadokkal korábban, ami miatt a halandók nem emlékezhetnek rá öt percnél tovább - kivétel azok, akik az ő leszármazottai -, ami nagyon kellemetlenül hangzik, és bizonyos értelemben az is. Csak az a furcsa, hogy a cselekmény egy pontján olyan érzésem támadt, mintha erről Kenyon maga is elfeledkezett volna, de ez most mellékes. Ezt leszámítva ugyanis Wulf igen szerethető karakter.
Cassandrához csak annyit fűznék hozzá, hogy igazából ugyanolyan kedves és aranyos teremtés, mint az összes többi női karakter a sorozat köteteiben, az egyedüli különbség közte és a többiek között csupán annyi, hogy félig apollitának született. Éppen emiatt, sokkal nagyobb drámát vártam volna közte és Wulf között, hiszen mégis csak két, félig-meddig ellenséges fajról van szó. Azért mondom csak félig-meddignek, mert egy apollita nem feltétlen megy át démonba a huszonhetedik születésnapja előtt, viszont, ettől függetlenül, a legkevésbé sem szívlelik a Sötét Vadászokat, és azok sem őket. Igaz, én ebben a részben szó szerint megkedveltem a démonokat, mert sok olyan apróság derült ki róluk, ami miatt egyre kevésbé tudom elítélni őket. Ráadásul, az egyik új kedvencem is a démonok csapatát erősíti. Már most is szívesen áradoznék Urianról, de ezt inkább megtartom arra az időre, ha valamikor a jövőben kap egy saját regényt. Egyelőre legyen elég annyi, hogy ő és Wulf egy légtérben... Érdekes jeleneteket tudnak összehozni.
Magával a történettel nem sok bajom volt, azt leszámítva, hogy ez is egy viszonylag eseménytelen kötetre sikeredett, valamint túlságosan nyálasnak találtam néhány ponton. Semmi bajom az egészséges mennyiségű romantikával, de itt voltak olyan jelenetek, amiket mintha nyakon öntöttek volna egy nagy adag cukorsziruppal. Ez pedig, az én véleményem szerint, egyáltalán nem illett egy viking harcos és egy fél-apollita románcához.
A regény végén olyan érzésem volt, mintha az egész átment volna egy Jóbarátok epizódba, ugyanis, minden eddigi főszereplő pasi visszaköszönt ebben a részben. Igaz, hogy egyikük-másikuk jelenlétét kissé feleslegesnek éreztem - ilyen volt például Julian és Kyrian -, de azért Talon és Zarek rendesen feldobott. Viszont, ha már így felbukkantak, én valamivel több jelenetet írtam volna nekik, de végül is, nem volt rossz húzás.
Mindent egybevetve nem volt rossz rész, ráadásul olyan apró utalásokkal lett teletűzdelve, amik miatt még inkább szeretném folytatni a sorozatot. Egyre jobban érdekel például, hogy kicsoda - és micsoda - Acheron, és, hogy Artemisz miért érzi kötelességének, hogy minden egyes kötetben lenyomjon egy legalább fél órás hisztit. Néha már komolyan reménykedem abban, hogy egyszer kinyírja valaki... De, mivel egy istennőről van szó, erre nem sok esélyt látok, sajnos.
Cassandrához csak annyit fűznék hozzá, hogy igazából ugyanolyan kedves és aranyos teremtés, mint az összes többi női karakter a sorozat köteteiben, az egyedüli különbség közte és a többiek között csupán annyi, hogy félig apollitának született. Éppen emiatt, sokkal nagyobb drámát vártam volna közte és Wulf között, hiszen mégis csak két, félig-meddig ellenséges fajról van szó. Azért mondom csak félig-meddignek, mert egy apollita nem feltétlen megy át démonba a huszonhetedik születésnapja előtt, viszont, ettől függetlenül, a legkevésbé sem szívlelik a Sötét Vadászokat, és azok sem őket. Igaz, én ebben a részben szó szerint megkedveltem a démonokat, mert sok olyan apróság derült ki róluk, ami miatt egyre kevésbé tudom elítélni őket. Ráadásul, az egyik új kedvencem is a démonok csapatát erősíti. Már most is szívesen áradoznék Urianról, de ezt inkább megtartom arra az időre, ha valamikor a jövőben kap egy saját regényt. Egyelőre legyen elég annyi, hogy ő és Wulf egy légtérben... Érdekes jeleneteket tudnak összehozni.
Magával a történettel nem sok bajom volt, azt leszámítva, hogy ez is egy viszonylag eseménytelen kötetre sikeredett, valamint túlságosan nyálasnak találtam néhány ponton. Semmi bajom az egészséges mennyiségű romantikával, de itt voltak olyan jelenetek, amiket mintha nyakon öntöttek volna egy nagy adag cukorsziruppal. Ez pedig, az én véleményem szerint, egyáltalán nem illett egy viking harcos és egy fél-apollita románcához.
A regény végén olyan érzésem volt, mintha az egész átment volna egy Jóbarátok epizódba, ugyanis, minden eddigi főszereplő pasi visszaköszönt ebben a részben. Igaz, hogy egyikük-másikuk jelenlétét kissé feleslegesnek éreztem - ilyen volt például Julian és Kyrian -, de azért Talon és Zarek rendesen feldobott. Viszont, ha már így felbukkantak, én valamivel több jelenetet írtam volna nekik, de végül is, nem volt rossz húzás.
Mindent egybevetve nem volt rossz rész, ráadásul olyan apró utalásokkal lett teletűzdelve, amik miatt még inkább szeretném folytatni a sorozatot. Egyre jobban érdekel például, hogy kicsoda - és micsoda - Acheron, és, hogy Artemisz miért érzi kötelességének, hogy minden egyes kötetben lenyomjon egy legalább fél órás hisztit. Néha már komolyan reménykedem abban, hogy egyszer kinyírja valaki... De, mivel egy istennőről van szó, erre nem sok esélyt látok, sajnos.
Kedvenc karakter(ek): Wulf, Cassandra, Urian
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 7/10
Alapok:
Nyelv: magyar
Fordította: Gazdag Tímea
Kiadta: Ulpius-ház
Év: 2010
Oldalszám: 480
Sorozat: Dark-Hunter (#5)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése