Tartalom: Azért írom ezt, mert könyörögtél érte. Tudod, mennyire imádom a könyörgést. Sőt, valószínűleg túl sok mindent tudsz, ráadásul túl jól.
Ki is vagyok én? Próbálok rájönni. Gyermekként prosti voltam, serdülő fejjel gyilkos, férfinak pedig szörnyeteg. Én vagyok az, aki elrabolta Livvie-t. Én vagyok az a férfi, akit szeret. Szerelmes belém. Elég beteg, mi? Persze, jóval többről szól a történetünk annál, ami néhány mondatba belefér. Mégis képtelen vagyok szavakkal illetni az akkori viselkedésemet. Mivel e sorokat olvasod, szerintem nem is kell megítélnem. Te már úgyis ítélkeztél fölöttem.
Azért olvasod ezt a könyvet, mert meg akarod ismerni a történet többi részét. Tudni akarod, mi történt 2010. szeptemberében azon a meleg nyári éjszakán, amikor találkoztam Livvie-vel a Paseónál. Azon az éjszakán megint a feje tetejére állt az életem.
Nem pont úgy történt, ahogy Livvie mesélte. Nagyon elnéző volt velem, amikor megosztotta a történetünket. Az igazság sokkal… bonyolultabb. (Könyvmolyképző)
Vélemény: ÁÁÁÁ annyira imádtam ezt a lezárást, hogy el nem tudom nektek mondani! Kezdjük ott, hogy C. J. Roberts vagy istentelenül jól tud férfi szemszöget írni, vagy megfűzte a férjét, hogyan írja már meg helyette, mert miért ne, úgyse tudná meg senki. Elképesztően hiteles az egész dolog, ahogyan elő van adva, és azért valljuk be, régen találkoztunk olyannal, hogy egy ilyen nézőpont maximálisan hiteles lett volna egy írónő tollából - hiszen legtöbbször úgyis kilóg valahol az a bizonyos lóláb -. Nem hittem volna, hogy Caleb nézőpontja ennyire jól fog működni, és gyakorlatilag a könyv első néhány sorával úgy levesz majd a lábamról, mint már nagyon régóta egyetlen egy könyv sem.
Persze, változatlanul fenntartom, hogy 18 év alattiaknak nem ajánlom ezt a könyvet, mert, bár ez az utolsó rész lényegében az egymásra találásról szól - erről majd kicsit később bővebben - azért a brutalitást és az erőszakot még ez a rész sem nélkülözi, bár itt talán kap egy új színezetet az egész, hiszen most már nem arról van szó, hogy Calebnek be kellene törnie az ő Cicáját, hanem arról, hogy egészen egyszerűen mind a ketten ezt élvezik. Ez persze egy rendkívül beteg dolog, mondja a hétköznapi ember, és ezt is mondanám én magam is, ha nem azt vallanám, hogy mindenki addig menjen el szexuális téren a párjával, ameddig mindkettejüknek megfelel. Ha ebbe belefér a bántalmazásba hajló szex is, hát hajrá. Az ő dolguk, nem a miénk. És lényegében itt is erről van szó.
De visszatérve arra a bizonyos egymásra találásra: ha valaki végigolvassa a trilógiát, egyszerűen nem tudja elítélni a két főszereplőnket amiatt, ami kettejük között történik. Calebnek alapból az a normális, hogy fájdalmat okoz - tudjuk miért, és biztosan van aki szánja, más gyűlöli emiatt, én ezt nem vitatom -, Livvie pedig, saját tapasztalatlanságából adódóan, ezt szokja meg a férfi mellett töltött hónapok alatt, és éppen ezért, számára ez a fajta mentalitás válik természetessé, nem pedig az, ami a mondjuk így, normális embereknek, Hogy ez most jó vagy rossz, azt mindenki döntse el maga, szerintem.
Eddig is imádtam Calebet, ezután is imádni fogom, ez biztos. Lehet, hogy egy beteg elme - és mivel megkedveltem őt, biztosan én is az vagyok, naná -, de könyörgöm, ez a pasi... Hát, na. Egyszerűen hat. Nem csak Livvie-re, de az olvasóra is - és ehhez még az se kellett volna, hogy a férfi kvázi nekünk szánja ezt az egészet -. Ahogyan elmondja, hogyan is találta meg a lányt, vagy épp böki ki neki azt a bizonyos szót... Az egész annyira őszinte, nyers, és mégis, valamilyen abszurd módon talán még romantikus is, hogy az szinte hihetetlen. Látni, ahogyan ez a két sérült lélek megpróbálja kialakítani az immáron közös életét, nagyon érdekes, és szerintem élvezetesen is lett megírva. Nem erőltetett, szépen fokozatosan építkezik. Persze a hullámvölgyek azért ebből a részből se hiányozhatnak, de jól vannak beleépítve a történetbe, és éppen ezért szerintem sokszor elég nagyot is ütnek.
Nem hiszem, hogy erről a részről túl sokat lehetne ömlengeni úgy, hogy az ember ne kezdje el spoilerekkel traktálni a jónépet, éppen ezért, inkább hadd foglaljam össze pár mondatban, hogy mit gondolok erről a sorozatról összességében.
Kétségkívül nem éppen a leghétköznapibb téma, és főleg nem szokványos a megvalósítása, de szerintem bizonyos szempontból éppen ez az, ami kiemeli a tömegből. A határozottsága, a nyers brutalitása, az őszintesége - ha lehet ezt mondani - mind-mind azt az érzetet erősítette bennem, hogy elismeréssel tekintsek erre a szériára. Elismerem, kell hozzá egy idegállapot és egy hangulat, hogy az ember úgy tudja elolvasni ezt az egészet, hogy közben ne akarja állandó jelleggel a földhöz csapni a könyvet. De, ha valaki csak egy pici affinitást is érez magában arra, hogy olvasson valami újat, valami nem általánosat, akkor ez a történet egy remek választás. Ha sikerül túllendülni a kezdeti sokkon, képes magával ragadni az olvasóját, és egy igencsak maradandó élménnyel gazdagítania. Erős idegzettel és gyomorral rendelkezőknek csak ajánlani tudom!
Kedvenc karakter(ek): Caleb, Livvie
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 10/20
Alapok:
Nyelv: magyar
Fordította: Sándor Alexandra Valéria
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2015
Oldalszám: 232
Sorozat: The Dark Duet (#3)
Résztevő blogok listája:
12.08. - Angelika blogja
12.10. - Media Addict
12.12. - Kelly & Lupi olvas
12.14. - Dreamworld
12.16. - Kristina blogja
12.18. - CbooksNyereményjáték:
A sorozat harmadik részének nyereményjátéka még az előzőnél is könnyebb, egyetlen kérdésünk van: Hol találkozott újra Livvie és Caleb? Kérjük kitölteni a rafflecopter doboz megfelelő sorait.
(Figyelem! A nyertesnek 72 óra áll rendelkezésére válaszolni az értesítő levelünkre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése