Sherrilyn Kenyon: Pokoli tűz

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Egy szakítás mindig fájdalmas, ám ha a szerelmünk ezt kurta levélkében közli, ráadásul a mi költségünkre, az különösen megviseli az embert.

Pontosan ez történt Bride McTierneyvel, akit szinte a porba sújtott barátja megalázó eljárása. A gyötrődő nő próbálja túltenni magát a történteken – nem sok sikerrel, ám váratlanul felbukkan üzletében Vane Kattalakis, aki egyszer, a Mardi Gras éjszakáján már látta őt, s akkor rögvest beleszeretett. Szenvedélyes románc veszi kezdetét – már-már túl szépnek tűnik, hogy igaz legyen.

Vane dögös és ellenállhatatlan, ám a végsőkig elgyötört, ugyanakkor halálosan veszélyes. Egy farkas. Vadásznak rá az ellenségei, meg akarják ölni, ezért nem is keresett párt magának. De a Sorssal hiábavaló szembeszállni – ha egyszer Bride jelöltetett ki számára, nincs erő, mely megmásíthatná a felsőbb akaratot. Vane-nek három hete van, hogy meggyőzze a nőt: a lehetetlen létezik, máskülönben arra kárhoztatják, hogy szex nélkül élje le hátralévő életét. (Ulpius)

Vélemény: A könyv elején, bár nem akartam, sikerült rendesen kibuknom. Az már a Végzetes ölelésben egyértelművé vált, hogy Vane-nek tetszik Bride, amivel nincsen semmi probléma, sőt, én kifejezetten örültem neki. Annál is inkább, mivel Bride külsőleg nem igazán hasonlít a legtöbb romantikus regény női főhőseire, azaz egyáltalán nem vékony, hanem kimondottan kerekded. Az a fajta, amit manapság nem feltétlen tartanak szépnek. Azzal viszont - és sajnos ehhez muszáj egy kisebb spoilert megosztanom veletek -, hogy ebben a részben ez a vonzalom úgy nyilvánul meg, hogy már az első fejezet közepén megdugja a nő boltjának próbafülkéjében, már egyáltalán nem vagyok kibékülve. Már csak azért sem, mert Brideot éppen az eset előtt néhány órával dobta ki a pasija, akivel öt évig volt együtt. És, bár az hamar kiderül, hogy Taylor részéről ez csupán egy jól jövedelmező érdekkapcsolat volt, azt azért kétlem, hogy szerencsétlen nőnek ezt öt perc alatt sikerült elfelejtenie, még akkor is, ha Vane tényleg baromi hatásos búfelejtő tud lenni.

Ettől függetlenül, mindkét főszereplőt nagyon megkedveltem. Igazából nem sokban térnek el egymástól, hacsak nem abban, hogy Bride elég sokáig kételkedik abban, hogy Vane tényleg őt akarja, és nem csupán egy jól sikerült futó kalandról van szó. Így aztán szerencsétlen pasinak nem kevés erőfeszítésébe kerül, hogy meggyőzze, neki kimondottan tetszik, hogy a nő nem a vékony, gebealkatú hölgyemények táborát erősíti, hanem kimondottan azt szereti benne, hogy van rajta mit fogni - a szúrós csont és bőr egyvelegen kívül -. A romantikus jeleneteket például kifejezetten díjaztam ebben a részben, és nem untam őket halálra, pedig igazából nem hozott sok újdonságot az eddigiekhez képest.

Miután sikerült legyűrnöm azt a pillanatnyi ingeremet, hogy fogjam magam, és ezen a ponton félretegyem a könyvet, továbbolvasva rájöttem, hogy tényleg nem rossz részről van szó, csak a kezdeti sokkon kell átesnie az embernek. De, mielőtt elkezdeném sorolni a pozitívumokat, muszáj megemlékeznem pár negatívumról, ami felett még nem sikerült napirendre térnem, ezek pedig az elképesztő félrefordítások.

Kezdjük talán a kevésbé fájdalmassal:  mivel ezt a részt is egy újabb fordító kezébe adták, amit a többiek eddig Vérvadásznak fordítottak, neki sikerült Ember Vadásszá alakítania. Miért, kérdezem én, ha az összes alakváltó démonokra, és nem emberekre vadászik? Kétségtelen, hogy az alakváltókon belül két fajtát is megkülönböztetnek, akik, nem meglepő módon, háborúban állnak egymással, de ez nem jelenti azt, hogy ártatlan embereket gyilkolnának - kivétel, ha egy több száz éves vendettáról van szó, ami életbe lépteti a "Szerelemben és háborúban mindent szabad"-szabályt, de ebbe most ne menjünk bele -.  Akadt azonban egy olyan fordítás, amelyik még ennél is nagyobb érvágást jelentett számomra, ez pedig az, hogy Vane testvérének nevét, akit Fury-nek (Düh) hívnak, sikerült Szőrösnek fordítani. Miért? Mi köze a dühnek a szőrhöz? Ha valaki rájön az összefüggésre, engem is világosítson fel, jó? 

Viszont, ha az embernek sikerül túltennie magát ezen a dolgon, és végre valahára elkezd a történetre figyelni, akkor rájön, hogy valójában egy jó regényről van szó. A történet, bár nem rejteget annyira komoly csavarokat, és igazából bonyolultnak sem nevezhető, ettől függetlenül nagyon érdekes. Nekem kimondottan tetszettek azok a részek, amik azt taglalták, hogy miként próbál Vane és Fury beilleszkedni az emberek világába, ami, mint rájönnek, nem is olyan egyszerű dolog. Elvégre mások a szokások, a viselkedési normák, és minden ehhez hasonló. Fury esetében például van néhány kimondottan vicces jelenet, amiken jót derültem.

Amit még kimondottan érdekesnek találtam, az Vane és Fury szüleinek kapcsolata volt, amiben egy cseppnyi szerelem sincs. Az egész arról szól, hogy milyen az, amikor az ember rosszul választ társat magának, és utána nem képes elengedni azt. Ez főleg az apára igaz, aki szabályosan erőszakoskodott a párjával, hogy megkapja, amit akart, és még az sem térítette jobb belátásra, amikor ez nem sikerült neki. Az anya pedig a tipikus megtört lélek benyomását keltette bennem, akinek az átélt erőszak olyannyira kifacsarta az elméjét, hogy már nem tudott racionális döntést hozni. Hiszen milyen anya az olyan, aki a kölykei egyik felét magával viszi, mondván, rá ütöttek, a másik felét pedig hátrahagyja egy szadista apának, mivel azok a férfi vérvonalát erősítik?  

Összességében tetszett ez a rész, hiszen nagyon olvasmányos volt, bár nekem az igazán komoly dráma, és a már megszokott harc nagyon hiányzott belőle. Ettől függetlenül most sem csalódtam Kenyonban, hiszen pontosan azt kaptam tőle, amit vártam. Egy jó történetet, és rengeteg humort.

Kedvenc karakter(ek): Vane, Bride, Fury

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 7/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Bosnyák Edit

Kiadta: Ulpius-ház

Év: 2012

Oldalszám: 408

Sorozat: Dark-Hunter (#6)

             Were-Hunter (#2)

Filmes élmények #1 - Csontváros

Nemrég jelent meg a mozikban Cassandra Clare: Csontváros című könyvének filmes adaptációja. Mivel Toffyval a film híre miatt lettünk jóban, már korábban megegyeztünk benne, hogy ezt, akármilyen is lesz - bár, meg kell vallanom, én igencsak pesszimista voltam az akkor még csak készülő mozival kapcsolatban -, együtt fogjuk megnézni. Nos, ezt tegnap este meg is tettük, így most erről olvashattok egy rövid beszámolót.

Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy imádtam a könyvet. Ez az abszolút kedvencem a Végzet Ereklyéi sorozat összes könyve közül. Egy vicces és lendületes első kötet, a lehető legjobb csattanóval, amit csak el tudtam képzelni. Miközben olvastam, olyan érzésem volt, mintha ezt pont nekem találták volna ki. Aztán, úgy egy évvel ezelőtt kiderült, hogy filmet készítenek belőle. Sok más fanhoz hasonlóan én is megálmodtam a saját szereplőgárdámat, akiket el tudtam volna képzelni ebben a környezetben... Ám ebből, nem meglepő módon, semmi sem valósult meg. Most, hogy már láttam a filmet, ezt egy cseppet sem bánom, de, hogy pontosan miért, arról majd egy kicsit később. Amikor kiderült, kik fogják játszani az egyes szerepeket, mindössze két embernek tudtam örülni: az Alecet játszó Kevin Zegersnek, akit több filmben is láttam már, s nagyon megkedveltem, valamint Godfrey Gaonak, aki Magnus Bane-t alakította, mivel ő áll a legközelebb ahhoz - Gackt után, természetesen -, amilyennek a boszorkánymestert elképzeltem. A többiektől viszont nagyon féltem. Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy azt fogom kapni tőlük, amit szeretnék, de be kell vallanom, hogy erre sikeresen rácáfoltak. Persze, mivel nem vagyok képzett filmkritikus, és nem is tervezek azzá válni, nem kell ezt az állításomat készpénznek venni, mindössze azt tudom elmondani, rám milyen hatással voltak a szereplők, valamint a látványba oltott körítés.

Mondjuk úgy, hogy eddig a legkevésbé sem rajongtam Jamie Campbell Bowerért. Nem utáltam őt, hiszen egy filmet se néztem meg, amiben szerepelt, egyszerűen csak nem volt szimpatikus. Viszont, az egyik jó barátnőm mondott valami érdekeset vele kapcsolatban. Azt tanácsolta, hogy figyeljem a mimikáját, mert remekül tud érzelmek kifejezni. És azt kell mondanom, hogy tényleg. Annyira beszédes arca van, hogy a legapróbb rezdülése is átadta azt az érzést, amit éppen közvetíteni szeretett volna. Most már értem, miért őt választották Jace szerepére, és a legkevésbé sem bánom. Valami hasonlót éreztem Lilly Collinsszal kapcsolatban is, bár nekem még mindig az a legnagyobb bajom vele, hogy nem képesek kiszedni a szemöldökét, ami szó szerint elvonta a figyelmemet az arcáról. De ettől függetlenül azt kell mondanom, hogy nem is rossz Clarynek. Végül is, Clary is idegesített néha olvasás közben.    

Kevin, mint Alec, hát... Érdekes volt. Az a furcsa, hogy bár a könyvben az ő karaktere a félénkebb, visszahúzódó személyiség Izzie-hez képest, a filmben tökéletesen megcserélték a testvérpárt. Isabelle kimondottan kedves Clary-hez, miközben Alec úgy viselkedik, mint egy tűzokádó sárkány. Akármennyire is szeretem Kevint, el kell ismernem, hogy ehhez a szerephez ő túl komoly. Bár, még bízom benne, hogy ez a továbbiakban meg fog változni. Amit pedig szintén nagyon hiányoltam velük kapcsolatban: a közös jelenetek. Sőt, továbbmegyek, ha Isabelle nem böki ki valahol a film felénél, hogy Alec a testvére, szerintem egy olyan nézőnek, aki nem ismeri a könyvet, lehet, hogy eszébe sem jut, hogy rokonok lehetnek. Itt emlékeznék meg Magnusról is, akinek a legnagyobb problémája az, hogy ha öt percet töltött a vásznon, akkor sokat mondok. Azon kívül, hogy érdeklődik Alec iránt, gyakorlatilag nem derül ki róla semmi az ég egy adta világon. Reménykedjünk benne, hogy ez a későbbiekben szintén megváltozik.   

Mégis, ebben a filmben az abszolút kedvencem Simon lett. Igaz, az ő karakterével kapcsolatban rengeteg spoilert vetítettek előre, ami nem igazán nyerte el a tetszésemet, de maga a srác pontosan azt hozta, amit egy Simontól elvártam volna. Kissé esetlen volt, ugyanakkor nagyon aranyos, egy olyan szeretetre méltó valaki, akit néha szívesen megölelgetett volna az ember, hogy megvigasztalja.

Látvány, látvány... Maradjunk annyiban, hogy Godfrey olyan kisgatyában is jól néz ki, amilyet a négy éves unokaöcsém szokott hordani. De a viccet félretéve: tetszett, hogy a látvány alkalmazkodott a könyv atmoszférájához. Nem volt olyan érzésem, mintha az animált részek kilógtak volna a valódi elemek közül, vagy ehhez hasonló. Sőt, én a magam részéről nem hittem volna, hogy ennyire realisztikusnak hatnak majd a démonok, meg ehhez hasonlók, éppen emiatt volt egy pár alkalom, amikor szabályosan megállt bennem az ütő mozizás közben, de ezt egyáltalán nem bánom. Azt kell, hogy mondjam, sokkal, de sokkal komolyabban vette magát az egész stáb, mint amire számítottam, és ennek nagyon örültem. Nem volt olyan érzésem, mintha teljesen elbagatelizálták volna az egészet. 

Viszont, volt egy olyan részlet, amiről muszáj megemlékeznem, ugyanis alighanem ez volt a legemlékezetesebb momentum az egész filmben - jórészt azért, mert Toffyval ezen röhögtünk a legtöbbet -. Akik olvasták a sorozatot, tudják, hogy léteznek Portálok, amelyeken keresztül az ember bárhova eljuthat, ahová csak szeretne. Na, már most, a könyvben ezek tükrök, ami egy nagyon is jó ötlet... Erre a filmben mit kapunk? Egy gigantikus Csillagkaput. Nem csak, hogy szinte teljesen úgy néz ki, de még a működése is nagyon hasonló, így nem meglepő módon, szinte egyszerre kiáltottunk fel: Nézd már, egy Csillagkapu! Mindjárt jönnek a goa'uldok! És az az igazság, hogy voltaképpen jöttek is, hiszen innentől kezdve az összes megjelenő démont úgy fogtuk fel, mintha a Csillagkapu univerzumából származó lények lennének. 

Alles Zusammen: egy nagyon jó könyvadaptáció, aminek az a legnagyobb problémája az, hogy szabályosan összecsapták a végét, és ezen a ponton már nagyon fontos elemeket vettek ki, illetve elképesztően rosszakat tettek bele. Mégis, a film háromnegyede sokkal de sokkal jobb, mint amire valaha is számítani mertem. Örülök, hogy megnéztem. 

Sherrilyn Kenyon: Angyali csók

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Wulf Tryggvasen egykor viking harcos volt, most halhatatlan Sötét Vadász, akinek súlyos emlékezetvesztést előidéző ereje van. Bárki, aki emberi alakjában találkozik vele, öt perc múlva már nem emlékszik rá. Egyéjszakás kalandoknál nagyon hasznos ez a tulajdonság, ám megnehezíti, hogy értelmes és tartalmas kapcsolatokat alakítson ki; igaz szerelem nélkül azonban soha nem lesz képes visszanyerni a lelkét.
Legújabb küldetése rémálommá változik – rettenetes démonhordával kell megküzdenie, s megvédenie Cassandrát, az elátkozott faj hercegnőjét. Cassandra leendő gyermeke menti majd meg a világot a nagy Pusztító rémuralmától, ám egy ősi átok miatt a lány ideje véges: huszonhét évesen kínhalált kell halnia – addig pedig alig néhány hónap van csak hátra…
Kettejüknek kell szembeszállniuk a mindenre elszánt szörnyekkel, s a bátor nő végül rabul ejti Wulf fagyos, érzéketlen szívét, s talán elnyerhetik a boldogságot… (Ulpius)
 

Vélemény: Mit is mondhatnék Wulfról? Az eddig megismert Vadászok közül, alighanem, ő az eddigi legviccesebb. Egyrészt, valóban jó humora van - főleg, amikor Cassandra is mellette van, és képes kihozni ezt az oldalát -, másrészt, egy olyan jellemvonással is rendelkezik, ami, belegondolva, hogy ki is ő valójában, néha egyenesen nevetségessé teszi. Wulf Tryggvasen ugyanis paranoiás. De nem ám egy kevés, még talán egészségesnek is nevezhető üldözési mániával áldotta meg a sors, hanem annyival, hogy néha az állam szabályosan koppant a padlón, miközben nem tudtam eldönteni, hogy ezen most sírjak, vagy inkább nevessek rajta. Egyszerűen félelmetes, komolyan mondom. És, ha valaki kételkedne: mégis, hány olyan ember él ma a világon, aki képes lenne a 21 (!) éves unokaöccsét hét lakat alatt őrizni, csak azért, hogy a nemzőképességével ne legyen probléma? Emellett elég ambivalensnek érzem, hogy Wulf folyamatosan azt kérdezgeti szerencsétlen Christől, hogy mikor dönt már meg végre egy lányt, és ejti teherbe. Mintha testőrökkel a sarkadban olyan könnyű lenne csajozni. Persze, mint ahogy az már lenni szokott, Wulfot is meg lehet érteni egy bizonyos szempontból, hiszen olyan átok sújtotta évszázadokkal korábban, ami miatt a halandók nem emlékezhetnek rá öt percnél tovább - kivétel azok, akik az ő leszármazottai -, ami nagyon kellemetlenül hangzik, és bizonyos értelemben az is. Csak az a furcsa, hogy a cselekmény egy pontján olyan érzésem támadt, mintha erről Kenyon maga is elfeledkezett volna, de ez most mellékes. Ezt leszámítva ugyanis Wulf igen szerethető karakter.
Cassandrához csak annyit fűznék hozzá, hogy igazából ugyanolyan kedves és aranyos teremtés, mint az összes többi női karakter a sorozat köteteiben, az egyedüli különbség közte és a többiek között csupán annyi, hogy félig apollitának született. Éppen emiatt, sokkal nagyobb drámát vártam volna közte és Wulf között, hiszen mégis csak két, félig-meddig ellenséges fajról van szó. Azért mondom csak félig-meddignek, mert egy apollita nem feltétlen megy át démonba a huszonhetedik születésnapja előtt, viszont, ettől függetlenül, a legkevésbé sem szívlelik a Sötét Vadászokat, és azok sem őket. Igaz, én ebben a részben szó szerint megkedveltem a démonokat, mert sok olyan apróság derült ki róluk, ami miatt egyre kevésbé tudom elítélni őket. Ráadásul, az egyik új kedvencem is a démonok csapatát erősíti. Már most is szívesen áradoznék Urianról, de ezt inkább megtartom arra az időre, ha valamikor a jövőben kap egy saját regényt. Egyelőre legyen elég annyi, hogy ő és Wulf egy légtérben... Érdekes jeleneteket tudnak összehozni.
Magával a történettel nem sok bajom volt, azt leszámítva, hogy ez is egy viszonylag eseménytelen kötetre sikeredett, valamint túlságosan nyálasnak találtam néhány ponton. Semmi bajom az egészséges mennyiségű romantikával, de itt voltak olyan jelenetek, amiket mintha nyakon öntöttek volna egy nagy adag cukorsziruppal. Ez pedig, az én véleményem szerint, egyáltalán nem illett egy viking harcos és egy fél-apollita románcához.      
A regény végén olyan érzésem volt, mintha az egész átment volna egy Jóbarátok epizódba, ugyanis, minden eddigi főszereplő pasi visszaköszönt ebben a részben. Igaz, hogy egyikük-másikuk jelenlétét kissé feleslegesnek éreztem - ilyen volt például Julian és Kyrian -, de azért Talon és Zarek rendesen feldobott. Viszont, ha már így felbukkantak, én valamivel több jelenetet írtam volna nekik, de végül is, nem volt rossz húzás.
Mindent egybevetve nem volt rossz rész, ráadásul olyan apró utalásokkal lett teletűzdelve, amik miatt még inkább szeretném folytatni a sorozatot. Egyre jobban érdekel például, hogy kicsoda - és micsoda - Acheron, és, hogy Artemisz miért érzi kötelességének, hogy minden egyes kötetben lenyomjon egy legalább fél órás hisztit. Néha már komolyan reménykedem abban, hogy egyszer kinyírja valaki... De, mivel egy istennőről van szó, erre nem sok esélyt látok, sajnos. 

Kedvenc karakter(ek): Wulf, Cassandra, Urian

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 7/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Gazdag Tímea

Kiadta: Ulpius-ház

Év: 2010

Oldalszám: 480

Sorozat: Dark-Hunter (#5)

            

Sherrilyn Kenyon: Ördögi tánc

Miért: Toffytól kaptam kölcsön

Tartalom: Zarek kétségkívül a legmagányosabb Sötét Vadász. Évszázadok óta Alaszkában él száműzetésben. Mielőtt vámpírrá változott, római rabszolgaként elképzelhetetlen kínokon kellett keresztülmennie. Minthogy veszélybe sodorta a testvériséget, most társai az életére törnek.
Astrid az igazság szűzi nimfája. Ő kapja feladatul, hogy ítélkezzen Zarek felett. A vizsgálat során számos eddig nem sejtett titok is a felszínre kerül, és a gyönyörű Astrid nemcsak a jobb sorsra érdemes embert, de a forróvérű szeretőt is megtalálja a Vadászban… (Ulpius)

Vélemény: Már most érzem, hogy amikor ezt a kritikát befejezem, sokan meg fognak utálni, ugyanis, akármennyire is megszerettem Kenyont az utóbbi időben, ezt a könyvét majdhogynem utáltam. Pedig, amikor a kezembe vettem, komolyan megfogadtam, hogy adok egy esélyt Zareknek. Igaz, hogy az előző kötetben sem voltam odáig érte, de úgy voltam vele, hogy talán, ha az ő szemszögéből látom a dolgokat, akkor másként gondolok majd rá. 

Ez a taktika végül bejött, ugyanis a története valóban érdekes, és a végtelenségig képes elszomorítani az embert - főleg, mivel Kenyon remekül vissza tudja adni, hogy micsoda magány gyökerezik a férfi lelkében -, de ettől függetlenül, nem tudtam őt annyira megszeretni, mint mondjuk Talont, vagy éppen Kyriant. És az az érdekes, hogy erről nem ő tehet, hanem sokkal inkább az, hogy a kötet első fele annyira eseménytelenre sikerült, hogy azt el sem tudom mondani. Arról szól, hogy Zarek és Astrid - a mellé rendelt ítélőbíró - be vannak zárva egy alaszkai házba - egy olyan vihar miatt, amit természetesen a nimfa idézett elő -, ahol vagy veszekednek, vagy épp álmukban szeretkeznek, meg ehhez hasonlók. Egyszerűen nem történik semmi. Olyan, mintha az egész történet egyhelyben állna, és várna. Valószínűleg az ítéletre, de néha komolyan úgy éreztem, mintha magát a Messiást várnák ennyire.  Így hát, a figyelmem a regény többi szereplőjére terelődött, és ott találtam kedvencnek valókat bőven.
Ott van például Sundown, aki Zarek legjobb barátja. Egy igazi, texasi cowboyból lett Sötét Vadász, aki ki nem állhatja a hideget, ám a barátjáért képes hozni azt az áldozatot, hogy egy rövid időre áttelepül Alaszkába. Ráadásul, ha mindez nem lenne elég, a regény második felében - ami ezerszer jobban sikerült, mint az első -olyan jó beszólásai vannak, hogy szabályosan fel-le gurultam az ágyamon a nevetéstől. Annyira megszerettem a humorát, hogy már alig várom az ő részét... Bár, a könyvek listáját elnézve, az még rohadt messze van. Nem baj, rá megéri várni.

A regény egyik fénypontja Simi volt. Simi, a több, mint tízezer éves démonlány, aki alapesetben Acheron karján díszeleg, tetoválás gyanánt, de amikor elszabadul... Na, az zseniális. Úgy viselkedik, mint egy tizennégy-tizenöt éves kamaszlány, akinek az a hobbija, hogy mindent és mindenkit meg akar enni - ennek érdekében mindig tart magánál egy adag barbecue-szószt, mondván, sosem lehet tudni, mikor nyílik erre alkalma. Emellett az is kitűnik, hogy mennyire rajon Acheronért. Nem úgy, mint nő a férfiért, hanem sokkal inkább úgy, mint egy lány az apjáért, vagy kishúg a bátyjáért. Azt hiszem, éppen ez tetszett meg a kapcsolatukban. És mellesleg, alig várom, hogy többet is megtudhassak erről a dologról. 
A másik karakter, akit félig-meddig sikerült megkedvelnem, Sasha volt. Szerencsétlen farkasba annyiszor rúgtak bele ebben a részben - képletesen és szó szerint is -, hogy meg se tudom számolni. Ennek ellenére hűséges Astridhez, és mindent megtesz annak érdekében, hogy megvédhesse a lányt. Ezt nagyra értékeltem benne.  
Külön érdekessége a regénynek, hogy itt derül ki talán a legtöbb minden Acheronról, és az ő hátteréről. Olyan jó utalások vannak benne, hogy már előre várom, mi fog kisülni mindabból, amit eddig megtudhattam róla. Az biztos, hogy Artemiszt - akivel ezt a részt együtt kell töltenie - szívem szerint többször is belefojtottam volna egy kiskanálnyi vízbe, mert egy akkora önző ribancként viselkedik a nap huszonnégy órájában, hogy arra nincsenek szavak. Bár pont a mostani részben derült ki, hogy ezzel többet ártanék, mint használnék, de ettől még... Előbb-utóbb tuti belemártom a konyhakést, ha még sokáig önzőzik, meg hisztizik. Akármekkora istennő is, szerintem elsősorban inkább egy elkényeztetett luxusprosti. Igen, én és a jó véleményem...   

Összességében ez a rész számomra sokkal inkább egyfajta átvezetésnek tűnt - egyrészt az eseménytelensége, másrészt a rövidsége miatt -, mintsem egy olyan komoly résznek, mint amilyen az ezt megelőző volt. 

Kedvenc karakter(ek): Simi, Acheron, Sundown

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 7/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította: Lévai Márta

Kiadta: Ulpius-ház

Év: 2010

Oldalszám: 446

Sorozat: Dark-Hunter (#4)

             Were-Hunter (#1)

Sherrylin Kenyon: Végzetes ölelés

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Amint leszáll az éj, én leszek a legszörnyűségesebb fenevad, aki az éjszakában portyázik: parancsolok az elemeknek, és nem ismerek félelmet. Évszázadok óta védem az ártatlanokat, cserébe nem kérek semmit, csak álmaim asszonyát. Sunshine Runningwolf nem akar többet, csak ezt az éjszakát, de valahányszor ránézek, elkezdek sóvárogni olyan álmok után, amelyeket már évszázadokkal ezelőtt eltemettem magamban. Tudom, hogy a szerelmem a halált jelentené számára. Megátkoztak, arra kárhoztattak, hogy soha ne ismerjem meg a békét és a boldogságot – míg ellenségem a sötétben lapul és arra vár, hogy mindkettőnket elpusztítson… (Ulpius)

Vélemény: Ez volt az első rész, aminél tényleg érezni lehetett, hogy nem csak egy különálló részt olvas az ember, hanem egy olyan regényt, aminek igen komoly szerepe van a nagy egész szempontjából. Ezt azonban még véletlenül sem Talon és Sunshine jelenlétének köszönhetjük - bár ők ketten is megérnének egy misét -, hanem az őket körülvevő "mellékszereplőknek". Például Acheronnak, akinek igen komoly szerep jutott ebben a részben, ráadásul az ő jelleméről, sőt, bizonyos értelemben még a hátteréről is meg lehet tudni, igaz, végig olyan érzése van az embernek, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa. Mivel a Sötét Vadászok vezetője egy saját kötettel is büszkélkedhet, jelen pillanatban még elképzelni se nagyon tudom, hogy mik derülnek majd ki róla... De, hogy érdekes lesz, az egészen biztos. Eddig, az előző részben nemigazán vetítette előre Kenyon, hogy kiknek szán még komolyabb szerepet a Sötét Vadász - univerzumban, mégis, most több olyan szereplő is feltűnik a színen, akikkel kapcsolatban egy-egy jelenettel, esetleg beszélgetéssel jelzi, hogy még komoly szerepet szán majd neki a későbbiekben. Ilyen például Vane, az egyik farkas, akinek a történetére több dolog miatt is kíváncsi leszek, de ezekről majd később.

Az istenek továbbra is játsszák az eszüket, főleg Artemisz, aki akkora tótumfaktumnak képzeli magát, hogy szívem szerint több alkalommal is behúztam volna neki két egyformát, és utána még meg is rugdostam volna. Még egy ekkora, öntelt ribanc, mint ez a nő, nemigen járkált a Földön, erre itt és most leteszem a nagyesküt. Megjegyzem, hogy a testvére, Dionüszosz se jobb nála, mivel az a manus meg annyira sötét, hogy a kínai Nagy Falat se venné észre. Azt, hogy okos döntéseket hozzon, inkább ne várja tőle senki. Ja, és Camulustól se. Mindkettő egy-egy idegesítő pojáca volt ebben a részben. Valahányszor megjelentek a hideg futkosott a hátamon, de nem ám jó értelemben. 

Azt hiszem, itt az ideje, hogy a romantikáról is ejtsek néhány szót: nekem igazából tetszett ez a vonulat is benne, bár kétségtelen, hogy mivel a jeleneteik igen nagy részében éppen szeretkeztek, hát... Néha nem tudtam átérezni, hogy Talon és Sunshine tényleg annyira szerelmes, mint mondják. Mindenesetre, biztos, hogy a fent már említett dolgok közrejátszanak abban, hogy itt ez a szál már kap némi alapot is, ugyanis a lány nem más, mint a Kelta másfél évezrede elhunyt feleségének a reinkarnációja. Ugyan erre csak később jönnek rá, így legalább nem agonizálnak azon, hogy egyik egyéjszakás alkalmukból esnek a másikba... A regény eleje ugyanis lényegében erről szól. Néha picit unalmas volt ugyan, de a körítés része, hogy tulajdonképpen miért is borul el ennyire mindkettőjük agya, egészen reálisnak mondható. 

Ebben a kötetben tűnik ki először, hogy a cselekményben semmi, de tényleg, semmi sem történik ok nélkül. Minden apró részletnek egy idő után komoly jelentősége lesz, így nem árt, ha odafigyelve olvassa az ember, s nem csak átrohan a sorokon, mint azt a szem legtöbbször teszi, mert egy idő után azon kapja magát, hogy fogalma sincs, mi, miért történt... Holott, a könyvben világosan benne van. Tapasztalatból írom ezt, hiszen az egyik jelenet során egy mozzanaton csak átrohantam... És utána meglepve tapasztaltam, hogy erre nem is emlékszem. Szabályosan vissza kellett keresnem, miről is volt szó tulajdonképpen. És azt hiszem, ez volt az, ami miatt abszolút rabul ejtett ez a rész. Kiszámíthatatlan és izgalmas is volt egyben, ráadásul nagyon érdekesen tudta csűrni-csavarni a szálakat, így rendre sikerült meglepnie.  

Kedvenc karakter(ek): Talon, Acheron, Sunshine

Gyűlölt karakter(ek): Camulus, Dionüszosz

Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította: Tavasz Marianna

Kiadta: Ulpius-ház

Év: 2010

Oldalszám: 560

Sorozat: Dark-Hunter (#3)

Fisher Amelie: Greed (borító megjelenés)

Tehát, ez lenne a legújabb Fisher Amelie könyv borítója, ami a Seven Deadly - sorozat második része lesz. A megjelenés 2013 őszén esedékes, és mint látjátok, a Greed (Kapzsiság) címet viseli. Az előző részről, ami a Vain (Hiúság) címet viseli, már található egy kritika a blogon, ám fontosnak tartom leszögezni, hogy ezek a történetek nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz, így, ha azt valakinek nincs kedve elolvasni, nem marad le semmiről.  Igaz, hogy Spencer szerepelt Sophie történetében, de olyan keveset tudtunk meg róla, hogy szerintem nem okoz problémát, ha azt a részt nem vette a kezébe az ember.

Míg az a Young Adult kategóriába tartozik, ez a rész már az úgynevezett Mature Youn Adult, vagy másnéven New Adult regények csoportjába kerül. Ezalapján némi erotikus tartalom várható - na, meg a borító is ezt az érzetet erősíti, legalábbis bennem mindenféleképpen -. Mellesleg, ez a borító egy új dizájn második darabja. A továbbiakban már ilyen koncepciójú borítóval jelennek majd meg a sorozat kötetei. Hamarosan a Vain fedlapját is kicserélem az újra - mihelyst lesz rá időm, és eszembe is jut majd -.  

Amit az írónőről tudni érdemes: egy marketinggel foglalkozó cég reklámszövegírójaként kereste a kenyerét, amikor a cég egyik ügyfele megjegyezte, hogy Fishernek jó humora van, s ezt az írásban kellene kamatoztatnia. Mivel erre a beszélgetésre a női mosdóban került sor, a nő eléggé zavarba jött a bók miatt, ám később elgondolkozott a dolgon, és megfogadta a tanácsot. Azóta az ideje nagy részét írással tölti, s már több regénye is megjelent azóta. 

Íme a leendő fülszöveg (teljesen szabad fordításban):

Gyere csak ide hozzám, hisz' téged akarlak. Azt akarom, amid van, és azt is, amid nincs. Többet akarok, mint amennyim már van. Akarom. De ha bármit is kérsz cserébe, jobban teszed, ha sarkon fordulsz, és elhúzol jó messzire. Tudod, ha az én világom szabályai szerint akarsz játszani, akkor meg kell tanulnod, hogy minden férfi magának való, és aki elgyengül, azt megszerzem magamnak. Az élősködőket eltörlöm a föld színéről, mert az a munkám, hogy elpusztítsam őket. Megvédem, ami az enyém, és elveszem, ami a tiéd... Mert ez a dolgom. Ezt akarom.

A történetem miatt nem fogsz megkedvelni, és igazából nagy ívben teszek rá, mert csak a pénzért csinálom, semmi másért. Semmi sem fog megváltoztatni. Egy korrupt, pénzéhes, erkölcstelen seggfej Los Angeles-ből. Ez vagyok én. A férfiak rémálma, és minden nő testet öltött fantáziája.

A nevem Spencer Blackwell... És ez a történet arról szól, hogy lettem a legkívánatosabb pasiból azzá, akit látni sem akarnak, és hogy ezt a helyzetet miért nem áldoznám fel a világ összes kincséért sem. 

Eddig ugyan nem vártam annyira ezt a könyvet, de most, hogy tudom, miről fog szólni, alig várom, hogy olvashassam! Bízom benne, hogy Fisher hozza majd azt a színvonalat, amit már a Callum & Harper, a Thomas & January, illetve a Vain kapcsán már megszokhattam tőle. Szóval, a lendületes történet, a humor, valamint az izgalom szinte garantált.  

Ahol Amelie megtalálható: 

Weboldal

Blog 

Twitter

Facebook 

YouTube 

Goodreads

Sherrilyn Kenyon: Éjféli vad

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Kyrian gyönyörű férfi, kidolgozott izmokkal, aranybarna bőrrel, áradó erotikával, jó humorral, intelligenciával, bátorsággal megáldva… érthető, hogy Amandát elbűvöli, aki nemrég csalódott a nagybetűs szerelemben. A szenvedély kölcsönös, de Kyrian szörnyű titkot rejteget a lány elől. A férfi ugyanis vámpír, egy rettegett Sötét Vadász, aki kétezer éve küzd az aljas démon Desideriosz ellen. Eljött a leszámolás ideje, és Amandával az oldalán talán Kyrian most le tudja győzni a démont, ha elég erős a szerelmük… (Ulpius)

Vélemény: Nem túl gyakran csinálok ilyet, de hadd kezdjem rögtön a negatívumokkal ezt az egész kritikát, amiket jelen esetben nem az írónő, hanem a magyar kiadó számlájára kell írnom. Tehát, beszéljünk egy kicsit a félrefordításokról. Már a fülszövegben is kitűnik, hogy a kötet főszereplőjét, Kyriant vámpírnak titulálja. Emlékszem, ezt a részt annyira nem értettem, hogy megkérdeztem Toffyt: most komolyan vámpír a pasi? Szerencsére megnyugtatott, hogy nem az. A Dark-Hunterek ugyan sok tulajdonságukban egyeznek a vámpírokkal, mégsem lehet őket egy kalap alá venni, ugyanis a lehető legfontosabb ponton eltérnek egymástól: Kyrian és társai ugyanis nem isznak vért. Annak, hogy miért nem mehetnek ki a napra, vagy éppen miért vannak az átlagosnál hegyesebb szemfogaik, más oka van, amit Kenyon a világfelépítés kapcsán nagyon szépen elmond. Szintén ehhez kapcsolódik, hogy, mint a történet folyamán kiderül, többféle vadász létezik, s az egyik fajtát Were-Hunternek hívják, amit a fordító - ötletem sincs, milyen alapon - lefordított Vérvadásznak. Ezen a ponton kedvem támadt volna a fejemet a falba verni, de úgy voltam vele, hogy mivel csak az első pár kötetet fogom magyarul olvasni, nem ér ennyit az egész. A következő részt úgyis más fordította, azt hiszem. 

A következő dolog: nem tudom, hogy ezt az autentikus hatás kedvéért csinálták-e, vagy valami ilyesmi miatt, de már az Álomszeretőben is halálra idegesített a Iulianosz-ozás, amikor Kenyon adatbázisa szerint a férfit simán Juliannek hívják. Kyrian esetében ugyanez volt a helyzet. De ez még a kisebb probléma, ami egész elhanyagolható, ha az ember hozzászokik.

Most, hogy sikeresen kipanaszkodtam magam, áttérnék magára a történetre. Hát, szóval... Az előző részben nem ugráltam annyira Julianért - nem volt vele különösebb bajom, csak valahogy éreztem, hogy nem ő a nekem való, férfi főhős -, ellenben Kyrian... Őt nagyon megszerettem. Bár néha tényleg képes vadállat módjára viselkedni, az hamar kitűnik, hogy valójában egy igen nagylelkű, és meglepően empatikus férfiról van szó, aki sokkal kedvesebb, mint elsőre gondolnád. Az ő előtörténetét sokkal jobban át tudtam érezni, mint Julianét.
Amandát is sikerült megkedvelnem, szó, mi szó, Grace humorát azért valamivel jobban csíptem. Ebben a lányban inkább az tetszett, hogy mennyire kötődik a családjához - mind a kilenc nővéréhez, és a szüleihez, akik együttesen felérnek egy komplett zsibvásárral -, s elsősorban az ikertestvéréhez, Tabithához. Nem számít, mennyire különböznek, vagy az, hogy mennyit veszekednek, akkor is lehet érezni, hogy mennyire szeretik egymást. Ráadásul így, hogy ennyi szeretetben nőtt fel, mi sem természetesebb számára, minthogy ezt közvetíti Kyrian felé is, aki persze nemigen van hozzászokva az ilyesmihez. Remekül kiegészítik egymást, ez nem vitás - hiszen alapvetően mindketten segítőkészek, meg ehhez hasonlók -, de azért szívesen megkérdezném az írónőt, hogy miért mindig az van, hogy a férfi főszereplő első látásra beleszeret a nőbe? Mondjuk ezt a húzást már Wardnál se szerettem, lehet, hogy csak ezért nincs ínyemre itt sem. 
De ezt az apróságot leszámítva, a második kötet nagyban felülmúlta az elsőt, annál is inkább, mert valójában itt indul az igazi Dark-Hunter sorozat. Emellett izgalmasabb volt, és a cselekmény is sokkal pörgősebben haladt előre, mint az Álomszerető esetében. A vége felé már annyira lekötött, hogy nem bírtam letenni, sőt, miután hajnalok hajnalán sikerült befejeznem, még órákon keresztül nem bírtam elaludni, mert folyamatosan a könyv történésein járt az eszem... Azt hiszem, most már kénytelen leszek elismerni, hogy Kenyon függőséget okozhat... Legalábbis nálam mindenféleképpen. 

Kedvenc karakter(ek): Kyrian, Amanda, Talon, Nick

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Gimes Katalin

Kiadta: Ulpius-ház

Év:  2009

Oldalszám: 446

Sorozat: Dark-Hunter (#2)