Sherrilyn Kenyon: Éjféli vad

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Kyrian gyönyörű férfi, kidolgozott izmokkal, aranybarna bőrrel, áradó erotikával, jó humorral, intelligenciával, bátorsággal megáldva… érthető, hogy Amandát elbűvöli, aki nemrég csalódott a nagybetűs szerelemben. A szenvedély kölcsönös, de Kyrian szörnyű titkot rejteget a lány elől. A férfi ugyanis vámpír, egy rettegett Sötét Vadász, aki kétezer éve küzd az aljas démon Desideriosz ellen. Eljött a leszámolás ideje, és Amandával az oldalán talán Kyrian most le tudja győzni a démont, ha elég erős a szerelmük… (Ulpius)

Vélemény: Nem túl gyakran csinálok ilyet, de hadd kezdjem rögtön a negatívumokkal ezt az egész kritikát, amiket jelen esetben nem az írónő, hanem a magyar kiadó számlájára kell írnom. Tehát, beszéljünk egy kicsit a félrefordításokról. Már a fülszövegben is kitűnik, hogy a kötet főszereplőjét, Kyriant vámpírnak titulálja. Emlékszem, ezt a részt annyira nem értettem, hogy megkérdeztem Toffyt: most komolyan vámpír a pasi? Szerencsére megnyugtatott, hogy nem az. A Dark-Hunterek ugyan sok tulajdonságukban egyeznek a vámpírokkal, mégsem lehet őket egy kalap alá venni, ugyanis a lehető legfontosabb ponton eltérnek egymástól: Kyrian és társai ugyanis nem isznak vért. Annak, hogy miért nem mehetnek ki a napra, vagy éppen miért vannak az átlagosnál hegyesebb szemfogaik, más oka van, amit Kenyon a világfelépítés kapcsán nagyon szépen elmond. Szintén ehhez kapcsolódik, hogy, mint a történet folyamán kiderül, többféle vadász létezik, s az egyik fajtát Were-Hunternek hívják, amit a fordító - ötletem sincs, milyen alapon - lefordított Vérvadásznak. Ezen a ponton kedvem támadt volna a fejemet a falba verni, de úgy voltam vele, hogy mivel csak az első pár kötetet fogom magyarul olvasni, nem ér ennyit az egész. A következő részt úgyis más fordította, azt hiszem. 

A következő dolog: nem tudom, hogy ezt az autentikus hatás kedvéért csinálták-e, vagy valami ilyesmi miatt, de már az Álomszeretőben is halálra idegesített a Iulianosz-ozás, amikor Kenyon adatbázisa szerint a férfit simán Juliannek hívják. Kyrian esetében ugyanez volt a helyzet. De ez még a kisebb probléma, ami egész elhanyagolható, ha az ember hozzászokik.

Most, hogy sikeresen kipanaszkodtam magam, áttérnék magára a történetre. Hát, szóval... Az előző részben nem ugráltam annyira Julianért - nem volt vele különösebb bajom, csak valahogy éreztem, hogy nem ő a nekem való, férfi főhős -, ellenben Kyrian... Őt nagyon megszerettem. Bár néha tényleg képes vadállat módjára viselkedni, az hamar kitűnik, hogy valójában egy igen nagylelkű, és meglepően empatikus férfiról van szó, aki sokkal kedvesebb, mint elsőre gondolnád. Az ő előtörténetét sokkal jobban át tudtam érezni, mint Julianét.
Amandát is sikerült megkedvelnem, szó, mi szó, Grace humorát azért valamivel jobban csíptem. Ebben a lányban inkább az tetszett, hogy mennyire kötődik a családjához - mind a kilenc nővéréhez, és a szüleihez, akik együttesen felérnek egy komplett zsibvásárral -, s elsősorban az ikertestvéréhez, Tabithához. Nem számít, mennyire különböznek, vagy az, hogy mennyit veszekednek, akkor is lehet érezni, hogy mennyire szeretik egymást. Ráadásul így, hogy ennyi szeretetben nőtt fel, mi sem természetesebb számára, minthogy ezt közvetíti Kyrian felé is, aki persze nemigen van hozzászokva az ilyesmihez. Remekül kiegészítik egymást, ez nem vitás - hiszen alapvetően mindketten segítőkészek, meg ehhez hasonlók -, de azért szívesen megkérdezném az írónőt, hogy miért mindig az van, hogy a férfi főszereplő első látásra beleszeret a nőbe? Mondjuk ezt a húzást már Wardnál se szerettem, lehet, hogy csak ezért nincs ínyemre itt sem. 
De ezt az apróságot leszámítva, a második kötet nagyban felülmúlta az elsőt, annál is inkább, mert valójában itt indul az igazi Dark-Hunter sorozat. Emellett izgalmasabb volt, és a cselekmény is sokkal pörgősebben haladt előre, mint az Álomszerető esetében. A vége felé már annyira lekötött, hogy nem bírtam letenni, sőt, miután hajnalok hajnalán sikerült befejeznem, még órákon keresztül nem bírtam elaludni, mert folyamatosan a könyv történésein járt az eszem... Azt hiszem, most már kénytelen leszek elismerni, hogy Kenyon függőséget okozhat... Legalábbis nálam mindenféleképpen. 

Kedvenc karakter(ek): Kyrian, Amanda, Talon, Nick

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Gimes Katalin

Kiadta: Ulpius-ház

Év:  2009

Oldalszám: 446

Sorozat: Dark-Hunter (#2)

Sherrilyn Kenyon: Álomszerető

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Egy férfi, akit arra kárhoztattak, hogy örök élete során több ezer asszony szeretője legyen. Julian mindent tud a nőkről; miként szóljon hozzájuk, mi a lelkük kulcsa és legfőképpen, hogyan tüzelje fel a testüket. Ám Julian átkozza azt a napot, amikor büszke spártai katonából szerelmi rabszolga, dicsőséges hadvezérből vágyakozó nők szexuális játékszere lett. Másnak a gyönyörű testek, a kéjes női sikolyok elérhetetlennek tűnő vágyak, neki véget nem érő kínok. Egy napon Grace Alexander hívatja a szexrabszolgát, hogy kielégítse vágyait, de a fenséges asszony – oly sok nő közül először – felfigyel a büszke férfira, és kettőjük szerelme talán még a szörnyű átkot is megtörheti… (Ulpius)

Vélemény: Már vagy két évvel ezelőtt ajánlották nekem Kenyont és a Dark Hunter sorozatát, de akkoriban hevesen ágáltam ellene, hogy én valaha ilyesmit olvassak. Jórészt azért éreztem így, mert éppen a J. R. Wardos korszakomat éltem a felnőtt könyvek terén, és sokaktól hallottam, hogy ez a széria sok hasonlóságot mutat a Fekete Tőr Testvériséggel. Igen ám, de azt csak sokkal később tette hozzá valaki, hogy még véletlenül sem Kenyon másolja Wardot, hanem fordítva, hiszen az írónő már több, mint tíz éve veti papírra - azaz, most már inkább klaviatúrára - a Sötét Vadászok történeteit. Már több, mint húsz könyvet írt meg úgy, hogy közben vannak azért más sorozatai is... Szóval le a kalappal előtte.Ő tényleg az a fajta, aki élete végéig írni fog. És prímán megél belőle. Ezt azért irigylem tőle rendesen, de térjünk át inkább magára, az Álomszeretőre.

A két főszereplőnk a Makedóniai Iulianosz és Grace Alexander. Hadd szögezzem le már rögtön az elején, hogy Iulianosz karaktere segítségével remekül bemutatja a klasszikus és hellenisztikus kor határán mozgó, ókori Görögországot. A pillanatnyi visszaemlékezéseit egyszerűen imádtam, de töredelmesen bevallom, hogy amikor az egész élettörténetét előadta, azt kifejezetten untam. Valamiért túlságosan is vontatottnak éreztem, és, bár voltak benne jó részek, folyamatosan azt mondogattam magamban, hogy "Csak legyen már vége". Ez szerintem annak tudható be, hogy mire idáig jutottam a történetben, már sokkal jobban érdekelt, mi lesz közte és Grace között, mint az, hogy mi történt vele a múltban - főleg, hogy ezt azokból a bizonyos villanásokból már korábban is prímán össze tudtam rakni az egész históriát. 

Ettől függetlenül, Iulianoszt egy egészen szeretetreméltó valakinek tartom, ráadásul azok a pillanatok, amikor a modern világgal próbál szorosabb ismereteket kötni, kifejezetten viccesek. Néha percekig szakadtam a nevetéstől, ezért félre kellett tennem a könyvet, nehogy véletlenül összekönnyezzem a lapokat. Ráadásul az is remekül visszaköszön olvasás közben, hogy az évezredek folyamán mennyire kihasználták szerencsétlen férfit. Noha általában a nők szokták alulértékelni magukat, és amolyan tárgyként tekinteni a testükre, jelen esetben Iulianosz jár ebben a cipőben. Annyi nőnek volt már a szexrabszolgája, hogy a legtöbbre nem is emlékszik, és nem is tudja elképzelni, hogy akadhat olyasvalaki ebben a világban, aki nem csupán az eszközt látja benne, ami a megidézője szexuális kielégülését szolgálja.

Gracet azért kedveltem meg, mert a maga módján nagyon is esetlen karakterről van szó. Egy szexuálterapeuta, akinek eddig egyetlen egy szexuális élménye volt, és az sem tartozott éppen a legkellemesebbek közé... Amikor ez kiderült, már én is megértettem, miért tartotta kissé ambivalensnek Selena - Grace legjobb barátnője - ezt a munkát a lány számára. Emellett Grace roppant segítő - és áldozatkész karakter, aki legalább olyan jó humorforrás volt, mint Iulianosz. Annak ellenére, hogy a kapcsolatuk a lehető legnevetségesebb alaphelyzetből indult, remek páros lett belőlük, akik végig szórakoztattak. 

Különösen tetszett, hogy mindkettejüknek külön-külön is megvannak a saját démonai, amikkel szembe kellett szállniuk a történet folyamán, annak érdekében, hogy együtt maradhassanak. Grace-t például zaklatja az egyik páciense, akitől szabályosan felállt a hátamon a nemlétező szőr is, pedig csak egy egyszerű halandóról beszélünk. Kenyon azonban olyan jól visszaadta a férfi elméjét fedő őrületet, hogy szó szerint beleborzongtam azokba a részekbe, amikor felbukkant. Nem ám az istenektől lelt ki a frász, vagy ilyesmi... 

Az már a fülszövegből is kitűnhet, hogy az egész történetet átitatja a mágia, és a görög mondavilág. Az utóbbi olyan szinten igaz, hogy a görög istenek egyre-másra bukkannak fel a történetben. Például Erósz, a nem is annyira szelíd motoros, a szerelme, Psziché, aki egy nagymellű szőkeség, és persze Aphrodité, a szerelem istennője... Akit az egyik pillanatban mindenkinél jobban utáltam, mert egy önző és arrogáns picsaként viselkedett, a következőben pedig egyenesen imádtam. Fura egy nőszemély, de szerintem éppen ez fogott meg benne.    

Nagyon tetszett, hogy a cselekmény igen pörgősre sikeredett, egyszerűen olvastatta magát, így néha azon kaptam magam, hogy nem bírom letenni a könyvet. Kenyon stílusa nagyon jó, bár, tudva, hogy a könyveit mindig más fordítja, félek, hogy azt a szintet, amit ebben a mostani fordításban megkaptam, a többiben már nem fogom. Azért bízzunk a legjobbakban!

Kedvenc karakter(ek): Grace, Aphrodité

Gyűlölt karakter(ek): Rodney

Pont: 9/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította: Varga Zsófia

Kiadta: Ulpius-ház

Év: 2009

Oldalszám:  448

Sorozat: Dark-Hunter (#1)

Jennifer L. Armentrout: Half-Blood

Miért: Régebben olvastam a sorozat előzménykötetét, most pedig kölcsönkaptam Toffytól. Hiszen mégis csak Armentrout.

Tartalom: -

Vélemény: Érdekes, és jó könyvvel volt dolgom - legalábbis az elején -, azonban akad egy olyan apróság, ami felett képteln vagyok csak úgy elmenni. Ugyanis ez a regény, akárcsak az Obsidian, hasonlít egy másik, korábban megjelent YA-ra. Ha valaki olvasta Richelle Mead Vámpírakadémia sorozatát - nekem ugyan csak az első részhez volt szerencsém -, elképzelhető, hogy hozzám hasonlóan arra a következtetésre fog jutni, miszerint a két világ felépítése igencsak hasonló egymáshoz - míg az egyik a vámpírok, a másik a görög istenek világára épít, ám igen hasonló módon, ráadásul, szinte ugyanúgy működnek -, sőt, továbbmegyek, egyes mozzanatok is könnyen párba állíthatók. Viszont, ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy ennek fényében, aki szereti az egyik sorozatot, annak tüzes-vassal kéne irtania a másik rajongótáborát, vagy ilyesmi. Sokkal inkább arról van szó, hogy mindkettőt a helyén kell kezelni, és meglátni, mi a jó az egyikben, s mi a másikban.
A Half-blood kellemes kikapcsolódást nyújt, ha csak annyit vársz tőle, hogy elolvasod a Vámpírakadémiát egy másik köntösben. Én azonban, az Obsidian-ból kiindulva, valami egészen mást szerettem volna látni. Ott is megemlítettem az Alkonyatos párhuzamot, ez tény. Armentrout azonban valami egészen mást hozott ki a hasonló alapból, mint Meyer. Itt nem ezt éreztem. A történet alakulása számomra túlságosan is hasonló. És, bár ez még csak az első kötet, máris olyan csavarok munkálnak benne, amit egy öt kötetes sorozatról lévén szó, én, személy szerint, sokkal később vetettem volna be. Mindenesetre, kíváncsi leszek, mit alkotott az írónő a folytatásokban. Még egy aprócska probléma: túl kiszámíthatónak találtam. Minden, csekélynek szánt utalás túlon-túl egyértelmű volt...  Ráadásul van valami, amit nagyon hiányoltam. Alexandria háromévig élt emberek között, ám amint visszakerül a Testvériséghez, úgy viselkedik, mintha ez meg sem történt volna. Úgy értem, alig néhányszor utal rá, hogy hát igen, volt egy ilyen intermezzo az életében... Szerintem ennek sokkal nagyobb feneket kellett volna keríteni, de ez csak az én véleményem.
A romantika nem rossz, de nem is vágtam hanyatt tőle. Már most sejteni lehet, hogy megjelenik majd egy tipikus - vagy reményeim szerint, mégsem annyira tipikus - szerelmi háromszög, igaz, az is Armentrout érdeme, hogy ez a szál ebben a történetében sem erőltetett. Nem erre fut ki az egész, csak van, és kész. Igaz, szerintem néha túl gyors, de ez az én bajom. Nem kell ezt túl ragozni. Aiden és Seth egyaránt érdekes külön-külön, bár be kell vallanom, számomra az előbbi kissé idealista, ami nem tűnik túl hihetőnek azok után, amit megtudunk az előéletéről. Seth azonban... Ő kifejezetten vicces. Adja a nagy komoly, erős katonát - amivé válnia kellett -, s egy percig sem rejti véka alá, hogy nincs megelégedve azzal, hogy a Testvériség köreiben kell tevényekednie ahelyett, hogy halomra ölné a daimon-okat.  
Mindent egybevetve: ez nem egy MM-könyv, távolról sem, de ettől függetlenül, néha szabályosan meg kellett erőszakolnom magam, hogy haladjak vele. Akartam, hogy tetsszen, tényleg, ám, még nem érzem magam maximálisan a hívének. Ennek ellenére, érdekel a folytatás, de szerintem csak később fogom rászánni magam... Mondjuk, miután beszerzem az egész sorozatot... Akkor is, ha nem lesz feltétlen a szívem csücske. Ezt pedig az igényes kiadásának köszönhető. Régen találkoztam már ilyen szép, nem azonnal salátává eső könyvvel, ráadásul a borítók is szemet gyönyörködtetőek - igen, néha ez sem elhanyagolható szempont -.

Kedvenc karakter(ek): Seth

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 5/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: Spencer Hill Press

Év: 2011

Oldalszám: 281

Sorozat: Covenant (#1)