Sylvain Reynard: Pokoli erény

Miért: Toffy ajánlotta.

Tartalom: Gabriel Emerson professzor nappal Danténak, éjszaka pedig a csábítás művészetének a specialistája. Mivel biztos benne, hogy már elnyerte a helyét a Pokol alsóbb bugyraiban, régen lemondott a megváltásról, s értelmetlennek találja, hogy megfossza magát az élet örömteli bűneitől. És hogy minden vágyát kielégítse, beveti közismerten jó megjelenését és kifinomult csáberejét. Ám amikor a hallgatói között feltűnik az okos, csinos és ártatlan Julia Mitchell, akinek fájdalmasan ismerős angyalszemei vannak, minden korábbi cinikus meggyőződése megkérdőjeleződik.

A lány titokzatos bája, visszahúzódó szépsége és veleszületett jósága a végletekig bosszantja a férfi öntelt énjét, ugyanakkor mérhetetlen vonzalmat is ébreszt benne. Pedig jól tudja, hogy számára Julia tiltott gyümölcs. A lány iránti vonzódása és kettejük rejtélyes kapcsolata azonban nemcsak a karrierjét veszélyezteti, hanem olyan útra tereli, ahol elkerülhetetlen a múlt és a jelen összecsapása. (Pioneer Books)

Vélemény: Egy újabb Szürke ötven árnyalata - koppintással volt dolgom, ám ezt a könyvet egyáltalán nem tudom utálni, ha akarnám, akkor se menne, szerintem. Egyrészt ez annak köszönhető talán, hogy egy férfi tollából született az egész történet, ami azt jelenti, hogy sokkal összetettebb, mint a ma divatosnak számító romantikus könyvek. Másrészt, ez a regény olyan, amilyennek az én elképzeléseim szerint annak kellett volna lennie, ami az alapját adta. A cselekménye sokkal összeszedettebb, reálisabb - igaz, nem minden esetben -, s sokkal jobban bemutatja azt, hogy miként éri el a férfi, hogy a nő szabályosan behódoljon neki. Mert Gabriel igenis uralni akarja Juliat, és megvannak hozzá a módszerei, hogy ezt elérje, anélkül, hogy fizikai fájdalmat kellene okoznia neki.  

Ebben a történetben, a nagy többséggel ellentétben, gyakorlatilag a könyv első oldalán megjelenik a később kialakuló háromszög Paul, Julia és Gabriel főszereplésével. Ami már csak azért is érdekes, mert a kezdet kezdetén egyáltalán nem egyértelmű - a múltbeli utalások ellenére sem -, hogy vajon kit fog választani a lány. A két férfi ugyanis jobban már nem is különbözhetne egymástól. Paul a vidéki, Juliához hasonlóan ártatlan fiatalt testesíti meg, aki, ha lehetek őszinte, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mindvégig, amikor éppen jelen volt, olyan érzésem támadt, mintha mű lenne. Túlságosan segítőkész, túlságosan is romantikus jellem, aki előszeretettel becézi Nyuszinak Juliat. Kövezzetek meg érte, de én már régóta nem hiszek az ennyire tökéletes pasi létezésében. Ő nem tűnt annyira valóságosnak, mint a többi szereplő.

Gabriel Emerson... Ő a megtestesült rossz ember. Nem arról van szó, hogy egy teljesen elveszett lélek, aki rossz útra tért, vagy ilyesmi, hanem szó szerint a megtestesült rossz ember. Indulatos, erőszakos, irányításmániás, exdrogos, ex-alkoholista barom. És én ennek ellenére - vagy ezzel együtt, ezt még nem sikerült eldöntenem -, imádtam. Ha jól sejtem, éppen azért, amiért Pault képtelen voltam megkedvelni. Gabrielen érződik, hogy egy hús-vér karakter, olyasvalaki, aki talán még az utcán is szembejöhet veled, ha nagyon figyelmes vagy. És ő nem éppen a jó fajtából való. Több hibája van, mint amennyi jó tulajdonságát most hirtelen fel tudnám sorolni, s mégis, egy szeretetre méltó karakter. Szerintem ennek az az oka, hogy Reynarad bravúrosan adja vissza Gabriel önmarcangoló, és olykor igen felkavaró vívódását, ami anélkül ébreszt empátiát az emberben, hogy az észrevenné. A regény folyamán, amint az várható, elkezd változni, de ez a változás olyan lassú mértékű, hogy az ember csak jóval később veszi észre. 

Julia Mitchell szintén a valósághű viselkedése miatt lopta be magát a szívembe. Olyannyira ártatlan - s teljes mértékben ártalmatlan -, amilyet már régen láttam. A háttér, ami miatt ilyenné vált, remekül lett megalkotva, igaz, azért voltak benne pontok, amiket kissé túlzásnak éreztem, ilyen volt példának okáért a múltját bemocskoló férfi, akivel csak azért volt együtt, relatíve sokáig, hogy megfeleljen az apja elvárásának. Mivel már nem a középkorban élünk, szerintem manapság az ember már nem akar ilyen mértékben alkalmazkodni a családja igényeihez, már ami a szerelem témát illeti. A Gabriel-el való kapcsolata is igen érdekes, amiben egyáltalán nem a szex dominál, sőt, elég sokáig hiányzik belőle - bár ettől függetlenül is akadnak erotikusabb jelenetek -. Rengeteget beszélgetnek. A regény egy igen jelentős hányadát ezek a párbeszédek teszik ki, ám ez mégsem idegesítő, ugyanis mindkét karakter rendkívül művelt, így engem például kimondottan szórakoztattak ezek a részek. 

Az, hogy voltaképpen egy tanár-diák viszonyt taglaló könyvről van szó, sok esetben egyáltalán nem érezhető, jórészt a karakterek kora miatt, hiszen már Julia is egyetemre jár, így elvileg nyugodtan eldöntheti, mit is akar kezdeni a szerelmi életével, de azért néhol elejtenek egy-két utalást arra vonatkozóan, hogy ez így nem teljesen helyes. 

Összességében egy tetszetős könyv, amit érdemes elolvasni, persze, csak akkor, ha valakit nem zavar a lassan kibomló, legtöbbször apró utalásokból felépülő történet. 

 

Kedvenc karakter(ek): Gabriel, Julia

Gyűlölt karakter(ek): Christa

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Kerek Noémi

Kiadta: Pioneer Books

Év: 2013

Oldalszám: 512

Sorozat: Gabriel's Inferno (#1)

Nosztalgia #4 - Tammara Webber: Egyszeregy

Miért: Régebben olvastam angolul, és ma, meglepő módon, szembejött velem a magyar kiadás. Gondoltam, megosztom az emlékeimet erről a könyvről is.

Tartalom:  Egy ismeretlen megmentő.

Egy nyugtalanító titok.
A szerelem nem mindig sima ügy…
A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált…
Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól.
Csak együtt vehették föl a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére. (Könyvmolyképző)

Vélemény: Na, szóval... Tudom, hogy nemrég még a Pushing the Limits-ről írtam azt, hogy alighanem a legjobb könyv a real-life témájú YA-k közül. Ha nem akarom meghazudtolni ezt az állításomat, akkor az Egyszeregy, vagy, ahogyan én hívom, Easy - mivel ez lenne az eredeti címe -, a második legjobb ezen a téren. De, szerintem, egyik könyv sem fog megsértődni, ha osztott első helyezést kapnak. De, most meg kéne indokolnom, hogy miért.

Először is: imádtam a cselekményt. Tényleg. Az utolsó betűig. Egy pillanatig se untam, pedig nem volt annyira rövid olvasmány. A története nem bonyolult, könnyen kiszámítható, de az, amiről szól, sokkal-sokkal többet ad, mint azt elsőre gondolnád. Jaqueline-t ugye megpróbálja megerőszakolni egy srác - akit szívem szerint többször is a falnak vágtam volna -. Tudom, hogy ez egy pici spoiler, mivel nem derül ki a fülszövegből, azonban ezt fontosnak tartom elmondani, hogy lássátok, mire akarok kilyukadni. Ezt egy olyan YA-író, aki nem gondolkozik, úgy oldaná meg, hogy a hősnője fél mondatban - vagy annyiban sem - megemészti az eseményt, és utána megy tovább, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne, és éli tovább az életét. Mintha az eset meg se történt volna. Webber, hála az égnek, nem ezt csinálta. Jackie-t egész idő alatt kísérti az élmény, annál is inkább, mert az a rohadék nem áll meg egyetlen próbálkozásnál... Ami szintén logikus. Buckot az motiválja, hogy a lány fél tőle, és ezt élvezi. Így aztán, nem is akar megállni addig, amíg el nem éri a célját. S a lány, éppen emiatt, nem arra vár, hogy majd minden egyes alkalommal jön a szőke herceg fehér lovon, és megmenti, hanem megpróbál tenni azért, hogy elkerülhesse ezt a helyzetet, ami azt mutatja, mennyire két lábbal áll a földön ez a lány. Ha valaki példaképet keres magának, Jaqueline tökéletesen megfelel a célnak.

Ott van továbbá ez a Landon és Lucas dolog. Ebbe nem mennék bele mélyebben, csak annyit mondanék, hogy ez a legviccesebb szerelmi háromszög-szerűség, amit ki lehet találni, igaz, Webber még ezt is nem várt drámaisággal tudta felruházni. Igen fontossá válik egy idő után, hogy a lány mit gondol egyikről vagy másikról... És akkor itt térnék át a romantikára.

Ha nagyon szemét akarok lenni, azt mondanám, hogy Lucas karakterében nincs semmi új. Mindenki látott már olyan YA-főhőst, akinek sérült a lelke, és emiatt válik olyanná, amilyennek mi megismerjük. Lényegében itt is erről van szó, csakhogy Jackiehez hasonlóan, Lucas is lenyűgöző mélységgel bír. Nem csak egy tetovált srác, aki kis túlzással mindent megtehet, és ezért vonzó a nőknek, hanem ennél sokkal több. Egy érett gondolkodású fiatalember. Nem srác, fiatalember. Képes kezelni azt, amin a lány keresztülmegy, és minden erejével azon van, hogy segítsen neki. Nem tolakodó személyiség, aki képes ajtóstul rontani a házba, inkább szépen kivárja, amíg a másik nyitottabb lesz az irányába. Ezt pedig nagyon szerettem benne. Amikor a kettejük kapcsolatának alakulása a fő téma a könyvben, nincs olyan érzésem, hogy ez az egész annyira mű lenne... Hanem éppen ellenkezőleg. Nagyon is reális.

Remek könyv egy remek írótól, ami, bár Jennifer L. Armentrout-hoz hasonlóan magánkiadásként kezdte, igenis, megérdemli, hogy az olvasók adjanak neki egy esélyt, elolvassák, és utána, ha épp szükségét érzik, újra és újra elolvassák. Én csak ajánlani tudom, mind magyarul - bár, amikor belelapoztam, egy-két helyen szlengesebbnek éreztem, mint szerintem indokolt lett volna, de ettől függetlenül, jól sikerült fordításról van szó -, mind pedig eredetiben. 

Kedvenc karakter(ek): Jaqueline, Lucas
Gyűlölt karakter(ek): Buck
Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította: Komáromy Rudolf
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2013
Oldalszám: 334
Sorozat: -

Kritikalista 2012

Kritikák száma: 11

A

R. J. Anderson: Ultraviolet (Ultraviolet #1)
Jay Asher - Carolyn Mackler: Kezünkben a jövőnk

F

Fisher Amelie: Callum & Harper (Sleepless #1)
Fisher Amelie: Thomas & January (Sleepless #2)

H

Ellen Hopkins: Triangles

M

Isaac Marion: Eleven testek (Warm bodies #1)
Richelle Mead: A szukkubusz dala (Georgina Kincaid #1)

N

R. A. Nelson: Teach me 

S

Rebecca Serle: When you were mine
Amy Lynn Steele: Teach me
Tabitha Suzuma: Forbidden

Jennifer L. Armentrout: Ónix

Miért: Toffy-tól kaptam kölcsön.

Tartalom: Daemon Blackkel összekapcsolódni szívás…

Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.

De nem ez a legnagyobb problémánk.

A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi. Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van.

És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek.
Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak? Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el? És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmiek?
Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.
Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat… (Könyvmolyképző)

Vélemény: Nem is tudom, mivel kellene kezdenem ezt a kritikát. Talán azzal, hogy ugyanúgy imádtam, mint annak idején az első részt, bár, be kell vallanom, azért ebben már akadt egy-két dolog, amit minden jóindulatom ellenére, hajlamos voltam kifogásolni. De, először a pozitívumokról néhány szót.

Az egyik dolog, ami nagyon tetszett, az az, hogy ez a rész közvetlenül az Obsidian után játszódik. Nincs meg az a szokásos néhány hetes, esetleg hónapos kiesés, mint a legtöbb folytatás esetén, amikor az író pár oldalban összefoglalja, mi történt a köztes időszakban. Armentrout esetében alig néhány nap telik el, és nem kell hozzá nagy lángelmének lenni, hogy az ember pontosan tudja, mi is történt az előző részben. Persze, lehet, hogy valakinek ez zavaró lesz, hiszen a megjelenések között mindig több idő szokott eltelni, de ettől függetlenül, nekem kimondottan tetszett ez a fajta folytatási technika. 

Katy és Daemon változatlanul remek párost alkotnak, de be kell vallanom, hogy a fiú viselkedését több ponton is kimondottan szánalmasnak, sőt, egyenesen idegesítőnek éreztem. Először is, folyamatosan azt hangoztatja, hogy mennyire oda meg vissza van Katy-ért, aki persze mindezt csak a gyógyítás által létrehozott köteléknek tudja be. Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra ez pontosan olyan hatást keltett, mintha Daemon szabályosan kifordult volna önmagából. Hozzá egyszerűen nem illik ez az "ajándékokkal-halmozom-el-életem-szerelmét" - stílus, mert abszolút karakteridegen. Ez Dawson stílusa inkább, és kész. Róla még el is hinném, ha ilyeneket csinálna, de a testvéréről elég nehezen. A másik dolog, ami szerintem kimondottan bénára sikerült, az Daemon viszonya a közte, Katy, és az újonnan behozott srác, Blake között kialakult szerelmi háromszöghöz. Túl azon, hogy ha oldalanként legalább kétszer nem mondja el, mennyire nem bírja a másikat, még úgy is tesz, mintha nem bírná megjegyezni annak nevét. Ez az elején kimondottan vicces, de a huszonötödik alkalommal már csak egy kényszeredett mosolyra futotta tőlem. De ettől függetlenül, még mindig bírom Daemont, csak most, ebben a részben kicsit sok volt belőle ez a hősszerelmes-viselkedés. Értem én, hogy ő csak védeni akarja Katy-t, ami egy nagyon szép, és nemes gesztus a részéről, de legtöbbször átmegy azon a bizonyos határon. Biztosan lesz olyan, akinek ez a része tetszeni fog, de én nem estem hanyatt tőle.
Ebben a részben Dee nem sokat szerepel, ugyan, de amit igen, azt őszintén szólva, teljesen feleslegesnek éreztem. Az esetek kilencven százalékában mást sem csinál, mint a pasijával smárol, majd azon pampog fél percig, hogy Katynek nincs elég ideje rá, a következő pillanatban meg megint úgy kéne kirángatni a pasi szájából, ha mondani akarnál neki valamit. Szerintem, egy barátság nem így működik. Persze, legyen boldog, meg minden, de ha ő se tesz meg minden tőle telhetőt a kapcsolat fenntartása érdekében, akkor ne kezdjnek el paláverolni, de tényleg. 

Ami viszont hihetetlenül felhúzta ezt a könyvet az én szememben, az a DOD volt - még mindig nem néztem utána, hogy fordították magyarra, de majd bepótolom ezt a hiányosságomat -. Ritkán szoktam pártolni a negatív oldalt, ez tény, de itt kimondottan tetszett. Ebben a részben sokkal komolyabb szerephez jutnak, és a Luxenekkel kapcsolatos szándékaik is sokkal tisztábbá válnak. És, ami a legesleginkább elviszi a hátán ezt az egészet, az a kötet vége. Istenem, az milyen jó volt! Tövig rágtam a körmömet, több soron anyáztam az írónővel, hogy ez most mégis mi, de egyszerűen... Zseniális volt. Tényleg.
Aki szerette az első részt, ezt is imádni fogja - pont, mint én -, de azt javaslom, hogy a Shadowst mindenféleképpen olvassa el előtte. Úgy még érdekesebb lesz ez a rész. Komolyan. 

Kedvenc karakter(ek): Katy, Bethany
Gyűlölt karakter(ek): Blake, Will
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2013
Oldalszám: ?
Sorozat: Lux (#2)

Katie McGarry: Pushing the Limits

Miért: Előbb, vagy utóbb, érkezik a magyar megjelenés.

Tartalom: Két elveszett lélek, akiket a véletlen sodor egymás útjába. Noah és Echo egyaránt a saját démonaikkal küzdenek, miközben rá kell jönniük, hogy van, amit nem lehet elkerülni az életben. Fel kell nőniük, és elfogadni bizonyos dolgokat. De vajon el tudják-e fogadni egymást?

Vélemény: Ritkán mondok ilyet, de szerintem ez egyike a legjobb, real life témájű YA-knak, amiket eddig olvastam. Eddig a Tökéletes kémia vitte nálam a prímet ezen a téren - közvetlenül a Forbidden után, de az egy másik kategória, szerintem, függetlenül attól, hogy szintén real-life alapú - de amikor ezt elolvastam, gyakorlatilag azonnal kiütötte a nyeregből Simone Elkeles könyvét. Ugyanakkor nem akarom összehasonlítani a két regényt, hiszen mindkettőért odáig vagyok, meg vissza, szóval térjünk vissza az aktuális könyvhöz.

Egyszerűen nem találok benne hibát. A témaválasztás remek, a megvalósítás reális, végig hoz egy szintet, amiből nem ad alá.

Már a Where you are kapcsán írtam arról, hogy milyen jól fel lehet építeni, hogy a különböző cselekményszálak elkülönüljenek egymástól, ám valahogy mégis, egy ponton remekül összefűzhetőek legyenek.Itt is váltakozó szemszögből ismerhetjük meg a történetet, hol Echo, hol pedig Noah szemszögéből látva az eseményeket. Gondolom, ez valamiféle divat-hóbort lehet a YA-íróknál, hogy szeretnek mindkét fél szemszögéből írni - lehetőleg E/1-ben -. Az már más kérdés, hogy van, aki képes ezt megvalósítani, és hitelesen visszaadni, s van, aki egyáltalán nem. Szerencsére, McGarry épp az előbbi kategóriába tartozik, így Noah szempontjából is épp olyan hiteles a történet, mint Echo-éból nézve.

Azt már említenem sem kell, hogy a két karakter egymás ellentétének tetszik, legalábbis a felszínen. Mindketten nagyon komoly problémákkal küzdenek, Echo például a bátyja elvesztésével, és a ténnyel, hogy az édesanyja finoman szólva is őrült. Ezért sem mehet a közelébe. De ott van még az apja újranősülése is, aki ki mást, mint Echo egykori bébiszitterét vette feleségül, és most az első közös gyermeküket várják... És ettől a lány úgy érzi, mintha a bátyja emlékét megpróbálnák kiszorítani a családi körből. Mindez persze csak látszólagos, ám az írónő remekül vissza tudja adni, hogy milyen nehéz egy szerettünk elveszítésével megbirkózni. Ki így, ki úgy próbálja meg feldolgozni a gyászt, van, aki a munkájába menekül, mások különféle hobbikat találnak ki maguknak... Vagy egyszerűen csak hagyják, hogy maguk alá temesse őket a bánat.

Noah is részben a gyásszal küzd, ám neki igen komoly oka van rá, hogy túléljen: a két öccse nevelőszülőkhöz kerül, s a fiú kétségbeesetten küzd azért, hogy az iskola elvégzése után magához vehesse a gyerekeket, és újra egy család legyenek. Elméletileg Noah maga is nevelőszülőknél él, ám ők csak a pénz miatt csinálják, így kissé olyan, mintha neki, és fogadott testvérének Isaiahnak egyes egyedül kellene helytállnia az életben. Talán erre mondják azt, hogy ha minden kötél szakad, az ember felneveli saját magát. 

A kettejük kapcsolata a már-már szokásos módon fejlődik ki, ám van egy igen komoly előnye a többséggel szemben. Ez a szerelem egyáltalán nem az a harmonikus, rózsaszín köd, mint a legtöbb YA-könyvben. Mindkét fiatal nehezen birkózik meg azzal, hogy a másiknak is megvannak a saját problémái, és éppen ezért van az úgy, hogy nem tudja minden figyelmét a kesergő félnek szentelni, sőt, adott esetben akár önmagát helyezi előtérbe. Ami nem szép, persze, viszont reális. Hiszen mindenki életében van egy olyan pont, amikor jobb szeret önző lenni, az önfeláldozó helyett.
Ebből is egy olyan sorozat lett, amelyiknek egyes kötetei más-más szereplővel foglalkoznak, jelen esetben Noah, Beth és Isaiah kapnak külön-külök köteteket. Mivel ez az első rész baromi jól sikerült, és igen élvezetes olvasmány, reménykedem benne, hogy a folytatások is ilyen kedvesek lesznek a szívemnek.

Kedvenc karakter(ek): Noah, Echo
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Harlequin Teen
Év: 2012
Oldalszám: 392
Sorozat: Pushing the Limits (#1)

Jennifer L. Armentrout: Obsession

Miért: A Lux-szériához kapcsolódó könyv.

Tartalom: Hunter egy könyörtelen gyilkos, aki a többi Arumhoz hasonlóan élvezi a munkáját: Luxeneket öl, vagy éppenséggel bárkit, aki az útjába kerül. S ez akkor sem változik meg, amikor megismeri Serena Crosst. 

A lány eleinte el sem akarja hinni, amikor a legjobb barátnője arról próbálja meggyőzni, hogy a szenátor fia képes élő villanykörtévé változni.... Később azonban rá kell jönnie, hogy nem ez a legrosszabb, amivel meg kell birkóznia. Egyik pillanatról a máikra, egy régóta dúló háború közepén találja magát, ahol nincs jó, vagy rossz oldal. S eközben a kettejük között kibontakozó szenvedélynek sem könnyű ellenállnia.

Vélemény: Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy ha valaki nem olvasta a Lux-könyveket, akkor is bátran vegye a kezébe ezt a könyvet, ha érdekli. Ahhoz, hogy megértse a történetet, nem szükséges ismerni a korábbi regényeket, igaz, ha valaki ezzel kezdi az olvasást, lesznek dolgok, amiket már jóval korábban tudni fog a világgal kapcsolatban, mint mondjuk az Obsidian elolvasása után sejtene. De ettől függetlenül, szerintem semmi akadálya, hogy valaki ezt olvassa el először.

Eleinte azt hittem, hogy bajban leszek ezzel a könyvvel, ugyanis Armentrout-ot, mint YA-író ismertem meg először, így kissé nehezemre esett elképzelni, hogy vajon milyen lesz tőle egy felnőtt-témájú regényt a kezembe venni. De azt kell mondanom, hogy abszolút pozitív csalódást okozott a számomra.

A világ felépítése megmaradt ugyanaz, amit a Lux-szériában már megszoktam, azonban az igazi csavar abban rejlett, hogy most a másik oldal szemszögéből ismerhettem meg ezt a Luxenek és Arumok között zajló perpatvart. 

Hunter ugyanis egy tipikus Arum, akinek legtöbbször csak az okoz örömet, ha egy-egy Luxent szárazra szopogathat - igen, itt érződik némi vámpír-fétis, de egyáltalán nem zavaró módon -. Ráadásul, itt végre kiderül, hogy a fajtája milyen alapon állt neki Luxeneket gyilkolni. Érdekes volt, ahogy felidéztem magamban, hogy mi volt erről az Obsidian-ban, és miként köszön vissza ugyanez Hunterék szempontjából. Ráadásul, a regényt végigolvasva rá kellett jönnöm: az, hogy valaki Luxennek születik, nem jelenti azt automatikusan, hogy ő jófiú lesz, s ugyanez fordítva: egy Arum sem feltétlen válik gonosz gyilkossá. Jó, legtöbbször igen, de azért nem mindig. Azóta én se tudom, melyik oldalra állnék szívem szerint. Talán kicsit mindkettőre, ha lehetne.

Elsőre nem kimondottan szimpatizáltam Hunterrel - holott a stílusa nagyon is tetszett, ugyanis azt hittem - ő sem lesz több, mint a DOD egyik talpnyalója, aki teszi, amit mondanak neki, aztán, miután jól végezte dolgát, megy vissza vadászni.

Kétség kívül, ez volt az eredeti terve, de aztán, minél több időt kénytelen Serena Cross társaságában tölteni, ő maga is egyre emberségesebbé válik. És ez kimondottan zavarja. Sokáig nem akar behódolni a halandó nő varázsának. Ebben a könyvben nem a férfinak kellett meghódítania a nőt, hanem inkább fordítva. Igaz, Serenának semmi különöset nem kellett tennie az ügy érdekében, mindössze önmagát adnia. Régi szlogen, tudom, de itt bejött. 

Serenát nagyon szeretem, főleg azért, mert nem tűnt tucatszereplőnek. Mindazok ellenére, amiken keresztülmegy, nem áll le hisztizni, mint a legtöbb főhősnő, hanem azon gondolkodik, miként segíthetne a legjobb barátján. Jó, néha ő is szeretne fejjel rohanni a falnak - mert ki nem? -, de józan érvekkel meg lehet győzni arról, hogy ne tegye.  Hunterrel való kapcsolata pedig kimondottan izgalmas, és néha még szórakoztató is.  

Armentrout több soron is pattanásig feszítette az idegeimet. Olyan szituációkat teremtett, hogy szinte ökölbe szorított kézzel drukkoltam a főszereplőknek, hogy ez az, hajrá, mindjárt lesz valami érdekes, erre képes volt egy pillanat alatt akkorát fordítani a jeleneten, hogy szinte el se hittem. De éppen ez ejtett rabul az egész történetben. Nem mondom, hogy túlon-túl fordulatos lett volna, de azért voltak olyan alkalmak, amikor kellemesen meglepődtem. És amit végül összehozott, még sokkal jobb is lett, mint amire én számítottam.

Egy aprócska negatívum: az írónő hébe-hóba váltogatja a szemszögeket, ami kimondottan zavaró tud lenni, ugyanis nincs jelölve, hogy éppen kinek a szemszögéből is ír, így mindig el kell olvasni pár sort előre, mire leesik, hogy ez most Serena, vagy Hunter akar-e lenni. De ettől függetlenül: nagyon bízom benne, hogy lesz folytatása. Az esély megvan rá, szerintem. Remélem, az ötlet is, mert én alig várom!

Kedvenc karakter(ek): Hunter, Serena
Gyűlölt karkter(ek): Sin
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Kindle Edition
Év: 2013
Oldalszám: 370
Sorozat: Arum (#1)

Jennifer L. Armentrout: Half-Blood

Miért: Régebben olvastam a sorozat előzménykötetét, most pedig kölcsönkaptam Toffytól. Hiszen mégis csak Armentrout.

Tartalom: -

Vélemény: Érdekes, és jó könyvvel volt dolgom - legalábbis az elején -, azonban akad egy olyan apróság, ami felett képteln vagyok csak úgy elmenni. Ugyanis ez a regény, akárcsak az Obsidian, hasonlít egy másik, korábban megjelent YA-ra. Ha valaki olvasta Richelle Mead Vámpírakadémia sorozatát - nekem ugyan csak az első részhez volt szerencsém -, elképzelhető, hogy hozzám hasonlóan arra a következtetésre fog jutni, miszerint a két világ felépítése igencsak hasonló egymáshoz - míg az egyik a vámpírok, a másik a görög istenek világára épít, ám igen hasonló módon, ráadásul, szinte ugyanúgy működnek -, sőt, továbbmegyek, egyes mozzanatok is könnyen párba állíthatók. Viszont, ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy ennek fényében, aki szereti az egyik sorozatot, annak tüzes-vassal kéne irtania a másik rajongótáborát, vagy ilyesmi. Sokkal inkább arról van szó, hogy mindkettőt a helyén kell kezelni, és meglátni, mi a jó az egyikben, s mi a másikban.
A Half-blood kellemes kikapcsolódást nyújt, ha csak annyit vársz tőle, hogy elolvasod a Vámpírakadémiát egy másik köntösben. Én azonban, az Obsidian-ból kiindulva, valami egészen mást szerettem volna látni. Ott is megemlítettem az Alkonyatos párhuzamot, ez tény. Armentrout azonban valami egészen mást hozott ki a hasonló alapból, mint Meyer. Itt nem ezt éreztem. A történet alakulása számomra túlságosan is hasonló. És, bár ez még csak az első kötet, máris olyan csavarok munkálnak benne, amit egy öt kötetes sorozatról lévén szó, én, személy szerint, sokkal később vetettem volna be. Mindenesetre, kíváncsi leszek, mit alkotott az írónő a folytatásokban. Még egy aprócska probléma: túl kiszámíthatónak találtam. Minden, csekélynek szánt utalás túlon-túl egyértelmű volt...  Ráadásul van valami, amit nagyon hiányoltam. Alexandria háromévig élt emberek között, ám amint visszakerül a Testvériséghez, úgy viselkedik, mintha ez meg sem történt volna. Úgy értem, alig néhányszor utal rá, hogy hát igen, volt egy ilyen intermezzo az életében... Szerintem ennek sokkal nagyobb feneket kellett volna keríteni, de ez csak az én véleményem.
A romantika nem rossz, de nem is vágtam hanyatt tőle. Már most sejteni lehet, hogy megjelenik majd egy tipikus - vagy reményeim szerint, mégsem annyira tipikus - szerelmi háromszög, igaz, az is Armentrout érdeme, hogy ez a szál ebben a történetében sem erőltetett. Nem erre fut ki az egész, csak van, és kész. Igaz, szerintem néha túl gyors, de ez az én bajom. Nem kell ezt túl ragozni. Aiden és Seth egyaránt érdekes külön-külön, bár be kell vallanom, számomra az előbbi kissé idealista, ami nem tűnik túl hihetőnek azok után, amit megtudunk az előéletéről. Seth azonban... Ő kifejezetten vicces. Adja a nagy komoly, erős katonát - amivé válnia kellett -, s egy percig sem rejti véka alá, hogy nincs megelégedve azzal, hogy a Testvériség köreiben kell tevényekednie ahelyett, hogy halomra ölné a daimon-okat.  
Mindent egybevetve: ez nem egy MM-könyv, távolról sem, de ettől függetlenül, néha szabályosan meg kellett erőszakolnom magam, hogy haladjak vele. Akartam, hogy tetsszen, tényleg, ám, még nem érzem magam maximálisan a hívének. Ennek ellenére, érdekel a folytatás, de szerintem csak később fogom rászánni magam... Mondjuk, miután beszerzem az egész sorozatot... Akkor is, ha nem lesz feltétlen a szívem csücske. Ezt pedig az igényes kiadásának köszönhető. Régen találkoztam már ilyen szép, nem azonnal salátává eső könyvvel, ráadásul a borítók is szemet gyönyörködtetőek - igen, néha ez sem elhanyagolható szempont -.

Kedvenc karakter(ek): Seth

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 5/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: Spencer Hill Press

Év: 2011

Oldalszám: 281

Sorozat: Covenant (#1)