Miért: Régebben olvastam a sorozat előzménykötetét, most pedig kölcsönkaptam Toffytól. Hiszen mégis csak Armentrout.
Tartalom: -
Vélemény: Érdekes, és jó könyvvel volt dolgom - legalábbis az elején -, azonban akad egy olyan apróság, ami felett képteln vagyok csak úgy elmenni. Ugyanis ez a regény, akárcsak az Obsidian, hasonlít egy másik, korábban megjelent YA-ra. Ha valaki olvasta Richelle Mead Vámpírakadémia sorozatát - nekem ugyan csak az első részhez volt szerencsém -, elképzelhető, hogy hozzám hasonlóan arra a következtetésre fog jutni, miszerint a két világ felépítése igencsak hasonló egymáshoz - míg az egyik a vámpírok, a másik a görög istenek világára épít, ám igen hasonló módon, ráadásul, szinte ugyanúgy működnek -, sőt, továbbmegyek, egyes mozzanatok is könnyen párba állíthatók. Viszont, ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy ennek fényében, aki szereti az egyik sorozatot, annak tüzes-vassal kéne irtania a másik rajongótáborát, vagy ilyesmi. Sokkal inkább arról van szó, hogy mindkettőt a helyén kell kezelni, és meglátni, mi a jó az egyikben, s mi a másikban.
A Half-blood kellemes kikapcsolódást nyújt, ha csak annyit vársz tőle, hogy elolvasod a Vámpírakadémiát egy másik köntösben. Én azonban, az Obsidian-ból kiindulva, valami egészen mást szerettem volna látni. Ott is megemlítettem az Alkonyatos párhuzamot, ez tény. Armentrout azonban valami egészen mást hozott ki a hasonló alapból, mint Meyer. Itt nem ezt éreztem. A történet alakulása számomra túlságosan is hasonló. És, bár ez még csak az első kötet, máris olyan csavarok munkálnak benne, amit egy öt kötetes sorozatról lévén szó, én, személy szerint, sokkal később vetettem volna be. Mindenesetre, kíváncsi leszek, mit alkotott az írónő a folytatásokban. Még egy aprócska probléma: túl kiszámíthatónak találtam. Minden, csekélynek szánt utalás túlon-túl egyértelmű volt... Ráadásul van valami, amit nagyon hiányoltam. Alexandria háromévig élt emberek között, ám amint visszakerül a Testvériséghez, úgy viselkedik, mintha ez meg sem történt volna. Úgy értem, alig néhányszor utal rá, hogy hát igen, volt egy ilyen intermezzo az életében... Szerintem ennek sokkal nagyobb feneket kellett volna keríteni, de ez csak az én véleményem.
A romantika nem rossz, de nem is vágtam hanyatt tőle. Már most sejteni lehet, hogy megjelenik majd egy tipikus - vagy reményeim szerint, mégsem annyira tipikus - szerelmi háromszög, igaz, az is Armentrout érdeme, hogy ez a szál ebben a történetében sem erőltetett. Nem erre fut ki az egész, csak van, és kész. Igaz, szerintem néha túl gyors, de ez az én bajom. Nem kell ezt túl ragozni. Aiden és Seth egyaránt érdekes külön-külön, bár be kell vallanom, számomra az előbbi kissé idealista, ami nem tűnik túl hihetőnek azok után, amit megtudunk az előéletéről. Seth azonban... Ő kifejezetten vicces. Adja a nagy komoly, erős katonát - amivé válnia kellett -, s egy percig sem rejti véka alá, hogy nincs megelégedve azzal, hogy a Testvériség köreiben kell tevényekednie ahelyett, hogy halomra ölné a daimon-okat.
Mindent egybevetve: ez nem egy MM-könyv, távolról sem, de ettől függetlenül, néha szabályosan meg kellett erőszakolnom magam, hogy haladjak vele. Akartam, hogy tetsszen, tényleg, ám, még nem érzem magam maximálisan a hívének. Ennek ellenére, érdekel a folytatás, de szerintem csak később fogom rászánni magam... Mondjuk, miután beszerzem az egész sorozatot... Akkor is, ha nem lesz feltétlen a szívem csücske. Ezt pedig az igényes kiadásának köszönhető. Régen találkoztam már ilyen szép, nem azonnal salátává eső könyvvel, ráadásul a borítók is szemet gyönyörködtetőek - igen, néha ez sem elhanyagolható szempont -.
Kedvenc karakter(ek): Seth
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 5/10
Alapok:
Nyelv: angol
Kiadta: Spencer Hill Press
Év: 2011
Oldalszám: 281
Sorozat: Covenant (#1)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése