Lauren DeStefano: Hervadás

Miért: Giginél olvastam róla kritikát, és nagyon megtetszett. Plusz, idén jön a magyar megjelenés, ha minden igaz.

Tartalom:  Az utóbbi évek egyik legnépszerűbb amerikai ifjúsági regénye. Akarnád pontosan tudni, mikor fogsz meghalni? Egy balul sikerült tudományos kísérlet miatt a világot élő időzített bombák népesítik be: a férfiak csak huszonöt, a nők pedig csupán húsz évig élnek. Genetikusok keresik az ellenszert, hogy az emberi faj újra erőre kapjon. Mindenközben a világon eluralkodik a szegénység és a bűnözés, gyerekek milliói maradnak árván, serdülő lányokat rabolnak és adnak el, hogy többnejű házasságban utódokat szüljenek. A tizenhat éves Rhine-nak már csak négy éve van hátra, amikor ő is erre a sorsa jut. Noha a kiváltságosok jómódú világába csöppen, és férje, Linden őszintén szereti, egyre csak a szökés jár a fejében. A varázslatos gazdagság közepette Rhine lassan ráébred, hogy a csillogó látszat mögött a valóság ridegebb, mint hitte volna. Miközben a génvírus miatt egye fenyegetőbben közeledik Linden éveinek vége, Rhine bizalmas barátra talál, akinek segítségével talán esélye lehet a menekülésre. De vajon a káoszba süllyedő világban csakugyan lehetséges a szabadság? (Cartaphilus)

Vélemény: Előre csak annyit mondanék, hogy ez is egy olyan trilógia, amelyiknél az első kötet mindent visz, a folytatások pedig olyan érzést keltenek az emberben, mintha nem is ugyanazt a sorozatot olvasná. Mintha az író elveszítené a kezdeti lelkesedését és lendületét. Na, de mi a helyzet a Witherrel?

Ebben a részben hangsúly egyértelműen a világleíráson és a karaktereken van, így ebben a kritikában én is ezzel a két dologgal akarok foglalkozni. Közülük is leginkább azokkal, akiket vagy szerettem, vagy éppenséggel gyűlöltem ebben a könyvben. 

Természetesen, a cselekmény is fontos valamilyen szinten, de engem például nem kötött le annyira, mint kellett volna. Ami, természetesen, nem baj. Lehetséges, hogy másnak éppen az fog tetszeni. Ugyanakkor, az a világ, amit DeStefano teremtett, abszolút megér egy misét.

Mivel a fériak 24, a nők pedig 20 éves korukban meghalnak, az emberi társadalom elég érdekes irányba fordult. A gyerekek tömegesen árvulnak el, így az árvaházak valósággal virágoznak. S ugyanezek az intézmények tökéletesek arra, hogy az ember férj -, vagy éppen feleségjelöltet vadásszon magának. De az sem ritka, hogy az éppen ilyen kényszerházasság elől bujkáló fiatalokat felkutatják, és erőszakkal viszik el őket valamelyik kormányzóhoz, vagy gazdagabb lakoshoz, hogy aztán valamennyiüket belekényszerítsék egy olyan házasságba, amelyet egyáltalán nem akarnak... Vagy, rosszabb esetben, nemes egyszerűséggel megöljék őket.

Rhine-nal ugyanez történik. Elszakítják a testvérétől, majd akarata ellenére, férjhez adják Linden Ashby-hez, két másik lánnyal egyetemben. Egy a civilizációtól elzárt birtokon kell leélnie az életét, ahol, bár mindent megkap, amit csak szeretne, nem lehet boldog. Hiszen az egész világ annyira mű, és életidegen, hogy az már szinte fáj.

Rhine, mivel a szülei az előző, még nem korán haló generációhoz tartoztak, nem képes elfogadni a helyzetét. Kezdetben még a férjét és a többi feleséget is utálja. Ez csak akkor változik meg, amikor rájön, hogy, ha kedvesebben viselkedik, olyan előnyökhöz juthat a birtokon belül, amelyek később akár abban is segíthetik, hogy megszökhessen.

Egyvalaki volt, amit nagyon-de-nagyon-utáltam ebben a könyvben, ez pedig a negyedik, és egyben legfiatalabb feleség, Cecily. Most mondanám, hogy nem tehet róla, de akkor hazudnék. Ő testesíti meg azt a hozzáállást, vagy jobban mondva, inkább viselkedési kultúrát ebben a regényben, ami a legvisszarettentőbb a számomra: azt a valakit, aki teljes mértékben azonosult ezzel az újfajta világgal - köszönhetően az árvaságának -, és már kilenc(!) évesen anya akar lenni. Az esküvője után már csak terhességgel kapcsolatos könyveket olvas, és alig várja, hogy várandós legyen... Mondanom sem kell, hogy ez rövid időn belül sikerül is neki, én pedig ezen a ponton majdnem a sarokba hajítottam a könyvet. Egyszerűen fel nem foghatom, hogyan torzulhat el a világ ilyen szinten. Értem én, hogy az ember szeretne minél több időt a gyermekével tölteni, főleg, amikor nagyon is tisztában van vele, hogy húsz éves korában meghal, de azért ezt igen komoly túlzásnak érzem. Egy kilenc éves lány, nem számít, hogy már menstruál - ez már ma sem olyan ritka jelenség -, de ez távolról sem jelenti azt, hogy ilyen fiatalon gyermekáldás elé kellene néznie bárkinek is. Egyszerűen azért, mert nincs rá felkészülve szellemileg. Lehet, hogy ő azt hiszi, igen, de idővel kénytelen belátni, hogy ő is csak egy gyerek, semmi más. Ráadásul Cecily élete egyáltalán nem úgy alakul a szülés után, ahogyan várja - boldogan élünk amíg meg nem halunk Linden-nel és a kisbabával, stb -, hiszen az apósa úton-útfélen elveszi tőle a gyermekét, hogy kísérletezzen rajta. Ez mondjuk Vaough-ot is egy ritka undorító karakterré teszi. 

Apropó Vaough: ő Linden apja, egy előző generációs tudós, aki - elméletileg - arra tette fel az életét, hogy megtalálja ennek a különös kornak az ellenszerét, de énszerintem valójában csak a szadista hajlamait éli ki élőkön és holtakon egyaránt. És ezért fordul fel a gyomrom, valahányszor az eszembe jut.

Lindent igazából csak azért nem szeretem, mert túlságosan is papucs-karakternek tartom. Igaz, ő nem egy nő, hanem éppenséggel az apja lábtörlője, de a lényeg ugyanaz. Vakon követi az apja utasításait, aki - természetesen - ezt gátlástalanul kihasználja. Csoda, hogy nem szimpatizáltam vele?

Kedvenc karakter(ek):Rhine, Jenna

Gyűlölt karakter(ek): Linden, Vaough, Cecily

Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Farkas Nóra

Kiadta: Cartaphilus

Év: 2013

Oldalszám: 408

Sorozat: The Chemical Garden (#1)

Mira Grant: Etetés

Miért: Abstractelf ajánlotta, én pedig megvettem angolul. Mint kiderült, jó üzlet volt.

Tartalom: „Legyek bár élő vagy halott, az igazság nem nyugszik. A nevem Georgia Mason, és könyörgöm: cselekedjetek, amíg lehet!”

2014-ben kezdődött. Megtaláltuk a rák gyógymódját, és a közönséges nátha ellenszerét. Csakhogy ezek által valami újat teremtettünk, melyet senki nem tudott megállítani. A fertőzés terjedt, a vírustörzsek átvették a hatalmat a testek és elmék felett, és az így létrejött zombikat már csak egyetlen késztetés hajtotta: hogy bármilyen élőlényt, aki az útjukba kerül, felfaljanak.
Most, több mint húsz évvel a Feltámadás után a blogger testvérpár, Georgia és Shaun Mason úton vannak életük legnagyobb sztorija felé – és felfedik a fertőzötteket mozgató sötét összeesküvést. Nyilvánosságra akarják hozni az igazságot, még ha az életükkel fizetnek is érte. (Lazi)

Vélemény: Na, ez egy olyan disztópia, amit szívem szerint mindenkinek ajánlanék, a viccen kívül. Egyszerűen zseniális. Noha én személy szerint sohasem rajongtam a zombi-központú könyvekért - alig pár ilyet olvastam eddig -, abstractelf biztatására adtam neki egy esélyt, s milyen jól tettem! 

A világ felépítése remekül ki lett találva. Bár, ha őszinte akarok lenni, számomra eleinte furcsa volt, hogy a történet teljes mértékben a bloggerek köré csoportosul, annak ellenére is, hogy ezt Grant szépen megmagyarázza. A Feltámadás utáni világ olyannyira zárt, hogy a nyomtatott sajtó teljes mértékben értelmét veszti, mivel a lakosság zömének még az is komoly lelki terhet okoz, hogy elhagyja a saját lakhelyét, ahol biztonságban érzi magát egy esetleges zombitámadással szemben. Így az emberek már csak Interneten keresztül tájékozódhatnak a világ dolgairól, ami nagyban elősegítette a bloggerek "felemelkedését", ha lehet így mondani. A bloggerek azok, akik egy bizonyos szint elérése után ki mernek merészkedni a fertőzött zombiktól hemzsegő területekre is, hogy minél pontosabban közvetítsenek az USA állapotáról. Kisebb településeken még az is megeshet, hogy az ilyen "webes újságírókat" valóságos sztárokként kezelik. 

Ebben a cipőben jár Georgia Mason és az öccse Shaun. Ráadásul, az ő csapatukat - amelynek egy Buffy nevű lány is tagja - éri a megtiszteltetés, hogy elkísérjék a republikánus elnökjelöltet az egy éves kampánykörútjára. A feladatuk egyszerű: tudósítaniuk kell Rymann szenátor minden lépéséről úgy, hogy objektív, ám mégis, a férfi számára előnyös képet fessenek a körútról.   

És egyelőre legyen elég ennyi. Akit érdekel ez a könyv, olvassa el. Én egyszerűen imádtam. Régen nem olvastam olyan izgalmas történetet, amiben a horrorisztikus elemek ilyen jól megállták a helyüket a krimi és disztópia egyveleg közepette. A regény felépítése is bámulatos. Az átkötésül szolgáló blogbejegyzések baromi hatásosak tudnak lenni egy-egy fejezet előtt. Plusz, Grant sikeresen elérte, hogy a történet végére elhiggyem neki: itt aztán senki sincs biztonságban. Teljesen kiszámíthatatlan az egész. És éppen ezért, azonnal beránt, s rabul ejt. Nem bírod letenni.
De, amit a legesleginkább imádtam ebben az egészben, az Shaun és George kapcsolata volt. Oké, tudom, elvileg a legkevésbé sem volt incest ez a történet, de lássuk be, rengeteg olyan jelenet van, ami olyan mértékű fanservice-t közvetít, hogy öröm nézni. Nem egy olyan eset van, hogy az emberek furcsa szemmel néznek rájuk, amiért tényleg mindenhová együtt mennek, és nem hajlandóak külön szobában aludni. Teljes mértékben függnek egymástól... S mégis, ez nem tűnik betegesnek. Azt hiszem, éppen azért,mert egy olyan világban élnek, ahol csak egymásra számíthatnak.

 Az eddig leírtak mellett kiemelnék még egy nagy pozitívumot ezzel a könyvvel kapcsolatban, és az a magyar fordítás. Jóllehet, én magam, ha angolul olvasok egy könyvet, utána szabályosan irtózom a magyar kiadástól, de a Feed esetében kifejezetten pozitívan csalódtam. Véletlenül megtaláltam magyarul, és beleolvastam. A tapasztalat az, hogy remekül sikerült. A fordító jól átadta a regény hangulatát, és egy-egy oldalt végigböngészve, nincs olyan érzésem, mintha egy másik regényt olvasnék - holott gyakran esett már meg velem az ilyesmi annak idején -.

Őszinte leszek, ez az egyik legjobb könyv, amit idén olvastam - ha nem egyenesen a legjobb, de ez majd úgyis csak év végén fog kiderülni a számomra -. Sőt, nyugodtan csatlakozhat életem legjobb könyvei közé. 

Kedvenc karakter(ek): Shaun, George, Rick

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: ?

Kiadta: Lazi Kiadó

Év: 2012

Oldalszám: 432

Sorozat:  Newsflesh Trilogy (#1)

Kaori Yuki: Angyalok menedéke (#3)

Miért: Ezt a részt szeretem a legeslegjobban az egész sorozatból.

Tartalom: A tiltott szerelembe esett Mudou Setsuna megtudja, hogy húga, Sara, ugyanígy érez iránta. Mindeközben a rendőrség Setsuna helyett barátját, Kirát tartóztatja le. A szerelmesek elindulnak, hogy kiszabadítsák Kirát, de ezzel egyenesen belesétálnak a Setsuna testében újjászületett angyal, Alexiel ikertestvérének, Rosielnek a csapdájába… (Delta Vision)

Vélemény: Leírhatatlanul imádom ezt a részt. Jórészt azért, mert az eddig megjelent kötetek közül ez az, ami a legtöbbet foglalkozik Sara és Setsuna törvénybeütköző, bűnös kapcsolatával. Éppen emiatt lett ennek a kötetnek Bűnösök a címe, bár, ha jobban belegondolok, nem ők az egyedüliek, akik valamiféle hibát követtek el életük során, így ez nem csak rájuk vonatkozik. De kétségkívül kettejük viszonya áll a kötet középpontjában. Ám nem ez az egyetlen kapcsolat, aminek nagy figyelmet szentel a kötet, de ezekről majd egy kicsit később.

Az előző kötet ugye azzal ért véget, hogy Sara el akarja hagyni Japánt - jórészt az édesanyja nyomására -, miközben a rendőrség - néhány diák vallomása alapján - Setsuna után kezd nyomozni Kato megölésének ügyében. Emiatt aztán úgy tűnik, a testvéreket végleg elszakítja egymástól az élet... Végül azonban, Kurai és Kira közbenjárásának hála, a fiúnak sikerül megszöktetnie a húgát a tokiói reptérről. Bár minden remekül alakul - ez nem szorul különösebb részletezésre, azt hiszem -, boldogságuk mégsem lehet teljes, mivel a maguk módján mindketten bűntudatot éreznek amiatt, amit Kira tett értük. Hiszen a fiú egészen addig elment, hogy saját magára vállalta a gyilkosságot. Itt ütközik ki először, hogy valójában nem csak azért kötődik Setsuna-hoz, mert az Alexiel legújabb reinkarnációja, hanem sokkal inkább azért is, mert a maga különös, és gyakran érthetetlen módján, barátjának tartja ezt a kelekótya fiút. 

Mellesleg, ez a rész elég sokat foglalkozik Kira-val. Kiderül, hogy kinek a testét szállta meg, s hogy az a gyermek mire kérte. Az már más kérdés, hogy a kisfiú utolsó kívánságát sikerült-e teljesítenie... Ugyanakkor az ő emlékeiből derül ki az is, hogy milyen tragikus sors vár Alexiel-re minden egyes újjászületésekor. Ráadásul, nem ritka, hogy éppen olyanok veszik el az életét, akik valójában a legjobban szeretik őt.

Az angyalok ebben a kötetben számomra kevésbé voltak idegesítőek, igaz, talán azért, mert az újonnan behozott Metatron teljesen elvonta a figyelmemet a többiekről. Na, hogy ő kicsoda, erre még nem sikerült rájönnöm. Az biztos, hogy a kinézete ellenére - lehet vagy három éves - ő a leghatalmasabb valaki az egész mennyországban. De arra még nem jöttem rá, hogy ő most tulajdonképpen angyal akar-e lenni, vagy valami más, remélem, idővel megvilágosodom ezen a téren. Mindenesetre, az biztos, hogy jósálmai vannak, amik minden körülmények között teljesülnek.

Rosiel szinte egyáltalán nem szerepel most, lényegében csak egy visszaemlékezésben találkozunk vele, ami Katan nevéhez fűződik. Mint kiderül, ez az angyal nem más, mint Rosiel saját teremtménye, aki a legalacsonyabb szintű grigoriból - ami igazából csak egy lebegő részecske a levegőben -, valódi angyalt teremt. Én a magam részéről nem gondoltam volna, hogy a Gépangyal ekkora hatalommal bír, de ez volt az a pont, amikor elkezdtem gondolkodni: lehet, hogy az angyalok lassan nagyobb hatalomra tesznek szert, mint maga Isten? Hiszen a teremtés az ő privilégiuma, de ha erre az egyik kedvence is képes, akkor előbb-utóbb lehet, hogy letaszítják arról a bizonyos trónusról. Akkor viszont garantáltan beköszönt a világvége. 

Apropó, világvége: akármennyire is rajongok ezért a részért, azért a végén mindig kiborulok, függetlenül attól, hogy hányadszorra olvasom újra. Egyszerűen nem fér a fejemben, hogy lehet úgy lezárni egy kötetet, ahogyan Kaori-nak sikerült, de azzal vigasztalom magam, hogy mégis csak egy húszrészes mangáról van szó, tehát még nincs minden veszve. De azért elgondolkodtató, hogy vajon létezik-e bárki ebben a sorozatban, akinek nincs félnivalója?

Kedvenc karakter(ek): Setsuna, Sara, Kira, Alexiel, Anakhe

Gyűlölt karaker(ek): Kirie

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Oroszlány Balázs

Kiadta: Delta Vision Kiadó

Év: 2008

Oldalszám: 208

Sorozat: Angyalok menedéke (#3)

J. H. Trumble: Where you are

Miért: Már hónapok óta vártam ezt a könyvet. Ráadásul, egy jó darabig ez az utolsó könyvem ebben a témában.

Tartalom: Robert Westfall élete kezd darabjaira hullani. Az édesapja utolsó küzdelmét vívja a rákkal, miközben a fiú és édesanyja elkeseredett harcot vív a férfi testvéreivel, akik gyakorlatilag ki akarják sajátítani maguknak az öccsük haldoklását. A fiú végül az egyik tanárától, Andrew McNeils-től kapja meg azt a baráti támogatást, amire ebben a nehéz helyzetben szüksége van. Ám, amikor a kapcsolatuk komolyabb fordulatot vesz, már nincs visszaút.

Vélemény: Amikor újra elkezdtem tanár-diák viszonnyal kapcsolatos könyveket olvasni - majd alkalomadtán egy nosztalgiás bejegyzésben kifejtem, melyik könyv volt az életemben az első ilyen -, azt a drámaiságot, megrendítő realitást kerestem, mint annak idején Tabitha Suzuma Forbidden-jében.  Hiszen a téma ott is hihetetlenül kellemetlen, olyasmi, amiről az emberek szeretik azt feltételezni, hogy valójában nem létezik. És nagyjából ugyanez a helyzet akkor is, ha a fent említett téma szóba kerül. Na, nem arra gondolok, amikor egy egyetemen belül történik ilyen, hiszen oda már nagykorúként megy az ember, és el tudja dönteni, mit akar. De, ha egy középiskolában történik ilyesmi, azzal igenis, vannak problémák. Nem is kevés. És ez az, amit Trumble képes megjeleníteni ebben a regényben.

A cselekmény gyakorlatilag három jól elkülöníthető részre oszlik, annak ellenére, hogy csak két szemszöget látunk. Ott van Rob és a családja. Az apja sosem szerette őt, hiszen miatta kellett feladnia az orvosi karrierét - most nem azért, de ő volt olyan gyökér, hogy teherbe ejtette a srác anyját -, és most a férfi nővérei elvárják, hogy Rob folytassa a családi hagyományt... De mi történik akkor, ha a fiú egészen más jövőt képzel el magának?
Emellett, az írónő külön foglalkozik Andrew-val is, akiről kiderül, hogy, bár valóban meleg, annak idején volt egy ballépése, így most egy válással és egy két éves kislánnyal gazdagabban éli az életét.
A harmadik dolog értelemszerűen a kettejük kapcsolata, ami az eddig olvasott tanár-diák viszonyos könyvekkel ellentétben, tényleg lassan bontakozik ki. Valóban barátságként indul az egész kapcsolat, ami szépen fokozatosan fordul át valami sokkal erőteljesebbe. 

Ami igazán megfogott ebben az egészben, az az volt, hogy a baj gyakorlatilag már azelőtt megtörténik - vagy legalábbis vannak előszelei -, hogy bármi komolyabb történne Drew és Robert között. Jórészt ugyan ez a tanár úrért epekedő Jennek köszönhető szerintem - akit kimondottan utáltam néha -, de tény, hogy még viszonyba sem bonyolódnak, amikor már kibukik, hogy valami nem oké ezzel az egésszel.

Külön jó pont, hogy a problémák súlyozása nem úgy van, ahogyan azt várnánk. A legtöbben arra számítanak egy ilyen könyv esetében, hogy a két karakter homoszexuális volta okozza a fő problémát, ám tévednek. A tanár-diák viszony sokkal jobban rányomja a bélyegét Andrew és Robert kapcsolatára, mint az, hogy a saját nemükhöz, s így egymáshoz is vonzódnak. És a környezetükkel ugyanez a helyzet. Az emberek többsége képes elfogadni az efféle dolgokat - hiszen a világ egyre liberálisabbá válik ilyen téren -, s ettől függetlenül kétségtelenül megbotránkoztat egyeseket, de az, hogy egy tanár és egy diák sokkal közelebbi viszonyt ápol, mint az elfogadott lenne, még komolyabb problémát jelent. Az indok egyszerű: a szülők azért küldik iskolába a gyermekeiket, mert úgy gondolják, ott biztonságban vannak... De, amikor ilyesmi megtörténik, az emberek oktatásba vetett bizalma is megrendül, s ez itt is visszaköszön. Ezt külön értékeltem.

Jóllehet, eddig fényeztem ezt a könyvet, azért még én sem tudok elmenni amellett, hogy ennek is megvannak a maga problémái. Egyrészt, néha nehéz megállapítani, kinek a szemszögéből is ír. Akadnak olyan megnyilvánulások, amelyek jobban illenek a másik karakterhez, mint akiről éppen szó van. Lehetséges, hogy ez egy szerkesztési hiba, nem tudom biztosan, de engem néhol kifejezetten zavart az ilyesmi. 

Másrészt - és ez sajnos spoileres lesz, előre is bocsánat -, van benne egy olyan klisé, ami felett még most sem tudok napirendre térni. Történetesen arról van szó, hogy Rob önkéntes munkát vállal egy zenetanárnőnél, aki fogyatékos gyerekekkel foglalkozik. Ez még így tök jó, kifejezetten érdekesek azok a részek, amik ezzel foglalkoznak. De miért kell ezt úgy formálni, hogy ez a nő egyúttal Andrew exfelesége is? Ezt szimpla hülyeségnek tartom, az az igazság.

Kedvenc karakter(ek): Rob, Andrew

Gyűlölt karakter(ek): Nic

Pont: 9/10

Alapok: 

Nyelv: angol

Kiadta: Kensington

Év: 2012

Oldalszám: 320

Sorozat: -

Isaac Marion: The New Hunger

Miért: A Warm Bodies előzménykötete, muszáj volt elolvasnom.

Tartalom: Hogyan lett R zombi és birkózott meg az új "életével" a kezdetek kezdetén? Hogyan vészelte át Julie kiskamaszként a zombi-inváziót? Mi történt Nora öccsével? Ezekre a kérdésekre kaphat választ, aki kezébe veszi ezt a könyvet.

Vélemény: Igazából ez a rész sokban hasonlít a Warm Bodies-ra - nem csak azért, mert annak az előzménye, hanem egyébként is -, és mégis, rengeteg szempontból különbözik tőle. Először is: ebben a kötetben nem csupán R nézőpontjából ismerhetjük meg a történetet, Marion ugyanis ebben a rövid előzménykötetben - vagy inkább novellában (?) - három szálat mozgat egymással párhuzamosan. Adott ugyebár R, aki éppen ekkor ébred az új létre, továbbá Julie, aki ebben a részben még csak tizenkét éves, és éppen a szüleivel próbál még élő emberek nyomára bukkanni, valamint Nora, aki az öccsével Addis-szal keres maguk számára biztos menedéket. A stílus most is ugyanolyan megfoghatatlan, sötét, szomorú... Ebből a részből hiányzik a humor, és ettől az egész nyomasztóvá válik. Nem találni benne semmit, ami képes lenne kirántani ebből a hangulatból.

Engem személy szerint R-szála lepett meg a legjobban. Vagyis, sokkal inkább az eleje. Minden különösebb spoiler nélkül, annyit talán elárulhatok, hogy szerencsétlen zombi életében sokkal erőszakosabb személy lehetett, mint holtában. Mivel az emlékei jelentős részét elveszítette - csupán hétköznapi dolgokra emlékszik, olyasmire, ami a saját életéhez kapcsolható, egyáltalán nem -, a mi ítélőképességünkre van bízva, hogy a kezdőjelenet alapján milyennek ítéljük meg a főhősünket. Így utólag visszagondolva, ez egy elég jó húzás volt az író részéről.

Julie története semmilyen különösebb csavart nem tartogat, engem személy szerint kissé untatott is, de azért volt valami, amire akaratlanul is felfigyeltem, ez pedig az édesanyja viselkedése. Az a nő komolyan meg akar halni.  Ez így most lehet, hogy nagyon rosszuk hangzik, de ettől még igaz. Hogy ennek mi lehet az oka? Az én meglátásom szerint ő az a karakter, aki egészen egyszerűen feladta. Aubrey már egyáltalán nem bízik abban, hogy találnak egy emberek alkotta kolóniát, ahol túlélhetik ezt a katasztrófát. És éppen ezért, az ő lénye csak tovább mélyíti ezt a negatív hangulatot, ami remekül passzol ehhez a történethez, de mégis... Néha egyszerűen sok. Túlságosan is sok. Én a férje helyében lehet, hogy egy idő után egyszerűen fejbe lőttem volna. Ha valaki nem akar szembenézni a megváltozott világgal, és ahhoz a legjobb tudása szerint alkalmazkodni, akkor akár hagyhatná is az egész élet dolgot a fenébe. Jó, nyilván a családjára való tekintettel kitart, de ettől függetlenül igen komoly hátráltató tényező lehet Julie és az édesapja számára. 

Nora és Addis szála pedig... Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjam, mi volt a két legnagyobb problémám ezzel a könyvvel - bár ebből alighanem csak az egyik tényleges probléma, a másik inkább ízlés dolga -. Az egyik gondom az lenne, hogy ez az egész bevezető kötet úgy felesleges, ahogy van. Tény, hogy megismerhetjük, miként csatlakozott R M-hez és a többi zombihoz, de ennek semmi jelentősége. A többiekkel is ugyanez a helyzet, egyik szálat se kell ismernünk ahhoz, hogy értsük a könyvet, sőt, igazából egyes részeknél inkább összezavarja az embert, ha olvasás közben igyekszik a Warm Bodies valamelyik pillanatához kapcsolni. Úgy értem, én például olvasás közben gyakran gondolok arra egy ilyen kötetnél, hogy igen, erről és erről szó van később is, szóval tényleg fontos. De itt... Talán Addis halál az egyetlen fontos dolog, de arra se mernék megesküdni, hogy erről szó lenne az első részben. 

És itt érkezünk el igazából az én második problémámhoz: ez a rész messze több erőszakos, horrorisztikus jelenetet tartalmaz, mint a Warm Bodies. Nem viccelek, néhol szabályosan a hányinger kerülgetett. Ez tényleg csak amolyan adalék, de ha az eredetiben nem kellett ennyire durvára venni a figurát, akkor miért pont egy 140 oldalas előzménybe kell annyi horrort belecsempészni, amennyi a Warm Bodies-ban is sok lett volna? 

És Marion most írja a folytatást... Amit szintén nem értek, de ezzel majd akkor fogok foglalkozni, ha megjelenik.

Kedvenc karakter(ek): -
Gyűlölt karakter(ek):-
Pont: 5/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Zola Books
Év: 2013
Oldalszám: 140
Sorozat: Warm Bodies (#0.5)
.

Richelle Mead: A szukkubusz éjszakája

Miért: Megszerettem az első részt.

Tartalom: Georgina Kincaid, Seattle város szukkubusza pokoli elismerésben részesül kiemelkedő lélek-megrontási teljesítményéért, és békességben él nagy szerelmével, a halandó Seth Mortensen regényíróval. Szerelmük egyetlen hiányossága a testi beteljesülés: könnyű csókokon és gyengéd simogatáson túl nem merészkedhetnek, mert azzal Georgina elszívná Seth életerejét. Kényszerű önmegtartóztatásuk dacára igen harmonikusan építik kapcsolatukat mindaddig, amíg meg nem jelenik a színen Georgina régi inkubusz barátja, a sármos csábító, Bastien. Az inkubusz rejtélyes feladattal érkezik a városba: meg kell rontania egy híres tévésztárt, a bigott Dana Daileyt, akinek szervezete szigorú konzervatív értékeket hirdet, így igyekezve gátat vetni a földi romlottságnak és az ördög csábításának. Georgina természetesen barátja segítségére siet, ám miközben Bastien Danát igyekszik a romlásba vinni, Georginának is szembe kell néznie saját démonaival. (Agave)

Vélemény: Az tetszik ebben a történetben, hogy a cselekmény tényleg ott folytatódik, ahol abbamaradt. Jó, itt is eltelt néhány hónap Roman látogatása óta, de az írónő alig néhány oldalban remekül összefoglalja, hogy a Jerome és Georgina közötti alku milyen hatást gyakorolt a nő életére. Remekül ingázik a szukkubusz és hétköznapi barátnő szerep között, igaz, egyre nehezebben viseli, hogy nem fekhet le Seth Mortensen-nel. Azaz, éppenséggel megtehetné, de abban az esetben, az író hamarosan távozna az örök vadászmezőkre... És ezt egyikük sem szeretné megkockáztatni. Ezt azért tartom fontosnak, mert sok folytatásnál megesik, hogy kissé olyan, mintha az ember egy teljesen új kötetet olvasna, ami nem igazán kapcsolódik az előzőhöz, csak úgy van. Igaz, ma már vannak olyan sorozatok, amik kimondottan egy ilyen formulára épülnek (J. R. Ward hét főbűnnel kapcsolatos sorozata, vagy Elkeles Fuentes-fivérei), de néha van, hogy egy nem ilyen jellegű sorozatba is becsúszik az ilyen hiba. Remélem, Mead nem fog ebbe a hibába beleesni.

Mead a jól megszokott karakterek mellett - akik közül továbbra is Jerome és Carter a két nagy kedvencem -, mint az a fülszövegben is látszik, behoz egy újabb szereplőt is Bastien személyében, aki egy inkubusz. A feladata ugyanaz, mint Gina-é, csak ő nem férfiak, hanem nők fejét csavarja el időről-időre. Benne azt szerettem meg, hogy az első pillanattól kezdve érti, mint megy keresztül a másik "kurtizán", míg Georgina többi barátja igazából értetlenül áll a dolgok előtt, és nem tudják hova tenni a szexmentes kapcsolat létezését. Mint kiderül, Bastien azért érkezik a városba, hogy elcsábítsa egy gazdag kormányzó feleségét, aki igen komoly erkölcsöket vall, - elvileg -. Hát az a nő... Borzalmas. Semmi bajom azzal, ha valaki komoly elveket vall, még akkor sem, ha azok teljesen ellentmondanak az enyémnek, vagy ilyesmi, de könyörgöm, Dana bűzlik az álszentségtől. Amint kinyitja a száját, az ember érzi, hogy gyakorlatilag köszönőviszonyban sincs azzal, amiről prédikál. És igazából ezért utáltam meg. Mert lehet akármilyen jégkirálynő, szerintem ezt sokkal inkább az egoizmus váltja ki belőle, nem azok az értékek, amiket képvisel. Bár van, amikor kifejezetten szórakoztató tud lenni, hogy ennyire merev. Például fehérnemű-vásárlás közben.
A nyomozás most érdekes, igaz, ezúttal sokkal kiszámíthatóbb, mint az első részben. Mead gyakorlatilag az orrunk alá tolja a megoldást, gondolkodnunk se kell, a rejtély szinte felgöngyölíti önmagát.  

Mindent egybevetve, bármennyire is szeretném kedvencnek tekinteni ezt a könyvet, azt azért el kell ismernem, hogy ennek a résznek már vannak negatívumai is. Egyrészt, a cselekmény engem most nem kötött le olyan szinten, mint az első rész, néhol kifejezetten untam Bastien nyavalygását, amiért nem jut előrébb a szentfazéknál. Másrészt, Seth-től szabályosan agylobbot kaptam. Biztosan bennem van a hiba, de szerintem olyan pasi nem létezik, aki olyan megértő, hogy még azt is elfogadja, hogy a barátnője mindenki mással ágyba bújik, csak vele nem. És igazából még ki se akad ezen. Jó, néha elejt valami tétova megjegyzést, hogy kicsit zavarja, vagy valami, de ennyiben ki is merül. Nekem ez túlságosan is papucs-effektus. Ráadásul a történet vége egyáltalán nem tetszett. Unom, hogy Seth nem áll ki magáért, úgy tesz, mintha teljesen normális lenne az a kapcsolat, amit Georgina-val folytat. És amúgy is, a zárójelenet nekem kicsit erőltetettnek hatott, de valószínűleg senki más nem lesz így ezzel.

Kedvenc karakter(ek): Carter
Gyűlölt karakter(ek): Seth (sajnos)
Pont: 7/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Török Krisztina
Kiadta: Agave Kiadó
Év: 2012
Oldalszám:
Soroza: Georgina Kincaid (#2)

Fisher Amelie: Vain

Miért: A Sleepless sorozat óta rajongok az írónőért.

Tartalom: Sophie Price az igazi, hiú, amerikai lány. Gazdag és elkényeztetett valaki, akit önmagán kívül semmi sem érdekel. Ám egy rosszul sikerült házibuli után olyan büntetéssel kell szembenéznie - egy fél éves ugandai "kiruccanás" képében -, amely mindent megváltoztat körülötte... Vagy sokkal inkább benne.

Vélemény: Fisher bemutatta, hogyan kell az első pillanatban megutálni egy regény főhősét. Elég, ha valaki olyat állít a középpontba, akit az emberek legalább kilencven százaléka ki nem állhat. Sophie Price karaktere tipikusan ilyen. Az egyik gazdag - és valljuk be, elkényeztetett - lány, aki frissen érettségizett, és pontosan tudja, hogy a legnagyobb sikereit igazából nem kimondottan az eszének, hanem sokkal a testi adottságainak köszönheti - ezt többször meg is említi -. Úgy áll hozzá: ő gyönyörű, és éppen ettől lett valaki. Belenéz a tükörbe, és látja milyen jól néz ki... Ebből következik, hogy mindenki odáig van érte, és csakis őt akarja. Az átlagos olvasó legtöbbször vagy irigységet érez iránta, vagy nemes egyszerűséggel megveti. Nem a pénze, hanem legtöbbször az ebből adódó üressége miatt. Nem azt mondom, hogy ha valaki tehetős család gyermeke, akkor borítékolhatóan lötyög a fejében a káposztalé, de az kétségtelen, hogy negyedannyira sem szenved meg a céljai elérése érdekében, mint olyasvalaki, aki mögött nincs efféle háttér. Egyszerűen jobb lehetőségei vannak. Sajnos, ilyen a mai világ: akinek pénze van, megtehet szinte bármit... És ez ebben a történetben bravúrosan visszaköszön... Egészen addig, amíg a fagyi vissza nem nyal. Mielőtt erre rátérnék, még egy harmadik dolog: az ilyen karakterek kimondottan idegesítőek.

Szóval, miután Sophie újra a rendőrségen köt ki, a bíróság - a család ügyvédjének javaslatára - fél évre egy ugandai árvaházba "száműzi" az elkényeztetett lányt, hogy megnevelődjön egy kicsit, és szembesüljön sz élet keményebb oldalával.

Itt találkozik Digane-nal, aki eleinte roppant elutasító a lánnyal szemben, és itt most nem csak férfi-nő viszony szintjén értve, hanem mint barátot se képes megtűrni maga mellett. Ám, ahogy Sophie szembesül az árvaházi élet nehézségeivel, ő maga is egyre toleránsabbá, türelmesebbé, és bármilyen meglepő, de felszabadultabbá válik, s lesz szimpatikusabb a fiúnak. Digane karakterében éppen ez tetszett meg az elején, hogy tartotta magát Sophie külső szépségével szemben, és végül nem amiatt döntött mellette, tulajdonképpen hanem azért, amilyenné a lány vált. Példának okáért, Sophie egy idő után azon kapja magát, hogy már nem önmaga, a saját kényelme és jóléte az elsődleges az életében, hanem mondjuk az árvaházban dolgozók, esetleg azok a gyerekek, akik igazán a szívéhez nőttek.

Fisher ezúttal sem feledkezett meg arról, hogy némi "para-faktort" építsen a cselekménybe. Ezt jelen esetben, még, ha közvetett módon is, de Joseph Kony, ugandai háborús bűnös testesíti meg, aki köztudottan gyerekeket rabol el. Az árvaház, amelyiknél Sophie dolgozik, azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megmentik az árván maradt gyerekeket ettől a közveszélyes elmebetegtől. Nekem pedig erről azonnal a Hollwood Hírügynökség részben ezzel foglalkozó része jutott eszembe (link a kritika alján).
Emellett megjelenít egy olyan szereplőt is - amolyan második főgonoszként - , aki szerintem igazából Sophie Price felnőtt-megfelelője. Ő pedig nem más, mint Digane édesanyja, aki nem mellesleg Cape Town kormányzója. Ez a nő annyira hideg, és számító, hogy azt szavakkal le sem tudom írni. A politikai karrierjén és a társaságban betöltött szerepén kívül semmi sem érdekli, sőt, kifejezetten sértésnek veszi, ha neki nem tetsző döntést hoz valaki. Emellett előszeretettel alázza meg a már megváltozott Sophie-t azzal, hogy mélységesen elítéli a korábbi életvitele miatt. Meggyőződésem, hogy a főszereplő ugyanilyen hataloméhes és egocentrikus "nagyasszonnyá" vált volna, ha ez az utazás nem billenti helyre a viselkedését.

Alles zusammen: Fisher hozza azt a színvonalat, amit a Sleepless-sorozatnál már megszoktam tőle. A megfogalmazás könnyed, akad néhány olyan poén, amin percekig nevettem, ugyanakkor tele volt olyan momentumokkal, amiken érdemes volt elgondolkoznom.

Kedvenc karakter(ek): Digane
Gyűlölt karakter(ek): Mrs. Aberdeen
Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: ?
Év: 2012
Oldalszám: ?
Sorozat: The Seven Deadly (#1)