Sherrilyn Kenyon: Sins of the Night

Miért: Szeretem Kenyon könyveit.

Tartalom: A Sötét-Vadászok világában van három szabály, amit tilos megszegni. Ne bántsd az embereket. Ne igyál vért. Soha ne ess szerelembe! Ám időről-időre egy Sötét Vadász azt hiszi, hogy a törtvény felett áll... Ekkor idéznek meg engem. Hogy ki vagyok? A legnagyobb félelmük. Lépj át azon a vonalon, és a haragommal találod magad szemben. Senki sem érinthet meg. Senki sem árthat nekem.
Legalábbis ezt hittem, amíg meg nem ismertem meg azt a Sötét Vadász nőt, akit Dangernek hívnak - ez pedig nem csak a neve, hanem a módja is annak, ahogyan az életét éli -. Egyáltalán nem bízik bennem. És ki hibáztathatná ezért? Csak ő tudja, hogy azért érkeztem, hogy ítéletet mondjak a barátai felett. Mégis, ő a kulcs, ami segíthet megmenteni néhányukat.

Vélemény: Azt hiszem, itt látszik meg igazán, hogy nyári szünetem van. Ez már a negyedik kritikám négy nap alatt, ami ha engem kérdeztek, nem rossz teljesítmény. Noha dolgozom, mégis, most végre van időm olvasni, így befejezhetek több olyan könyvet is, amit korábban csak elkezdeni volt lehetőségem. Ez a kötet is ilyen volt. Szóval nagyon örülök, hogy sikerült sort kerítenem rá.

Mindvégig olyan érzésem volt olvasás közben, mintha egy átvezető részt lapozgatnék, ami semmi más célt nem szolgál, minthogy hidat képezzen a vége miatt engem maximálisan letaglózó hetedik, és a későbbi, kilencedik kötet között. Köszönhető ez annak, hogy az eddigiekkel ellentétben, szokatlanul kevés szálat mozgat egyszerre az írónő - úgy hármat, vagy négyet -, és emiatt a cselekmény sokkal lineárisabban és egyértelműbben halad előre. Nem igazán találkozunk utalásokkal a későbbiekre vonatkozóan, holott Kenyonnál ez abszolút megszokott. Itt azonban szinte csak Alexion-nal, Danger-rel és Kyros-szal foglalkozik, ami persze nem rossz, csak elüt az eddigiektől. 

A hangulata is ezerszer komolyabb, mint eddig bármelyik részé, gyakorlatilag egyetlen viccesebb momentumot se nagyon tudok felemlegetni - kivéve az epilógust, ami azonban számomra inkább végtelenül szomorú volt, mint vidám -. Bár ez talán annak is köszönhető, hogy Alexion maga is elképesztően komoly egyébként. Bár a kezdetektől fogva elismeri, hogy vonzónak tartja Dangert, a regény felének el kellett telnie, mire hajlandó lett közelebb engednie magához a nőt. Ez a lassú romantika nekem mindig is tetszik, így ez itt sem volt másként. Ugyanakkor egy dolgot nem értettem Alexion-nal kapcsolatban: az életét miért a regény legvégén, egy külön fejezetben ismerhettük meg pontosan, s nem az elmondása, vagy épp visszaemlékezései alapján, ahogyan azt már korábban megszokhattuk? Ki tudja, lehet, hogy ez csak engem érdekel.

Míg Acheron segítőjéről ilyen formában tudunk meg dolgokat, addig például Danger karaktere nem lett olyan mélységig bemutatva, mint vártam volna. Többször is elhangzik ugyan, hogy miért nem bízik a férfiakban, mégis, én személy szerint egy sokkal részletesebb beszámolóra számítottam ezzel kapcsolatban.

Azt sajnálom a legjobban, hogy Nick nem szerepel ebben a részben, ami, tudva, hogy mi történt vele Valerius kötetében, engem váratlanul ért. Azt hittem, ha valaki ilyen monumentális jeleneteket kap egy olyan DH-részben, ami nem is róla szól, mint Nicholas Gautier, akkor az az alap, hogy a következőben is szerepelni fog, kibontva mindazt, ami eddig kérdésekként lebegtek az olvasók fejében. Ám Kenyon szereti húzni az emberek agyát - ezt már a CON kapcsán is észrevettem -, és így könnyen el tudom képzelni, hogy ez sem véletlen. Kisebb utalásokat ugyan kapunk azzal kapcsolatban, hogy épp mivel tölti az idejét, de nekem ez borzasztóan kevés volt, még úgy is, hogy egy nappal korábban fejeztem be az Illusiont.

Nos, lehet, hogy ebben a részben nincsenek eget verő csavarok, és ezer szálon futó cselekmény, engem mégis képes volt lekötni, mivel, mint Kenyon könyvei általában, amint elkezded, olvastatja magát. A világ, amit az írónő megteremtett, képes azonnal magával rántani az olvasót, így még az se feltétlen tűnik fel, ha egy gyengébb kötetről van szó.

U.i.: Igazából csak Nick hiánya miatt vontam le két pontot (igen, ennyire Nick fan vagyok), szóval ezt ne vegyétek komolyan, a könyv abszolút tizes, a Kenyon-rajongóknak kötelező darab lesz - már azoknak, akik esetleg a magyar kiadásra várnak, mert úgy olvassák -.

Kedvenc karakter(ek): Alexion, Danger, Xirena

Gyűlölt karakter(ek): Kyros, Stryker

Pont: 8/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: St. Martin's Press

Év: 2005

Oldalszám: 365

Sorozat: Dark-Hunter (#7)

Sherrilyn Kenyon: Illusion

Miért: Nick Gautier.

Tartalom: Vigyázz, mit kívánsz, még a végén megkapod. Nick Gautier belefáradt már, hogy mindenki a végzetével nyaggatja. Nem ő akart egy démon fia lenni, akinek az a végzete, hogy elpusztítsa a világot. Ehhez képest, ő csak egy átlagos életre vágyik. 

Amikor azonban egy alternatív valóságban ragad, ahol az anyja hozzáment a mentorához, az atlantiszi isten pedig egy mezei számítógép örültre hajaz, kezdi megérteni, hogy minden egyes embernek megvan a maga helye ebben az univerzumban.... Még egy gyűlölt démon fiának is. S, ha mindez nem lenne elég, úgy tűnik, hogy az ereje nem is olyan utálatos dolog, mint azt korábban feltételezte. 

Vélemény: Nemrég, talán valamikor a napokban, Toffyval beszélgettünk, amikor - mint szinte mindig, egyébként - szóba került Kenyon. Meséltem neki, miket tapasztaltam az Illusionben, és a sok bonyodalom miatt megállapítottuk, hogy ez már a Kenyon-szint. Az írónő ugyanis olyannyira szereti összefűzni, majd megbolygatni az általa megalkotott történetszálakat, hogy az már-már elképesztő, holott az alaptörténet, mint talán az a fülszövegből is látszik, egyáltalán nem bonyolult. Ellenben az, amit kihozott belőle... Na az már egészen más tészta. Nem véletlen, hogy több hónapba telt, mire el tudtam olvasni, ugyanis olyan mennyiségű információ van ebben a részben, hogy komolyan meg kellett pihennem, mielőtt folytattam volna. Hiába derül ki sok karakterről egy csomó minden, olyan gyorsasággal történik mindez, hogy szabályosan megfekszi az olvasó gyomrát, ha nincs hozzászokva Kenyon-sebességhez.

Nick az Inferno végén átkerült egy párhuzamos világba, ahol egy teljesen más életet élő Nicholas életébe csöppen bele. Ez az élet pedig olyannyira más, hogy nem akartam elhinni. Kezdjük ott, hogy Nick apja - a fülszöveggel ellentétben - ebben az életben Bubba lett. Ez persze egy remek utalás az előző részre, ahol, mielőtt épp beütött volna a katasztrófa - ami persze mindig a legnagyobb idill közepén szeret lecsapni -, a férfi úgy tervezte, hogy randira hívja Cherise-t. A legtöbb, már általam ismert szereplő teljesen más szerepben tündököl, mint amit már megszokhattam, az sem volt éppen ritka, hogy egy általam hőn szeretett karakter itt negatívan viselkedett. Ez volt, hogy kizökkentett olvasás közben, mert eszembe sem jutott, hogy valaki, akit eddig nagyon szerettem, most egy olyan arcát mutatja, hogy szívem szerint, nemes egyszerűséggel kupán csaptam volna.

Mégis, ezen a téren ért egy hatalmas meglepetés is, méghozzá Adarian személyében. A férfi, mint tudjuk, már nem él, itt azonban kénytelen megjelenni, hogyan segítsen a fiának. Váratlan fordulat, igaz? Hiszen az idősebb Malachait nem olyannak ismertük meg, mint aki egy szalmaszálat is képes lenne keresztbe tenni Nick érdekében, hanem éppen ellenkezőleg. Amivel azonban sikerült kivívnia a szeretetemet, az az, hogy végre megismerhettem a Cherise-hez fűződő kapcsolatának alapját.... Nem is tudom miért, de én remekül bele tudtam élni magam a helyzetébe, főleg, amikor azzal szembesült, hogy a nő, bár nem tudja őt szeretni - ez magánvélemény, de hiszek benne, hogy ha nem erőszakolta volna meg, akkor idővel a lány komoly érzelmeket is táplált volna iránta, ne kérdezzétek miért -, azért gyűlölni sem. Remek példa erre apa és fiú első találkozása, ami bennem abszolút megmaradt. Ahogyan az is, hogy Adarianra milyen mély benyomást tett a tény, hogy a nő, akit szeret, nem dobta el magától a gyermeket, akit nem is akart. Kapcsolatuk nagyon különleges a számomra. Remélem, valamilyen formában később  is találkozhatok majd ezzel a kettőssel.

Azon is meglepődtem, hogy, bár a Nick-re jellemző, szarkasztikus humor folyamatosan jelen van, ezen kívül nem sok nevetnivalót találunk ebben a részben. Ki tudja, talán ez a történet súlyát fémjelzi, vagy azt, hogy Nick lassan, de biztosan a felnőtté válás útjára lép, és egyre közelebb kerül a végzetéhez, ami, ha így folytatja, teljesen más irányt vesz majd, mint ahogyan most tűnik. 

Egy dolgot nagyon sajnálok viszont, méghozzá azt, hogy az a Nick, aki az én kedvencemmel helyet cserélt, nem sok szerephez jut. Pedig engem kifejezetten érdekelt, miként reagált volna Acheron, vagy teszem azt Kyrian felbukkanására. Vagy pusztán arra a tényre, hogy nem emberek veszik körül.

Kedvenc karakter(ek): Nick, Adarian, Savitar

Gyűlölt karakter(ek): Thorn

Pont: 10/10

Alapok: 

Nyelv: angol

Kiadta: St. Martin's Griffin

Év: 2014

Oldalszám: 416

Sorozat: Chronicles of Nick (#5)

Kiera Cass: A herceg

Miért: A Könyvhéten vettem.

Tartalom: Mielőtt America Singert beválasztották a Párválasztóba… Szerelmesek voltak egymásba Aspen Legerrel, a Hatossal… Maxon hercegnek pedig egy másik lány volt a választottja… (Ciceró)

Vélemény: Amikor elkezdtem olvasni ezt a novellát, nem hittem volna, hogy lesz miről írnom ezzel kapcsolatban. Ugyanis a valódi célom csak annyi volt, hogy belekóstoljak a Kiera Cass által bemutatott világba. Ki akartam deríteni, hogy vajon érdekelhet-e majd ez a sorozat a későbbiekben, ha már lesz rá időm, s nem csak puszta pénzkidobásként jegyzem majd...És azt kell mondanom, már ez a rövid előzménynovella is abszolút meggyőzött. 

A stílusának köszönheti elsősorban azt, hogy gyakorlatilag azonnal megtetszett a történet. Nagyon lendületesen és gördülékenyen fogalmaz az írónő, és annak ellenére, hogy a férfi főszereplőnk szemszögéből mutatja be az eseményeket - ha jól sejtem olyanokat is, amelyeket majd a Párválasztóban is viszont láthatok -, de olyan természetességgel, hogy egy pillanatig sem éreztem erőltetettnek. Még azt is el tudtam volna képzelni, hogy valójában ez a történet pattant ki először a fejéből, és erre építette az egész regényciklusát, függetlenül attól, hogy ez valószínűleg nem igaz.

Tény és való, hogy annak ellenére, hogy egy 0,5-ös kötetről beszélünk, az írónő érezhetően arra alapozott, hogy aki a kezébe veszi ezt a pár oldalas szösszenetet, pontosan ismeri a világ felépítését, valamint a karaktereket, így nem pazarolja el az idejét arra, hogy ezeket bemutassa nekünk. Olyannyira nem, hogy számomra a legkevésbé sem derült ki, vagyon hogyan nézhet Maxon, akinek a szemszögéből megismerhettem a történet elejét. Még nem értem, mit jelent, ha valaki Ötös, Hatos, vagy ehhez hasonló. Az érződik, hogy nagyon komplex világot épített fel Cass, noha az egész történet - eddigi tapasztalataim alapján - gyakorlatilag zárt helyen, a palotában játszódik. Csak apró félszavakban utal arra, hogy az események nem csak a négy fal között, hanem azon kívül is nagyban zajlanak éppen és biztosra veszem, hogy a sorozatban ez is szépen ki van bontva, így már most várom, hogy megismerkedhessek a háttértörténet egészével.

Ahogy olvastam, egy régi tévéműsor jutott eszembe erről a történetről, amit még gyerekkoromban vetítettek. Azt hiszem Nagy Ő volt a címe, vagy valami hasonló, mindenesetre olyan érzésem volt, mintha azt ültették volna át egy disztópikus környezetbe, és ez a formula szerintem meglepően jól működik, még ha nem is igazán értem egyelőre, hogy miért is alakult ki a királyi udvarban az a szokás, hogy a sarjaik direkt módon rangon alul házasodnak, ahelyett, hogy, ahogyan az régen is szokásban volt, más királyságokkal igyekezzenek dinasztikus kapcsolatokat kialakítani. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezzel kapcsolatban van egy egészen frappáns utalás a novellában, méghozzá Daphné hercegnő személyének köszönhetően, bár számomra ő más szempontból érdekes. Jobban mondva nem is a karaktere maga, inkább a probléma, amit felvet. Régen volt rá ugyanis példa, hogy azon kaptam magam, amint egy olyan egyszerű kérdésen gondolkozom, hogy vajon mit jelent szerelmesnek lenni... És arra kellett rájönnöm, hogy alighanem minden ember mást válaszolna erre a kérdésre, de az is lehet, hogy sokan nem is tudnák szavakba önteni. Vajon mikortól számít a puszta vonzalom szerelemnek? Hány olyan pozitív viselkedési formát tudnánk felsorolni, ami miatt úgy érezhetjük, a másik érdeklődik irántunk? Vagy éppenséggel mi őiránta.   

Mindezek tükrében azt kell mondanom, hogy már alig várom, hogy behozzam az olvasási lemaradásaimat, és elkezdhessem ezt a sorozatot is. Van egy olyan érzésem, hogy nem fogok csalódni.

Kedvenc karakter(ek): Maxon, America

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 10/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította: Gázsity Mila

Kiadta: GABO Kiadó

Év: 2014

Oldalszám: 104

Sorozat. The Selection (#0.5)

Blogturné #12 - Kevin Hearne: Elkalapálva

Miért: Bírom Atticust.

Tartalom: A Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából hazánkban is megjelent Kevin Hearne Hammered - Elkalapálva című regénye, a Vas Druida krónikái sorozat harmadik része. Ennek örömére a Blogturné Klub három druida tanítványa egy blogturné keretein belül bemutatja Atticus izgalmas kalandját, mely ezúttal egészen Asgardig nyúlik!

2014. július 14-től minden harmadnap, vagyis a Hold, Thor és a Nap napján egy-egy blogger teszi közzé a véleményét a könyvről, illetve rengeteg, a történethez kapcsolódó érdekességgel is találkozhattok majd, ha velünk tartotok. Érdemes követni a turnét, ugyanis nem csak plusz információkat tudhattok meg a könyvről és szereplőiről, de ahogyan az lenni szokott, nyerhettek is!

A norvég mennydörgésisten rosszabb minden kötekedő rohadéknál – ő ugyanis életek ezreit tette tönkre, és ugyanennyi ártatlannal végzett. A viking vámpír, Leif Helgarson több évszázad után elérkezettnek látja az időt, hogy bosszút álljon rajta, de a norvég lidércnyomásba csak barátja, Atticus O'Sullivan, az utolsó druida segítségével juthat el. Atticus első számú túlélési stratégiája a következő volt: a lehető legnagyobb ívben kerüld el a villámokat dobáló ürgét!. De Atticus hazai pályáján sem túl rózsás a helyzet: vámpírháború közeleg, a magukat Isten Kalapácsainak nevező orosz démonvadászok pedig egyre többen lesznek. Atticus és Leif egy vérfarkas társaságában minden figyelmeztetés és várható következmény ellenére elindulnak Asgardba, a norvég panteon síkjára, ahol kommandójuk kiegészül egy varázslóval, egy orosz mennydörgésistennel és egy kínai vándorral. És megindul a felejthetetlen harc a valkűrök, a feldühödött istenek és a mennydörgésisten ellen. (Könyvmolyképző)

Vélemény: Már megszoktam, hogy Atticus történetében rengeteg szálon fut a cselekmény, ezért most meglepve tapasztaltam, hogy ezúttal sokkal célirányosabban zajlott a cselekmény. Nem volt annyi utalgatás később várható eseményekre, vagy ehhez hasonlókra, inkább Thor és Leif konfliktusa állt a középpontban, persze elsősorban a druida szemszögéből bemutatva - ez szerintem egy különösen érdekes ízt adott ennek az egész történetnek.

A humora még mindig zseniális, rengeteget nevettem olvasás közben. Ezt pedig nem csak a már sokat emlegetett főszereplőnknek köszönhető, hanem a mellékszereplőknek is. Ezek közül az egyik kedvencem Rattatosk volt, ami egy mókus. Annak mondjuk hatalmas, de akkor is, csak egy mókus. Mégis, annyira szerethető, vicces és aranyos karakter volt, hogy egy igazi kis színfoltot jelentett a regény elején, ami, a vicces beszólások ellenére, sokkal komolyabb hangvételű volt egyébként, mint az előző két rész. Számomra ez abszolút pozitívum, ugyanis arról tanúskodik, hogy nem csak a poénok miatt olvastathatja magát egy olyan környezetben játszódó könyv, mint az Elkalapálva, hanem azért is, mert tud mondani valamit az olvasójának.

A múltkor megemlítettem Szűz Mária rövid intermezzoját az Elátkozva című kötetben, így most, értelemszerűen nem tudok elmenni a fia, Jézus megjelenése mellett sem. Egyenesen rajongtam azért, hogy a Megváltó egy afroamerikai fickó képében jelent meg a földön, mert ezzel is azt támasztotta alá, hogy az a bizonyos XIX-XX. században elterjedt képi ábrázolás, ami egy szőke hajú és kék szemű férfi képében jeleníti meg őt, az nem felel meg a valóságnak. A fehér ember szemével remek marketingfogás - bocsánat, de erre nem tudok jobb kifejezesét mondani per pillanat -, azonban nem reális. És ezt Hearne rövid jelenete is remekül kihangsúlyozta. Lehet, hogy másnak ez nem jelent majd semmifél pluszt, én azonban rajongtam ezért a kis részletért. Ja, és egyébként Jézus úgy viselkedik, mint egy teljesen átlagos ember, még arra is vetemedik, hogy akár alkoholhoz nyúljon, és nem is kevéshez. Ez nagyon emberségessé, és valahol szerethetővé is teszi a karakterét, mert azt bizonyítja, hogy hiába Isten fia, mégis van egy igazán emberi oldala, amit nem fél megmutatni.

Ami számomra a leginkább emlékezetes maradt ebben a részben, az az, hogy nem csak egy nagy történettel találkozhattunk, amit természetesen Atticus szemszögéből látunk, hanem egy ponton több kisebb mini-történet is felbukkan, amelyből más szereplőket is sokkal jobban megismerhetünk, mint korábban. Ott van például Leif, a vámpír, akiről eddig csak annyi tudomásom volt, hogy ő Arizona legerősebb vámpírja, és mindenféleképpen a sírba akarja tenni Thort, a villámistent. Ám csak ennyit, és nem többet. A motivációjáról nem tudtunk meg semmit, egészen mostanáig. A történetének köszönhetően azonban végre ez is világossá vált a számomra, s mivel még el is tudtam gondolkodni rajta, ezért sok jó pontot érdemelt. Ezek után bízom benne, hogy idővel több más karakter is ehhez hasonló kibontást kap majd.

Arra is rengeteg utalást találhatunk ebben a részben, hogy a tetteinknek következménye van, és ez egy olyan tanulság egyébként, amit érdemes a magunkévá tenni, hiába tűnik hatalmas közhelynek. Hiszen ha teszünk valamit, az kivált egy reakciót másokból, és ennek következményét, legyen az jó, vagy rossz, akkor is a saját bőrünkön fogjuk megtapasztalni.

Kedvenc karakter(ek): Atticus, Jézus, Oberon

Gyűlült karakter(ek): Thor

Pont: 10/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította: Acsai Roland

Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó

Év: 2014

Oldalszám: 310

Sorozat: The Iron Druid (#3)

Résztvevő blogok listája: 

07.14. - Angelika blogja

07.17. - CBooks

07.20. - Dreamworld

 

Nyereményjáték: 

Atticus egy korábbi ígérete miatt arra kényszerült, hogy betörjön Asgardba, és ellopjon egy aranyalmát Iduntól. Ám ahhoz, hogy bejusson, meg kellett másznia Yggdrasilt, a Világfát. Több ezer éves druidaként azonban hiába rendelkezett igen komoly ismeretekkel a kőrisfáról, ő sem ismerte az összes járatot.
Szerencséjére akadt egy segítője… csakhogy a dolgok kicsit másképp alakultak, mint azt tervezte, és jóakarója holtan végezte… Így hát ha egyszer úgy döntenétek, hogy Ti magatok is az örök fiatalságra vágytok, nem árt, ha már most feltérképezitek Yggdrasilt!

Tartsatok velünk, és az Edda versekhez hasonló segítségek alapján, találjátok ki milyen helyeket vagy lényeket rejthetnek az egyes számok.

A Nornák legyenek veletek! 

Yggdrasil kőrisfáján,

Fentfogú (6), a mókus

fel-le futkos, iramlik.

A bal oldali gyökéren haladva

köd-világba (7),

s sötét manók (8) otthonába

botlik.

Ám ha jobb oldalon kúszik-mászik,

vendéglátóivá

tűz- (10) és fagyóriások (9) lesznek.

a Rafflecopter giveaway

Blogturné #11 - Joss Stirling: Storm és Stone

Miért: Blogturné.

Tartalom: A Manó Könyvek jóvoltából hazánkban is megjelent Joss Stirling - a Lélektársak sorozat szerzője - legújabb regénye, a Storm és Stone. Ennek örömére a Blogturné Klub tizenegy bloggere egy blogturné keretein belül bemutatja Raven izgalmas kalandját!

2014. július 3-tól mindennap egy-egy blogger teszi közzé a véleményét a könyvről, illetve rengeteg, a történethez kapcsolódó érdekességgel is találkozhattok majd, ha velünk tartotok. Érdemes követni a turnét, ugyanis nem csak plusz információkat tudhattok meg a könyvről és szereplőiről, de ahogyan az lenni szokott, nyerhettek is!

Az előkelő bentlakásos iskola borostyánnal borított falai között korrupció, botrány és egy összeesküvés baljós hálózata rejtőzik.

Az Amerikából jött Raven Stone-nak feltűnik, hogy valami nagyon nem stimmel. Először is ott vannak a titokzatos eltűnések. Aztán a tanárok hazugságai.

És most pedig a halálos fenyegetések…

A nyugtalanító történéseket csak tovább bonyolítja a rejtélyes Kieran Storm feltűnése, akinek nemcsak az agya penge, de a teste is döglesztő.

Raven érzi, hogy beleszeret a fiúba, de megbízhat olyasvalakiben, akiről szinte semmit sem tud? (Manó Könyvek)

Vélemény: Így a kezdet kezdetén egy igen komoly negatívumot tudnék kiemelni ezzel a könyvvel kapcsolatban, ami nem az írónő hibája, ez pedig a magyar fordítás. Mivel a blogturnék miatt az utóbbi időben nagyon sokat olvasok magyarul, nem igazán szoktam a fordításra figyelni - észre se venném, szerintem, ha annyira rossz lenne -, de most még nekem is szemet szúrt, hogy ebben a kötetben ez nem sikerült valami jól. Sok olyan mondat volt benne, ami számomra abszolút magyartalannak hatott. Persze, nem mindig volt ilyen érzésem, de amikor igen, akkor néhány percre félretettem, és inkább valami mással foglalkoztam.

Nos, nem tudom, a többiek hogy voltak vele, de engem egy mozzanat fogott meg igazán ebben a történetben, az pedig Raven és az iskolatársai kapcsolata. Eddig nem sok olyan könyvhöz volt szerencsém sajnos, ami a bullying fogalmával foglalkozik - még ma sem tudom, hogy ennek a szónak mi lehet a magyar megfelelője, de én leginkább iskolai zaklatásként tudnám bemutatni -. Amikor elkezdtem olvasni, eszembe sem jutott, hogy egy ilyen, alapvetően a detektívkedésre épülő YA-regényben, ahol elvileg egyáltalán nem ezen van a hangsúly, ekkora teret kap majd ez a téma. Ehhez képest nagyon sok olyan jelenetet kapunk, amelyek bemutatják, hogy mennyire ellenségesen állnak a gazdag szülők csemetéi Ravenhez, aki ösztöndíjasként került az iskola falai közé.
A két főszereplővel nem voltak különösebb problémáim, sőt, külön értékeltem, hogy Raven egzotikusabb származású főhősnőre sikeredett, igaz, ennek viszonylag kevés jelét látjuk a könyvben - de példának okáért a borítón is megjelenik -. Ráadásul, mint arról korábban is volt szó, ő aztán rengeteg pofont kapott már az élettől ebben az iskolában, ennek ellenére nem adta fel, még akkor sem, amikor más már sírva csomagolt volna, és ezt szerettem benne egyébként.
Viszont Kieran... Nem tudom, ki, hogy lesz vele, de engem nem igazán fogott meg. Persze az alapvető szimpátia megvolt a részemről is, mivel mégis csak egy művelt karakterről beszélünk - ami egyébként nekem nagy gyengém -, de valahogy mégsem éreztem azt, hogy "Úristen, kell nekem!".
Talán azért van ez, mert nekem már megvan az ideálom, ha az ilyen kém-detektívfélékről van szó.  Tizenkét-három éves lehettem, amikor olvastam Anthony Horowitztól Az első bevetés című könyvet, és nekem azóta Alex Rider az abszolút kedvencem. Ennek talán az volt az egyik oka, hogy Alex nagyon érett a korához képest, már talán túlságosan is - ebben például abszolút hasonlítanak Kieran-nal. Csak, míg egyiküket egy cég képezte ki arra, ami később a hivatásukká vált, addig ez Alex esetében a nagybátyja közreműködésének volt köszönhető. Az MI6 pedig csak learatta a babérokat. Egyébként a történet alapkoncepciója nagyon hasonlít a sorozat Veszélyes iskola című részére, ahol szintén egy bentlakásos iskolában történnek ehhez nagyon hasonló esetek, de ott a tényleges történet, majd az ügy megoldása teljesen más jellegű.
A történet vége igen kiszámítható, szinte már a rejtély felgöngyölítése közben sejteni lehet, mire megy ki az egész cselekmény, ez azonban kétlem, hogy mindenkit zavarna.  A humor nem rossz, Joe karakterén nagyon jókat lehet derülni. Mégis, összességében ez a könyv nem ad olyan komoly élmény. Egy könnyed, nyári kikapcsolódásnak oké, de többet nem érdemes várni tőle.

Kedvenc karakter(ek): Raven, Joe

Gyűlölt karakter(ek): Hedda, Gina

Pont: 6/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Kiss Enikő Hajna

Kiadta: Manó Könyvek Kiadó

Év: 2014

Oldalszám: 328

Sorozat: -

Résztvevő blogok listája: 

07.03. - MFKata gondolatai

07.04. - Kelly Lupi olvas

07.05. - Roni olvas   

07.06. - Könyvszeretet 

07.07. - Zakkant olvas   

07.08. - Insane Life

07.09. - Nem harap a...

07.10. - CBooks

07.11. - Deszy könyvajánlója

07.12. - Dreamworld

07.13. - Media Addict

Nyereményjáték:

Mostani játékunk során a nyomozásé lesz a főszerep! Ha velünk tartotok, Ti magatok is vérbeli detektívekké válhattok, ráadásul 2 szerencsés játékos gazdagabb lehet egy Storm és Stone könyvvel is.

Egy bűnöző menekülés közben elhullajtott néhány aktát, melyen híres könyves és filmes detektívek, ügynökök, kémek és nyomozók legfőbb ismertetői szerepelnek. Derítsétek ki, hogy kiket rejthetnek a leírások, majd ha már mindet megtaláltátok, azok segítségével rakjátok össze a bűnöző nevét, hogy minél előbb elkaphassuk őt.

Feladat:

1. Lájkoljátok a Manó Könyvek és a Blogturné Klub facebook oldalát.
2. Találjátok ki, kiket rejtenek a leírások, és a neveket írjátok be a rafflecopter megfelelő mezőjébe. (Mindegyik mező kitöltése kötelező!)
3. Töltsétek ki a közös blogon található keresztrejtvényt, hogy a pirossal jelölt fősor kiadja a bűnöző nevét. Ezt a nevet pedig írjátok be a rafflecopter erre kijelölt mezőjébe. (Kötelező!)
4. A hiányzó betűket a közös blogon keressétek.

Nyomozásra fel!

a Rafflecopter giveaway

Jus Accardo: Érintés

Miért: Már régóta terveztem.

Tartalom: Mikor egy idegen fiú száguld le a patak melletti töltésen, és épp a lába előtt ér földet, a tizenhét éves adrenalinfüggő Deznee Cross úgy dönt, kihasználja a lehetőséget, hogy felbosszantsa apját, ezért hazaviszi a titokzatos, jóképű, jégkék szemű srácot. De valami nem stimmel Kale-lel. Dez cipőjét hordja a zuhany alatt, lenyűgözik az olyan tárgyak, mint egy DVD, vagy egy váza, és mintha attól tartana, hogy a lány egy érintésétől elporladna. De egyszer csak megjelenik Dez apja, fegyverrel a kezében, és jóval többet tud Kale-ről, mint kellene. Dez rájön, hogy sokkal több van a fiúban – és az apja „ügyvédi irodája" is más – mint az elsőre látszott. Kale a Denazen részvénytársaság rabja volt – egy szervezeté, amely összegyűjtötte a „különleges" gyerekeket, akiket csak a Hatosnak neveznek, hogy fegyverként használja őket, egy egész életen át. Á, igen, és az érintése? Az halálos. Dez és Kale mindenre elszántan csatlakozik a Hatoshoz, hogy legyőzzék a Denazent, mielőtt azok kapják el őket és Dez apja rájön a legnagyobb titokra. A titokra, melyet Dez egész életében meg akart óvni. A titokra, melyért Kale ölne, hogy megóvja. (Könyvmolyképző)

Vélemény: Igazából csak sajnálni tudom, hogy ilyen sokáig halogattam ezt a könyvet, ugyanis, amint elkezdtem olvasni, rá kellett jönnöm, hogy olyan, mintha egyenesen nekem írták volna. Mindig is bírtam a nagyszájú, nem éppen félénk főhősöket - nemtől függetlenül -, és Deznee Crossról maximálisan elmondható, hogy pont ez a fajta karakter. Nem riad meg a saját árnyékától, és az, hogy a kedvenc passziója, hogy kihúzza az apjánál azt a bizonyos gyufát, azonnal megszerettette velem. Jó a stílusa, és úgy egyáltalán, a vagányságával azonnal belopja magát az ember szívébe. Ugyanakkor az is megmutatkozik, hogy bizony, Deznee is emberből van, neki is lehetnek gyengébb pillanatai, amikor a lehető legmélyebbről kell erőt merítenie a folytatáshoz. Mégis, róla például egyáltalán nem volt nehéz elképzelnem, hogy tényleg a hecc kedvéért képes volt hazavinni Kale-t. Hát igen, Kale... 

Azt hiszem, most már értem, miért tartozik a népszerű könyves pasi karakterek közé, bár be kell vallanom, hogy engem nem a külső leírása küldött padlóra - függetlenül attól, hogy nagyon is jól nézett ki a fejemben -, hanem sokkal inkább a viselkedése. Az a gyermeki ártatlanság, amivel képes rácsodálkozni a világ számunkra teljesen természetes dolgaira, egyből megdobogtatja az ember szívét, még akkor is, ha a lelkünk mélyén tudjuk, hogy valójában egy gyilkosról beszélünk. És igen, én is tisztában vagyok vele, hogy Kale nem szabad akaratából tette, amit tett, de ettől függetlenül mégis az, ami. És erről az írónő sem feledkezik el, rengeteg apró utalással célozgat rá az olvasónál, hogy a fiú akármennyire is vonzó, meg ehhez hasonlók, akkor sem egy ma született bárány. Ezt pedig egyenesen imádtam ebben a könyvben. Ugyanakkor nagyon kíváncsi leszek, hogy később mivel tudják majd megmagyarázni a Dez és Kale között kialakult kapcsolatot, és itt most nem a szerelemre gondolok, hanem a fiú képességére, amire Deznee egyáltalán nem úgy reagál, mint kellene.
Még egy pozitívum a többi mellett: a rengeteg rejtély. Valahogy semmi sem teljesen egyértelmű a cselekményben, mindig vannak kiskapuk, és persze csapdák is, amiket vagy észrevesz az ember, vagy nem. Rengeteg akciódús, és be kell vallanom, kiszámíthatatlan jelenetet kapunk már az első részben is, éppen ezért kíváncsian várom, mi lesz majd a folytatásokban, mert egy trilógia, ami ilyen erős kezdéssel indít, az én szememben már csak jó lehet.
Érdekes módon, bár nem voltam kibékülve a negatív karakterekkel, mégis, félig-meddig meg tudtam őket érteni... Kivéve Marshall Cross-t. Az az ember szerintem egy fanatikus nem normális görény. Aki gyakorlatilag csak a saját önző céljaiból vállal egy gyereket, akit aztán igazándiból nem is nevel, csak hagyja, hogy élje világát, az számomra nem ember. És félreértés ne essék, ha Cross olyan erősen fogta volna Dez-t, nyilván nem az a hősnő lett volna belőle, akit bírok, de egyszerűen ennek a pasinak a nemtörődömségétől a fejemet a falba tudnám verni. Bizonyos értelemben ő a megtestesült rossz szülő. Csak a Denazen és persze a bujkáló Hatosok üldözése adja élete értelmét - természetesen más nem is nagyon érdekli -, ami már alapvetően is gyomorfogató. Bárkit képes átvágni a palánkon, ha az a saját önös érdekeit szolgálja. Nincs benne könyörületesség, semmi. Szívem szerint egy péklapáttal verném agyon. Bízom benne, hogy nem éli meg a sorozat végét.
Egy nagyon jó stílusban megírt könyv, ami gyakorlatilag már az első pillanattól kezdve leköti az olvasóját, és éppen ezért remek kikapcsolódást nyújt igazából bármikor.

Kedvenc karakter(ek): Deznee, Kale,

Gyűlölt karakter(ek): Marshall Cross

Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította: Lánc Brigitta

Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó

Év: 2013

Oldalszám: 366

Sorozat: Denazen (#1)

Patrick Ness: Kés a Zajban

Miért: Egy barátomtól kaptam kölcsön.

Tartalom: Megdöbbentően eredeti, izgalmas, különleges könyv a felnőtté válás veszélyes útjairól. Todd Hewitt az utolsó fiú Prentissvárosban, ahol állandó, nyomasztó zajban mindenki hallja a többi ember gondolatát is. Nincsenek titkok. De Todd váratlanul tökéletes Csöndre bukkan. Hazudtak neki, menekülnie kell. (Vivandra)

Vélemény: Mivel ez már a harmadik Patrick Ness könyvem idén, amikor elkezdtem olvasni, már volt egy kép a fejemben azzal kapcsolatban, hogy mire számíthatok tőle. Ám, mint mindig, most is sikerült rám cáfolnia. Úgy, ahogyan a Szólít a szörny sem hasonlított a Soha nincs vége-re, úgy a Chaos Walking-trilógia első része is elüt tőlük.

Már maga az E/1 személy is az újdonság erejével hatott nekem, bár nem ezzel okozta a legnagyobb meglepetést, hanem a stílusával. Olyan szófordulatok, és magyartalan kifejezések vannak benne, hogy megkérdeztem azt a barátomat, akitől végül is sikerült kölcsönkapnom ezt a kötetet, hogy most én vagyok a hülye, vagy ennyire rossz a fordítás? Mint kiderült, egyik sem. Ez a történet eredetileg is ilyen, és ha az ember végre elmerül a történet világában, már nem nehéz rájönni, miért ebben a stílusban íródott.

Az Újvilág, ahol Ness könyve játszódik, kezdetben annyira zavaros - hála a szabadon rohangáló gondolatoknak, amiknek egyszerűen nem lehet gátat szabni -, hogy egy idő után már mi sem csodálkozunk azon, hogy Todd néhol számunkra zavaróan fogalmaz, sőt, alkalomadtán direkt módon ki is szól a könyvből, hogy tudjuk, nekünk meséli a történetét. Számomra ez abszolút izgalmassá tette az olvasást, s meg is adta azt a komor hangulatot, ami nem enged el akkor sem, ha már befejezted a regényt.
Többször is azon kaptam magam, hogy elgondolkoztam, vajon én képes lennék-e egy ilyen világban élni, ahol ennyire sok Zaj van? A könyvben több utalás is van rá, hogy mennyire nehéz ezzel a problémával együtt létezni. Hiszen, ha halljuk a másik gondolatait, akkor elméletileg nem léteznek titkok... Ami egyszer előny, máskor viszont hatalmas hátrány is lehet. 
Azt már a Soha nincs végében is megszokhattam, hogy az író imádja csavarokkal teletűzdelni a regényeit, ráadásul olyanokkal, amiket a legkevésbé sem várnál. Újra és újra képes megdöbbenteni, olyannyira, hogy én például többször is majdnem eldobtam a könyvet, de éppen ez volt benne a jó, hiszen egy pillanatig sem untam. Ugyanakkor engem is meglepett, hogy a regényben van egy visszatérő elem, ami itt a legkevésbé sem zavart - jobban mondva igen, de nem abban az értelemben, hogy "Jaj, már megint ugyanaz történik." -, mivel ez az elem idővel egy saját, önálló történetszállal bír ebben a regényben, és megvan a maga jelentősége.
A karakterek igen szélsőséges érzelmeket váltottak ki belőlem. Egytől-egyig annyira sarkítottak voltak, hogy csak vagy nagyon szeretni, vagy tiszta szívből utálni tudtam őket. Ettől néha olyan érzésem támadt, mintha egy gyerekmesét olvastam volna éppen, pedig ez egyáltalán nem igaz. Lehet ugyan, hogy a főszereplő egy gyerek, de a helyzetek, amiket meg kell oldania, egy meglett emberen is komoly fogást találnának, szerintem. És itt nem csak arról van szó, hogy meg kell védenie magát, és másokat is, hanem arról is, hogy a regény folyamán olyan komoly lelki terhek rakódnak Todd vállára, amikkel neki egyedül kell megbirkóznia. Én ezt tartom egyébként Ness egyik legnagyobb erősségének: nem fél terhelni a karaktereit, és attól sem riad vissza, hogy adott esetben úgy irtsa őket, mint más a szúnyogokat. Éppen ezért mindig mindenért és mindenkiért lehet, és kell is aggódni.  
Egy nagyon elgondolkodtató, megrázó, és mély nyomot hagyó könyv, ami azonnal rabul ejti az olvasóját. Én csak ajánlani tudom.
 

Kedvenc karakter(ek): Todd, Ben, Viola

Gyűlölt karakter(ek): Mesterpolgár Ifjú Prentiss, Aaron

Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította:Hotya Hajnalka

Kiadta: Vivandra Kiadó

Év: 2010

Oldalszám: 460

Sorozat: Chaos Walking (#1)