Sherrilyn Kenyon: Sins of the Night

Miért: Szeretem Kenyon könyveit.

Tartalom: A Sötét-Vadászok világában van három szabály, amit tilos megszegni. Ne bántsd az embereket. Ne igyál vért. Soha ne ess szerelembe! Ám időről-időre egy Sötét Vadász azt hiszi, hogy a törtvény felett áll... Ekkor idéznek meg engem. Hogy ki vagyok? A legnagyobb félelmük. Lépj át azon a vonalon, és a haragommal találod magad szemben. Senki sem érinthet meg. Senki sem árthat nekem.
Legalábbis ezt hittem, amíg meg nem ismertem meg azt a Sötét Vadász nőt, akit Dangernek hívnak - ez pedig nem csak a neve, hanem a módja is annak, ahogyan az életét éli -. Egyáltalán nem bízik bennem. És ki hibáztathatná ezért? Csak ő tudja, hogy azért érkeztem, hogy ítéletet mondjak a barátai felett. Mégis, ő a kulcs, ami segíthet megmenteni néhányukat.

Vélemény: Azt hiszem, itt látszik meg igazán, hogy nyári szünetem van. Ez már a negyedik kritikám négy nap alatt, ami ha engem kérdeztek, nem rossz teljesítmény. Noha dolgozom, mégis, most végre van időm olvasni, így befejezhetek több olyan könyvet is, amit korábban csak elkezdeni volt lehetőségem. Ez a kötet is ilyen volt. Szóval nagyon örülök, hogy sikerült sort kerítenem rá.

Mindvégig olyan érzésem volt olvasás közben, mintha egy átvezető részt lapozgatnék, ami semmi más célt nem szolgál, minthogy hidat képezzen a vége miatt engem maximálisan letaglózó hetedik, és a későbbi, kilencedik kötet között. Köszönhető ez annak, hogy az eddigiekkel ellentétben, szokatlanul kevés szálat mozgat egyszerre az írónő - úgy hármat, vagy négyet -, és emiatt a cselekmény sokkal lineárisabban és egyértelműbben halad előre. Nem igazán találkozunk utalásokkal a későbbiekre vonatkozóan, holott Kenyonnál ez abszolút megszokott. Itt azonban szinte csak Alexion-nal, Danger-rel és Kyros-szal foglalkozik, ami persze nem rossz, csak elüt az eddigiektől. 

A hangulata is ezerszer komolyabb, mint eddig bármelyik részé, gyakorlatilag egyetlen viccesebb momentumot se nagyon tudok felemlegetni - kivéve az epilógust, ami azonban számomra inkább végtelenül szomorú volt, mint vidám -. Bár ez talán annak is köszönhető, hogy Alexion maga is elképesztően komoly egyébként. Bár a kezdetektől fogva elismeri, hogy vonzónak tartja Dangert, a regény felének el kellett telnie, mire hajlandó lett közelebb engednie magához a nőt. Ez a lassú romantika nekem mindig is tetszik, így ez itt sem volt másként. Ugyanakkor egy dolgot nem értettem Alexion-nal kapcsolatban: az életét miért a regény legvégén, egy külön fejezetben ismerhettük meg pontosan, s nem az elmondása, vagy épp visszaemlékezései alapján, ahogyan azt már korábban megszokhattuk? Ki tudja, lehet, hogy ez csak engem érdekel.

Míg Acheron segítőjéről ilyen formában tudunk meg dolgokat, addig például Danger karaktere nem lett olyan mélységig bemutatva, mint vártam volna. Többször is elhangzik ugyan, hogy miért nem bízik a férfiakban, mégis, én személy szerint egy sokkal részletesebb beszámolóra számítottam ezzel kapcsolatban.

Azt sajnálom a legjobban, hogy Nick nem szerepel ebben a részben, ami, tudva, hogy mi történt vele Valerius kötetében, engem váratlanul ért. Azt hittem, ha valaki ilyen monumentális jeleneteket kap egy olyan DH-részben, ami nem is róla szól, mint Nicholas Gautier, akkor az az alap, hogy a következőben is szerepelni fog, kibontva mindazt, ami eddig kérdésekként lebegtek az olvasók fejében. Ám Kenyon szereti húzni az emberek agyát - ezt már a CON kapcsán is észrevettem -, és így könnyen el tudom képzelni, hogy ez sem véletlen. Kisebb utalásokat ugyan kapunk azzal kapcsolatban, hogy épp mivel tölti az idejét, de nekem ez borzasztóan kevés volt, még úgy is, hogy egy nappal korábban fejeztem be az Illusiont.

Nos, lehet, hogy ebben a részben nincsenek eget verő csavarok, és ezer szálon futó cselekmény, engem mégis képes volt lekötni, mivel, mint Kenyon könyvei általában, amint elkezded, olvastatja magát. A világ, amit az írónő megteremtett, képes azonnal magával rántani az olvasót, így még az se feltétlen tűnik fel, ha egy gyengébb kötetről van szó.

U.i.: Igazából csak Nick hiánya miatt vontam le két pontot (igen, ennyire Nick fan vagyok), szóval ezt ne vegyétek komolyan, a könyv abszolút tizes, a Kenyon-rajongóknak kötelező darab lesz - már azoknak, akik esetleg a magyar kiadásra várnak, mert úgy olvassák -.

Kedvenc karakter(ek): Alexion, Danger, Xirena

Gyűlölt karakter(ek): Kyros, Stryker

Pont: 8/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: St. Martin's Press

Év: 2005

Oldalszám: 365

Sorozat: Dark-Hunter (#7)