Miért: Egy barátomtól kaptam kölcsön.
Tartalom: Megdöbbentően eredeti, izgalmas, különleges könyv a felnőtté válás
veszélyes útjairól. Todd Hewitt az utolsó fiú Prentissvárosban, ahol
állandó, nyomasztó zajban mindenki hallja a többi ember gondolatát is.
Nincsenek titkok. De Todd váratlanul tökéletes Csöndre bukkan. Hazudtak
neki, menekülnie kell. (Vivandra)
Vélemény: Mivel ez már a harmadik Patrick Ness könyvem idén, amikor elkezdtem olvasni, már volt egy kép a fejemben azzal kapcsolatban, hogy mire számíthatok tőle. Ám, mint mindig, most is sikerült rám cáfolnia. Úgy, ahogyan a Szólít a szörny sem hasonlított a Soha nincs vége-re, úgy a Chaos Walking-trilógia első része is elüt tőlük.
Már maga az E/1 személy is az újdonság erejével hatott nekem, bár nem ezzel okozta a legnagyobb meglepetést, hanem a stílusával. Olyan szófordulatok, és magyartalan kifejezések vannak benne, hogy megkérdeztem azt a barátomat, akitől végül is sikerült kölcsönkapnom ezt a kötetet, hogy most én vagyok a hülye, vagy ennyire rossz a fordítás? Mint kiderült, egyik sem. Ez a történet eredetileg is ilyen, és ha az ember végre elmerül a történet világában, már nem nehéz rájönni, miért ebben a stílusban íródott.
Az Újvilág, ahol Ness könyve játszódik, kezdetben annyira zavaros - hála a szabadon rohangáló gondolatoknak, amiknek egyszerűen nem lehet gátat szabni -, hogy egy idő után már mi sem csodálkozunk azon, hogy Todd néhol számunkra zavaróan fogalmaz, sőt, alkalomadtán direkt módon ki is szól a könyvből, hogy tudjuk, nekünk meséli a történetét. Számomra ez abszolút izgalmassá tette az olvasást, s meg is adta azt a komor hangulatot, ami nem enged el akkor sem, ha már befejezted a regényt.
Többször is azon kaptam magam, hogy elgondolkoztam, vajon én képes lennék-e egy ilyen világban élni, ahol ennyire sok Zaj van? A könyvben több utalás is van rá, hogy mennyire nehéz ezzel a problémával együtt létezni. Hiszen, ha halljuk a másik gondolatait, akkor elméletileg nem léteznek titkok... Ami egyszer előny, máskor viszont hatalmas hátrány is lehet.
Azt már a Soha nincs végében is megszokhattam, hogy az író imádja csavarokkal teletűzdelni a regényeit, ráadásul olyanokkal, amiket a legkevésbé sem várnál. Újra és újra képes megdöbbenteni, olyannyira, hogy én például többször is majdnem eldobtam a könyvet, de éppen ez volt benne a jó, hiszen egy pillanatig sem untam. Ugyanakkor engem is meglepett, hogy a regényben van egy visszatérő elem, ami itt a legkevésbé sem zavart - jobban mondva igen, de nem abban az értelemben, hogy "Jaj, már megint ugyanaz történik." -, mivel ez az elem idővel egy saját, önálló történetszállal bír ebben a regényben, és megvan a maga jelentősége.
A karakterek igen szélsőséges érzelmeket váltottak ki belőlem. Egytől-egyig annyira sarkítottak voltak, hogy csak vagy nagyon szeretni, vagy tiszta szívből utálni tudtam őket. Ettől néha olyan érzésem támadt, mintha egy gyerekmesét olvastam volna éppen, pedig ez egyáltalán nem igaz. Lehet ugyan, hogy a főszereplő egy gyerek, de a helyzetek, amiket meg kell oldania, egy meglett emberen is komoly fogást találnának, szerintem. És itt nem csak arról van szó, hogy meg kell védenie magát, és másokat is, hanem arról is, hogy a regény folyamán olyan komoly lelki terhek rakódnak Todd vállára, amikkel neki egyedül kell megbirkóznia. Én ezt tartom egyébként Ness egyik legnagyobb erősségének: nem fél terhelni a karaktereit, és attól sem riad vissza, hogy adott esetben úgy irtsa őket, mint más a szúnyogokat. Éppen ezért mindig mindenért és mindenkiért lehet, és kell is aggódni.
Egy nagyon elgondolkodtató, megrázó, és mély nyomot hagyó könyv, ami azonnal rabul ejti az olvasóját. Én csak ajánlani tudom.
Többször is azon kaptam magam, hogy elgondolkoztam, vajon én képes lennék-e egy ilyen világban élni, ahol ennyire sok Zaj van? A könyvben több utalás is van rá, hogy mennyire nehéz ezzel a problémával együtt létezni. Hiszen, ha halljuk a másik gondolatait, akkor elméletileg nem léteznek titkok... Ami egyszer előny, máskor viszont hatalmas hátrány is lehet.
Azt már a Soha nincs végében is megszokhattam, hogy az író imádja csavarokkal teletűzdelni a regényeit, ráadásul olyanokkal, amiket a legkevésbé sem várnál. Újra és újra képes megdöbbenteni, olyannyira, hogy én például többször is majdnem eldobtam a könyvet, de éppen ez volt benne a jó, hiszen egy pillanatig sem untam. Ugyanakkor engem is meglepett, hogy a regényben van egy visszatérő elem, ami itt a legkevésbé sem zavart - jobban mondva igen, de nem abban az értelemben, hogy "Jaj, már megint ugyanaz történik." -, mivel ez az elem idővel egy saját, önálló történetszállal bír ebben a regényben, és megvan a maga jelentősége.
A karakterek igen szélsőséges érzelmeket váltottak ki belőlem. Egytől-egyig annyira sarkítottak voltak, hogy csak vagy nagyon szeretni, vagy tiszta szívből utálni tudtam őket. Ettől néha olyan érzésem támadt, mintha egy gyerekmesét olvastam volna éppen, pedig ez egyáltalán nem igaz. Lehet ugyan, hogy a főszereplő egy gyerek, de a helyzetek, amiket meg kell oldania, egy meglett emberen is komoly fogást találnának, szerintem. És itt nem csak arról van szó, hogy meg kell védenie magát, és másokat is, hanem arról is, hogy a regény folyamán olyan komoly lelki terhek rakódnak Todd vállára, amikkel neki egyedül kell megbirkóznia. Én ezt tartom egyébként Ness egyik legnagyobb erősségének: nem fél terhelni a karaktereit, és attól sem riad vissza, hogy adott esetben úgy irtsa őket, mint más a szúnyogokat. Éppen ezért mindig mindenért és mindenkiért lehet, és kell is aggódni.
Egy nagyon elgondolkodtató, megrázó, és mély nyomot hagyó könyv, ami azonnal rabul ejti az olvasóját. Én csak ajánlani tudom.
Kedvenc karakter(ek): Todd, Ben, Viola
Gyűlölt karakter(ek): Mesterpolgár Ifjú Prentiss, Aaron
Pont: 20/10
Alapok:
Nyelv: magyar
Fordította:Hotya Hajnalka
Kiadta: Vivandra Kiadó
Év: 2010
Oldalszám: 460
Sorozat: Chaos Walking (#1)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése