Tartalom: Sophie Gracewell's élete a feje tetejére állt, amit neki kell egyenesbe hozni. Ám Nic, a legifjabb Falcone, a jelenlétével folyamatosan emlékezteti a történtekre, na meg arra, hogy nem fogja veszni hagyni a lány szerelmét. Amikor egy másik maffiacsalád darabokra zúzza a törékeny békét, Sophie már tudja, hogy választania kell, miközben az események egyre mélyebbre rántják a maffiózók világába.
Vélemény: Megkockáztatom, hogy számomra ez az év egyik, ha nem egyenesen a legjobb könyve. Ez így február közepén lehet, hogy egy kicsit elhamarkodott kijelentésnek tetszik a részemről, de higgyétek el nekem, Catherine Doyle valami olyat tett le az asztalra, amiuvel többszörösen felülmúlta azt a sikert, amit a Vendetta-val aratott nálam, pedig azt is imádtam, és az egekig dicsőítettem.
A történet ott folytatódik, ahol az előző kötet véget ért, tehát a raktárban zajlott vérontás után vesszük fel újra a fonalat. Sophie és az édesanyja is szenved az esemény óta, mindketten csak nagyon nehezen tudják feldolgozni az átélteket. A probléma ott kezdődik, amikor kiderül, hogy a lány nagybátyja a Falcone-ok legnagyobb ellensége, a Marino család szárnyai alatt talál magának menedéket. Nem meglepő módon, ez kirobbantja a bandaháborút, amelynek vérontásai közepette Sophie-nak a saját érzéseivel és a múltjával is szembe kell néznie, ha akarja, ha nem. Catherine Doyle már az első résznél bebizonyította, hogy remekül tudja adagolni a csavarokat, és ez most sincs másként. Bár olykor leül a történet, mindig épp a megfelelő pillanatban dobja be a következő fordulatot, ami miatt én kapkodtam a fejem. Ezzel együtt, folyamatosan pörögnek az események, nem igazán van időnk megemészteni bizonyos dolgokat, mert máris történik valami, amire egészen egyszerűen muszáj odafigyelni. Ahogyan keveredik egymással a múlt és a jelen, egyre több fontos részletre derül fény, és azok sokban megváltoztatják Sophie életét, és érzéseit egyaránt. Erre a legjobb példa a szerelmi háromszög, aminek előszelét már láthattuk a Vendetta-ban is, de itt bontotta ki a leginkább az írónő, igaz, nem mindennapi módon. Igaz, a történet megint nem bővelkedik romantikában, hiszen sokkal inkább a háborún van a hangsúly, azért ahogyan Sophie és Luca elkezdenek közelebb kerülni egymáshoz, az fenomális. A leglehetetlenebb helyeken botlanak egymásba, de öröm nézni, a párbeszédeik pedig... imádnivalóak. Egyszerre pattogósak, néha humorosak, remekül vannak összerakva. Azt hiszem, ennyi megmosolyogtatnivaló pedig éppen belefért ebbe a könyvbe, mert egyébként nagyon sötétre sikerült. Az ahogyan a kapcsolatuk fokozatosan megváltozik, sőt el is mélyül, olyan, mint a fény az alagút végén. Tudom, Nicről most nem sokat áradozom, de az igazat megvallva, szerintem nincs is miért, mert szerintem kifordult magából elég rendesen. Abból látszik, hogy ő a legfiatalabb Falcone-fiú, hogy a gondolatai szinte úgy változnak, ahogyan a szél fúj. A Sophie iránti érzelmei, bár stabilnak tűnnek, valójában nagyon gyenge lábakon állnak, és azt hiszem éppen ez az oka annak, hogy mire végeztem a könyvvel, már masszívan a Team Luca tábort erősítettem.
A háború teljes mértékben rányomja a bélyegét a könyvre, folyamatosak a támadások, az intrikák - a két család nőtagjai, mint Donata Marino és Elena Falcone ezt mesteri szinten űzik egyébként, ha az előbbi feltűnt a színen, mindig szabályosan megfagyott az ereimben a vér -. Ő az igazi, könyörtelen maffiafőnök, aki nem ismer kegyelmet. Bármit és bárkit képes lenne feláldozni azért, hogy elérje a célját, és ezen a téren nagyon jó párost alkotnak Jack-kel, aki hozzá hasonlóan csak a saját érdekét tartja szem előtt.
A történet ott folytatódik, ahol az előző kötet véget ért, tehát a raktárban zajlott vérontás után vesszük fel újra a fonalat. Sophie és az édesanyja is szenved az esemény óta, mindketten csak nagyon nehezen tudják feldolgozni az átélteket. A probléma ott kezdődik, amikor kiderül, hogy a lány nagybátyja a Falcone-ok legnagyobb ellensége, a Marino család szárnyai alatt talál magának menedéket. Nem meglepő módon, ez kirobbantja a bandaháborút, amelynek vérontásai közepette Sophie-nak a saját érzéseivel és a múltjával is szembe kell néznie, ha akarja, ha nem. Catherine Doyle már az első résznél bebizonyította, hogy remekül tudja adagolni a csavarokat, és ez most sincs másként. Bár olykor leül a történet, mindig épp a megfelelő pillanatban dobja be a következő fordulatot, ami miatt én kapkodtam a fejem. Ezzel együtt, folyamatosan pörögnek az események, nem igazán van időnk megemészteni bizonyos dolgokat, mert máris történik valami, amire egészen egyszerűen muszáj odafigyelni. Ahogyan keveredik egymással a múlt és a jelen, egyre több fontos részletre derül fény, és azok sokban megváltoztatják Sophie életét, és érzéseit egyaránt. Erre a legjobb példa a szerelmi háromszög, aminek előszelét már láthattuk a Vendetta-ban is, de itt bontotta ki a leginkább az írónő, igaz, nem mindennapi módon. Igaz, a történet megint nem bővelkedik romantikában, hiszen sokkal inkább a háborún van a hangsúly, azért ahogyan Sophie és Luca elkezdenek közelebb kerülni egymáshoz, az fenomális. A leglehetetlenebb helyeken botlanak egymásba, de öröm nézni, a párbeszédeik pedig... imádnivalóak. Egyszerre pattogósak, néha humorosak, remekül vannak összerakva. Azt hiszem, ennyi megmosolyogtatnivaló pedig éppen belefért ebbe a könyvbe, mert egyébként nagyon sötétre sikerült. Az ahogyan a kapcsolatuk fokozatosan megváltozik, sőt el is mélyül, olyan, mint a fény az alagút végén. Tudom, Nicről most nem sokat áradozom, de az igazat megvallva, szerintem nincs is miért, mert szerintem kifordult magából elég rendesen. Abból látszik, hogy ő a legfiatalabb Falcone-fiú, hogy a gondolatai szinte úgy változnak, ahogyan a szél fúj. A Sophie iránti érzelmei, bár stabilnak tűnnek, valójában nagyon gyenge lábakon állnak, és azt hiszem éppen ez az oka annak, hogy mire végeztem a könyvvel, már masszívan a Team Luca tábort erősítettem.
A háború teljes mértékben rányomja a bélyegét a könyvre, folyamatosak a támadások, az intrikák - a két család nőtagjai, mint Donata Marino és Elena Falcone ezt mesteri szinten űzik egyébként, ha az előbbi feltűnt a színen, mindig szabályosan megfagyott az ereimben a vér -. Ő az igazi, könyörtelen maffiafőnök, aki nem ismer kegyelmet. Bármit és bárkit képes lenne feláldozni azért, hogy elérje a célját, és ezen a téren nagyon jó párost alkotnak Jack-kel, aki hozzá hasonlóan csak a saját érdekét tartja szem előtt.
A könyv olykor már kifejezetten brutális, éppen ezért nem is nagyon ajánlanám 16 éves kor alatt, mert olykor még nekem is felfordult a gyomrom, olyan események történnek. Doyle remekül bánik a maffiavilággal, a stílus továbbra is nagyon-nagyon jó, egyszerűen nem tudok belekötni. Ez a könyv - a folytatásával együtt, amire egy évet kell várnom - kell nekem a polcra, most azonnal!
Kedvenc karakter(ek): Sophie, Luca
Gyűlölt karakter(ek): Michael, Jack, Donata
Pont: 10/20
Alapok:
Nyelv: angol
Kiadta. Chicken House
Év: 2016
Oldalszám: 416
Sorozat: Blood for Blood (#2)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése