Blogturné #1 - Rachel Ward: Nem enged a mélység

Miért: Szeretem az írónő könyveit.

Tartalom: Amikor Carl kinyitja a szemét egy jéghideg tó partján, bátyjára éppen rácipzárazzák a hullazsákot. Carl kétségbeesetten kutat az emlékezetében: mi történhetett a vízben? Ám akármilyen kitartóan próbálkozik, semmire sem emlékszik. Aztán a mentőben az ismerősnek tűnő, gyönyörű lány rémülten sikoltozni kezd, amint megpillantja. Carl érzi, hogy a lánnyal együtt talán kideríthetik az igazságot, még mielőtt az szökőárként zúdul rájuk. 
 

Mi történik, ha valami szörnyű dolgot követtél el, de nem emlékszel rá? Mi történik, ha nem tudod, hogyan hozhatnád rendbe az életed? (Agave)

Ha szeretnéd megtudni, tarts velünk egy misztikummal és borzongással teli turnéra Rachel Ward: Nem enged a mélység című könyvével március 17-21-ig. A turné során megismerheted az írónőt, a könyv szereplőit, és még sok egyéb érdekességet tudhatsz meg erről a fantasztikus és izgalmas ifjúsági pszicho-thrillerről, amely március 6-án jelent meg az Agave Kiadó gondozásában. S, ha még nem mondtuk volna: természetesen ezúttal is megnyerheted a könyv egy példányát, ha velünk játszol. Csak vigyázz, mert nem enged a mélység...

Vélemény: Zseniális. Csak így egyszerűen. Ennél jobb szót keresve sem találhatnék rá, amivel leírhatom azt az élményt, amit ez a regény nyújtott a számomra. 

Nem csak arról van szó, hogy Ward stílusa továbbra is remek, amivel jól érzékelteti a különböző hangulatokat is, hanem arról is, hogy maga a történet is kiváló. Bár, azt hozzá kell tennem, hogy nagyon nyomasztó is egyben, szóval elsősorban akkor ajánlom, ha az embernek éppen némi melankóliához és drámaisághoz van kedve. Abban az esetben tökéletes olvasmány, máskülönben viszont előfordulhat, hogy megfekszi az olvasója gyomrát. Na, nem azért, mert annyira durva jeleneteket tartalmazna, hanem sokkal inkább amiatt, amit bemutat nekünk. Nem kellenek hozzá elképesztő hosszúságú körmondatok, hogy rabul ejtse az embert. Azt hiszem Wardnak éppen az egyszerűségében rejlik a legnagyobb erőssége. Nem bonyolítja túl a mondanivalóját, hanem éppen ellenkezőleg: ezzel csak még jobban kihangsúlyozza azt. És ezt nagyon szeretem benne.

Mint az a fülszövegben is olvasható, Carl elveszíti a testvérét Robertet. Valamilyen okból kifolyólag mindketten az otthonukhoz közel eső tóban kötnek ki, ám az idősebbik fivér ezt nem éli túl. Carl-ra vár a feladat, hogy megbirkózzon a gyásszal, és a finoman szólva alkoholista édesanyjával, akinek nincs jobb dolga, mint kocsmáról kocsmára járni, és nyakló nélkül vedelni a sört. S, ha mindez nem lenne elég, ott van az a lány is, aki igen élesen reagált a fiú látványára. Carl maga egyébként egy számomra szimpatikus karakter, akiben azt szerettem a legjobban, hogy esze ágában sincs feladni, pedig Rob egyre-másra gördíti elé az akadályokat.
Ja igen, Rob. Igazából még most sem tudom eldönteni, hogy valóban az ő szelleme alakítja-e az eseményeket, vagy inkább a véletlenek sorozata tehet arról, hogy az történik, ami, és Carl fantáziája mindössze rásegít a történtekre... Nos, én azt mondanám, hogy mindkét oldal mellett vannak érvek, és ellenérvek is, de, mint Ward könyveiben általában, ez most sincs igazán kimondva, hiszen nem ezen van a hangsúly, hanem sokkal inkább azon, ahogyan a fiú megpróbálja túltenni magát mindazon, ami vele történt. Ez persze egyáltalán nem egyszerű feladat, ha az ember nem sok mindenre emlékszik... De számomra valahogy ez tette érdekessé, hiszen apró mozaikkockákból rajuk össze mi is, hogy milyen események vezethettek el pontosan a regény nyitójelenetéhez.
A két testvér kapcsolata is nagyon érdekes, hiszen az ember azt hihetné, két, korban egymáshoz közelálló fiú között szoros és természetesen jó kapcsolat alakul ki, ám Rob és Carl erre remekül rácáfolnak... Aminek egy igen egyszerű oka van: Rob jelleme. Sok mindennek nevezhetném, de álmaim bátyjának biztosan nem.
Természetesen most sem hiányozhat a romantika, bár, őszintén szólva, engem egyáltalán nem kötött le ez a része. Neisha karaktere számomra kissé üres volt, azon túl, hogy ázsiai származású, nem igazán derül ki róla semmi, csak a Robhoz való viszonyáról kaphatunk egy igen érdekes képet. Azt pedig, hogy a Carl iránt táplált érzései valósak-e, vagy sem.... Nos, nekem még nem sikerült eldöntenem.
Szívem szerint bárkinek szívesen ajánlom ezt a könyvet, ha egy elgondolkodtató történetet szeretne olvasni, és nem zavarja, hogy a cselekmény elsősorban inkább egy emberre, valamint a benne végbemenő változásokra koncentrál, s nem pedig egy párra. 

Egyébként Rachel Ward a negyvenes éveiben jár, férjével két gyermekük van. Regényeit elsősorban tinédzserek és fiatal felnőttek számára írja. Első könyve (Számok: A menekülés) 2009-ben jelent meg, amelyet több díjra is jelöltek, ezekből kettőt nyert meg (Oxfordshire Book Award ésSalisbury Schools Book Award). Kedvenc időtöltései közé tartoznak az olvasás, kutyákkal és macskákkal foglalkozás, tv-nézés és úszás.

Eddig megjelent könyvei: 

- Számok: A menekülés
- Számok: A káosz
- Számok Az örökkévaló
- Nem enged a mélység

Kedvenc karakter(ek): Carl
Gyűlölt karakter(ek): Rob
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Török Krisztina
Kiadta: Agave Kiadó
Év: 2014
Oldalszám: 240
Sorozat: -

Résztvevő blogok listája:

03.17. - Roni Olvas

03.18. - Bibliotheca Fummie

03.19. - Nem harap a…

03.20. - Könyvszeretet

03.21. - CBooks

 

Nyereményjáték:

Szeretnéd megnyerni a könyv egy példányát? Töltsd ki az alábbi nyereménydobozt, válaszolj helyesen a feltett kérdésre, és máris részt veszel a sorsoláson, ahol boldog tulajdonosa lehetsz Rachel Ward könyvének az Agave Kiadó jóvoltából! S hogy a kérdésben segítségedre legyünk, minden blogon elrejtettük a helyes válasz egy-egy betűjét, melyekből könnyűszerrel kirakhatod a jó választ! Sok sikert kívánunk!

A kiadó csak magyarországi postacímre vállalja a nyeremény postázását!

a Rafflecopter giveaway

 

Sherrilyn Kenyon: Inferno

Miért: Nick Gautier.

Tartalom: Nick megszerezte a jogosítványát, és nem fél használni. Ugyanakkor tizenhat évesnek lenni egyáltalán nem azt jelenti, amire ő számított. Míg a korabeli fiúk általában a barátnő kérdés, és a lassan elkövetkező szalagavató miatt aggódnak, addig Nicknek az útjába kerülő ellenségekkel kell farkasszemet néznie. Továbbá nem bízhat senkiben és semmiben, miután szembesült vele, hogy az az ember, akiben a leginkább megbízott, igazság szerint a halálát kívánja.

Vélemény: Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy még mindig tart a szerelem köztem és a Chronicles of Nick sorozat között. Abban a pillanatban magával ragad, hogy elkezdem olvasni. A világ, mint mindig, most is rögtön beránt, és nem is enged el mindaddig, amíg a kötet végére nem érsz. Imádom, ahogyan a két világ - Nick egyszerű, hétköznapi élete, és az Ambrose által teremtett, kissé apokaliptikus világ - néha ütközik egymással, s az egyik hat a másikra. Bár kétségtelenül ez volt a Sötét Vadász célja, tehát a múlton való változtatás, mégis ő lepődik meg a leginkább, amikor Nick valami olyat tesz, amire a legkevésbé sem számított, és amivel tényleg képes megváltoztatni azt, amit Ambrose-nak eddig sohasem sikerült. Igazság szerint én már azt várom, amikor a CON-széria végre bekapcsolódik a DH-sorozatba, és felborítja az egészet. Ez a pont véleményem szerint a 10. kötetben fog bekövetkezni. Szeretnék látni egy fiatal Nick, a frissen Sötét Vadásszá avanzsált Nick valamint Ambrose hármas találkozót. Én biztosan jól szórakoznék... Ők már lehet, hogy kevésbé.
A cselekmény maga számomra most nem rejtett olyan sok izgalmat, mint az eddigiek, úgy tűnik, Kenyon ebben a részben inkább azt akarta bemutatni, hogyan is működik a kamaszok között a szakítás, majd az újrakezdés. Hiszen a fiú pontosan úgy reagál Halál korábbi bejelentésére, amint az várható volt: szakít Kodyval... Amit én személy szerint nagyon sajnáltam, függetlenül attól, hogy maximálisan megértem. Számomra ők ketten alkotják az álompárt ebben a sorozatban, így kissé szomorúan vettem tudomásul, hogy ez egy inkább Nekoda-mentes kötet lett.  Persze, azért még nem kell félni, találkozunk vele is néhányszor, sőt, még néhány új információra is fény derül vele kapcsolatban, amitől a karaktere csak még érdekesebbé vált a számomra.
És ha már újrakezdés: itt kell megemlékeznem Caseyről. Úristen de irritál engem az a lány! Én elhiszem, hogy a könyv egy igen jelentős részében neki is akad némi takargatnivalója, de ez még nem menti fel azalól, hogy mennyire rettenetesen irritáló a viselkedése. Ő a gazdag lány prototípusa, akinek még az is nehezére esik, hogy két fűszálat arrébb tegyen. Ambrose korábban a tökéletes barátnőként jellemezte Caseyt, amin, mint mindig, most is nevetnem kellett. Komolyan azt hitte, hogy ennek a Nicknek majd egy ilyen üresfejű, semmilyen csaj lesz a befutó? Egyetlen egy pozitívumot tudok megemlíteni vele kapcsolatban: ő az első, aki végre tesz valamit azért, hogy az ifjú Malachai leharcolt ábrázatán változtasson. Ez a húzása kifejezetten tetszett, de a továbbiakban inkább a pokolba száműztem volna. Ugyanakkor Nick, ezt az egy elhibázott döntését leszámítva, hozza a megszokott formáját, igaz, most sokkal inkább előtérbe került a két énje között zajló küzdelem. Ezek a részek engem kimondottan lekötöttek, főleg azért, mert egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy vajon melyik fél kerülhet ki végül győztesen. 

Számomra az igazán nagy meglepetést Adarian jelentette ebben a kötetben. Már korábban is írtam róla, hogy számomra mennyire irreálisnak hat a Cherise iránt táplált szerelme - főleg, ha eszembe jut a Malachai-ok végzetét összefoglaló kis szöveg -, és most egy viszonylag hosszabb visszaemlékezést is olvashattam ezzel kapcsolatban. Ez egyfelől tetszett, de másfelől ismételten csak hiteltelenné tette a karakterét. Valahogy nehezemre esik felfogni, hogy hogyan is érezhet bármit is a kis szőke nő iránt - nem mintha nem érdemelné meg, hogy valaki szeresse... Bárki, csak ne Adarian - olyasvalaki, aki igazából csak az erőszakban találja meg az önmaga számításait.
Humorban természetesen most sincs hiány, és ezt elsősorban Bubba-nak és Marknak köszönhetjük. Az a két manus valami fergeteges... Olyan beszólásaik vannak, hogy néha hangosan nevettem a buszon - a velem szemben ülő idős néni pedig inkább átült egy másik ülésre -, ami kimondottan jól esett. Ha ők nem bukkantak volna fel időről-időre, akkor alighanem az Inferno kiérdemelte volna a legkomorabb kötet címét... Bár, ki tudja. erre lehet, hogy még később is lesz esélye.
A vége pedig... Hát igen. A vége egyszerűen padlóra küldött. Olyan függővéggel fejezte be Kenyon, hogy már alig várom április elsejét, ugyanis akkor jelenik meg az Illusion. Nekem kell az a könyv!

Kedvenc karakter(ek):  Nick, Bubba, Mark, Caleb
Gyűlölt karakter(ek):  Casey
Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: St Martin's Griffin
Év: 2013
Oldalszám: 451
Sorozat: Chronicles of Nick (#4)

Kaori Yuki: Angyalok menedéke #5

Miért: Az egyik kedvenc mangám.

Tartalom: Hogy megmentse szeretett húga lelkét, Mudo Setsuna vállalja a tetszhalált és megkezdi utazását Hádész világában. Ám csak hét napnyi idő áll a rendelkezésére. Ha ez alatt nem sikerül visszatérnie, testére örök halál vár… Mindeközben odafent, a mennyben tovább fajul Rosiel és Sevotharta viszálya. Íme az Angyalok menedéke ötödik kötete, amelybe beleremeg az ég és a föld! (Delta Vision)

Vélemény: Ez a kötet ismét hozta azt a színvonalat, amit a korábbiakban már megszokhattam. Szinte faltam a sorokat, alig akartam letenni, annyira magával ragadott a Hádészban zajló kaland, ami egyelőre nem ért véget... Éppen ellenkezőleg, ez még csak a kezdete egy sokkal monumentálisabb történetnek, ami nyilván több kötetet ölel majd fel a sorozaton belül. Emlékeztek még a Dante-s hasonlatra? Nos, ez a hatás csak még tovább fokozódik majd.
Kato története például egyszerűen zseniális. Nem csak az, ahogyan Kaori megrajzolja - bár nekem a mozitermes megoldás, ahogyan a fiú végignézi az életét, nekem kimondottan tetszett -, hanem az is, amit elmond. Elvégre, én kimondottan utáltam a fiút a bunkó stílusa miatt, sőt, továbbmegyek, még örültem is neki, hogy Setsuna - akarom mondani a benne szunnyadó Alexiel - eltette láb alól. Most azonban szembesültem vele, hogy szegény srác nem véletlenül vált azzá az idegesítő, drogos kis görccsé, akit szívem szerint egy péklapáttal vertem volna agyon. Kiderült, hogy annak ellenére, hogy jómódú családba született, a legkevésbé sem volt könnyű élete. Az apja direkt egy inkább nőies keresztnevet választott neki, amivel igen erősen éreztethette a gyermekével, hogy mennyire nem szereti - aminek az okára csak később derült fény -. Ugyanakkor, a nővérét például ok nélkül gyűlölte annyira... Tehát az ő története arra mutat rá, hogy az ember néha ok nélkül ítélkezik olykor a saját családtagjai felett is.  Setsuna pedig ismét bebizonyíthatja, hogy milyen kitartó, hiszen még az esküdt ellenségét sem képes otthagyni a rosszban, hanem éppen ellenkezőleg, minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy így, vagy úgy segíthessen rajta.
Ebben a kötetben jelenik meg végre Uriel, az alvilág kulcsára, aki egy igen ellentmondásos figura. Egész halhatatlan életét babák gyártásával tölti, az egyik kedvenc játékszerébe például nem másnak, mint Kyrie-nek a lelkét költözteti - hogy ez vajon a lánynak büntetés-e, vagy inkább áldás, azt még nem sikerült eldöntenem -, ám nem ez volt benne számomra a legmegdöbbentőbb. Hanem sokkal inkább az, hogy a kezdeti nehézségek után milyen rendes Setsuna-hoz... Igen ám, csakhogy ez sem ok nélkül történik. És itt érkezünk el az én egyik legfontosabb kérdésemig az egész szériával kapcsolatban: muszáj mindenkiben beleszeretnie a gyerekbe? Tényleg? Én elhiszem, hogy Alexiel milyen jó nő volt hajdanában meg minden ilyesmi, de ezt akkor is igen erős túlzásnak érzem. Csak reménykedni tudok, hogy idővel ez a vonulat csökkenni fog a sorozatban. 
Félreértés ne essék, semmi bajom a yaois utalásokkal, egyszerűen csak kezd unalmassá válni a számomra, hogy valahányszor egy új karakter jelenik meg a színen, az egészen biztosan szerelmes volt Alexielbe - vagy, rosszabb esetben, még mindig az, és epekedve várja, hogy megszerezhesse magának álmai nőjét... Nem számít, hogy az éppen férfi testben reinkarnálódott -. Jöhetne már végre valaki olyan is, aki teljes szívéből gyűlöli azt a nőt, csak úgy a változatosság kedvéért. Igen üdítő színfolt lenne ebben a mangában. 
Ettől függetlenül a sorozat még mindig nagyon  jó, még mindig egy élmény olvasni, csak kár, hogy ilyen lassan hozzák ki a köteteket magyar nyelven. Nem tartom kizártnak, hogy megint két évet kell majd várnom, ha nem többet. Igaz, addig is van még ezer meg egy olvasnivalóm.

Kedvenc karakter(ek): Setsuna, Kato

Gyűlölt karaker(ek): -

Pont: 9/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordítota: Oroszlány Balázs

Kiadta: Delta Vision Kiadó

Év: 2012

Oldalszám: 192

Sorozat: Angyalok menedéke (#5)

Jennifer L. Armentrout: Stone Cold Touch (borító megjelenés)

Íme Jennifer L. Armentrout legújabb könyvének borítója. A Stone Cold Touch nem más, mint a Dark Elements sorozat második része, ami várhatóan idén októberben lát majd napvilágot a Harlequin Teen gondozásában. Nálam egyelőre még az első rész is várólistán szerepel, így a fülszöveg számomra is sok meglepetést tartogat majd, ugyanakkor ki tudja, lehet, hogy éppen ez vesz majd rá, hogy előrébb vegyem, és a tervezettnél korábban a kezembe vegyem. A borító végül is tetszik, bár nekem eleinte nem volt szimpatikus ez a sematikus fehér háttér, és az egy színnel kiemelt modellek háttere. Ha jól sejtem, majd akkor értem meg igazán ezt a koncepciót, ha rávetem magam a sorozatra. Annál is inkább, mivel ezek, a színek, ha belegondolunk, illenek a kötetek címeiben található jelzőkhöz.

A könyv fülszövege:

Az első csók akár az utolsó is lehet.
 

A tizenhét éves Layla csak normális akar lenni. De ha egy csókod megöl bármit, aminek lelke van, azzal számítasz normálisnak. Démon és vízköpő szülei  miatt Layla olyan képességekkel bír, mint senki más.

Wardenek között nevelkedve - a vízköpők egy fajtája, amely arra tette fel életét, hogy démonokra vadásszon és megóvja tőlük az emberi fajt - Layla megpróbál beilleszkedni, ám ez azt jelenti, hogy el kell rejtenie énje sötét oldalát azok elől, akiket a legjobban szeret. Legfőképpen Zayne elől, akiért a kezdetektől rajong.

Aztán megismerkedik Roth-szal - a tetovált, bűnös démonnal, aki azt állítja, hogy ismeri a lány minden egyes titkát. Layla tisztában van vele, hogy távol kellene tartania magát tőle, de ő maga sem biztos benne, hogy ezt akarja-e - főleg, hogy ez az egész csók-mizéria nem okoz problémát, mivel Roth-nak nincs lelke.

Ugyanakkor Layla nem csak arra jön rá, hogy ő az oka a démonok felemelkedésének, hanem arra is, hogy a Roth iránt táplált bizalma minden esélyét a földbe tiporhatja Zayne-nél... valamint árulóvá válhat a családja szemében. És, ha ez még nem lenne elég: mindez előidézheti az Apokalipszist.

Néhány szó az írónőről: 

Jennifer a nyugat-virginiai Martinsburgban él. Bármilyen pletyka, amit az államáról hallottál, nem igaz. Amikor éppen nincs ihlete, az idejét olvasással, edzéssel, és pocsék zombifilmekkel tölti, néha még írást is színlel, esetleg a férjével és Jack Russel Lokival - a kutyájukkal - lazít.

Az álma, hogy író legyen, akkor fogalmazódott meg benne, amikor a matekórákat azzal töltötte, hogy rövid novellákat írogatott... Ami megmagyarázza a pocsék jegyeit ebből a tantárgyból. Egyébként paranormális és sci-fi témájú ifjúsági könyveket ír, valamint romantikus regényeket is. Kiadói az Entangled Teen Spencer Hill Press és a Harlequin Teen. Az Oszidián című regényéből film, a Covenant szériából pedig TV-sorozat készül majd.