Miért: Nick Gautier.
Tartalom: Nick megszerezte a jogosítványát, és nem fél használni. Ugyanakkor tizenhat évesnek lenni egyáltalán nem azt jelenti, amire ő számított. Míg a korabeli fiúk általában a barátnő kérdés, és a lassan elkövetkező szalagavató miatt aggódnak, addig Nicknek az útjába kerülő ellenségekkel kell farkasszemet néznie. Továbbá nem bízhat senkiben és semmiben, miután szembesült vele, hogy az az ember, akiben a leginkább megbízott, igazság szerint a halálát kívánja.
Vélemény: Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy még mindig tart a szerelem köztem és a Chronicles of Nick sorozat között. Abban a pillanatban magával ragad, hogy elkezdem olvasni. A világ, mint mindig, most is rögtön beránt, és nem is enged el mindaddig, amíg a kötet végére nem érsz. Imádom, ahogyan a két világ - Nick egyszerű, hétköznapi élete, és az Ambrose által teremtett, kissé apokaliptikus világ - néha ütközik egymással, s az egyik hat a másikra. Bár kétségtelenül ez volt a Sötét Vadász célja, tehát a múlton való változtatás, mégis ő lepődik meg a leginkább, amikor Nick valami olyat tesz, amire a legkevésbé sem számított, és amivel tényleg képes megváltoztatni azt, amit Ambrose-nak eddig sohasem sikerült. Igazság szerint én már azt várom, amikor a CON-széria végre bekapcsolódik a DH-sorozatba, és felborítja az egészet. Ez a pont véleményem szerint a 10. kötetben fog bekövetkezni. Szeretnék látni egy fiatal Nick, a frissen Sötét Vadásszá avanzsált Nick valamint Ambrose hármas találkozót. Én biztosan jól szórakoznék... Ők már lehet, hogy kevésbé.
A cselekmény maga számomra most nem rejtett olyan sok izgalmat, mint az eddigiek, úgy tűnik, Kenyon ebben a részben inkább azt akarta bemutatni, hogyan is működik a kamaszok között a szakítás, majd az újrakezdés. Hiszen a fiú pontosan úgy reagál Halál korábbi bejelentésére, amint az várható volt: szakít Kodyval... Amit én személy szerint nagyon sajnáltam, függetlenül attól, hogy maximálisan megértem. Számomra ők ketten alkotják az álompárt ebben a sorozatban, így kissé szomorúan vettem tudomásul, hogy ez egy inkább Nekoda-mentes kötet lett. Persze, azért még nem kell félni, találkozunk vele is néhányszor, sőt, még néhány új információra is fény derül vele kapcsolatban, amitől a karaktere csak még érdekesebbé vált a számomra.
És ha már újrakezdés: itt kell megemlékeznem Caseyről. Úristen de irritál engem az a lány! Én elhiszem, hogy a könyv egy igen jelentős részében neki is akad némi takargatnivalója, de ez még nem menti fel azalól, hogy mennyire rettenetesen irritáló a viselkedése. Ő a gazdag lány prototípusa, akinek még az is nehezére esik, hogy két fűszálat arrébb tegyen. Ambrose korábban a tökéletes barátnőként jellemezte Caseyt, amin, mint mindig, most is nevetnem kellett. Komolyan azt hitte, hogy ennek a Nicknek majd egy ilyen üresfejű, semmilyen csaj lesz a befutó? Egyetlen egy pozitívumot tudok megemlíteni vele kapcsolatban: ő az első, aki végre tesz valamit azért, hogy az ifjú Malachai leharcolt ábrázatán változtasson. Ez a húzása kifejezetten tetszett, de a továbbiakban inkább a pokolba száműztem volna. Ugyanakkor Nick, ezt az egy elhibázott döntését leszámítva, hozza a megszokott formáját, igaz, most sokkal inkább előtérbe került a két énje között zajló küzdelem. Ezek a részek engem kimondottan lekötöttek, főleg azért, mert egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy vajon melyik fél kerülhet ki végül győztesen.
A cselekmény maga számomra most nem rejtett olyan sok izgalmat, mint az eddigiek, úgy tűnik, Kenyon ebben a részben inkább azt akarta bemutatni, hogyan is működik a kamaszok között a szakítás, majd az újrakezdés. Hiszen a fiú pontosan úgy reagál Halál korábbi bejelentésére, amint az várható volt: szakít Kodyval... Amit én személy szerint nagyon sajnáltam, függetlenül attól, hogy maximálisan megértem. Számomra ők ketten alkotják az álompárt ebben a sorozatban, így kissé szomorúan vettem tudomásul, hogy ez egy inkább Nekoda-mentes kötet lett. Persze, azért még nem kell félni, találkozunk vele is néhányszor, sőt, még néhány új információra is fény derül vele kapcsolatban, amitől a karaktere csak még érdekesebbé vált a számomra.
És ha már újrakezdés: itt kell megemlékeznem Caseyről. Úristen de irritál engem az a lány! Én elhiszem, hogy a könyv egy igen jelentős részében neki is akad némi takargatnivalója, de ez még nem menti fel azalól, hogy mennyire rettenetesen irritáló a viselkedése. Ő a gazdag lány prototípusa, akinek még az is nehezére esik, hogy két fűszálat arrébb tegyen. Ambrose korábban a tökéletes barátnőként jellemezte Caseyt, amin, mint mindig, most is nevetnem kellett. Komolyan azt hitte, hogy ennek a Nicknek majd egy ilyen üresfejű, semmilyen csaj lesz a befutó? Egyetlen egy pozitívumot tudok megemlíteni vele kapcsolatban: ő az első, aki végre tesz valamit azért, hogy az ifjú Malachai leharcolt ábrázatán változtasson. Ez a húzása kifejezetten tetszett, de a továbbiakban inkább a pokolba száműztem volna. Ugyanakkor Nick, ezt az egy elhibázott döntését leszámítva, hozza a megszokott formáját, igaz, most sokkal inkább előtérbe került a két énje között zajló küzdelem. Ezek a részek engem kimondottan lekötöttek, főleg azért, mert egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy vajon melyik fél kerülhet ki végül győztesen.
Számomra az igazán nagy meglepetést Adarian jelentette ebben a kötetben. Már korábban is írtam róla, hogy számomra mennyire irreálisnak hat a Cherise iránt táplált szerelme - főleg, ha eszembe jut a Malachai-ok végzetét összefoglaló kis szöveg -, és most egy viszonylag hosszabb visszaemlékezést is olvashattam ezzel kapcsolatban. Ez egyfelől tetszett, de másfelől ismételten csak hiteltelenné tette a karakterét. Valahogy nehezemre esik felfogni, hogy hogyan is érezhet bármit is a kis szőke nő iránt - nem mintha nem érdemelné meg, hogy valaki szeresse... Bárki, csak ne Adarian - olyasvalaki, aki igazából csak az erőszakban találja meg az önmaga számításait.
Humorban természetesen most sincs hiány, és ezt elsősorban Bubba-nak és Marknak köszönhetjük. Az a két manus valami fergeteges... Olyan beszólásaik vannak, hogy néha hangosan nevettem a buszon - a velem szemben ülő idős néni pedig inkább átült egy másik ülésre -, ami kimondottan jól esett. Ha ők nem bukkantak volna fel időről-időre, akkor alighanem az Inferno kiérdemelte volna a legkomorabb kötet címét... Bár, ki tudja. erre lehet, hogy még később is lesz esélye.
A vége pedig... Hát igen. A vége egyszerűen padlóra küldött. Olyan függővéggel fejezte be Kenyon, hogy már alig várom április elsejét, ugyanis akkor jelenik meg az Illusion. Nekem kell az a könyv!
Kedvenc karakter(ek): Nick, Bubba, Mark, CalebHumorban természetesen most sincs hiány, és ezt elsősorban Bubba-nak és Marknak köszönhetjük. Az a két manus valami fergeteges... Olyan beszólásaik vannak, hogy néha hangosan nevettem a buszon - a velem szemben ülő idős néni pedig inkább átült egy másik ülésre -, ami kimondottan jól esett. Ha ők nem bukkantak volna fel időről-időre, akkor alighanem az Inferno kiérdemelte volna a legkomorabb kötet címét... Bár, ki tudja. erre lehet, hogy még később is lesz esélye.
A vége pedig... Hát igen. A vége egyszerűen padlóra küldött. Olyan függővéggel fejezte be Kenyon, hogy már alig várom április elsejét, ugyanis akkor jelenik meg az Illusion. Nekem kell az a könyv!
Gyűlölt karakter(ek): Casey
Pont: 10/10
Alapok:
Nyelv: angol
Kiadta: St Martin's Griffin
Év: 2013
Oldalszám: 451
Sorozat: Chronicles of Nick (#4)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése