Kaori Yuki: Angyalok menedéke #5

Miért: Az egyik kedvenc mangám.

Tartalom: Hogy megmentse szeretett húga lelkét, Mudo Setsuna vállalja a tetszhalált és megkezdi utazását Hádész világában. Ám csak hét napnyi idő áll a rendelkezésére. Ha ez alatt nem sikerül visszatérnie, testére örök halál vár… Mindeközben odafent, a mennyben tovább fajul Rosiel és Sevotharta viszálya. Íme az Angyalok menedéke ötödik kötete, amelybe beleremeg az ég és a föld! (Delta Vision)

Vélemény: Ez a kötet ismét hozta azt a színvonalat, amit a korábbiakban már megszokhattam. Szinte faltam a sorokat, alig akartam letenni, annyira magával ragadott a Hádészban zajló kaland, ami egyelőre nem ért véget... Éppen ellenkezőleg, ez még csak a kezdete egy sokkal monumentálisabb történetnek, ami nyilván több kötetet ölel majd fel a sorozaton belül. Emlékeztek még a Dante-s hasonlatra? Nos, ez a hatás csak még tovább fokozódik majd.
Kato története például egyszerűen zseniális. Nem csak az, ahogyan Kaori megrajzolja - bár nekem a mozitermes megoldás, ahogyan a fiú végignézi az életét, nekem kimondottan tetszett -, hanem az is, amit elmond. Elvégre, én kimondottan utáltam a fiút a bunkó stílusa miatt, sőt, továbbmegyek, még örültem is neki, hogy Setsuna - akarom mondani a benne szunnyadó Alexiel - eltette láb alól. Most azonban szembesültem vele, hogy szegény srác nem véletlenül vált azzá az idegesítő, drogos kis görccsé, akit szívem szerint egy péklapáttal vertem volna agyon. Kiderült, hogy annak ellenére, hogy jómódú családba született, a legkevésbé sem volt könnyű élete. Az apja direkt egy inkább nőies keresztnevet választott neki, amivel igen erősen éreztethette a gyermekével, hogy mennyire nem szereti - aminek az okára csak később derült fény -. Ugyanakkor, a nővérét például ok nélkül gyűlölte annyira... Tehát az ő története arra mutat rá, hogy az ember néha ok nélkül ítélkezik olykor a saját családtagjai felett is.  Setsuna pedig ismét bebizonyíthatja, hogy milyen kitartó, hiszen még az esküdt ellenségét sem képes otthagyni a rosszban, hanem éppen ellenkezőleg, minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy így, vagy úgy segíthessen rajta.
Ebben a kötetben jelenik meg végre Uriel, az alvilág kulcsára, aki egy igen ellentmondásos figura. Egész halhatatlan életét babák gyártásával tölti, az egyik kedvenc játékszerébe például nem másnak, mint Kyrie-nek a lelkét költözteti - hogy ez vajon a lánynak büntetés-e, vagy inkább áldás, azt még nem sikerült eldöntenem -, ám nem ez volt benne számomra a legmegdöbbentőbb. Hanem sokkal inkább az, hogy a kezdeti nehézségek után milyen rendes Setsuna-hoz... Igen ám, csakhogy ez sem ok nélkül történik. És itt érkezünk el az én egyik legfontosabb kérdésemig az egész szériával kapcsolatban: muszáj mindenkiben beleszeretnie a gyerekbe? Tényleg? Én elhiszem, hogy Alexiel milyen jó nő volt hajdanában meg minden ilyesmi, de ezt akkor is igen erős túlzásnak érzem. Csak reménykedni tudok, hogy idővel ez a vonulat csökkenni fog a sorozatban. 
Félreértés ne essék, semmi bajom a yaois utalásokkal, egyszerűen csak kezd unalmassá válni a számomra, hogy valahányszor egy új karakter jelenik meg a színen, az egészen biztosan szerelmes volt Alexielbe - vagy, rosszabb esetben, még mindig az, és epekedve várja, hogy megszerezhesse magának álmai nőjét... Nem számít, hogy az éppen férfi testben reinkarnálódott -. Jöhetne már végre valaki olyan is, aki teljes szívéből gyűlöli azt a nőt, csak úgy a változatosság kedvéért. Igen üdítő színfolt lenne ebben a mangában. 
Ettől függetlenül a sorozat még mindig nagyon  jó, még mindig egy élmény olvasni, csak kár, hogy ilyen lassan hozzák ki a köteteket magyar nyelven. Nem tartom kizártnak, hogy megint két évet kell majd várnom, ha nem többet. Igaz, addig is van még ezer meg egy olvasnivalóm.

Kedvenc karakter(ek): Setsuna, Kato

Gyűlölt karaker(ek): -

Pont: 9/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordítota: Oroszlány Balázs

Kiadta: Delta Vision Kiadó

Év: 2012

Oldalszám: 192

Sorozat: Angyalok menedéke (#5)

Julie Cross: Timestorm

Miért: Az egyik kedvenc trilógiám befejező kötete.

Tartalom: Amint Jackson kiszabadul a halál markából, nem csak a szerettei körében találja magát - mint az apja, Courtney és Holly -, hanem a valódi időutazókéban is. Ahogy egyre többet és többet tud meg róluk, s világuk keletkezéséről, egyértelművé válik, hogy le kell állítaniuk Thomas és Dr. Ludwig kísérleteit. Ami eddig egy menekülési tervnek tűnt, hirtelen egy a szabad akaratért és békéért vívott háborúba csap át az idő és az emberiség között. Jackson pedig azért született, hogy részt vegyen ebben a csatában, s ebben senki és semmi nem akadályozhatja meg.

Vélemény: Tőlem szokatlan módon, ezúttal egy trilógia befejező részének kritikáját írom meg, elsősorban azért, mert az előzménykötetek két későbbi Nosztalgia-kritika alanyait képezik majd, amiket nem mostanában tervezek olvasni... De, ha már a Timestorm végére értem, arra gondoltam, inkább már most megosztom veletek a véleményemet.

Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy ha valaki már olvasta a sorozatot, akkor sem árt, ha a Timestorm elolvasása előtt ismételten kezébe veszi az előző részeket, vagy minimum a Vortex-et. Higgyétek el nekem, ez a könyv az egyik legjobb példa arra, hogy ha nem vagy tisztában az előzményekkel - értsd: már egyáltalán nem friss, vagy könnyedén felidézhető az élmény -, akkor gyakorlatilag egy szót sem fogsz érteni belőle.

Én sajnos voltam olyan ostoba, hogy ezt nem tettem meg, így a regény első tizedében elég sokszor feltettem magamnak a kérdést: Most mi is történik, tulajdonképpen? De aztán, természetesen minden tekintetben megvilágosodtam, ahogyan azt illik... Legalábbis azt hiszem.   

Noha személy szerint ezt a részt vártam a legjobban - hiszen az egyik kedvenc trilógiám lezáró kötetéről van szó -, be kell vallanom, hogy ez tetszett a legkevésbé az egész szériában. Nagyon sok, számomra indokolatlannak tetsző momentum volt a cselekményben, amitől úgy éreztem olvasás közben, mintha Cross-nak elfogyott volna az ihlete - vagy még inkább a kedve -, és az a lendületes, pörgős történet, amit annyira szerettem a Tempest-ben és a Vortex-ben, mintha egyszerűen kámforrá vált volna. Sokkal lassabban haladtam vele, mint terveztem, és ennek az az egyszerű oka, hogy untam. S nem csak erről van szó. 

A történet legtöbbször egészen egyszerűen üres. Elég sok időt vesztegetünk el azzal, hogy megismerjük Blake - az egyik időutazó - előtörténetét, ami, bár kétségkívül érdekes, és leköti az embert, mégis, kissé feleslegesnek éreztem, mintha Cross csak amolyan lapkitöltésnek szánta volna. Annál is inkább, mivel az ő visszaemlékezéseit is E/1-ben olvashatjuk, így, ha valaki elbambul közben, akár össze is keverheti Jackson-nal, ami igen vicces szituációkat okozhat. Bár ez még önmagában nem nagy probléma, az viszont igen, hogy a cselekmény eloszlása egészen egyszerűen aránytalan.
A könyv több, mint felében 3200-ban járunk, egy, véleményem szerint teljesen kidolgozatlan világban, ahol Cross mindig csak megpendít ezt-azt, ám a behozott szálakkal nem kezd semmit. Sőt, a világról se tudunk meg valami sokat, ami engem személ szerint nagyon zavart, bár ki tudja, lehet, hogy lesz olyan, akinek pont ez a zárt légkör tetszik majd.  Ugyanakkor, azon kívül, hogy hőseink ott vannak, és hol Blake történetével ismerkednek, hol a menekülést tervezgetik, nem sok minden történik, és ez elég lapossá teszi a történet egy részét. 

A regény második felében viszont olyannyira felgyorsulnak az események, hogy az embernek szabályosan kapkodnia kell a képzeletbeli lábait, ha lépést akar tartani a történésekkel. Annál is inkább, mert az egész egyetlen hatalmas drámatömeggé alakul át egy idő után, ami olyannyira nyomasztó tud lenni, hogy az ember lényegében sírni tudna... Főleg, amikor Courtney-ről - Jackson nővéréről - van szó. Bár számomra nem teljesen világos, hogy az ő karakterét miért kellett erőltetni ebben a részben, ettől függetlenül nagyon megszerettem.   

Tudom, eddig jórészt a regény negatív dolgait emlegettem, szóval itt az ideje a kellemesebb vizekre evezni. Julie Cross stílusa még mindig nagyon jó. Bár az időutazással - annak mikéntjével, hatásaival és ehhez hasonlókkal - kapcsolatos részek elég bonyolultak, azt kell mondanom, hogy még akkor is olvasmányos, ha az ember adott pillanatban egy kukkot sem ért belőle (nekem volt ilyen élményem). Én a túlbonyolítást igazából a már fent említett kedvtelenségnek tudom be, mert az előző kötetekben mindent lehetett érteni, erre most... Mintha összecsaptak volna a hullámok a fejem felett.

Jackson továbbra is az abszolút kedvenc karakterem - akiben még mindig azt szeretem a legjobban, hogy nem képes feladni, és kész bármit megtenni annak érdekében, hogy megmentse azokat, akiket szeret , Adam-mel karöltve, igaz, utóbbi nem szerepel olyan sokat, mint szerettem volna. Mégis, a kettejük barátságáról olvasni annyira jó... Esküszöm, a közös visszaemlékezésük volt számomra ennek az egész regénynek a fénypontja, ami megmentette attól, hogy egy MM-ként gondoljak rá. (Ebből is látszik, hogy ezzel a két fiúval kapcsolatban sokat fogok rajongani a korábbi kötetek kritikáiban is.)     

Hollyról és a hozzá fűződő romantikus szálról inkább nem emlékeznék meg, egyszerűen azért, mert számomra most nem adott semmit. Sőt, továbbmegyek, teljesen feleslegesnek, és szó, mi szó, kissé hiteltelennek éreztem. 

Összességében egy csalódás az előző részekhez képest, egy olyannyira összecsapott , és valószínűleg átgondolatlan véggel, ami igen keserű ízt hagyott a számban. Kár érte. Tényleg.

Kedvenc karakter(ek): Jackson, Adam

Gyűlölt karakter(ek): Thomas, Carter

Pont: 5/10

Alapok: 

Nyelv: angol

Kiadta: St. Martin's Griffin

Év: 2014

Oldalszám: 368

Sorozat: Tempest (#3)

Scott Speer: Natural-born Angel

Miért: Imádtam az első részt.

Tartalom: Maddy Montgomery élete a feje tetejére fordult, amióta kilenc hónappal ezelőtt megtudta, hogy félig angyal, s így belecsöppent a hírességek, s az őt üldöző paparazzik világába. Ilyen körülmények között próbálja meg folytatni az életét - úgy mint, középiskola, barátok, és társaik -, miközben amiatt is nyomás nehezedik rá, hogy ő a híres, reflektorfényben élő, Jackson Godspeed barátnője.

Most pedig élete legnehezebb döntésével kell szembesülnie. Az arkangyalok felajánlották neki, hogy vegyen részt az Őrangyalokat képző programban... Ám az sem biztos, hogy sikerrel elvégezheti. Vagy, ehelyett inkább egyetemre megy, ahogyan azt mindig is tervezte. Maddy viszont nem arról híres, hogy csak úgy feladja.

Vélemény: Speer hozta azt a színvonalat, amit az előző rész tükrében vártam tőle. Az a bizonyos mozi-hangulat, amiről az Immortal City kapcsán beszéltem, ebben a kötetben is megvan, és azt hiszem, most már kezdem érteni, mik azok a mozzanatok, amik ezt a hatást maximálisan elősegítik. A fejezetek egy-egy jelenetként is felfoghatóak, ráadásul akadnak olyan elemek, amik vissza-visszatérnek. Ilyen például az ANGEL CITY felirat - igen, a híres Hollywood felirat alternatív verziója -, ami valahogy minden egyes megjelenésével képes valami mást jelenteni. Ehhez hasonlót pedig nem sok könyvben láttam eddig.

Amit viszont külön ki szeretnék emelni ebből az egészből, az Jackson és Maddy kapcsolata. Mivel már lassan egy éve együtt vannak, valóban úgy ismerik egymást, mint a tenyerüket, és ez remekül vissza is köszön a regény lapjain. Sok, a szívemnek kedves jelenetük van ebben a részben, de azért Speer most sem esett túlzásba ezen a téren, és ezt nagyra értékelem benne.

Mégis, egy idő után az is egyértelművé válik, hogy ez a kapcsolat sem lesz hullámvölgyektől mentes, és nem feltétlen azért, mert az egyik ausztrál angyal - Emily - megpróbálja lecsapni Maddy kezéről a legdögösebb pasit egész Los Angeles-ben. Sokkal inkább az váltja ki az ellentétet kettejük között, hogy míg a lányt egyre jobban magába szippantja az angyalok fényűző világa, a csillogással és a különböző alkalmakkal, amikor szinte mindenki csak rá figyel, addig a sérült Jacksont egyre inkább kiveti magából az angyalok közössége, hiszen most nem olyan erős, mint hajdanán volt, sőt, sokan abban is kételkednek, hogy valaha felépül majd súlyos sérüléseiből. És ebben az esetben senki sem mer komoly pénzeket tenni rá, hogy mindenféleképpen együtt is maradnak. Be kell vallanom, hogy ilyen téren jobban tetszett az író megközelítése, mint sok, ma divatos YA-írónőé, akik mindig valami irtózatosan komoly indokot akarnak felvonultatni az eltávolodás okaként - mint az a bizonyos harmadik -, és nem akarnak egy olyan egyszerű dologhoz nyúlni, mint a másik irányába érzett féltékenység. Jacks például saját magát is megdöbbenti azzal, hogy rájön: féltékeny a barátnőjére. Szeretné visszakapni a régi életét, amikor még jórészt körülötte forgott a világ. Na, nem Maddy nélkül, hiszen a lányt még mindig szereti, de a mellőzöttséget akkor is nehezen viseli, mivel nincs hozzászokva, hogy a barátnője lassan nagyobb sztárnak számít, mint ő. Ez az a fajta beismerés, amit egy férfi se mondana ki soha hangosan, de ettől még igenis ott lehet a felszín alatt. 
Speer behoz még egy karaktert, hogy megalkosson egy szerelmi háromszöget, és azt kell mondanom, hogy ez sem erőltetett. Persze, már Thomas felbukkanásától kezdve sejteni lehet, hogy ez a végcél, mégsem érzi úgy az ember, hogy ezt minden áron le akarják tolni a torkán. Egyszerűen azt reprezentálja, hogy Maddy, bár angyal, valójában ember is. S választania kell a két faj között. Ami tök jó, meg minden, de amikor meghozza a döntését, és a másik srác megint előjön azzal, hogy döntsön, azt hittem, felrobbanok dühömben. Elsőre nem volt elég egyértelmű, vagy mi az ördög? Ettől függetlenül imádom ezt a háromszöget, tényleg.  
Az előző kötetben ugyan nem volt túl hangsúlyos, de megjelent egy olyan politikus, aki el akarja törölni az angyalok "egyeduralmát" a világban. Mivel nézetei egyre népszerűbbé teszik, az angyalok egy igen szemét húzást vetnek be. Cserébe Linden keresztülviszi a törvényt, ami szabályosan kirobbantja a háborút emberek és angyalok között. Megjegyzem, valahogy megértem Teddy Lindent. Egyszerűen ocsmány, amit az Arkangyalok és a Tizenkettők Tanácsa művel ebben a könyvben. Például Sylvester éppen egy olyan ügyben nyomoz, ami folyamatosan emberéleteket követel, s amikor segítséget kér az Arkangyaloktól, azok lényegében csak legyintenek, hogy oldd meg, nekünk csak és kizárólag a saját jólétünk számít, a többi kit érdekel? Mi vagyunk az angyalok, te meg csak egy halandóvá tett volt angyal, mégis mit akarsz tőlünk? Az ilyen viselkedéstől a gyomrom felfordul, komolyan mondom. 
Istenem, hogy lehet ekkora függővéggel befejezni ezt a könyvet?!! Nem tudom, hogy fogom kibírni egy egész évig... Jobb lesz, ha Speer siet a folytatással. Mert ezt olvasnom kell! 

Kedvenc karakter(ek): Jackson, Maddy, Thomas, Sylvester
Gyűlölt karakter(ek): Emily, Gabriel
Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: angol
Kiadta: Razorbill
Év: 2013
Oldalszám: 384
Sorozat: Immortal City (#2)

Kaori Yuki - Angyalok menedéke #2

Miért: Ez a kedvenc mangám.

Tartalom: Mudo Setsuna egy Alexiel nevű arkangyal reinkarnációja, és halálosan szerelmes az édeshúgába, Sara-ba. Alexiel ikertestvére, Rosiel, az Angyalmenedék-terv segítségével visszatért, és nem hagy nekik nyugtot. Egyvalaki érti meg Setsuna-t: Kira - ám ő is félelmetes titkot rejteget. (Delta Vision)

Vélemény: Megint egy olyan rész, aminél még mindig nem a történet a legfontosabb - sőt, a cselekmény éppen emiatt néhol kifejezetten unalmas -, hanem inkább a karakterek, igaz, itt már történnek olyan események, amik később igen komoly jelentőséggel bírnak. Ettől függetlenül, az első dolog, amiről meg szeretnék emlékezni, az Sara és az édesanyja.

Már az előző kötetben is voltak jelei annak, hogy Sara sem feltétlen a testvéri szeretet ártatlanságával szereti a bátyját, amikor azonban ezt tényleg beismeri magának, saját magával kell szembenéznie. Hiszen tisztában van vele, hogy amit akar, az bűnős dolog, és ezért egyenesen a pokolba jut majd, mégsem tud ellenállni. Egyre-másra törik össze a szíve hiszen újabb és újabb akadályok gördülnek az útjába. Setsuna elhidegülést színlel, az édesanyja tombol, és mindent annak rendel alá, hogy a lehető leghamarabb elvihesse Sara-t Japánból. Nem mondom, teljes mértékben meg tudom érteni őt is. A nő izzig-vérig katolikus, s a hite és az erkölcse egyaránt elítéli azt, ami a gyermekei között kibontakozni látszik. Ráadásul ez egy újabb okot szolgáltat neki arra, hogy még jobban utálja a fiút, akinek egyszer életet adott. Már semmi sem köti hozzá, a lányához viszont annál inkább. Sohasem szimpatizáltam a karakterével, de ennek ellenére nem mondom azt, hogy rossz ember. Kissé ellenszenves, hiszen olyan merev, mint aki karót nyelt, de talán éppen ez benne a jó, hogy ilyen. Van egy mérce, amihez tarthatja magát, és ami erőt ad neki. Ma már nem sok ember esetében tapasztalhatjuk meg ugyanezt.

Ugyanekkor Setsuna több dologgal is szembesül: egyrészt, Alexiel tényleg létezik - akárcsak Rosiel és a többi angyal - sőt, mi több, képes átvenni az uralmat a teste fölött, ráadásul Kira sem éppen az, akinek eddig mondta magát, de erről majd később. Visszatérve Alexiel-hez: az ő befolyása alatt a fiú valami olyat tesz, ami érezhetően kihat majd az élete további szakaszára. Jóllehet, igazából nem ő cselekszik, mégis, a következményeket így is úgyis neki kell majd elviselnie. Ráadásul, most, hogy az angyal erejét visszatartó fékek megszűntek, a fiú megint csak problémát problémára halmoz... Leginkább azt, hogy rájön: mindenki csak azt a nőt látja benne. Senkit sem az érdekel igazából, hogy vele mi történik, mindenkit csak a benne lakozó Alexiel érdekel - ráadásul ezt éppen Kira mondja ki nyíltan, az a valaki, akiben Setsuna eddig feltétel nélkül megbízott -, és ettől teljesen egyedül érzi magát, hiszen Sara-hoz nem térhet vissza. Így aztán az egyetlen ember, akire valóban számíthatna, szintén kikerül a képből, őt pedig teljesen maga alá temeti a magány.
Rosiel továbbra is ugyanolyan ellenszenves, mint korábban volt, nekem legalábbis a gyomrom felfordult tőle néhanapján. Az még hagyján, hogy a kis kapszulái, amik belülről emésztik fel az embert, nem túl gusztusosak, de az is biztos, hogy nála szemetebb karakterrel ritkán találkozom. Zokszó nélkül áldoz fel mindent és mindenkit annak érdekében, hogy elérje a mocskos kis céljait. Ilyen például Kato, Kira egyik osztálytársa, akit arra használ, hogy előcsalogassa Alexielt Setsuna-ból. A terve olyan jól beválik, hogy a nő meg is öli a fiút - azért, hogy megszabadítsa szenvedéseitől, de ez most mellékes -, és ez az a dolog, ami majd a legnagyobb problémát jelenti a következő részben. 

Újabb angyalok is feltűnnek a színen, mint például a vak Zaphikel, akinek nem kisebb halra fáj a foga, mint a világ legelső, és egyúttal leghatalmasabb angyalára, Adam Kadmon-ra, akit feltett szándéka elpusztítani. Hogy ezt miként szeretné kivitelezni, az még kérdéses, de egy biztos: szereti a tokiói Disneylandet - tényleg -. Azt hiszem, talán éppen a vakságából adódóan, ő az egyik legemberibb angyal, függetlenül attól, hogy valójában mekkora hatalommal rendelkezik.
Ez a kötet ugyan nem tartozik a legnagyobb kedvenceim közé, de azért vannak benne kimondottan érdekes és izgalmas részek is, amik miatt alig bírtam letenni. 

Kedvenc karakter(ek): Setsuna, Zaphikel

Gyűlölt karakterek: Rosiel, Kyrie

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Oroszlány Balázs

Kiadta: Delta Vision Kiadó

Év: 2008

Oldalszám:

Sorozat: Angyalok menedéke (#2)

Kaori Yuki - Angyalok menedéke #1

Miért: Nagyon régóta rajongok a sorozatért, ám mivel három évvel ezelőtt félbehagyták a magyar kiadást - ráadásul az angoltudásom is a nulla környékén mozgott -, nem olvastam végig. Most az ötödik kötet megjelenésének örömére újraolvasom. Remélem, most nem lesz több éves fennakadás.

Tartalom: Mudo Setsuna rengeteg problémával küzd: tizenhat éves, és szerelmes a saját húgába, Sara-ba. Egy napon megtudja, hogy benne született újjá Alexiel, az Ég és Föld Nagy Háborújában legyőzött angyal. Mindeközben sorra különös halált halnak az Angyalok menedéke című számítógépes játékba feledkező diákok... A bukott angyalok küzdelme végre elkezdődik! (Delta Vision)

Megj.: Mivel egy-egy kötet hihetetlenül vékony, kétlem, hogy az újévi fogadalmamnak megfelelő 500 szó/bejegyzés szintet hozni tudom majd - reményeim spoilerezés nélkül -, ezért ne számítsatok túl sokra.

Vélemény: Mielőtt bárki belekötne: a neveknél azért nem a magyar átírást használom, mert egyenesen rosszul vagyok a Szecúna, Szara, és egyéb borzalmaktól, így inkább az angol átírást részesítem előnyben. Most pedig magáról a történetről: az első kötet nem más, mint az őskáosz. Információk százai zúdulnak el az olvasót, aki azt sem tudja, merre van arccal előre olvasás közben. Egy dolog nagyon megmaradt bennem: itt aztán tényleg mindenki kavar mindenkivel. Adott ugyebár a főszereplőnk Setsuna, akinek a legnagyobb problémája az, hogy szerelmes a húgába. Még véletlenül sem az okozza számára a legnagyobb fejtörést, hogy gyerekkorától kezdve emberfeletti erővel rendelkezik - az anyja részben emiatt, egyenesen fél tőle -, szinte sohasem sérül meg, vagy, hogy két elmebeteg - egy kislány és egy transzvesztita - jár a nyomában, akik Alexiel úrnőnek szólítják. Ráadásul mindkettő szerelmes belé. Kurai és Arachne arra törekszik, hogy feltámasszák Alexiel-t a valaha volt leghatalmasabb angyalt, akinek a lelke éppen Setsuna-ban született újjá. A fiú persze hülyének nézi őket, ám egy idő után rájön, ha jót akar magának, nem hagyhatja figyelmen kívül a két diabolosz szövegelését. Tokióban ugyanis egyre különösebb dolgok történnek...

Setsuna alapjaiban egy nagyon jó karakter. Végtelenül őszinte - szó szerint, ami a szívén, az a száján, még a lehető legképtelenebb pillanatokban is -, ugyanakkor védelmező. Mivel elég különc - anyai ágon angol vért örököltek a testvérével, így nemigen hasonlítanak a többi japán fiatalra -, sokszor bajba keveredik, és ilyenkor legtöbbször a barátja, Kira siet a segítségére. Aki - talán ezt mondanom sem kell - szintén nem közömbös az irányába, mégis, ő az, aki a legjobban megérti a fiú Sara iránti érzéseit. Ha ez még nem lenne elég, a szinte halottaiból feltámadó, Elektronikus - vagy (Gép)- Angyal, Rosiel, sem feltétlen testvéri szeretettel tekintett az ikernővérére... Na, erre mondtam én, hogy mindenki mindenkivel. Nekem egy olyan karácsonyfa jut erről eszembe, aminek Setsuna a csúcsdísze. 

A főbb karakterek egytől-egyig oda-meg vissza vannak Setsuna-ért, akinek az egyetlen bűne az, hogy éppen benne született újjá egy olyan angyal, aki valamiért mindenkinek a szíve csücske. Aki szereti a homoerotikus irodalmat, az tuti, hogy az ilyen szálak miatt remekül fog szórakozni.

Sara-n látszik, hogy igen komoly, vallásos nevelést kapott az anyjától, ám ez sem tudja távol tartani a testvérétől, szinte ugyanúgy ragaszkodik hozzá, mint gyerekkorukban. Alighanem Kira mellett ő az egyetlen, akire nem hozza rá a frászt Setsuna ereje, és olykor különös viselkedése. Igazán tiszta lelkű lány, aki mindenkit szeret, még azt is, aki a pokolba kívánja. És ettől az ember úgy érzi, meg tudja érteni, miért érez úgy iránta a testvére, ahogy, még akkor is, ha normális körülmények között elítéljük a vonzalmukat - mondjuk én pont nem -. 

A többiekre csak azért nem térnék ki részletesebben, mert őket csak később ismerjük meg igazán, kell egy kis idő, mire megértjük, melyiküket mi motiválja. Mondjuk Kurait még abból a szempontból érdemes megemlíteni, hogy neki köszönhetően ismerhetjük meg az igazi Alexielt, azt a nőt, aki a pusztulása előtt volt.  Minden bizonnyal nem véletlen, hogy a sorozat húsz kötetet élt meg. Ezzel persze nagyban elmarad a Bleachez és társaihoz képest, de talán ebből is látszik, hogy nem "tömeg mangának" készült. És éppen ez benne a jó. Még, ha a történet eleinte bonyolultnak, sőt, egyenesen idegesítőnek is tűnhet, mégis érezzük, hogy az egésznek célja van. Kaori tudja mit akar, és ennek megfelelően csavarja a szálakat. Az már más kérdés, hogy nekünk sikerül-e lépést tartani vele.  

Kedvenc karakter(ek): Setsuna, Sara

Gyűlölt karakter(ek): Rosiel

Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította: Oroszlány Balázs

Kiadta: Delta Vision Kiadó

Év: 2008

Oldalszám: 210

Sorozat: Angyalok menedéke (#1)