Néhány nappal ezelőtt - szeptember 11-én - mutatták be itthon az Emlékek őre című filmet, amit Lois Lowry azonos című regénye alapján készítettek. Ennek örömére nyomon követhettétek az ehhez kapcsolódó retroturnét, és nyerhettetek tíz darab páros belépőt a premier előtti vetítésre, amin én is részt vettem.
Nos, azt kell mondanom, hogy a film, bár remekül átadja a könyvre is jellemző bezártságot sugalló hangulatot, és a történetet is egészen szépen követi, mégis, akadnak benne olyan változtatások, amiket én nem feltétlen érek fel ésszel - bár kétségtelen, hogy sok esetben éppen ez adja a film igencsak abszurd, ám szerintem élvezhető humorát -. Azt azonban nagyon sajnálom, hogy a film előzetese gyakorlatilag azonnal lelövi az egyik legnagyobb csavart, nevezetesen azt, hogy az Emlékek Őre fokozatosan ismerkedik csak meg a színekkel, és kezdi el új módon megismerni az őt körülvevő világot. Az ehhez kapcsolódó, montázsszerű jelenetek egyszerűen zseniálisak. Gyakorlatilag emlékezteti a nézőt arra, hogy egy elképesztően színes világban éli le az életét, és ha ezt összevetjük a könyvben, illetve a filmben tapasztalható egy merő szürkeséggel, akkor képesek leszünk ezt értékelni, és hálát adni, amiért ezt egyelőre nem akarják elvenni tőlünk.
Ha valaki olvasta a regényt, akkor az tudhatja, hogy Jonas 12 éves, míg ebben a történetben 17-18 körül lehet. Ezzel, tekintve, hogy a történet mondanivalója igen komoly, nekem még nem volt különösebb problémám... Azzal azonban, hogy éppen a karakterek kora miatt, megpróbáltak beleerőltetni egy szerelmi szálat, már a legkevésbé sem voltam kibékülve. Értem én, hogy ez ma már egy filmgyártási trend, hogy bármilyen ifjúsági történetről legyen is szó, kell bele némi romantika, de amikor ezt egy cselekmény a legkevésbé sem követeli meg, akkor mégis minek kell beleerőszakolni? Annyira kilógott a történet többi részéhez képest, hogy az valami elképesztő.
Miután ezen a tényen sikerült túltennem magam, már valami egészen más kötötte le a figyelmemet, ez pedig a töménytelen mennyiségű, LMBT-áthallásos szöveg volt. Esküszöm, régen nevettem ennyit egyetlen drámai történeten - aminél, ha jobban belegondolunk, ez egyáltalán nem így kellene, hogy legyen -, mint ezen. Jonas és az Örökítő kapcsolata egy olyan bromance-szá nőtte ki magát, amilyenre én a könyvből egyáltalán nem emlékszem, így alighanem ez egy forgatókönyvírói bravúr lehetett... Ami működik is és nem is. Sokszor elképesztően vicces ezeket a párbeszédeket hallgatni, de néha már-már kínos is, amitől az ember vagy kényelmetlenül érzi magát egy idő után, vagy nem. Persze, valahol megérhető, hogy ez egy remek humorforrást tud biztosítani, de ha valaki nem szereti az ilyesmit, akkor kétlem, hogy élvezné.
Nekem leginkább az tetszett, ahogyan a film bemutatja, mennyire agymosottá tudnak válni az emberek egy olyan környezetben, ahol a feljebbvaló hatalom az életük minden egyes szegmensét képes behatárolni, és szabályozni. Hiába élnek ezeken a telepeken kolóniák, mesterségesen létrehozott családok, és ehhez hasonlók, amik elméletileg tökéletesen működnek, bennem egyetlen egy érzés maradt meg igazán, ez pedig a magány. Folyamatosan az járt a fejemben - már annak idején, a könyv olvasása közben is -, hogy mennyire magányos lehet így leélni egy életet, hogy valójában nem tartozol igazából sehová, csak lógsz a levegőben. és azt teszed, amit mondanak neked.
Szerintem a film messze jobban sikerült, mint azt vártam. Persze, a változtatásokkal nem feltétlen értettem egyet, de mégis, azt kell mondanom, hogy képes volt átadni a könyv lényegét, és valódi mondanivalóját. Ez pedig véleményem szerint egy remek adaptációvá teszi, amit bátran merek ajánlani bárkinek, aki szereti a dísztópia világát, mert az remekül fog szórakozni abban a rövid, ám tartalmas másfél órában, amit ez a film felölel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése