2013. április 28., vasárnap

Jennifer L. Armentrout - Shadows

Miért: Az Obsidian előzmény - vagy kiegészítő - kötete, ráadásul kíváncsi lettem a harmadik testvér történetére is, akivel eddig csak utalás szintjén találkozhattam.

Tartalom: A Black-ikrek eredetileg hárman voltak. Ám az egyik fiú beleszeretett egy emberbe, s ez mindent megváltoztatott. Mi történt Bethany Williams-szel és Daemon Black-kel egy évvel az Obsidian történései előtt? Erre ad választ a Lux-széria bevezető kötete.

Vélemény: Azt hiszem, jobban járok, ha már most leszögezem, hogy ez a kritika nagy valószínűséggel egy véget érni nem akaró ömlengés lesz Dawson Black-kel kapcsolatban... Szóval, aki nem szereti az ilyesmit, az jobban jár, ha itt félbehagyja az olvasást. Én szóltam előre!

Toffy javasolta, hogy ne az Obsidian előtt olvassam, hanem inkább utána, annak ellenére, hogy ez valójában a történet előzménye akar lenni, hiszen Dawson a főszereplője. S úgy érzem, jól tettem, hogy megfogadtam a tanácsát. Így ugyanis számtalan jelenet, ami valójában nem is lenne humorforrás, engem mégis megnevettetett. Mindezt azért, mert akaratlanul is eszembe jutott mindaz, ami éppen az Obsidian-ban történt.  Érdekes látni, hogy Daemon mennyit változott abban a valamivel több, mint egy évben, ami a két történet között eltelik, s ehhez hasonlók.
Szinte elképesztő, de azt hittem, Daemont nem lehet felülmúlni, nála egyszerűen nincs jobb. S nem azért, mert tökéletes lenne, elvégre én épp a tökéletlen oldalát szerettem meg. Erre jött a Shadows, és benne Dawson, akinek hála az egész elképzelésem borult, méghozzá jó nagyot. Jóllehet, külsejüket tekintve abszolút megegyeznek ők ketten, ám belsőleg nem is különbözhetnének jobban. 
Míg Daemon hozza az Obsidian-ban megismert, ki-ha-én-nem formáját, amit, bár nagyon szeretek, ebben a részben néha kifejezetten idegesítő tudott lenni - főleg, amikor azt hitte magáról, hogy ő az atyaúristen, aki mindenki felett áll, -, addig Dawson... Ő egy tündér. Erre nem tudok jobb szót mondani. Míg a bátyja ebben a részben abszolút realista, és azonnal észreveszi a legapróbb dolgokat is, addig Dawson egy vérbeli idealista, aki igen mély érzésekre, például szerelemre vágyik. Ezen a ponton nekem a Rómeó és Júlia jutott eszembe, s az igazat megvallva, szerintem van benne valami. Nem ez a vonulat dominál a cselekményben, de ettől függetlenül, az érzet belengi az egészet. Ez jórészt annak köszönhető, hogy Dawson, a testvérével ellentétben, nem válogat. Számára az sem elképzelhetetlen, hogy egy emberrel kösse össze az életét - ami egyúttal azt is jelentené, hogy el kellene hagynia a Luxenek kolóniáját, vagyis kitaszítottá válna -... Így, amikor Elisabeth "Bethany" Williams betoppan az életébe, a világ száznyolcvan fokos fordulatot vesz Dawson körül. S ezt nem is rejti véka alá. Míg a társai igen hamar ócsárolni kezdik amiatt, hogy szinte minden szabad percét Bethany-val tölti, teljesen figyelmen kívül hagyva Daemon intő szavait. Nekem ez tetszett, ugyanis az ilyesmik miatt hittem el, hogy tényleg szereti ezt a lányt, függetlenül attól, hogy ki mit gondol erről. Kész lenne szembeszállni az egész világgal, ha éppen arról lenne szó, még akkor is, ha nem sok esélye lenne arra, hogy túlélje. A szerelem óvatlanná és egy bizonyos értelemben vakká tesz. Dawson és Bethany története a tökéletes példa erre. 
S, ha már itt tartunk, akkor Bethany-ról is szólnék pár szót. Míg Katy elég nagyszájú, és belevaló csaj tud lenni, ha akar, addig Dawson barátnőjéből mindez hiányzik. Kedves, visszahúzódó lány, aki a kezdet kezdetén alig akarja elhinni, hogy az ikrek egyike érdeklődik iránta. Ugyanakkor nagyon szereti a fiút, s, akárcsak Dawson, ő is képes lenne mindent feladni a másikért. Tökéletesen fest a mi kis idealistánk mellett. Ők épp a kettejük közötti hasonlóságok miatt alkotnak szerethető párost, míg Daemon és Katy a különbségeik miatt. 
Bár elég komplex a könyv, és úgy tűnik, teljes mértékben le van zárva, nekem az az érzésem van, hogy nem éppen az történt a két fiatallal, amit a történet sugall. Már van is egy elméletem erre vonatkozóan, de erről most nem írnék, Majd meglátjuk, hogy Armentrout mit talált ki velük kapcsolatban.

Kedvenc karakter(ek): Dawson, Bethany
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 10/10

Alapok: 

Nyelv: angol
Kiadta: Entangled Teen
Év: 2012
Oldalszám: 180
Sorozat: Lux (# 0.5)


2013. április 23., kedd

Jennifer L. Armentrout: Obszidián

Miért: Toffy és Abstractelf ajánlották, ráadásul idővel érkezik a magyar kiadás is.

Tartalom: Amikor – éppen az utolsó középiskolai évem előtt – Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.

Aztán a srác megszólalt.

Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt – akkor valami történt. Valami váratlan.

A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.

Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.

Mármint ha nem ölöm meg addig én magam… (Könyvmolyképző)

Vélemény: A kezdet kezdetén, még a Könyvfesztről hazafelé menet nem ezt a kötetet vettem először a kezembe, hanem a folytatását, az Onyxot - ne kérdezzétek miért, de nekem szent meggyőződésem volt, hogy igenis, az az első rész -. Ez azért volt igazán vicces, mert csak több oldal elolvasása után esett le nekem, hogy valami igencsak bűzlik Dániában. Egészen pontosan akkor, amikor Katy megemlíti az első rész főgonoszát. De, ekkor kapcsoltam, és cseréltem. Szóval jöjjön a tényleges Obsidian kritika.

Armentrout stílusa azonnal függővé tett. Olyan jól bánik a szavakkal, hogy szinte az első pillanattól képtelen voltam lerakni. Lendületes, izgalmas és egyúttal könnyen érthető - de távolról sem bagatell - regényről van szó, amit egészen egyszerűen öröm olvasni. Akkor is képes feldobni, ha éppen világfájdalmad van.
Őszinte leszek, nekem a könyv első pár fejezetéről az Alkonyat-széria első része jutott eszembe, csak sokkal jobban, viccesebben, és az igazat megvallva, hitelesebben megírva. Katy Swartz igen csak magába fordult, amikor három évvel korábban elveszítette az édesapját, és a blogolásban találja meg a "túlélés" kulcsát - ezen a téren szerintem sok könyves blogger magára ismer majd -, mígnem a munkamániás édesanyja úgy dönt, most már ideje új életet kezdeniük. Így kerül a napfényes Floridából a jóval hidegebb Nyugat-Virginiába, ahol szerencsére hamar összebarátkozik a szomszédjában lakó Dee Black-kel.
Csakhogy, a lánynak van egy ikertestvére, Daemon, aki egy vérbeli seggfej, a viccen kívül. Imádja idegesíteni az embereket, eléggé lekezelő stílussal áldotta meg a jóisten, és azt hiszi, puszta jópofizással el lehet érni bárkinél, bármit. Kivéve Katy-t. A lány ugyanis egy cseppet sem szimpatizál vele - hiába tetszik neki a magas, szálkás idegen -, még akkor sem, amikor Daemon megpróbál kedves lenni hozzá. Azért, hogy visszakaphassa a kocsikulcsát. Halál komolyan De ennyit bevezetésnek.
Ennek a történetnek a humorát szerettem a legjobban. Esküszöm, a könyv negyedét kiírhattam volna idézetek formájában a Molyra, hiszen mind Katy-nek, mind Daemon-nek olyan megnyilvánulásai vannak, hogy olykor hangosan felnevettem.Úgy oltják egymást, hogy az félelmetes. Jobban tetszettek azok a részek, amikor veszekedtek, mint amikor éppen izzott közöttük a levegő - pedig azok sem rosszak -. Néha pedig olyan gyerekesen viselkednek, hogy azt a négyéves unokaöcsém is megirigyelné, de ez valahogy mégsem zavaró, hanem baromi vicces.
A romantikában az fogott meg, hogy itt tényleg érezhető volt az "Odi et amo"- hatás. Katy, miközben egyre jobban megkedveli Daemont, továbbra is úgy érzi, hogy az képes őt egyenesen az őrületbe kergetni, s így is van. Még egy pozitívum ezzel kapcsolatban: nem esnek azonnal egymásnak. Gyakorlatilag csak a regény végén történik meg az első csók, addig mindössze a kettejük közötti feszültséget lehet érezni, de azt nagyon. Ráadásul, attól még, mert Daemon-nek tetszik Katy, nem változik meg, és én ezt nagyra értékeltem ebben a történetben. Végre egy olyan sorozat, ahol a férfi főszereplő nem válik azon nyomban hősszerelmes papuccsá, hanem megtartja a jellemét, még akkor is, ha az nem teljesen pozitív.
Számomra azért is érdekes ez a könyv, mert eredetileg magánkiadásban jelent meg először, és lássuk be, azoknak, akik szeretnek olvasni, általában igen komoly fenntartásaik vannak az ilyen jellegű kiadványokkal szemben, nem véletlenül - nézzétek meg a Rabul ejtett szüzet, az is magánkiadós cucc -. Armentrout azonban bebizonyította, hogy ilyen téren nem csak lefelé, hanem felfelé is vezet egy út. Hiszen, akinek jó stílusa van, és képes érdekes történeteket írni, az megérdemli, hogy sikeres legyen. És Armentrout határozottan megérdemli.

Kedvenc karakter(ek): Katy, Daemon, Dee
Gyűlölt karakter(ek): Ash
Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Kiadta: Könyvmolyképző
Év: 2013
Oldalszám:?
Sorozat: Lux (#1)

2013. április 19., péntek

Nosztalgia #3 - Stephenie Meyer: A burok

Miért: Nemrég láttam a filmet, és kedvet kaptam az újrázáshoz.

Tartalom: A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben testüket érintetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók magukkal hozták a rák ellenszerét, megszüntették a háborúkat, a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára.
Amikor egy nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket és kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Tud a mindent elsöprő érzelmekről és a mindennél erősebb emlékekről. Egyvalamire azonban nem készült fel. Arra, hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie nem hajlandó feladni, nem hajlandó eltűnni.
Ő egy kőkemény lány, aki a végsőkig küzdeni fog a testébe betolakodó idegen létforma ellen.
Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki az arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek… (Agave)

Vélemény: Amennyire utálom az Alkonyat-szériát, legalább annyira, ha nem jobban, szeretem Meyer-nek ezt a könyvét. Szinte elképesztő, de ez a története sokkal de sokkal érdekesebb - és jobban sikerült -, mint a másik sorozata. Lehet, hogy ekkora ért be, mint író, nem tudom, de ha így volt, én csak örülni tudok neki. A világfelépítés, még ha annak idején első olvasásra kissé zavarosnak is tűnt, valójában teljesen rendben van. Minden el van magyarázva, így, amikor a végére ér az ember, nincs olyan érzése, hogy na ennek és annak még ki kellett volna derülnie a Lelkekkel kapcsolatban. A cselekmény eleje, bár kétségkívül vontatott, én mégsem unatkoztam közben, hiszen ekkor derült ki a legtöbb minden a Vándor - későbbiekben Vanda - korábbi életeiről. Olyan sok meghódított bolygón élt már, hogy valódi veteránnak, sőt, amolyan hírességnek számít a falkáján belül. S ez valahogy a gondolkodásmódjában is visszaköszön. Kezdetben megpróbálja az uralma alá hajtani Melanie elméjét, hiszen lélekként ez a feladata. Nehezen birkózik meg az emberek intenzív érzéseivel, és talán ő lepődik meg a legjobban, amikor ezek az érzések valóban a sajátjává, a személyisége szerves részévé válnak.
Melanie és Vanda kapcsolata elég kiszámíthatatlan. Míg a kezdetek kezdetén nem szívlelik egymást, majd a sivatagban való bolyongás egy felbonthatatlan egységgé kovácsolja őket, addig a Jeb bácsinál töltött időszakban hol vitatkoznak, hol szeretik egymást, meg ilyenek.
Be kell vallanom, hogy én azokat a fejezeteket szerettem a legjobban, amikor Melanie egyáltalán nem szólalt meg, engem ugyanis a kezdetektől fogva halálra idegesített. Egy önző lányt látok benne, aki csak a saját érdekére gondol, s csak a legritkább esetekben számol az esetleges következményekkel, mert helyette inkább szeret fejjel nekirohanni a  legközelebbi falnak, és utána még ő áll le hisztizni, hogy mégis miért nem az történt, amit ő akart? Persze, neki könnyű dolga van a beillesztés után, egész idő alatt csak jártatja a száját, meg néha átveszi az uralmat a teste felett. Ja, és soha semmi nem elég jó neki. Ha Jared megcsókolja Vandát, mert Melaine is ott van bent, az nem jó. Ha Vanda Ian-nel tölt pár percet, az pláne nem jó. Mindig azt tartja fontosnak, amit ő akar. Azt hiszem, éppen ez az oka annak, hogy szerintem Vanda igazából soha, egy percig sem volt szerelmes Jared-be. Mindössze Melanie beledumálta, hogy igen. Ráadásul, jobbnak hiszi magát Vandánál - mintha ő bármivel is többet érne, csak azért, mert neki van egy fizikai teste is -, ami a viselkedését figyelembe véve, szerintem nevetséges. Semmivel sem jobb nála. Sőt. éppen ellenkezőleg, sokkal rosszabb. Emellett pedig egyszerűen idegesítő és kész.
Vanda ezzel szemben egy igazán önfeláldozó lélek, aki mindig másokra gondol, legyen az Melanie, vagy a lázadók csoportja, nem számít, ő nem a saját érdekeit nézi, hanem hogy mi lenne a jó a közösség szempontjából. Kedves, megértő, és nem az a harcias fajta, ami persze nem csak a fajtájának köszönhető.  Többször is úgy érzi, hogy ő inkább meghalna, mintsem, hogy azt kelljen végignéznie, ahogy a jelenléte miatt az emberek egymás torkának esnek.
A két férfi, Ian és Jared gyakorlatilag a két nő megfeleltetése. Jared ugyanolyan kisajátításra törekvő, beképzelt bunkó, mint amilyen Melanie bír lenni néha. Ian azonban, még ha eleinte nem is kedvelte Vandát - ugyanolyan parazitaként tekintett rá, mint a többiek -, idővel képes volt megváltoztatni a véleményét. És még véletlenül sem azért szerette meg Vandát, ahogyan kinéz, hanem az fogta meg, amilyen. Nem véletlen, hogy vele sokkal jobban szimpatizáltam, mint Jared-del.
Szerintem, aki eddig nem tette meg, bátran vegye a kezébe, és olvassa el, főleg akkor, ha ki nem állhatja a Twilight-tot. Ez a könyv jó bizonyíték arra, hogy Meyer igen is tud, ha akar. Ezzel együtt, mégis tartok tőle, hogy mégis miféle folytatást sikerült majd alkotnia egy ilyen komplex, minden kérdést megválaszoló regényhez. Nem mondom, az epilógusban ott van a folytatáshoz némi segítség... De én nem érzem úgy, hogy szükség lenne rá.

Filmes megvalósítás: Még most, az újraolvasás után is úgy gondolom, hogy egy jól sikerült adaptációról van szó. Természetesen, ez sem tökéletes, hiszen sok olyan mozzanatot hagytak ki - gondolok itt esetleg Wanda korábbi életeinek képi megjelenítésére, vagy bizonyos eseményekre -, amik még érdekesebbé, és egyúttal komplexebbé tehették volna ezt a történetet. Sok ilyen volt, de mégis, nekem nem hiányoztak annyira. Ami viszont benne volt, az nagyon tetszett. Átadta a regény legfőbb mondanivalóját, és ez a legfontosabb. A szereplőkkel sem voltak problémáim. Egyetlen dolog: az expozíció tényleg elég lassú, a film harmadában szinte semmi komolyabb nem történik, így, akik nem olvasták a könyvet, szemmel láthatóan unták ezt a komótos felvezetést. De onnantól kezdve, hogy beindul a történet, minden kis alkatrész a helyére kerül. Ráadásul, bár erre csak az újraolvasás után jöttem rá, egyes párbeszédeket, vagy mondatokat szó szerint átemeltek a könyvből, s így utólag belegondolva, ez csak még "hitelesebbé" teszi számomra az adaptációt. Aki szereti a könyvet, nyugodtan adhat neki egy esélyt, nem fogja megbánni, remélhetőleg.

Kedvenc karakter(ek): Wanda, Ian
Gyűlölt karakter(ek): Hajtó, Kyle
Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította: Farkas Veronika
Kiadta: Agave Kiadó
Év: 2013
Oldalszám: 528
Sorozat: A burok (#1)

2013. április 16., kedd

Halállista #2 - Shayla Black – Lexi Blake: Rabul ejtett szűz

Miért: Épp mazochista hangulatomnál voltam.

Tartalom: Gavin és fivérei, Slade és Dex beleszeret a férfi új titkárnőjébe, a gyönyörű Hannah Craigbe. Az olajvállalat vezetői tudják, időt kell adniuk a lánynak, hogy jobban megismerhesse őket, mielőtt kiválasztja közülük azt, aki elcsábítja.
Egy veszélyes alak zaklatni kezdi a kisvárosi szépséget, és a testvérek összefognak, hogy megvédjék a lányt – elrejtik egy világtól elzárt helyen. És a fiúk képtelenek elfojtani izzó vágyukat… Míg Slade és Dex szívesen megosztoznának Hannah-n, Gavint tragikus múltja elszakítja a testvéreitől, akik remélik, hogy lány nem csupán viszontszereti őket, de talán a fivérük is visszatalál hozzájuk.
Miután legyőzik a lány kezdeti aggodalmait, a három férfi földöntúli gyönyörökben részesíti Hannah-t, rajongásuk feloldja minden gátlását. Ám a boldogságot rettegés váltja fel, amikor a zaklató a lányra talál… (Ulpius)

Vélemény: FIGYELMEZTETÉS: A kritika erőteljesen SPOILERES!

Hadd mutassam be a vérbeli MM-könyvet, amit keresve sem találhatsz meg jobb, helyen, mint az Ulpius kínálatában. Számomra A szürke ötven árnyalata kapcsán kezdett kínosan egyértelművé válni, hogy a kiadó lassan, de biztosan rááll azoknak a könyveknek a kiadására, amik a logikát szeretik figyelmen kívül hagyni. Egy a lényeg: legyen benne jó sok erotikus töltet, és néhány szexjelenet. A többi mellékes. Persze, mindez nem több, mint személyes vélemény. Mégis, ez a könyv a tipikus példa erre. Nos, lássuk, miért.
A stílusa olyan, mintha J. R. Ward-ról koppintották volna, de ezzel önmagában még nem volt semmi bajom, egyszerűen azért, mert mindenkivel előfordul, hogy egyes írók bizonyos stíluselemeit a magáévá teszi. Ez szinte elkerülhetetlen. Viszont, amit történet terén alkottak... Na, az valami siralmas.
Adott a három testvér, Gavin, Slade és Dex, akik egytől egyig halálosan szerelmesek Hannah Craig-be, a legidősebb férfi titkárnőjébe. De, hogy miért? Mit szeretnek abban a 25 éves SZŰZ - most komolyan? - szőkeségben? Sosem fogjuk megtudni. (Oké, néha vannak rá utalások, hogy milyen édesnek meg kedvesnek tartják Hannaht, de igazából ennek semmiféle bizonyítékát nem látni a könyvben...) Ellenben, az már az első fejezet végén napvilágra kerül, hogy a csajt zaklatja valaki, sőt, ő úgy tudja, egyenesen meg akarják ölni? Ja, és mellesleg, annak ellenére, hogy még nincs köztük semmi, úgy gondol a három férfira, mint a "pasijaira"? Arról nem is beszélve, hogy a háromból kettő azt tervezi, hogy feleségül veszik, mert szerintük a bigámiát pénzzel el lehet fogadtatni a világgal... Így kell felépülnie egy színvonalas regénynek, nem? Szerintem nem, de menjünk tovább.
A férfiak a következő megoldással állnak elő:  szó szerint elrabolják az irodából, és erőszakkal Alaszkába viszik, hogy ott tartsák, amíg a zaklató el nem tűnik a képből - vagy, ameddig igen nem mond az enyhén szólva is bizarr házassági ajánlatukra -. Hannah természetesen csak Alaszkában ébred öntudatára, és kezdi követelni, hogy engedjék haza. A nemleges válaszra bezárkózik a neki rendelt szobába. A három pasi pedig mit lép? Nem, hogy hagynák, hogy kitombolja magát, majd, amikor már nyugodtabb, akkor próbálják meg meggyőzni arról, amiről akarják... Nem, inkább rátörik az ajtót, és még nekik áll feljebb - ez kiváltképp a két fiatalabb testvérre, Slade-re és Dex-re igaz -, mert egyrészt hárman vannak, másrészt annyira fasza csávóknak képzelik magukat, hogy az már nekem is fáj. Majd, miután Hannah kellőképpen kihisztizte magát, mi sem természetesebb, minthogy Dex-szel és Slade-del csapnak egy threesome-partit... Mindezt legfeljebb harminchat óra alatt, de valószínűleg, inkább huszonnégy. Ezen a ponton már szabályosan téptem a hajam. És természetesen: van egy komplett orgia, és természetesen a happy end dübörög a könyvben, mindenki szeret mindenkit, és az első gyerek már úton is van... azt hiszem, Gavin-é.
Igazából az a legeslegnagyobb problémám ezzel az egész förmedvénnyel, hogy az alapból még valami teljesen normális dolgot is ki lehetett volna hozni belőle. Normális történetet, korrekt, hiteles karaktereket, és ehhez hasonló dolgokat, de ennek a szerzőpárosnak értelemszerűen nem jött össze. Viszont, egyetlen egy, igen aprócska pozitívumot tudok megemlíteni a Szürke ötven árnyalatához képest, ez pedig az, hogy sokkal hitelesebben ábrázolja, és jobban kezeli az egész BDSM-es vonalat, mint az elődje. De ettől függetlenül nem ajánlom senkinek, mert pusztán ennyitől ez a könyv nem lesz jó! Bár lehet, hogy az Ötven rajongói imádni fogják, de ezt meg már nem az én feladatom felérni ésszel.

Kedvenc karakter(ek): -
Gyűlölt karakter(ek): mindenki
Pont: 1/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: ?
Kiadta: Ulpius Kiadó
Év: 2013
Oldalszám: 239
Sorozat: Az érzékiség mesterei (#1)

Rachel Ward: Számok - A menekülés

Miért: Abstractelf ajánlotta.

Tartalom: Jem tizenöt éves, londoni lány, zűrös kamasz. Mióta az anyja kábítószer túladagolásban meghalt, egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerül. Tudja, hogy semmi sem tart örökké, sőt egészen pontosan tudja, meddig tart ez az egész. Nem létesít kapcsolatot az emberekkel, próbál nem a szemükbe nézni, és őrzi a titkot már tizenöt éve.  

Mindenkinek van a szemében egy szám, de gondolom én vagyok az egyetlen, aki ezt meg is bírja látni. Amúgy, én se csak úgy egyszerűen látom őket, persze, hanem valahogy ott vannak. A levegőben vannak. Vagyis inkább úgy belülről jelennek meg nekem. Érzem ezeket a számokat. Valahol a szemem mögött érzem meg őket. De azért ott vannak, tényleg. Nem lényeg, ha nem hiszel nekem, attól még ott vannak. És tudom is mit mutatnak. Akkor értettem meg, amikor az anyám meghalt. 

London egyik külvárosi negyedében szegődik Jem mellé Spider, a nyurga és izgága fekete srác, aki megpróbál a társa lenni. De el lehet-e mondani valakinek végre a számok és a halál titkát? Mi történne, ha mindannyian előre ismernénk halálunk időpontját? (Librum)

Vélemény: Ilyen még sohasem fordult velem elő. Tetszett a könyv, a történetét szabályosan faltam, ám a stílusa eleinte - sőt, ha őszinte akarok lenni, később se - egyáltalán nem tetszett. Végre egy olyan könyv, ahol nem feltétlen a kiművelt, jónevű - vagy legalábbis átlagos - középiskolába járó lány a főszereplő, hanem olyasvalaki, aki nem is állhatna távolabb ettől a leírástól. Amolyan kisegítő-osztályba jár, ahol a tanárok egyedüli célja, hogy valamilyen úton-módon elrugdossák a diákokat az érettségiig, hogy aztán az alantasabbnál alantasabb munkákból próbálják meg fenntartani magukat. Emellett iszik, dohányzik, káromkodik, mint a kocsis, és mégis, meglepő módon, ettől lesz jó, vagyis, jobban mondva, inkább emberi. Róla könnyedén elhiszed, hogy hús-vér ember, mert a legtöbben már találkoztunk ilyennel. S egy olyan ember, aki, még, ha nem is hisszük el róla, igenis, meg akar változni. S képes is rá, csak hinnie kell benne. Ennyi az egész.
S ugyanez a helyzet Spiderrel - becsületes nevén Teddy -, Jem haverjával is. Az ő kuriózumát az adja, hogy Ward többször is kiemeli a fiú afrikai származását, s hozzáteszi, hogy ezzel még most is - a regény 2009-ben játszódik - képes feltűnést kelteni Angliában. Na, nem a fővárosban, ahol kis túlzással, a világ összes nációja megfordult már legalább egyszer, hanem a kisebb településeken, ahol viszont nincsenek hozzászokva az emberek az ilyesmihez. Spider kilóg a sorból. Nem is kicsit. Kettejük kapcsolata leginkább egy hullámvasúthoz hasonlóan ingázik fel s alá, annak függvényében, hogy Jemnek éppen milyen kedve van. A képessége miatt igyekszik minél nagyobb távolságot tartani az emberekkel, ám Spider nem tágít mellőle, sőt, éppen ellenkezőleg, bármikor a lány segítségére siet, ha annak szüksége lenne rá. Amolyan igazi önfeláldozó jellem. S, bár eleinte szentül hittem, hogy puszta kalandvágyból teszi ezt, idővel rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Teddy tényleg ilyen. Hogy ez a nagymamája, Val hatása-e, vagy valami másé, számomra nem derült ki a történetből. De ettől függetlenül, nagyon megszerettem.
Én személy szerint azokat a részeket élveztem a legjobban, amiket Jem és Spider meneküléssel töltöttek. Izgalmasak és lendületesek voltak, mindig volt miért izgulnom, hol azért, hogy megtalálják-e őket, hol meg azért, hogy sikerül-e egyáltalán némi ennivalóhoz jutniuk. Bár, be kell vallanom, hogy minden lelkesedésem ellenére, számomra kissé furcsa volt. Mármint, tényleg nem tettek semmit, csak annyit, hogy elkerültek egy közelgő katasztrófát, amit nem tudtak volna megakadályozni, hiszen ki hitte volna el a lánynak, hogy látja az emberek halálának időpontját? Senki, finoman szólva. Mégis menekülnek, a rendőrség üldözi őket, holott, ha hagyták volna, hogy a zsaruk egyből kihallgassák őket, az első pillanattól kezdve egyértelmű lett volna, hogy semmi közük az egész balhéhoz. De ez persze csak az én véleményem.
Bármennyire is szerettem volna, nem nyerte el a tetszésemet. Vannak benne jó, és nagyon érdekes részek, de legtöbbször úgy éreztem, a történetvezetés nem állja meg a helyét... Ráadásul a vége hihetetlenül összecsapottnak tűnt a számomra. Mintha Ward minél előbb be szerette volna fejezni ezt a könyvet, ahelyett, hogy a lehető legjobban kidolgozza. Ígéretesnek tűnt, ám nem azt adta, amit vártam. 
Ugyan, nem fogok iparkodni, hogy mihamarabb olvashassam a folytatást, de azért nagyon bízom benne, hogy a következő rész már sokkal jobb lesz.

Kedvenc karakter(ek): Spider
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 6/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Bajkán László
Kiadta: Librum Kiadó
Év: 2010
Oldalszám: 272
Sorozat: Számok (#1)

2013. április 13., szombat

Scott Speer: Natural-born Angel

Miért: Imádtam az első részt.

Tartalom: Maddy Montgomery élete a feje tetejére fordult, amióta kilenc hónappal ezelőtt megtudta, hogy félig angyal, s így belecsöppent a hírességek, s az őt üldöző paparazzik világába. Ilyen körülmények között próbálja meg folytatni az életét - úgy mint, középiskola, barátok, és társaik -, miközben amiatt is nyomás nehezedik rá, hogy ő a híres, reflektorfényben élő, Jackson Godspeed barátnője.

Most pedig élete legnehezebb döntésével kell szembesülnie. Az arkangyalok felajánlották neki, hogy vegyen részt az Őrangyalokat képző programban... Ám az sem biztos, hogy sikerrel elvégezheti. Vagy, ehelyett inkább egyetemre megy, ahogyan azt mindig is tervezte. Maddy viszont nem arról híres, hogy csak úgy feladja.

Vélemény: Speer hozta azt a színvonalat, amit az előző rész tükrében vártam tőle. Az a bizonyos mozi-hangulat, amiről az Immortal City kapcsán beszéltem, ebben a kötetben is megvan, és azt hiszem, most már kezdem érteni, mik azok a mozzanatok, amik ezt a hatást maximálisan elősegítik. A fejezetek egy-egy jelenetként is felfoghatóak, ráadásul akadnak olyan elemek, amik vissza-visszatérnek. Ilyen például az ANGEL CITY felirat - igen, a híres Hollywood felirat alternatív verziója -, ami valahogy minden egyes megjelenésével képes valami mást jelenteni. Ehhez hasonlót pedig nem sok könyvben láttam eddig.
Amit viszont külön ki szeretnék emelni ebből az egészből, az Jackson és Maddy kapcsolata. Mivel már lassan egy éve együtt vannak, valóban úgy ismerik egymást, mint a tenyerüket, és ez remekül vissza is köszön a regény lapjain. Sok, a szívemnek kedves jelenetük van ebben a részben, de azért Speer most sem esett túlzásba ezen a téren, és ezt nagyra értékelem benne.
Mégis, egy idő után az is egyértelművé válik, hogy ez a kapcsolat sem lesz hullámvölgyektől mentes, és nem feltétlen azért, mert az egyik ausztrál angyal - Emily - megpróbálja lecsapni Maddy kezéről a legdögösebb pasit egész Los Angeles-ben. Sokkal inkább az váltja ki az ellentétet kettejük között, hogy míg a lányt egyre jobban magába szippantja az angyalok fényűző világa, a csillogással és a különböző alkalmakkal, amikor szinte mindenki csak rá figyel, addig a sérült Jacksont egyre inkább kiveti magából az angyalok közössége, hiszen most nem olyan erős, mint hajdanán volt, sőt, sokan abban is kételkednek, hogy valaha felépül majd súlyos sérüléseiből. És ebben az esetben senki sem mer komoly pénzeket tenni rá, hogy mindenféleképpen együtt is maradnak. Be kell vallanom, hogy ilyen téren jobban tetszett az író megközelítése, mint sok, ma divatos YA-írónőé, akik mindig valami irtózatosan komoly indokot akarnak felvonultatni az eltávolodás okaként - mint az a bizonyos harmadik -, és nem akarnak egy olyan egyszerű dologhoz nyúlni, mint a másik irányába érzett féltékenység. Jacks például saját magát is megdöbbenti azzal, hogy rájön: féltékeny a barátnőjére. Szeretné visszakapni a régi életét, amikor még jórészt körülötte forgott a világ. Na, nem Maddy nélkül, hiszen a lányt még mindig szereti, de a mellőzöttséget akkor is nehezen viseli, mivel nincs hozzászokva, hogy a barátnője lassan nagyobb sztárnak számít, mint ő. Ez az a fajta beismerés, amit egy férfi se mondana ki soha hangosan, de ettől még igenis ott lehet a felszín alatt. 
Speer behoz még egy karaktert, hogy megalkosson egy szerelmi háromszöget, és azt kell mondanom, hogy ez sem erőltetett. Persze, már Thomas felbukkanásától kezdve sejteni lehet, hogy ez a végcél, mégsem érzi úgy az ember, hogy ezt minden áron le akarják tolni a torkán. Egyszerűen azt reprezentálja, hogy Maddy, bár angyal, valójában ember is. S választania kell a két faj között. Ami tök jó, meg minden, de amikor meghozza a döntését, és a másik srác megint előjön azzal, hogy döntsön, azt hittem, felrobbanok dühömben. Elsőre nem volt elég egyértelmű, vagy mi az ördög? Ettől függetlenül imádom ezt a háromszöget, tényleg.  
Az előző kötetben ugyan nem volt túl hangsúlyos, de megjelent egy olyan politikus, aki el akarja törölni az angyalok "egyeduralmát" a világban. Mivel nézetei egyre népszerűbbé teszik, az angyalok egy igen szemét húzást vetnek be. Cserébe Linden keresztülviszi a törvényt, ami szabályosan kirobbantja a háborút emberek és angyalok között. Megjegyzem, valahogy megértem Teddy Lindent. Egyszerűen ocsmány, amit az Arkangyalok és a Tizenkettők Tanácsa művel ebben a könyvben. Például Sylvester éppen egy olyan ügyben nyomoz, ami folyamatosan emberéleteket követel, s amikor segítséget kér az Arkangyaloktól, azok lényegében csak legyintenek, hogy oldd meg, nekünk csak és kizárólag a saját jólétünk számít, a többi kit érdekel? Mi vagyunk az angyalok, te meg csak egy halandóvá tett volt angyal, mégis mit akarsz tőlünk? Az ilyen viselkedéstől a gyomrom felfordul, komolyan mondom. 
Istenem, hogy lehet ekkora függővéggel befejezni ezt a könyvet?!! Nem tudom, hogy fogom kibírni egy egész évig... Jobb lesz, ha Speer siet a folytatással. Mert ezt olvasnom kell! 

Kedvenc karakter(ek): Jackson, Maddy, Thomas, Sylvester
Gyűlölt karakter(ek): Emily, Gabriel
Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: angol
Kiadta: Razorbill
Év: 2013
Oldalszám: 384
Sorozat: Immortal City (#2)