2013. november 30., szombat

Filmes élmények #2 - Futótűz

November 21-én, egy barátnőmnek - és az Agave nyereményjátékának - hála, eljutottam a Futótűz vetítésére, és azt kell mondanom, abszolút megérte. 
Bár, az első filmről még nem nyilatkoztam itt a blogon, azt azért megsúgom, hogy nekem kimondottan tetszett. Mivel olvastam a könyvet, elég szkeptikus voltam, főleg a felemás kritikák miatt, de miután leültem, és végignéztem, rá kellett jönnöm, hogy igazából egy jó adaptáció sikeredett belőle - sokkal jobb annál, mint amire én számítottam -, így a második filmet már izgatottan vártam, igaz, az első néhány trailer igencsak elkedvtelenített, mert kicsit olyan érzésem volt tőlük, mintha bakot lőttek volna.  Esküszöm, volt olyan, hogy nem ismertem rá a történésekre az ilyen előzetesek alapján. Igaz, ez a Vámpírakadémia film kapcsán is elmondható, később arra is kíváncsi leszek, ha kijön. De az még odébb van, szóval térjünk vissza a Futótűzhöz.
Mindennek ellenére, még mindig kíváncsi voltam, hogy vajon a készítők képesek-e felülmúlni az előző részt, aminek a legnagyobb erőssége az volt - legalábbis az én szememben -, hogy összességében követte a könyv történéseit, és nem vitt b
ele olyan komoly változtatásokat, amik kizökkentettek volna a film nézése közben. Tény és való, hogy voltak olyan jelenetek, amik nem lettek megmagyarázva, így igazság szerint csak azok érthették, hogy mi történik a vásznon, akik találkoztak már Suzanne Collins könyvével. 
De ennyi elég is bevezető gyanánt, térjünk át a bejegyzés címében is szereplő filmre. Őszinte leszek, engem azonnal megfogott, és leginkább azért, mert, bár már az első filmnek is igen komor hangulata volt, a Futótűz jócskán túltett rajta. Főleg azoknál a részeknél lehetett ezt érezni, amik azt mutatták be, hogy Katniss milyen nehézségek árán próbálja meg túltenni magát a gyilkosságokon, amiket elkövetett. Rengeteg nyomasztó, de egyben megható jelenetet láthatunk ezzel kapcsolatban.
A film abszolút az ő karakterére és a benne lezajló változásokra koncentrál, ám ez egyáltalán nem zavaró, hiszen a legfontosabb szereplőket már ismerjük - legfontosabbak... csak tudnám, Gale miért annyira fontos. Valahányszor vásznon van, legtöbbször csak annyi történik, hogy Katnisszel csókolózik. De, azért arra tényleg jó, hogy megtörjék a lányt, ezt elismerem -. Nem mintha Peetával nem ugyanezt csinálná... Viszont az a fiú legalább tisztában van vele, hogy a lány iránta táplált érzései a legkevésbé sem valósak, noha kétségtelen, hogy vannak olyan pillanatok, amikor akár el is hihetnénk, hogy ők ketten tényleg az a tragikus sorsú szerelmespár, aminek a Kapitólium látni szeretné őket... De ezekből viszonylag kevés van.
Persze arra is maradt idő, hogy azok a szereplők is bemutatásra kerüljenek, akik a sorozat ezen részében jelennek meg először, mint például Finnick. Róla nem is tudom, mit mondjak... A könyvben szeretem a karakterét, de itt néha kifejezetten idegesített. Olyannyira tenyérbemászó valakinek van feltüntetve, hogy még most is a hideg futkos tőle a hátamon, ha eszembe jut. Be kell vallanom, hogy nekem Beete és Johanna tetszettek a legjobban, mert pontosan olyanok lettek, mint amilyennek elképzeltem őket. És ez áll az aréna látványvilágára is, amitől néha szabályosan elakadt a lélegzetem. Egyszerűen imádtam.
Szerintem, ha valaki egy könyvhű adaptációra kíváncsi, nyugodtan adhat egy esélyt ennek a filmnek, igaz, valószínűleg akkor is érthető és átérezhető a cselekmények súlya, ha valaki csak az előző részt látta, ellenben nem olvasta a könyvet. Remek kikapcsolódást nyújt, és emellett, néhol még el is gondolkodtatja a nézőt, szóval én csak ajánlani tudom.

2013. november 19., kedd

Sherrilyn Kenyon: Infinity

Miért: Nick az egyik kedvenc karakterem a DH-sorozatból.

Tartalom: Nick Gautier abban a hitben él, hogy mindent tud. Talpraesett, éles eszű srác, akinek a szarkazmus a lételeme. Ám amikor a legjobb barátai rátámadnak, a világa egyszeriben a feje tetejére áll. 

Egy titokzatos harcos menti meg, majd rántja bele a Sötét-Vadászok világába, ahol gyorsan megtanulja, hogy az a világ, amit eddig ismert, a valóság egy egészen aprócska szelete csupán, míg a többi tele van veszéllyel és sötétséggel...  Ahol egy hibáért bármikor az életeddel fizethetsz.

Vélemény: Annak idején, amikor megtudtam, hogy ez a könyvsorozat - ami, ha minden igaz, 10 részes lesz - létezik, szinte azonnal el akartam kezdeni ezt a részt, de Toffy azt mondta, várjak vele, amíg be nem fejezem az Éjféli gyönyöröket, különben az Infinity elspoilerezi nekem az egész történetet.
És most, így utólag, belátom, jól tettem, hogy hallgattam rá. Így sokkal érdekesebb, sőt, bizonyos szempontból viccesebb is volt olvasni, hiszen pontosan tudtam, hogy mi lesz azokból a dolgokból, amiket itt még csak pedzeget Kenyon, ellenben a Dark-Hunter sorozatban már szépen kibontott, esetleg többször is megemlített.
Ilyen például Nick és az édesanyja, Cherise kapcsolata. Most, hogy nem csak egy-egy utalásból ismerhetjük meg őket, sokkal könnyebben át lehet érezni az anya és fia közötti humoros, ám mégis szeretetteljes kapcsolatot, amit az a tudat, hogy csak ők ketten vannak egymásnak, még jobban felerősít. Mivel Cherise nagyon fiatalon szülte a fiút, értelemszerűen sokkal jobban ragaszkodik hozzá, mint kéne. Nem azt mondom, hogy hét lakat alatt tartja, mert ez egyáltalán nem igaz, de ha nem tudja pontosan, hogy Nick mikor és hol van, nagyon ki tud akadni. Ez persze teljesen természetes, bár az ember azt hihetné, hogy mivel ő sem volt sokkal idősebb, amikor a terhessége miatt lényegében darabokra hullott az addigi, biztosnak hitt élete, ezért sokkal lazábban áll az egész gyereknevelés témához, mint olyasvalaki, aki már idősebb korban szült. Ráadásul Cherise itt is ugyanolyan szerethető karakter, mint amilyennek a DH-ban megismerhettük. 
Nick pedig... Nos, ő hozza a megszokott formáját, igaz, mivel ebben a részben még csak tizennégy éves, sok szempontból esetlenebb, mint az a Nick Gautier, akit korábban megismertünk, és én éppen ezt szerettem benne. Egyrészt, remekül visszaköszönnek a kamaszkori nyűgök - mint a szobafogság réme, vagy éppen a barátnőszerzés kérdése -, amik itt még kiegészülnek azzal, hogy a fiúnak ekkor kell felfedeznie, ki is ő tulajdonképpen, s, hogy ez vajon mit jelent a jövőjére nézve. 
A találkozása Kyrian-nel egyáltalán nem tekinthető akkora horderejű eseménynek, mint amilyennek azt a tartalom beharangozza... Bár, így jobban belegondolva... Azt hiszem, nem is rá vonatkozik az a bizonyos találkozás, hanem Ambrose-ra, aki elég sok meglepetést tartogat még az olvasók számára... Zárójelben jegyzem meg, hogy nekem Nick mellett ő a második abszolút kedvencem ebben a részben.
Akadnak még más, az olvasó számára újnak minősülő karakterek is, akik bármikor képesek mosolyt csalni az arcunkra. Ilyen például Bubba és Mark, akiknek igen sok vicces pillanatot köszönhettem - annál is inkább, mert az előbbi srác Oprah iránt érzett feltétlen rajongása minden pénzt megért -. 
Maga a cselekmény néhol a cselekmény kissé vontatott volt, de ettől még egyáltalán nem unalmas. Az is eszembe jutott, hogy talán azért éreztem így, mert az egyetem és munka mellett nem igazán volt rá lehetőségem, hogy úgy istenigazából elmerülhessek Nick világában.
Végül, de nem utolsó sorban, annyit elárulhatok, hogy én igazából egy teljesen más jellegű történetet képzeltem el első rész gyanánt, de pont ez az, amit annyira szeretek Kenyonban és az írásaiban: sohasem úgy alakítja a szálakat, ahogyan azt én előre elképzelem, így képes újra és újra meglepni, aminek csak örülni tudok, hiszen nem válik egyhangúvá, és egyszersmind túlságosan kiszámíthatóvá az, amit el szeretne mondani.

Kedvenc karakter(ek): Nick, Bubba, Tabitha, Ambrose
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: St. Martin's Griffin
Év: 2010
Oldalszám: 464
Sorozat: Chronicles of Nick (#1)

2013. november 4., hétfő

Sherrilyn Kenyon: Éjféli gyönyörök

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: A nagyrészt görög származású Sötét Vadászok körében nem örvend nagy népszerűségnek a nemesi származására módfelett büszke római – Valerius.
Amikor a férfi találkozik a pimasz és csábító Tabitha Devereaux-val, aki nem más, mint a volt Sötét Vadász, Kyrian sógora, Val halálos ellensége, kapcsolatuk azonnal igen hevessé válik. A nőnek egyáltalán nem áll szándékában komolyan venni őt.
Amit Tabitha azonban igen komolyan művel, az a vámpírvadászat és a gyilkolás. Mindkettejüknek hamarosan szembe kell nézniük a legveszedelmesebb démonnal. A végső győzelemért Valnak fel kell adnia büszkeségét és meg kell tanulnia bíznia, hogy megvédelmezhesse Kyriant, azt a férfit, akit gyűlöl és azt a nőt, aki az őrületbe kergeti. (Ulpius)

Vélemény: Aki figyelemmel kíséri a Kenyon-os bejegyzéseimet, az tudhatja rólam, hogy Kyrian az egyik kedvenc Dark-Hunterem, annak ellenére, hogy az ő kötetét már viszonylag régen olvastam. Amikor kiderült, hogy Valerius is kap egy saját könyvet, be kell vallanom, én nagyon félreértettem a dolgokat. Azt hittem, arról a rómairól beszélünk, akinek hála a kedvencem távozott az élők sorából... S nem pedig az ő unokájáról, akinek igazság szerint nem sok köze lehetett Kyrian halálához - lévén, akkoriban alig múlt öt éves -. Így aztán, bár még most sem tartozik a kedvenceim közé, azt kell mondanom, hogy már sokkal könnyebben el tudom viselni a jelenlétét.  Sőt, még azt is sikerült elérnie, hogy egy kicsit megutáljam miatta Kyriant, amiért szerencsétlen Valt tálja az őse vétkeiért, és ezért képes lett volna a férfi és Tabitha közé állni, ha éppen arról van szó. Vagy, ha nem ő maga, akkor a felesége, Amanda. Most nem azért, de hogy várhatná el élete párjától, hogy az az ikertestvére boldogságának útjába álljon, csak azért mert Kyriannak kedve támadt a régi sebeit nyalogatni? Ezt a hozzáállását egyáltalán nem tudtam értékelni.
Valerius, bár kétségkívül sznob, ettől függetlenül egész szerethető karakter. Az előtörténete néhol kimondottan megható és elgondolkodtató, ráadásul, a jelenre gyakorolt hatása olykor még szórakoztató is tud lenni - vegyük csak példának a Zarekkel való kapcsolatát, aminek hála többször is elmosolyodtam a rómain -. Folyamatosan érezhető rajta, hogy mennyire furcsának találja Tabitha életfelfogását, de ettől függetlenül eszébe sem jut, hogy elforduljon a nőtől, és viszont. Ők pont a különbségeik miatt egészítik ki egymást, ellentétben mondjuk Amandával és Kyrian-nel, akik között sokkal több hasonlóságot lehet felfedezni.
Tabitha nagyon szerethető karakter, bár számomra az empatikus képessége volt a legszimpatikusabb. Nem csak azért, mert ezen a téren kissé magamra emlékeztetett, hanem azért is, mert ez teszi tökéletessé Valerius számára, aki nem éppen a szavak embere. Emellett persze remek humora is van, ami már a korábbi kötetek során is megmutatkozott.
Mindent egybevetve azonban, ez a kötet istenigazából nem rájuk koncentrál - függetlenül attól, hogy az események legnagyobb részét a kettejük szemszögéből látjuk -, hanem arra, hogy olyan eseményeket vetítsen előre, amik miatt abszolút érdemes lesz tvábbolvasni a sorozatot.Ilyen például Acheron és Nick - Nick, úristen... a végén akkora csavart visz bele a történetbe Kenyon vele kapcsolatban, hogy komolyan mondom, legalább öt percig nem akartam elhinni, amit épp olvastam -, akikkel olyan dolgok történnek, hogy jó ideig csak pislogni tudtam. De említhetném akár a pici Marissát is, akiről szintén nagyon érdekes dolgok derülnek ki, annak ellenére, hogy még mindig csak egy tipegő csecsemő.
Egy dolgot tudnék csak negatívumként felhozni - mármint olyasmit, amit legnagyobb valószínűséggel csak én éreztem annak -, ez pedig a történet vége. A sok drámai esemény után nagyon furcsa volt egy annyira idealizált lezárást látni, mint amilyen ennek a kötetnek a végén volt. Engem nagyon kizökkentett a hangulatból, és igazából nem is tudtam mire vélni.
Azonban, Kenyon ennek ellenére is hozza azt a színvonalat, amit eddig megszokhattam tőle, így erre nincs okom panaszkodni. A cselekmény továbbra is érdekes és izgalmas, a humor is rendben van, bár érezhető, hogy ez az eddigi talán legkomorabb rész.
   
Kedvenc karakter(ek): Nick, Acheron, Tabitha, Simi
Gyűlölt karakter(ek): Kyrian
Pont: 8/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Hoppán Eszter, Medgyesi Csilla
Kiadta: Ulpius-ház
Év: 2013
Oldalszám: 396
Sorozat: Dark-Hunter (#7)