2013. január 29., kedd

Nosztalgia #1 - Kevin Brooks: Lucas

Miért: Még szinte gyerek voltam, amikor megvettem ezt a könyvet, és most, évekkel később, újra a kezembe vettem.

Tartalom: A szigeten váratlanul felbukkant Lucasnak nincs vezetékneve, múltja, barátai, családja. Vajon miért bízik meg benne mégis a tizenöt éves Caitlin, és miért gyűlöli a többi szigetlakó? Ez a valószerűtlenül valóságos, egyszerre lélekmelengető és vérfagyasztó történet a szerelem, a gyűlölet és a tisztaság magával ragadó regénye, melyet az olvasó jóval a meghökkentő befejezés után is magával visz. (Könyvmolyképző) 


Vélemény: Ez volt az egyik legelgondolkodtatóbb regény, amit valaha is olvastam. Emlékszem, annak idején nem igazán értettem a történetet - jobban mondva bizonyos elemeit -. Lehetséges, hogy túl éretlen voltam hozzá, hogy megértsem, miről is szól ez az egész, de vannak dolgok, amiket még most is ugyanúgy látok, mint régen. 
Kissé olyan érzésem volt, mintha visszamentem volna az időben, és bár emlékeztem erre-arra, ennek ellenére, néha azt hittem, egy számomra teljesen ismeretlen regényt forgatok. Példának okáért, regény felépítése kimondottan érdekes. Caitlin visszaemlékezéseit olvashatjuk, aki a saját szemszögéből meséli el Lucas és a szigetlakók kálváriáját. Annak idején nem értettem, hogyan emlékezhetne valaki ilyen részletességgel bármire, ám azóta megéltem egyet s mást, és rájöttem, a legapróbb mozzanatokra emlékezni nem is olyan nehéz, ha olyasvalami történik veled, ami kihat az egész életedre. 
Nem emlékeztem rá, hogy milyen nehéz helyzetbe kerül Cait az úgynevezett "barátnője", Bill miatt. Bill olyan lány, aki szeretne minél előbb megélni dolgokat, ezért aztán úgy öltözik, mint egy útszéli ribanc, hogy felkeltse a fiúk/férfiak érdeklődését, sőt, továbbmegyek, úgy is viselkedik. Amikor először olvastam a könyvet, bár nem szívleltem a karakterét, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Mai szemmel azokat a tizenhat éves - vagy sok esetben még fiatalabb - kamasz lányokat látom benne, akik azzal akarnak kitűnni tömegből, hogy minél előbb megtapasztalják az élet bizonyos dolgait, és ettől érzik magukat nőnek. Mindenki döntse el magában, hogy ez így jó-e, vagy sem.
Caitlin, ahelyett, hogy kihátrálna ebből a kapcsolatból, megpróbálja megőrizni a barátságukat, hiszen mégiscsak legjobb barátnők volnának, az idő előrehaladtával rájön, hogy ez képtelenség. Benne azt szerettem, hogy tényleg csak az utolsó pillanatban adta fel, mindvégig megpróbálta meglátni a jót Bill-ben, még akkor is, amikor az már a legkevésbé sem érdemelte meg. Őszinte, az újdonságra nyitott, bár kissé félénk karakter, aki sokkal jobb hősnő, mint a manapság divatos üresfejű lányok, akik csak szerelemre vágynak, és kész.    

Akadt olyan karakter is, akiről teljesen elfeledkeztem, mintha sohasem szerepelt volna ebben a regényben. Ilyen volt Dom, Cait bátyja, akitől attól a pillanattól fogva falra másztam, hogy megjelent a színen. Egyszerűen kiállhatatlan egy srác, ráadásul ő sem annyira ártalmatlan, mint azt elsőre hinnénk, bár kétségkívül nem sok vizet zavar a jelenléte, talán ezért is ment ki a fejemből, hogy egyáltalán létezik.
Azt hiszem - bár nem vagyok benne biztos -, végre megértettem, mi váltotta ki ezt a szinte kontrollálhatatlan gyűlöletet Lucas-szal szemben, aki az egész regény folyamán nem tett semmi rosszat. Mivel Caitlinék egy szigeten laknak, amit mindössze egy vékony töltés kapcsol össze a külvilággal, az itt élő, szűk közösség befelé fordult. Egyszerűen nem tudják, hogyan viszonyuljanak valakihez, aki éppen csak akkor érkezett a szigetre. Az pedig, hogy mind külsejében, s mind viselkedésében eltér a tőlük, kiváltja a csoport ellenszenvét, ami rövid időn belül gyűlöletbe csap át. Kissé olyan ez, mint az emberi szervezet: az idegen, feldolgozhatatlan anyagot a test igyekszik kivetni magából. A szigetlakók ugyanezt csinálják a fiúval. Sőt, még Caitlint is ellenségüknek tekintik egy idő után, holott a lányt egész életében ismerték. Az egészben az a legrosszabb, hogy egyesek semmitől sem riadnak vissza annak érdekében, hogy elüldözzék Lucast. És ezt szó szerint értem.  
Ami még külön kiemelendő ebben a történetben, az a tény, hogy valóban tanít. Az ember úgy sajátít el belőle ezt-azt olvasás közben, hogy szinte észre sem veszi. Nekem is csak most tűnt fel, hogy egyes gondolatokat, amik néha eszembe jutnak, ebből a könyvből szívtam magamba, és azóta is őrzöm. Ettől függetlenül, biztosan vannak olyanok, akik felnőtt fejjel olvasva bugyutának tartanák ezt a regényt, számomra most is ugyanazt a keserédes, elgondolkodtató olvasásélményt adta, mint annak idején. 
A regény borítóján található pár sor szerint, akad itt egy szerelmi szál is, én azonban töredelmesen bevallom, hogy kételkedem ebben. Szerintem az, ami Lucas és Cait között kialakul, sokkal inkább egy szoros barátságra hajaz, mint a szerelemre. Nem mondom, Cait részéről mindenféleképpen érezhető, hogy valamilyen szinten vonzódik a fiúhoz, de ez még önmagában elég kevés ahhoz, hogy bármi másnak lehessen nevezni. Aztán ki tudja, lehet, hogy mások nem így gondolják. 

Kedvenc karakter(ek): Caitlin, Lucas
Gyűlölt karakter(ek): Bill, Jaime, és a szigetlakók zöme
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Bosnyák Viktória
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2006
Oldalszám: 353
Sorozat: -

2013. január 26., szombat

Kaori Yuki - Angyalok menedéke #2

Miért: Ez a kedvenc mangám.

Tartalom: Mudo Setsuna egy Alexiel nevű arkangyal reinkarnációja, és halálosan szerelmes az édeshúgába, Sara-ba. Alexiel ikertestvére, Rosiel, az Angyalmenedék-terv segítségével visszatért, és nem hagy nekik nyugtot. Egyvalaki érti meg Setsuna-t: Kira - ám ő is félelmetes titkot rejteget. (Delta Vision)

Vélemény: Megint egy olyan rész, aminél még mindig nem a történet a legfontosabb - sőt, a cselekmény éppen emiatt néhol kifejezetten unalmas -, hanem inkább a karakterek, igaz, itt már történnek olyan események, amik később igen komoly jelentőséggel bírnak. Ettől függetlenül, az első dolog, amiről meg szeretnék emlékezni, az Sara és az édesanyja.
Már az előző kötetben is voltak jelei annak, hogy Sara sem feltétlen a testvéri szeretet ártatlanságával szereti a bátyját, amikor azonban ezt tényleg beismeri magának, saját magával kell szembenéznie. Hiszen tisztában van vele, hogy amit akar, az bűnős dolog, és ezért egyenesen a pokolba jut majd, mégsem tud ellenállni. Egyre-másra törik össze a szíve hiszen újabb és újabb akadályok gördülnek az útjába. Setsuna elhidegülést színlel, az édesanyja tombol, és mindent annak rendel alá, hogy a lehető leghamarabb elvihesse Sara-t Japánból. Nem mondom, teljes mértékben meg tudom érteni őt is. A nő izzig-vérig katolikus, s a hite és az erkölcse egyaránt elítéli azt, ami a gyermekei között kibontakozni látszik. Ráadásul ez egy újabb okot szolgáltat neki arra, hogy még jobban utálja a fiút, akinek egyszer életet adott. Már semmi sem köti hozzá, a lányához viszont annál inkább. Sohasem szimpatizáltam a karakterével, de ennek ellenére nem mondom azt, hogy rossz ember. Kissé ellenszenves, hiszen olyan merev, mint aki karót nyelt, de talán éppen ez benne a jó, hogy ilyen. Van egy mérce, amihez tarthatja magát, és ami erőt ad neki. Ma már nem sok ember esetében tapasztalhatjuk meg ugyanezt.
Ugyanekkor Setsuna több dologgal is szembesül: egyrészt, Alexiel tényleg létezik - akárcsak Rosiel és a többi angyal - sőt, mi több, képes átvenni az uralmat a teste fölött, ráadásul Kira sem éppen az, akinek eddig mondta magát, de erről majd később. Visszatérve Alexiel-hez: az ő befolyása alatt a fiú valami olyat tesz, ami érezhetően kihat majd az élete további szakaszára. Jóllehet, igazából nem ő cselekszik, mégis, a következményeket így is úgyis neki kell majd elviselnie. Ráadásul, most, hogy az angyal erejét visszatartó fékek megszűntek, a fiú megint csak problémát problémára halmoz... Leginkább azt, hogy rájön: mindenki csak azt a nőt látja benne. Senkit sem az érdekel igazából, hogy vele mi történik, mindenkit csak a benne lakozó Alexiel érdekel - ráadásul ezt éppen Kira mondja ki nyíltan, az a valaki, akiben Setsuna eddig feltétel nélkül megbízott -, és ettől teljesen egyedül érzi magát, hiszen Sara-hoz nem térhet vissza. Így aztán az egyetlen ember, akire valóban számíthatna, szintén kikerül a képből, őt pedig teljesen maga alá temeti a magány.
Rosiel továbbra is ugyanolyan ellenszenves, mint korábban volt, nekem legalábbis a gyomrom felfordult tőle néhanapján. Az még hagyján, hogy a kis kapszulái, amik belülről emésztik fel az embert, nem túl gusztusosak, de az is biztos, hogy nála szemetebb karakterrel ritkán találkozom. Zokszó nélkül áldoz fel mindent és mindenkit annak érdekében, hogy elérje a mocskos kis céljait. Ilyen például Kato, Kira egyik osztálytársa, akit arra használ, hogy előcsalogassa Alexielt Setsuna-ból. A terve olyan jól beválik, hogy a nő meg is öli a fiút - azért, hogy megszabadítsa szenvedéseitől, de ez most mellékes -, és ez az a dolog, ami majd a legnagyobb problémát jelenti a következő részben. 
Újabb angyalok is feltűnnek a színen, mint például a vak Zaphikel, akinek nem kisebb halra fáj a foga, mint a világ legelső, és egyúttal leghatalmasabb angyalára, Adam Kadmon-ra, akit feltett szándéka elpusztítani. Hogy ezt miként szeretné kivitelezni, az még kérdéses, de egy biztos: szereti a tokiói Disneylandet - tényleg -. Azt hiszem, talán éppen a vakságából adódóan, ő az egyik legemberibb angyal, függetlenül attól, hogy valójában mekkora hatalommal rendelkezik.
Ez a kötet ugyan nem tartozik a legnagyobb kedvenceim közé, de azért vannak benne kimondottan érdekes és izgalmas részek is, amik miatt alig bírtam letenni. 

Kedvenc karakter(ek): Setsuna, Zaphikel
Gyűlölt karakterek: Rosiel, Kyrie
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Oroszlány Balázs
Kiadta: Delta Vision Kiadó
Év: 2008
Oldalszám:
Sorozat: Angyalok menedéke (#2)

2013. január 5., szombat

Kaori Yuki - Angyalok menedéke #1

Miért: Nagyon régóta rajongok a sorozatért, ám mivel három évvel ezelőtt félbehagyták a magyar kiadást - ráadásul az angoltudásom is a nulla környékén mozgott -, nem olvastam végig. Most az ötödik kötet megjelenésének örömére újraolvasom. Remélem, most nem lesz több éves fennakadás.

Tartalom: Mudo Setsuna rengeteg problémával küzd: tizenhat éves, és szerelmes a saját húgába, Sara-ba. Egy napon megtudja, hogy benne született újjá Alexiel, az Ég és Föld Nagy Háborújában legyőzött angyal. Mindeközben sorra különös halált halnak az Angyalok menedéke című számítógépes játékba feledkező diákok... A bukott angyalok küzdelme végre elkezdődik! (Delta Vision)

Megj.: Mivel egy-egy kötet hihetetlenül vékony, kétlem, hogy az újévi fogadalmamnak megfelelő 500 szó/bejegyzés szintet hozni tudom majd - reményeim spoilerezés nélkül -, ezért ne számítsatok túl sokra.

Vélemény: Mielőtt bárki belekötne: a neveknél azért nem a magyar átírást használom, mert egyenesen rosszul vagyok a Szecúna, Szara, és egyéb borzalmaktól, így inkább az angol átírást részesítem előnyben. Most pedig magáról a történetről: az első kötet nem más, mint az őskáosz. Információk százai zúdulnak el az olvasót, aki azt sem tudja, merre van arccal előre olvasás közben. Egy dolog nagyon megmaradt bennem: itt aztán tényleg mindenki kavar mindenkivel. Adott ugyebár a főszereplőnk Setsuna, akinek a legnagyobb problémája az, hogy szerelmes a húgába. Még véletlenül sem az okozza számára a legnagyobb fejtörést, hogy gyerekkorától kezdve emberfeletti erővel rendelkezik - az anyja részben emiatt, egyenesen fél tőle -, szinte sohasem sérül meg, vagy, hogy két elmebeteg - egy kislány és egy transzvesztita - jár a nyomában, akik Alexiel úrnőnek szólítják. Ráadásul mindkettő szerelmes belé. Kurai és Arachne arra törekszik, hogy feltámasszák Alexiel-t a valaha volt leghatalmasabb angyalt, akinek a lelke éppen Setsuna-ban született újjá. A fiú persze hülyének nézi őket, ám egy idő után rájön, ha jót akar magának, nem hagyhatja figyelmen kívül a két diabolosz szövegelését. Tokióban ugyanis egyre különösebb dolgok történnek...
Setsuna alapjaiban egy nagyon jó karakter. Végtelenül őszinte - szó szerint, ami a szívén, az a száján, még a lehető legképtelenebb pillanatokban is -, ugyanakkor védelmező. Mivel elég különc - anyai ágon angol vért örököltek a testvérével, így nemigen hasonlítanak a többi japán fiatalra -, sokszor bajba keveredik, és ilyenkor legtöbbször a barátja, Kira siet a segítségére. Aki - talán ezt mondanom sem kell - szintén nem közömbös az irányába, mégis, ő az, aki a legjobban megérti a fiú Sara iránti érzéseit. Ha ez még nem lenne elég, a szinte halottaiból feltámadó, Elektronikus - vagy (Gép)- Angyal, Rosiel, sem feltétlen testvéri szeretettel tekintett az ikernővérére... Na, erre mondtam én, hogy mindenki mindenkivel. Nekem egy olyan karácsonyfa jut erről eszembe, aminek Setsuna a csúcsdísze. 
A főbb karakterek egytől-egyig oda-meg vissza vannak Setsuna-ért, akinek az egyetlen bűne az, hogy éppen benne született újjá egy olyan angyal, aki valamiért mindenkinek a szíve csücske. Aki szereti a homoerotikus irodalmat, az tuti, hogy az ilyen szálak miatt remekül fog szórakozni.
Sara-n látszik, hogy igen komoly, vallásos nevelést kapott az anyjától, ám ez sem tudja távol tartani a testvérétől, szinte ugyanúgy ragaszkodik hozzá, mint gyerekkorukban. Alighanem Kira mellett ő az egyetlen, akire nem hozza rá a frászt Setsuna ereje, és olykor különös viselkedése. Igazán tiszta lelkű lány, aki mindenkit szeret, még azt is, aki a pokolba kívánja. És ettől az ember úgy érzi, meg tudja érteni, miért érez úgy iránta a testvére, ahogy, még akkor is, ha normális körülmények között elítéljük a vonzalmukat - mondjuk én pont nem -. 
A többiekre csak azért nem térnék ki részletesebben, mert őket csak később ismerjük meg igazán, kell egy kis idő, mire megértjük, melyiküket mi motiválja. Mondjuk Kurait még abból a szempontból érdemes megemlíteni, hogy neki köszönhetően ismerhetjük meg az igazi Alexielt, azt a nőt, aki a pusztulása előtt volt.  Minden bizonnyal nem véletlen, hogy a sorozat húsz kötetet élt meg. Ezzel persze nagyban elmarad a Bleachez és társaihoz képest, de talán ebből is látszik, hogy nem "tömeg mangának" készült. És éppen ez benne a jó. Még, ha a történet eleinte bonyolultnak, sőt, egyenesen idegesítőnek is tűnhet, mégis érezzük, hogy az egésznek célja van. Kaori tudja mit akar, és ennek megfelelően csavarja a szálakat. Az már más kérdés, hogy nekünk sikerül-e lépést tartani vele.  

Kedvenc karakter(ek): Setsuna, Sara
Gyűlölt karakter(ek): Rosiel
Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította: Oroszlány Balázs
Kiadta: Delta Vision Kiadó
Év: 2008
Oldalszám: 210
Sorozat: Angyalok menedéke (#1)


2013. január 3., csütörtök

Cora Carmack: Szakítópróba

Miért: Kellyolvasnál láttam meg, és úgy döntöttem, teszek vele egy próbát, mert miért ne? Úgyis olyan témát dolgoz fel - legalábbis részben -, amiről sokat olvasok mostanában.

Tartalom:
Szüzesség.
Bliss Edwards hamarosan végez a főiskolán, de még nem veszítette el. Mivel megelégelte, hogy már csak ő szűz a barátai közül, elhatározza, hogy a lehető leggyorsabb és legegyszerűbb módon fogja orvosolni a problémát: egy egyéjszakás kalanddal. A dolog azonban nem úgy sül el, ahogy tervezte. Pánikba esik, és faképnél hagy egy elképesztően helyes srácot meztelenül az ágyában, ráadásul olyan indokkal, amit senki sem venne be.
És ha ez még nem lenne elég kínos, amikor megérkezik az utolsó félévének első órájára, döbbenten ismeri fel az új tanárát. Őt hagyta ott nyolc órával korábban meztelenül az ágyban…
Cora Carmack egy huszonegynehány éves író, aki huszonegynehány évesekről ír. Sok mindennel foglalkozott már életében. Volt unalmas munkája (pl. egy hipermarketben), izgalmas munkája (pl. színházban), stresszes állása (pl. tanárként) és álommunkája (pl. az írás). Imádja a színházat, az utazást és bármit, ami megnevetteti. Szereti a szereplőit a lehető legképtelenebb helyzetekbe hozni, és miközben segít rajtuk, megpróbálja őket összeboronálni valakivel. Hiszen a kétbalkezes embereknek is szükségük van szerelemre… (Content 2 Connect)

Vélemény: Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy ez a könyv baromi vicces. Már az első két oldal után visítva röhögtem rajta - szó szerint -, ugyanis Bliss-nek egy igen sajátos, kissé fanyar humora van, ami kifejezetten tetszett, főleg egy agylelombozó vizsga után. Talán ennek köszönhetem, hogy amint elkezdtem olvasni, teljesen kikapcsolt, és ennek kimondottan örültem. Ugyanakkor, még ha a humor része sokat dob is ezen az egészen, azért volt egy-két dolog, ami még most sem fér a fejembe, szóval következzenek CB hülye kérdései.

Hülye kérdés #1: Melyik pasi olvas Shakespeare-t egy bárban, mert kizárta magát a lakásából, és éppen a lakatost várja? (De legalább nem a Rómeó és Júliát olvassa, mint a legtöbb YA-ban [remélem])
Hülye kérdés #2: Életedben először ülsz motoron, és Shakespeare idézeteket mormolsz nyugtató gyanánt?
Hülye kérdés #3: Mi történik, ha ráhánysz egy dögös brit fiúra szex közben? (nem vicc)
Hülye kérdés #4: Biztos egy szál melltartóban és szoknyában kell kirohannod a saját lakásodból, ha mégsem akarsz lefeküdni valakivel?

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ez a könyv rossz, vagy ilyesmi, de én komolyan elgondolkoztam rajta, hogy ilyen még a mesében sincs, nemhogy a való életben - miközben az efféle furcsaságokon szabályosan betegre röhögtem magam -. De lehet, hogy csak túl szegényes a fantáziám ezen a téren, ki tudja. Eddig komolyan azt hittem, hogy kevés, nálam szerencsétlenebb ember mászkál ezen a planétán - értem ezalatt azokat, akik hülyeséget-hülyeségre halmoznak -, de rájöttem, hogy Bliss-hez képest én vagyok maga Fortuna első számú kegyeltje, úgy nagyságrendileg. Mindenesetre, a fent említett hülyeségek ellenére, nekem ez a könyv tetszett. Egyrészt, Blisst nem akarja teljesen ártatlan kislánynak beállítani az írónő: többször is olyan részegre issza magát, mint bármelyik másik főiskolás/egyetemista, és ugyanolyan ostobaságokat követ el.  Másrészt, olyan érzésem volt, mintha a történet második felére kissé megkomolyodott volna a lány - na, azért idióta jelenetekből akkor sincs hiány -, de lehet, hogy csak azért éreztem így, mert Garrick néha igencsak elvonta a figyelmemet a konkrét történésekről. Emellett az sem elhanyagolható szempont, hogy ebben a történetben a mellékszereplők is egész komoly hangsúlyt kapnak. Ott van például Bliss legjobb barátja Cade, aki már egy ideje többet érez a lány iránt, ám eddig sohasem volt elég bátorsága ahhoz, hogy ezt szavakba is öntse. Amikor azonban mégis megteszi, az igenis kihat a történet menetére, nem csak ott lóg a levegőben elvarratlanul, hogy hát igen, van az úgy, hogy a hősnő nem viszonozza valaki érzéseit... De szerintem ez pont egy olyan dolog, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A visszautasítás nem csak annak esik rosszul, aki a kosarat kapja, de annak is, aki adja. Ezt talán nehéz elhinni, de tényleg így van, és Carmack ezt remekül érzékelteti az olvasókkal. Igazából megértem, hogy miért is pontozták fel ezt a könyvet külföldön. Bár Bliss elég idegesítő karakternek tűnhet a történet elején, bizonyos értelemben mégis képes a fejlődésre, és ez egy abszolút pozitív vonás, amit újabban nem sok - önálló - ifjúsági regényben fordul elő, a karakterek sokszor éppen olyanok, amilyenek a kezdet kezdetén. Akit legalább egy kicsit is érdekel a jellemfejlődés kérdése, az nyugodtan adjon neki egy esélyt. 

Kedvenc karakter(ek): Garrick
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 6/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Lukács Andrea
Kiadta:Content 2 Connect
Dátum: 2013
Oldalszám:?
Sorozat: Losing It (#1)

2013. január 1., kedd

Ellen Hopkins - Tilt

Miért: Ellen Hopkins egyik legújabb könyve. Muszáj volt elolvasnom.

Tartalom: A Triangles-ben megismert három barátnő gyermekeinek életébe nyerhetünk bepillantást ebben a kötetben. Megtudhatjuk, pontosan mi történt velük azon a nyáron - sőt, azután is -, amikor a szüleik legtöbbször nem éppen szülőkhöz méltóan viselkedtek.

Vélemény: Mivel ez igazából a fent említett könyv kiegészítő kötete, az eseményeket elég érdekes színben látjuk. Ha valaki olvasta az előző részt, azonnal feltűnik, hogy a történések párhuzamosan haladnak egymás mellett, s ez egyúttal azzal is jár, hogy az ember néha akaratlanul is visszagondol arra, hogy igen, erről már volt szó az előző részben is, nem nehéz összekapcsolni. Ugyanakkor ez a történet egy bizonyos értelemben teljesen más, nem csak magához a Triangleshez képest, hanem azokhoz a Hopkins könyvekhez is viszonyítva, amiket eddig olvastam. Megszoktam, hogy az írónő általában két-három karaktert mozgat egyszerre - ennyi szemszöggel találkozhatunk -(kivétel mondjuk a Burned, amelyben végig a főszereplő nézőpontjából ismerjük meg a történetet), itt azonban akad kapásból három "főszereplő", valamint vagy egy tucatnyi mellékszereplő, akik mintegy reflektálnak a főszereplők cselekedeteire. Mondok egy példát: Mikayla (Holly lánya) fülig szerelmes a barátjába Dylanbe. Az ő nézőpontja után pedig egy vers erejéig belepillanthatunk a fiú fejébe, aki ugyanígy érez a lány iránt. Majd, amikor kiderül, hogy Mikki teherbe esett, ugyanezzel a módszerrel mutatja be az írónő azt, miként távolodnak el egymástól, lévén, Dylan nem arra készült, hogy tizenhét évesen apa legyen, és esze ágában sincs támogatni a szerelmét, akit bár, még mindig szeret, a döntése miatt jobbnak látja, ha szakítanak. Minden karakterhez kapcsolódik legalább egy ilyen "kiegészítő személy" (Mikayla - Dylan, Shane - Alex), de ott van például Harley, akihez kapásból több személyt is köthetünk (Brianna, Chad, Lucas). Emellett, néha, egy-egy villanás erejéig más szereplők is előtérbe kerülnek, akik abban az adott pillanatban fontosak, ám utána már nem is hallunk róluk. Éppen ezért, ennél a könyvnél nem tudtam azt a rendszert követni, mint a Triangles esetében, ahol a három nő története jól körülhatárolható volt. Ebben az esetben túl sok apró részletet figyelembe kellene vennem, ha vázolni szeretném, kivel mi történt ezalatt a néhány száz oldal alatt.   
Maguk a karakterek szokás szerint remekül vannak felépítve, gyakorlatilag élnek. Igazi hús-vér emberek, valódi problémákkal, és olykor kissé felszínes, ám a korosztályukra jellemző megoldásokkal.  
Azt, hogy vajon ki volt a kedvencem, nem tudnám pontosan meghatározni, mert mindannyiukat megszerettem valamennyire, egyvalakit kivéve, ez pedig Harley. Az ő karakterével a legkevésbé sem tudtam együtt érezni, és, hogy miért? Mert azokat az ismerőseimet juttatta eszembe, akik mindig is arra hajtottak, hogy minél előbb megismerjék az élet "felnőtt" oldalát, és ettől nemes egyszerűséggel kiégtek. Harley is éppen egy ilyen úton halad, még be sem tölti a tizennégyet, de már nem egy alkalommal úgy öltözködik, mint egy közönséges ribanc - ilyenkor elgondolkoztam rajta, hogy ezzel az erővel akár Holly lánya is lehetett volna -, sőt, úgy is viselkedik. Persze, van, amikor nem direkt teszi ezt, hanem sokkal inkább félelemből. Mivel nincs önbizalma, abban a hitben él, hogy, ha mindent úgy csinál, ahogyan azt a neki tetsző fiúk elvárják tőle - most nem azért, de Lucas kimondottan durva dolgokra veszi rá -, akkor egy idő után beleszeretnek. Egy ártatlan kamaszlány, aki szerelemre vágyik, ám ezt mindig a lehető legrosszabb helyen keresi, és utána csodálkozik, hogy nem éri el a célját, csupán kihasználják. Jóllehet, idővel Harley is megváltozik valamilyen szinten - ráadásul pozitív irányba -, mégsem tudtam igazán megszeretni. 
Engem ez a regény ismét ráébresztett arra, hogy milyen kár, hogy Ellen Hopkins műveit egyik magyar kiadó sem fogja bevállalni. Nem azért, mert nem érdemelné meg, hiszen nagyon jól ír, és zseniális történeteket mesél el, amikből tényleg tanulhat az ember. Ugyanakkor az is igaz, hogy a verseit, amikben ezek a regények íródnak, igen nehéz lefordítani, még akkor is, ha szabadversekről, és nem rímképletekkel operáló strófákról van szó. Néha elgondolkoztam rajta, hogy egy-egy verset hogyan tudnék lefordítani, és kénytelen voltam rájönni, hogy gyakorlatilag sehogy, holott értek minden egyes szót, és pontosan tudom, mit mond... De mégse tudom átültetni a magyar nyelvbe. Nem mondom, egy tapasztalt fordító biztosan megoldaná ezt a feladatot, de... Már nem lenne ugyanaz. Ezt tényleg érdemes eredetiben olvasni, úgy igazán hatásos.  

Kedvenc karakter(ek): Shane, Alex, Mikayla
Gyűlölt karakter(ek): Harley
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Margaret K. McElderry Books
Év: 2012
Oldalszám: 604
Sorozat: kiegészítő kötet (Triangles)