2012. december 26., szerda

Összegzés 2012

Abstractelf győzködésének engedve, úgy döntöttem, hogy egy idei - most már tényleg - utolsó bejegyzésben leírom az idei olvasásaimmal kapcsolatos tapasztalataimat, értem ezalatt, hogy melyik könyveket tartom a legjobbnak/legrosszabbnak, és ehhez hasonlók. A lista természetesen abszolút szubjektív, könnyen lehet majd, hogy amit én a legjobbnak ítéltem meg, attól más a falra mászik, és fordítva. 

Íme az idei "nyertesek és vesztesek":

  1. Legjobb regény: Tabitha Suzuma: Forbidden
  2. Legrosszabb regény: Rebecca Serle: When you were mine
  3. Legnagyobb csalódás: Alisa Valdes: The Temptation
  4. Legnagyobb pozitív csalódás: Elisabeth Reyes: Forever mine
  5. Legjobb sorozatkezdő kötet: Julie Cross: Tempest
  6. Legjobb 2012-es könyv: Katie McGarry: Pushing the limits
  7. Legjobb disztópia: Catherine Fisher: Incarceron
  8. Legjobb fantasy: Richelle Mead: A szukkubusz dala
  9. Legrosszabb romantika: Suzanne Collins: A kiválasztott
10. Legjobb romantika: Beth Fantaskey: Jekel loves Hyde
11. Legjobb szereplő: Julian Fineman (Lauren Oliver: Pandemonium)
12. Legrosszabb szereplő: Rose Capet (Rebecca Serle: When you were mine)
13. Legjobb író: Tabitha Suzuma
14. Legrosszabb író: E. L. James
15. Legjobb realistic fiction: David Levithan: Every you, every me

Tudom, ez sem valami hosszú lista, de terveim szerint megpróbálok minél több kritikát papírra vetni 2013-ban, így, ha minden jól megy, jövőre egy sokkal hosszabb listát állítok majd össze, jórészt azokból a könyvekből, amikről bejegyzés is található az oldalon.



   

2012. december 19., szerda

Amy Lynn Steele - Teach me

Miért: Goodreads-en találtam, amikor R. A. Nelson könyvének adatait gyűjtöttem ki.

Tartalom: Allison Starr nyolc éves kora óta minden nyáron a nagynénjénél tölt néhány hetet, ám ez a vakáció minden eddiginél izgalmasabbra sikerül, amikor megismerkedik Cooper Perezzel. A fiatalok igen hamar egymásba szeretnek, ám van egy kis bökkenő: Cooper lesz Amy új angol irodalom tanára a középiskola utolsó évében. 

Vélemény: Az azonos cím miatt kissé féltem ettől a könyvtől. Nine története eléggé megviselt, sokszor a pokolba is elkívántam a csajt - és igazából éppen emiatt tetszett, mert nem egy idealizált kapcsolatot mutatott be, ahol garantált a "boldogan éltek, amíg meg nem haltak" befejezés.
Na, már most, ez a "Teach me" teljesen elüt az előzőtől. Adott a nyugodt, ám bizonyos értelemben tipikus kamaszlánynak tetsző Allison, és a tőle - Mr. Mann-nel ellentétben - nem sokkal idősebb Cooper. Az, hogy a fiú - mert egy huszonévest nem tudok férfiként leírni - miért ilyen fiatal, elég hamar meg van magyarázva, és nem is tartom elképzelhetetlennek, hogy ha valaki igazán nekifekszik, idő előtt is elvégezheti a tanári képzést. Abba most ne menjünk bele, hogy erre vajon hány ember lenne képes... inkább ugorjunk. Szóval, az egész úgy kezdődik, hogy már napok óta figyelik egymást a strandon, mígnem Cooper egyszer összeszedi a bátorságát, és leszólítja. Innentől kezdve nyílegyenesen haladunk afelé, hogy kialakuljon kettejük között az a tipikus, nyári románc, ami már rengeteg más ifjúsági regénynek adott táptalajt (például Ellen Hopkins: Burned című regényének, ami majd egy másik bejegyzés témája lesz). Találkozgatnak, megismerkednek egymással, ahogyan az lenni szokott - már, amikor -. Ugyanakkor, valami mégis csak zavart: az egész nyári kaland baromi rózsaszínnek lett beállítva. Nézzünk szembe a tényekkel: manapság a huszonéves szűz fiú olyan ritka, mint a fehér holló, főleg, ha egy Cooper-höz hasonló, szőke, kék szemű félistennek beállított karakterről van szó. Nekem ez igen erőltetnek hatott, kétlem, hogy ne talált volna mást Allison előtt, akivel megléphette volna dolgot. Ráadásul a srác reménytelenül romantikus, ami számomra szintén nem túl hiteles. Nem mondom, valószínűleg minden férfiban megvan rá a hajlam, hogy hébe-hóba romantikus dolgokra is rávegye magát, de az, hogy ezt nonstop műveljék, hát... Nem tudom. Jó, biztos lesz olyan, aki ezt imádni fogja benne, nekem annyira nem nyerte el a tetszésemet.
Viszont, hogy valami pozitívumot is említsek: amikor kiderül, hogy Cooper lesz Allison új angoltanára, az a vívódás, amin keresztülmennek, egész megindító. Szakítanak, és ezt mindketten alaposan megszenvedik. Nem csak arról van szó, hogy folyamatosan távolságot kell(ene) tartaniuk egymással szemben, hanem arról is, hogy időről-időre szövevényesebbnél-szövevényesebb hazugságokba bonyolódnak, hogy fenntartsák a látszatot: pusztán tanár-diák kapcsolat van köztük, semmi egyéb. Olyan erősen próbálkoznak, hogy ez idővel Ali-t fizikailag is tönkreteszi. Ez pedig egy nem várt lavinát indít el. Igaz, a probléma megoldása számomra megint csak túl rózsaszín, és az igazat megvallva teljesen valószerűtlen, ennek ellenére nem tudom azt mondani, hogy nem tetszett. Még, ha nem is értettem vele egyet, ettől függetlenül, ha nehezen is, de el tudom fogadni. Bár bevallom, szerintem alig néhány hónap nem elég ahhoz - főleg nem tizen - és huszonéves fejjel -, hogy az ember eldöntse, kivel akarja leélni az életét... De ők tudják.

Aki szereti az igazi "mese habbal és sok cukorral"-típusú történeteket, ezt is imádni fogja. Annyi rózsaszín felhő van benne, hogy a fél életedre elég lehet.

Kedvenc karakter(ek): Trudy
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont:  7/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: CreateSpace
Év: 2012
Oldalszám: 188
Sorozat: -
   
     

2012. december 14., péntek

Projektek 2013

Úgy döntöttem, az év végére való tekintettel, készítek egy listát azokról a könyvekről, amikről mindenféleképpen meg szeretnék emlékezni 2013-ban. 

  1. Amy Lynn Steele: Teach me
  2. Cora Carmack: Losing it
  3. Ellen Hopkins: Burned (letöltve)
  4. Ellen Hopkins: Smoke
  5. Ellen Hopkins: Collateral
  6. Ellen Hopkins: Tilt
  7. J. H. Trumble: Where you are
  8. Karen Schreck: While he was away (letöltve)
  7. Katie McGarry: Dare you to (letöltve)
  9. Kevin Brooks: Lucas
10. Peter S. Beagle: Egy csendes zug (félbehagyva)
11. Tabitha Suzuma: Hurt

Teljesített projektek: 4/10

A lista nem véletlenül lett ilyen rövid: a várólistámon körbenézve leginkább trilógiák második és harmadik köteteit látni, ezért, mivel szeretném a teljesség igényével vinni ezt a blogot, úgy döntöttem, hogy ezekről a könyvekről nem lesznek kritikák. Hogy emellett mennyi könyvet kaparintok még a kezembe, az majd elválik.

R. A Nelson: Teach me

Miért: Újabban rákaptam a tanár-diák viszonyt taglaló könyvekre. Még egy tabutéma, tudom. 

Tartalom: Carolina "Nine" Livingston egy kissé introvertált, reál beállítottságú lány, aki nemigen találja a helyét a világban. Mivel a szülei idősek, valahogy ő sem tudja igazán megértetni magát a korabeliekkel. Amikor megismerkedik az új irodalomtanárával, Mr. Mann-nel azonnal vonzalmat érez a fiatal tanár iránt. Kezdeti barátságuk azonban idővel átfordul valami sokkal komolyabba, és a lány kénytelen megtanulni néhány igazán kemény leckét az életről.  

Vélemény: Kissé megfeküdte a gyomromat, azt kell mondanom. Voltak pillanatok, amikor szabályosan nem tudtam, mit is gondoljak... Először is, a könyv elején teljes mértékben meg voltam róla győződve, hogy Nine őrült. Értem én, hogy szerelmes - ráadásul az első szerelem mindannyiunkban igen mély nyomot hagy, ha akarjuk, ha nem -, és olyankor az ember gyakorlatilag bármire képes, de szerintem van egy bizonyos határ, amit egy egészséges személy egészen biztosan nem lépne át... Hát, neki sikerül, nem is egyszer, ami azt illeti. Ettől még nem vált számomra unszimpatikussá, sokkal inkább sajnáltam, de lehet, hogy szántam őt és a szenvedését. 
A történet felosztása is igen érdekes, engem először a But I love him-re emlékeztetett - erről a könyvről is lesz egyszer egy kritika, ha nosztalgiázni támad kedvem -, ugyanis az idősík kezelése kezdetben hasonló. Nem ugyanolyan, de mutat azonosságokat. Mindkét történetnél már megtörtént a baj, ám erről az olvasó semmit sem tud az elején, nem is érti, miről beszél az adott karakter. De aztán jönnek bizonyos villanások, amik apránként összeillesztik az amúgy érthetetlen darabokat. Rájövünk, hogy Nine egy szerelmi - vagy nevezzük inkább testinek - viszonyba bonyolódott az iskola új irodalomtanárával, Mr. Mann-nel (akinek a keresztneve csak néhány alkalommal hangzik el a regény folyamán, amúgy a lány folyamatosan a fent említett módon gondol rá -, és amikor a viszony véget ér, teljesen kifordul önmagából. Ostobaságot ostobaságra halmoz, a szülei - akik amúgy a legtöbb YA-val ellentétben, akár a nagyszülei is lehetnének - leszbikusnak hiszik, a legjobb barátja sem tud vele szót érteni, de őt csak az érdekli, hogy visszahódíthassa azt a férfit. Már, ha ez egyáltalán lehetséges. Egy ponton Nine elkezd visszaemlékezni arra, hogyan is kezdődött ez az egész kálvária, és innentől kezdve a cselekmény lineárisan halad előre, a már félig-meddig megismert végkifejlet felé.
A szerelmi szállal igazából az az egy problémám van, hogy számomra nem hihető. Szerintem túl hamar jönnek össze. Persze, az időben ugrálás miatt hónapok telnek el, amikor nem tudjuk, pontosan mi történt a két karakter között, de nekem ez a nagyjából fél év, amit a regény felölel, kevésnek tűnik ahhoz, hogy egy ilyen jellegű kapcsolat ilyen mértékben kibontakozzon, még akkor is, ha csak nagyjából tíz éves korkülönbség van Nine és Mr. Mann között. Ráadásul a lány viselkedése sem éppen szerelemre emlékeztet engem, hanem sokkal inkább arra a gyerekes rajongásra, amit az ember nagyjából nyolc-tíz éves korában érezhet a kedvenc tanára iránt, és mintha ezt magyarázná be magának úgy, hogy szerelmes Mr. Mann-be. Ahhoz képest, hogy a regény elején mennyivel érettebbnek tűnik a kortársainál, amikor Mr. Mann kerül szóba, vagy éppenséggel előtérbe, olyanná válik, mint egy izgága kislány. És ez nem tűnik fel senkinek? Még Nine legjobb barátjának sem? Mármint az a fele, hogy ez már egyáltalán nem játék... Mindenki ennyire vak lenne?
Mindenesetre, ahogy a történet túllép azon a ponton, amit már az elején is megismerhettem, egyre erősebbé vált a gyanúm, hogy Carolina tényleg őrült. Olyan végletekig megy el, ami már nem a szánalmas, hanem sokkal inkább az undorító kategóriába csap át. Nem mintha Mr. Mann értelmesebb lenne, de ebbe most ne menjünk bele.
Még a legelső kritikám kapcsán (Amelie Fisher: Callum & Harper) írtam néhány gondolatot a zaklatásról. Nos, ez a téma itt is előtérbe kerül, csakhogy jelen pillanatban éppen fordított helyzetben. Nem azt látjuk, ahogyan a zaklatás áldozatának tönkremegy valakinek az élete, helyette egyenesen a zaklató fejébe nyerhetünk betekintést. Néha még most is kiráz a hideg, ha eszembe jut, Nine meddig képes elmenni ezen a téren.
Ha valaki szereti a nem kimondottan happy end-del végződő történeteket, amik képesek nyomot hagyni az emberben, nyugodtan olvassa el. Nem biztos, hogy tetszeni fog neki, mégis, azt hiszem, érdemes rajta elgondolkozni.

Kedvenc karakter(ek): Alicia
Gyűlölt karakter(ek): Nine, Mr. Mann
Pont: 5/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Razorbill
Év: 2007
Oldalszám: 272
Sorozat: -     


2012. november 23., péntek

Ellen Hopkins: Triangles

Miért: Ellen Hopkins rajongó volnék. 

Tartalom: Adott három, már felnőtt barátnő - Holly, Andrea és Marissa -, akiknek életük során különböző nehézségekkel kell szembenézniük. Az érdekes az, hogy bizonyos szempontból mindannyian elbuknak. Bár ettől függetlenül egyikükre se használnám a bukott angyal kifejezést. Hiszen emberek vagyunk, és mind követünk el hibákat... A kérdés csupán az, hogy mekkorákat. És hogy tudunk utána tükörbe nézni?  

Vélemény: Ez a kritika kissé rendhagyó lesz a többihez képest, ugyanis itt szinte lehetetlenség egy kalap alá venni az egész könyvet, mivel a kisebb-nagyobb átfedések ellenére, az olvasónak végig olyan érzése van, mintha három különböző könyvet olvasna egy időben. Bár ez a technika jellemző Hopkinsra, szinte az összes könyvében több szemszögből mutatja be az eseményeket, itt valahogy igen éles határ tapasztalható a három fent említett nő között, így mindhármukról külön-külön fogok véleményt formálni. Éppen ezért a kritika elég spoileres lesz, szóval, ha valaki nem szereti az ilyesmit, ezt a bejegyzést inkább ne olvassa el. 
Kezdjük is mindjárt a számomra legellenszenvesebb - mondhatnám úgy is, hogy a leggyűlöltebb karakterrel, akinek egy csepp szimpátiát sem sikerült kisajtolnia belőlem majdnem hétszáz oldal alatt. 

Holly Carlisle: Számomra az ő karaktere alapjában véve visszataszító. Azt a nőt testesíti meg, aki nem akar megöregedni, a negyvenhez közeledve is csak azon jár az esze, hogy lehetne még jobb, még szebb, még tökéletesebb. Ezzel, önmagában még nem lenne gond, hiszen senki sem vethet meg valakit azért, mert az ad magára, csakhogy Holly igen alaposan túllő a célon. Inkább öltözködik úgy, mint egy tinédzser, mintsem egy kétgyermekes családanya. Igazán hiú személyiség, aki mindig az újdonság után ácsingózik... az ágyban is. Nem egy alkalommal megcsalja a férjét, sőt, a lánya egyik tanárával is viszonyba bonyolódik, akivel együtt vetik bele magukat a swinger életstílus örömeibe. Meglehet, hogy az én erkölcsi mércém van túlságosan magasan, de szerintem ez a nő egyszerűen borzalmas. Ő az a karakter, akinek a regény majdnem végéig mindene megvan, amire egy ember vágyhat... Na jó, majdnem minden. Tény, hogy a szülei örökbe adták, mert az anyja túl fiatalon szülte, ráadásul törvénytelen gyerek volt, ezért egyiküket sem ismeri. Természetes, hogy megpróbálja őket felkutatni. De szerintem, ezt az egy dolgot leszámítva nem lenne oka arra, hogy állandóan nyavalyogjon... Neki mégis sikerül. 

Andrea Dawn: Vele igazából nem volt sok bajom. Jó, valljuk be, nem tökéletes. Andrea elvált, most már egyedülálló anya, akinek meg kell birkóznia azzal a kellemetlen szituációval, hogy a volt férje új barátnőre tett szert, akivel épp összebútorozik, ráadásul a lánya is elfordul tőle - köszönhető ez annak, hogy kamaszodik, és az apa új barátnőjével együtt jár annak tizenéves fia, aki megtetszik neki -. Idővel betoppan az életébe egy másik férfi, ám, amikor újra csalódnia kell, kétségbeesésében egy olyan lépésre szánja el magát, amilyenre nagyon nem kéne. Itt emlékeznék meg Marissa és Andrea szüleiről is, akik igazi fényfoltot jelentenek ebben a komor hangvételű regényben, ugyanis mindketten vérbeli hippik, és mint ilyenek, igen érdekes színben látják a világot. Valahányszor felbukkannak, szinte érezni a történet hangulatváltozását. Ez kifejezetten tetszett.

Marissa Trask: Azt kell, hogy mondjam, talán még ő a legártatlanabb hármuk közül, igaz, akárcsak a többieknek, neki is megvannak a maga hibái. Marissa két gyermeket nevel a férjével, a kamasz Shane-t és a négy éves Shelby-t. Igaz, a férje túlságosan sokat van távol a munkájából kifolyólag, ezért olyan, mintha szerencsétlen nőnek teljesen egyedül kellene megbirkóznia azzal, hogy a kisebbik gyermeke halálos beteg. Éppen ezért minden idejét a kislányra áldozza, aminek megvan az a hátránya, hogy Shane-re egyáltalán nem marad ideje. Legtöbbször észre sem veszi, ha a srác ott van a közelében, s ezzel gyakorlatilag elvágja magát a fiától, nem igazán foglalkozik vele - eteti, és mos rá, de Marissa részéről ennyiben ki is merül az anyai gondoskodás -. Tudja, hogy a fia homoszexuális, és azzal is tisztában van, hogy a mélyen vallásos férje éppen emiatt fordult el a gyerektől, ám Shelby miatt neki se marad ideje arra, hogy foglalkozzon vele. És én igazából ezért ítélem el valamilyen szinten. Értem én, hogy Shelbyt folyamatosan gondozni kell, ezzel nincs is semmi gond, de Marissa képtelen rá, hogy segítséget vegyen igénybe. Azt hiszi, mivel ő az anyja, mindent neki kell csinálnia. Ahelyett, hogy felfogadna egy ápolót - a férje keresetéből vígan telik erre -, és az így keletkező szabadidejében odafigyelne egy kicsit a másik gyerekére, akinek szintén megvannak a maga problémái, valamint a férjére. Ha így tett volna, talán nem hullik darabjaira a családja. Talán.

Mindent egybevetve azt mondanám, Hopkins hozta a tőle megszokott színvonalat: igazi, hús-vér karakterek, érdekes, és hihetően felépített történet, ami igen komoly nyomot hagy az olvasóban, ha tetszik, ha nem.

Kedvenc karakter(ek): Shane, Brianna
Gyűlölt karaker(ek): Holly, Jace
Pont: 7/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiada: Atria Books
Év: 2011
Oldalszám: 529
Sorozat: -



2012. november 19., hétfő

Isaac Marion: Eleven testek


Miért: Nemsokára (2013 februárjában) kihozzák a könyv alapján készült mozifilmet, aminek nemes egyszerűséggel imádom az előzetesét. 

Tartalom:  
Isaac Marion megírta a legváratlanabb romantikus történetet. Sose gondoltam, hogy ilyen szenvedélyesen érdekel majd egy zombi." – Stephenie Meyer, A Twilight-saga szerzője
R egy fiatal férfi. Éppen egzisztenciális válságban van – ő egy zombi. Keresztülverekszi magát a háborúban megsemmisült, összeomlott Amerikán, és az eszüket vesztett, éhes társai között mégis valami többre vágyik, mint vér és agyvelő. A többiekkel ellentétben ő tud beszélni – néhány felmordult szótagot ugyan, de a belső élete csupa mélység, csupa csoda és vágy. Nincsenek emlékei, nincsen személyisége, nincs pulzusa sem, de vannak álmai.
Ijesztő, vicces, és meglepően szívbemarkoló. Az Eleven testek arról szól, milyen élni, hogy milyen meghalni, és arról, hogy milyen az elmosódott határ a kettő között. (Libri)

Vélemény: A film ugyan még nem jelent meg, de azt már most lehet sejteni - bár, ez teljesen személyes vélemény -, hogy az adaptáció nem lesz rossz. Minden bizonnyal lesznek eltérések, ez elkerülhetetlen, de én úgy gondolom, ugyanazt fogom visszakapni, amit a könyvben már megtapasztaltam, bár jóval több humorral fűszerezve. 
Marion regényének hangulata... eléggé megfoghatatlan. Nem kimondottan lehangoló, de nem is okoz nagy örömet. Egyszerűen csak úgy van. A történetet "R" szemszögéből ismerjük meg, aki, zombi lévén nem túl kommunikatív lény, és valljuk be, nem is kimondottan okos. Emlékszik bizonyos dolgokra, benyomásokra, fogalmakra, tehát van egy elképzelése az Élők világáról, akárcsak a többi zombinak, akik ennek megfelelően létrehozták a maguk kis minitársadalmát. Nincsenek külön vagyoni osztályok, vagy ilyesmi, de például van egyfajta "vallási" közösségük, vagy minek mondjam. Ennek megfelelően, például a zombik "házasodnak"... A rituálé ugyan nem túl bonyolult, de ott van. Aztán, "örökbe fogadják" azokat a gyerekeket, akik  szintén élőholttá váltak, és gondoskodnak róluk, hogy ne sorvadjanak el csak úgy. Igaz, ez sem a tipikus szülői gondoskodás, inkább csak egyfajta ösztön, vagy valami ilyesmi. Megvan az igényük arra, hogy olyan dolgokat csináljanak, mint a normális emberek, még akkor is, ha javarészt fel sem fogják, miért akarják. Csak szükségét érzik. Az éhséggel is ugyanez a helyzet: időről-időre megéheznek, és falkákba verődve vadásznak.
Maga a történet nagyon lassú, hiszen nem az események állnak a középpontban, hanem R gondolatai, észrevételei, valamint az, ahogyan megváltozik. Felmerülhet a kérdés, hogy vajon tényleg változik-e, s nem csak arról van-e szó, hogy Perry kvázi megszállta, jobban, mint a korábban felzabált emberek? Ezt még most sem sikerült eldöntenem, igazából mindkettő variációt el tudom képzelni. R jelleméről nem sok minden derül ki a regény folyamán, hacsak az nem, hogy komolyan veszi a dolgokat, és esze ágában sincs feladni semmit, még akkor se, ha az IQ-szintje zombiként nem üti meg a normát. Ennek ellenére, vigyáz Julie-ra, nem hagyja, hogy baja essék, és ezt nagyra értékeltem benne.
A Rómeó és Júliás hasonlatban is lehet valami - el-eljátszottam a gondolattal, főleg annál a bizonyos erkélyes jelenetnél, ami szerintem elég jól sikerült, legalábbis én kimondottan élveztem -, bár nekem az a véleményem, hogy ebben a történetben ez nem feltétlen tudatos, mint mondjuk a When you were mine-ban (amiről negyedannyira sem voltam pozitív véleménnyel, mint erről a könyvről). De erről leginkább az írót kellene megkérdezni. Mivel ez nem éppen egy romantikus történet, R és Julie kapcsolatában sem ez a vonulat dominál. Inkább az, hogy elkezdenek kötődni egymáshoz, de ez nem feltétlen egyenlő a szerelemmel. Annak is lehet venni, de nem muszáj. Én ilyen "hol így, hol úgy" módon viszonyulok ehhez a kérdéshez.
Egyetlen egy negatívumot említenék csupán, ami lehet, hogy másnak éppenséggel tetszik, de engem halálra untatott: ez pedig Perry maga. Rengeteg visszaemlékezése van a könyvben, és én kimondottan utáltam. Megértem, hogy meg kell ismernünk, hogyan viszonyult Julie-hoz meg minden máshoz, de legszívesebben átugrottam volna azokat a részeket, amik az ő szemszögéből íródtak.
A történet vége is kissé összecsapottnak tetszik, de mégis... engem valahogy nem zavart. Lehet, hogy azért, mert a regény többi része nagyon tetszett, és ezért az, hogy mi van a végén, már nem izgatott annyira, mert elteltem a köztes történésekkel, ki tudja.
Bár ez a könyv sem rossz - nekem például kimondottan kedvenc -, könnyen lehet, hogy a film még jobb lesz. Már várom. Ízelítőnek íme az előzetes, ha még nem láttátok volna:

                                               
Kedvenc karakter(ek): "R", Nora, Julie
Gyűlölt karakter(ek): Perry Kelvin
Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: ?
Kiadta: Libri kiadó
Év: 2013
Oldalszám: 312
Sorozat:Warm Bodies (#1)

2012. november 12., hétfő

R. J. Anderson: Ultraviolet

Miért: Toffy ajánlotta.

Tartalom: Alison sohasem volt teljesen átlagos. Gyerekkora óta különböző színek kísérik az életét, amiket azonban rajta kívül senki sem lát. S, amikor egy kórház pszichiátriai osztályán ébred, ráadásul a rendőrséget is bevonják az ügybe, akik az eltűnt osztálytársnőjét keresik... Alison ráébred, hogy talán nincs minden rendben se a fejében, se az életében. Vagy mégis?

Vélemény: Ez is egy olyan könyv, amiről nehéz írni. Nem azért, mert rossz - mielőtt még bárki félreértene -, hanem mert már a kezdetek kezdetén olyan mély benyomást tesz az olvasójára, hogy csak nehezen lehet szavakba önteni, mit is éreztél akkor, amikor befejezted.
Mivel, már olvastam hasonló témájú könyvet - Ellen Hopkins: Impulse -, maga a pszichiátrián töltött idő, mint téma, nem ért váratlanul, sőt, a tálalás is elég hasonló. Mindkét írónő remekül érzékelteti, milyen érzés lehet ilyen steril, és egyhangú körülmények között élni, bár Anderson enyhít ezen a komorságon azzal, hogy imitt-amott némi humort is csepegtet a történetbe. Ezzel együtt, én úgy vagyok vele, hogy az ilyen helyszínek akaratlanul is arra késztetik az embert, hogy elgondolkodjon, és mint olyan, szembenézzen a saját démonaival, egyszerűen azért, mert a jól megkoreografált napi rutin egyhangúságát csak ezzel tudja megtörni.
A cselekmény egyszerűen magával ránt, annak ellenére, hogy nem indul be azonnal, sőt, a legelejét még vontatottnak is nevezhetnénk. Mégis, az írónő stílusa annyira megnyerő, és olyan hitelesen adja vissza Allison érzéseit, hogy azonnal magadénak érezheted az egész történetet... Feltéve, ha hajlandó vagy elmerülni egy sötét, és lehangoló világban. Noha a lány úgy érzi, a világa tele van színekkel, s azokkal a fényekkel, amiket rajta kívül senki sem láthat, ha belegondolunk, ez nem egy túl vonzó állapot. Legalábbis számomra nem az. Az őt körülvevő magány pedig külön hab a tortán... 
Eleinte mindenki, még Alison legjobb barátnője is őrültnek tekinti a lányt, majd a pszichiátrián megjelenik egy új kezelőorvos, Sebastian Faraday személyében, aki úgy tűnik, megérti az állapotát, és valóban szívügyének érzi, hogy segítsen rajta. Nagyon szerettem ezt a karaktert, hiszen végre volt valaki, aki hellyel-közzel meg tudta válaszolni a bennem is felmerülő kérdéseket.
Emellett az egész könyvet belengi egy ilyen "Mi van ha?" hangulat. Mi van, ha Tori, Alison osztálytársnője, mégse halt meg? Mi van, ha mégis? Börtön vár rá, vagy örökre besuvasztják a diliházba?

Egyszer csak eljön az a pont, amikor azt érzed, mintha egy teljesen más regénybe csöppentél volna, annak ellenére, hogy a történet lineárisan, és végtelenül logikusan folytatódik tovább. Lehet, hogy ekkor ránt végleg magába a történet? Vagy csak annyira sokkoló az az éles váltás? Erre még most sem tudok rájönni. Először el sem akartam hinni, hogy Anderson behozott egy számomra elképzelhetetlen szálat, de később rá kellett ébrednem, hogy ez így tökéletes. Bár elég érdekesen magyarázza meg a történetet, mégsem tartom elképzelhetetlennek. Csak kár, hogy nekem ez a fajta megközelítés nem az esetem, de ettől függetlenül, megérte elolvasni.

Kedvenc karakter(ek): Kirk, Sebastian, Tori
Gyűlölt karakter(ek): Alison anyja, akinek most hirtelen nem ugrik be a neve...
Pont: 7/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Orchard
Év: 2011
Oldalszám: 410
Sorozat: Ultraviolet (#1)

2012. november 7., szerda

Richelle Mead: A szukkubusz dala

Miért: Elkezdett érdekelni, miért rajonganak érte ennyien.

Tartalom: Georgina Kincaid, a gyönyörű könyvesbolti eladónő látszólag mindennapi életet él Seattle-ben. Reggelente a macskájával játszik, napközben elbűvölően csacsog a vásárlókkal, este pedig táncórákat ad barátainak, vagy éppen valamelyik környékbeli banda koncertjén lóg. Legjobb barátai két vámpír és egy kisördög. Ja, igen, ő maga pedig szukkubusz. Férfifaló, alakváltó démon, aki áldozatai gyönyöre közben elszívja életerejüket, s lelküket a kárhozat felé taszítja. Nem ma kezdte a pályát, mintegy 1600 éve, 16 évesen adta el a lelkét a halhatatlanságért, azóta csábítja a hímnemű halandókat, főnökei legnagyobb megelégedésére.
A hangulatos estéket azonban egy gyilkos zavarja meg, aki a halhatatlanokat vette célba, és aki ráadásul szerelmes vallomásnak szánt levelekkel bombázza Georginát. Angyalok, démonok, vámpírok és más különös lények bukkannak fel, és bár a pokol és a mennyek harca folyamatos, az örökkévalóknak ez meg sem kottyan… (Agave Kiadó) 

Vélemény: Nem ezzel szerettem volna kezdeni, de amint beleolvastam a könyvbe, az első gondolatom az volt, hogy olyan, mintha egy Anita Blake kötetet vettem volna a kezembe. Na, nem azokat a mostanában kijött, jórészt "Csak szex és más semmi" témájú részeket, hanem olyanokat, mint például a legelső, a Bűnös Vágyak. Mint utólag felvilágosítottak, leginkább azért vettem Georgina-t és Anitát egy kalap alá, mert ugyanaz az ember fordította, s mint ilyen, óhatatlanul is megegyezik a két regény stílusa. Belátom, ez hiba volt.
De, ha már így alakult, akkor elmondom, miért szerettem sokkal jobban Georgie karakterét. Annak ellenére, hogy Anitával ellentétben ő már nem halandó, mégis akként viselkedik. Megvan a maga kialakult élete, amibe a természetfeletti csak akkor és ott zavar be, ahol nagyon muszáj. Nincs elszállva magától, tudja, hogy ő is csak egy fogaskerék a gépezetben, ami a poklot működteti, ennek megfelelően éli mindennapjait. Az kiváltképp tetszett, hogy a fajtája nem nimfomán prostituáltnak lett kitalálva. Természetes, hogy szüksége van a szexre, de ez nem azt jelenti, hogy éjt nappallá téve, szinte a nap minden egyes percében erre kellene gondolnia, vagy minden este összefeküdnie legalább egy valakivel.
Emellett az érzései is hihetőek. Mead remekül érzékelteti azt vívódást, amin a szukkubusz átmegy, valahányszor egy olyan férfi közelébe kerül, aki iránt akár mélyebb érzéseket is táplálhatna, de nem teheti meg, mert azzal tönkretenné őket. A "szerelmi háromszög", ha lehet így mondani, szintén nem egy légből kapott valami. Mind a Seth-hez, mind a Roman-hez fűződő kapcsolata ki van dolgozva. Nem arról van szó, hogy csak úgy, első látásra szerelembe esne. Csak azután kezd mindkettejükhöz komolyabban vonzódni, miután megismeri őket. Külön jó pont a számomra, hogy kifejezetten randizik velük, még akkor is, ha ez nem minden esetben van konkrétan kimondva. Ezt pedig azért tartom lényegesnek, mert a legtöbb könyvben ez már kvázi nem divat. A szereplők csak úgy random egymásba zúgnak, majd jön a happy end, és kész. Itt legalább pontosan érezni, hogy milyen események hozzák közelebb egymáshoz a karaktereket, és ezt imádtam. Ráadásul, az sem elhanyagolható szempont, hogy Georgina mást szeret az egyikben, mint a másikban, tehát a két szál nem egymás tükörképére teremtetett. Azt kell mondanom, hogy többi mellékszereplő is remekül ki lett találva: Jerome és Carter kettőse pedig külön megérdemelne egy misét. 
A nyomozós szállal sincsen gond, bár semmi igazán meglepő nincs benne, mégis, az írónő úgy csavarta a szálakat, hogy míg olvastam, én végig ide-oda ingáztam a két fő gyanúsítottam között, és nem sokkal azelőtt raktam össze a képet, hogy az a könyvben is megjelent volna.  
Ha valaki híve Laurell K. Hamilton könyveinek, vagy egyéb, természetfeletti romantikus könyveknek,ennek is nyugodtan adhat egy esélyt. Szerintem Georgina őt is leveszi majd a lábáról.

Kedvenc karakter(ek): Georgina, Seth, Roman, Carter
Gyűlölt karakter(ek): Helena
Pont: 10/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította: Török Krisztina
Kiadta: Agave Kiadó
Év: 2012
Oldalszám: 352
Sorozat: Georgina Kincaid (#1)

2012. október 13., szombat

Jay Asher - Carolyn Mackler: Kezünkben a jövőnk

Miért: Megtetszett a fülszövege.

Tartalom: 1996-ban járunk. Josh és Emma világéletükben szomszédok és a legjobb barátok is voltak egyszerre. Azonban tavaly novemberben minden megváltozott közöttük… Ezért is olyan kínos most ez a találkozás, amikor Josh – édesanyja kérésére – átviszi Emmának az Amerikai Online (AOL) cégtől postán kapott CD-ROM-ot. Később a kapott anyag feltöltése után Emma automatikusan a Facebook oldalán találja magát – csakhogy a Facebookot még fel sem találták! Felfedezését nyomban megosztja Joshsal is. Legnagyobb megdöbbenésükre tizenöt évvel későbbi önmaguk és életük tárul fel előttük, ám valahányszor újra ránéznek a profiljukra, azt látják, hogy a jövőjük megváltozott. Kénytelenek szembenézni azzal, hogy mit csinálnak jól és rosszul az életük során, ugyanakkor szembesülniük kell azzal a ténnyel is, hogy a jelenben meghozott döntéseik hatással vannak nemcsak a jövőjükre, hanem a jelenükre is. (Maxim)

Vélemény: Hol is kezdjem? Jay Ashertől annak idején már olvastam a nagy sikerű, ám igen felkavaró, Tihenhárom okom volt című regényt, amit nagyon szerettem, annak ellenére, hogy egyáltalán nem nevezhető vidámnak. Éppen ezért vártam, vajon mit hoz számomra az író legújabb könyve.
Ez egy igazán könnyed, humoros ifjúsági regény. Mind Josh, mind Emma karaktere remekül el lett találva, és ennek nem feltétlen az az oka, hogy két különböző író formálta meg őket, hanem sokkal inkább azért, mert bennük ütközik a múlt, és a jövő, amiben most mi élünk. Emma, miután felfedezi a Facebookot, ha nem is olyan mértékben, mint a mai kor embere, de függővé válik. Ezzel szemben Josh azért próbál távol maradni ettől a dologtól, annak ellenére, hogy azért ő is elcsábul néha.
A könyvnek van egy igen komoly tanulsága is, mégpedig az, hogy a jövő nincs kőbe vésve. Lehet, hogy ez közhelynek hangzik, de engem éppen ez a történet döbbentett rá, hogy milyen igaz. Emma nem a manapság divatosnak számító alkalmazások miatt lesz függő, mint a mai kor embere, hanem azért, mert rájön, hogy azok az apró dolgok, amiket ma véghezvisz, nagyban kihat arra, milyen jövője lesz. Szinte minden apró részlet napról-napra változik, annak függvényében, hogy éppen mit tett. Éppen ezért elkapja egyfajta láz, hogy a lehető legtökéletesebb jövőt kombinálja össze saját magának... És ezért egy bizonyos értelemben elfelejt élni. Nem a mának él, hanem egy elképzelt jövőnek, ami egyáltalán nem biztos, hogy úgy lesz, ahogyan azt a képernyőn látja... Ebből a körforgásból pedig elég nehezen tud kitörni. Talán ezért is szerettem meg jobban Josht, aki, bár szimpatizál a Facebookon látott jövőképével, mégsem veszi biztosra. Ő tényleg a saját szerencséjének kovácsa akar lenni.  

Engem már maga a témaválasztás is elgondolkodtatott. Hiszen manapság, amikor a technika ilyen gyors ütemben fejlődik, már meg sem lepődünk azon, ha a buszon/metrón/villamoson, a telefonjukon facebookozó tinédzsereket látunk. Ezzel szemben a könyv nagyon jól érzékelteti, mennyivel másabb volt az Internet és, leginkább a közösségi site-ok nélküli világ. Az a világ, ahol embereknek még sokkal több mindent kellett tenniük azért, hogy a számukra értékes kapcsolataikat fenntarthassák. Nem abból állt az élet, hogy e-mailek és MSN-beszélgetések segítségével kommunikáltak, hanem találkoztak, és szóban beszélgettek egymással. Persze, ez még manapság is megvan, de ha belegondolunk, ez egyre ritkább, nem? Az emberek egy része már nem szívesen mozdul ki otthonról, mert kis túlzással, szinte mindent megoldhat a négy fal gondos takarásában, jórészt az Internetnek köszönhetően. Elgondolkoztam: lehet, hogy az internet nélküli világ jobb volt? Persze, nem volt olyan kényelmes, mint manapság... De talán, valahol mégis csak többet éltek azok, akik abban az időszakban nőttek fel, amikor az online-lét még nem határozta meg ilyen mértékben az emberek gondolkodását, mint most.

Kedvenc karakter(ek): Josh, Emma
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Kiadta: Maxim
Év: 2012
Oldalszám: 356
Sorozat: -

2012. október 12., péntek

Halállista #1 - Rebecca Serle: When you were mine

Miért: Úgy tíz éves korom óta imádom a Rómeó és Júliát, ráadásul már egy ideje ott porosodott a várólistámon. 

Tartalom: Rosaline Caplet és Rob Monteg gyerekkoruk óta legjobb barátok, ám amikor beköszönt a gimnázium utolsó éve, a kapcsolatuk szerelemre fordul... Igen ám, csakhogy Rose unokatestvére, Juliet Caplet és családja visszaköltözik a lány szülővárosába, és fenekestül felbolygatja a fiatalok életét. 

Vélemény: Már vagy huszadjára teszem fel magamnak a kérdést, hogy miért is kezdtem el ezt a könyvet, és miért nem hallgattam inkább Mamira (abstractelf), amikor azt mondta, hogy ő csak rossz kritikákat olvasott erről a könyvről. Nem, én, a makacs, ehelyett belekezdtem, és az elején még úgy voltam vele, talán nem is lesz olyan rossz... Talán. 
Igaz, a nevek láttán, először igencsak elkapott a röhögőgörcs... Úgy értem, ha Serle ennyire egyértelmű neveket választott - és már a fülszövegben is kihangsúlyozza, hogy ez egy Rómeó és Júlia újramesélés -, akkor miért nem lehetett kiírni, hogy Montague és Capulet? Sokkal jobb lett volna. Bár, ez se zavart volna annyira, ha a könyv többi része élvezetesre sikerül... De nem jött össze. 
Úgy értem, Rose és a két legjobb barátnője, Charlie és Olivia a három népszerű csaj a suliban... Ennek megfelelően mindhárom sötét, mint egy darab tégla, de azért ők jó tanulók, meg az iskola középpontja, úgy nagyságrendileg. Őszintén szólva, én alapból nem rajongok az ilyen karakterekért, de azzal, hogy Rose kényszeresen elmagyaráz mindent, de tényleg mindent, engem ki lehet kergetni a világból, az aprócska, regényből való kiszólásairól nem is beszélve... Elgondolkoztam rajta, hogy ha már Rosaline is ennyire unszimpatikus, akkor vajon mi lesz a helyzet Juliettel, hiszen mégis csak ő lenne a történetben a főgonosz, vagy valami ilyesmi. Juliet, aki nem más, mint a hidrogénezett cicababa... *headshot* KOMOLYAN??? JÚLIA, MINT EGY ELKÉNYEZTETETT, AGYONHIDROGÉNEZETT, SZUICID HAJLAMMAL MEGÁLDOTT MISS RIBANC??????????? Ne máár... Értem én, hogy ellenszenvesebbé kellett tenni, mint Rose-t - és az utóbbi viselkedését figyelembe véve ez nem lehetett könnyű feladat -, de azért ez mégiscsak túlzásnak tűnik a számomra...
Serle próbálja beleerőltetni az eredeti tragédia egyes elemeit a cselekménybe, de olyan bénán teszi, hogy esküszöm, némelyiket fel se ismertem, csak néhány perces gondolkodás után sikerült rájönnöm, hogy ez vajon mi akart lenni. Ugyanez volt a helyzet a karakterekkel is, hogy vajon kit kinek akar megfeleltetni,  pedig higgyétek el nekem, szinte szó szerint fújom az egészet.
Az utolsó száz oldal tetszett, mert vannak érdekes részek, de összességében, ez számomra még mindig kevés ahhoz, hogy átértékeljem bármelyik karaktert, vagy magát az egész történetet.
Zárógondolat: ha jót akarsz magadnak, ne olvasd el. Komolyan.



Kedvenc karakter(ek): Len 
Gyűlölt karakter(ek): Rose, Charlie, Olivia, Juliet
Pont: 2/10

Alapok: 

Nyelv: angol
Kiadta: Simon Pulse
Év: 2012
Oldalszám: 334
Sorozat: -

2012. október 3., szerda

Tabitha Suzuma: Forbidden


Miért: Egy évvel ezelőtt már olvastam, most, hogy megkaptam ajándékba, újra kézbe vettem. 

Tartalom: Lochan és Maya Whitely mindig is nagyon közel álltak egymáshoz. Mivel alig egy év van kettejük között, a kamaszkoruk azzal telik, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a három, kisebb testvérükről gondoskodjanak. Teszik mindezt azért, mert az alkohol-problémákkal küzdő anyjuknak - az édesapjuk évekkel korábban elhagyta őket, és a világ túlsó felén új családot alapított - nem a gyereknevelés az álma, hanem, hogy minden idejét a nála fiatalabb szeretőjével töltse, s ezzel újraélje a fiatalságát. Amikor azonban Maya és Lochan egymásba szeretnek, az nem csak a mennyet szabadítja rájuk, hanem a poklok poklát is.   

Vélemény: Egyszerűen imádom ezt a könyvet. Néha úgy érzem, szavakkal ki sem tudom fejezni, mennyire szeretem a történetet, az első betűtől az utolsóig. Kezdetnek legyen elég annyi, hogy nem véletlenül szereztem be két példányban (angolul és németül).

Ami azonnal megragadta a figyelmemet, az a témaválasztás. Mindig is érdekelt a vérfertőzés, mint olyan - ne kérdezzétek, én sem értem, de ez egy olyan tabutéma, amiről szeretek olvasni, talán éppen amiatt, hogy annyira meghökkentő, és józan ésszel szinte teljesen elképzelhetetlen... -, és amikor Gigi blogján megjelent róla a kritika, már az ismertetőből tudtam, hogy imádni fogom ezt a történetet. Így is lett. Ám nem csak a tartalom tehet arról, hogy olyan mély benyomást tett rám a könyv, amilyet. Íme, a többi indok.
Először is, az írónő gyönyörűen ír. Mivel hozzászoktam az amerikai YA-írók könnyen  emészthető mondataihoz, eleinte nehezen birkóztam meg  Suzuma gondolatiságában is sokkal bonyolultabb mondataival. Mégis, remek képeket használ, és ha az ember hagy magának némi időt, hogy hozzászokjon a fogalmazáshoz, és nem csak átrohan a sorokon, hanem igazán beleéli magát, akkor egy olyan olvasás-élménnyel gazdagodhat, ami kis túlzással akár egész életében elkísérheti. Ez jórészt a következő indokomnak/indokaimnak köszönhető, vagyis Lochan  és Maya karakterének. Mindkettejüket remekül sikerült felépítenie az írónőnek. Egyikük sem tökéletes, mind a fiúnak, mind a lánynak megvan a maga jó és rossz oldala egyaránt, és a legtöbb, tipikus szerelmi történettel ellentétben, itt az én meglátásom szerint, nem is feltétlen egészítik ki egymást, hiszen amit tesznek, az idővel mindkettejüket felőröli, és nyomott hagy a kapcsolatuk nem érzelmi részén.
Miután kiderül, hogy mit is éreznek egymás iránt, nem csak a boldogság vesz erőt rajtuk, hanem egyfajta folyamatos rettegés is (ez kiváltképpen Lochan-re igaz, aki alapvetően sem egy könnyen alkalmazkodó természetű valaki). Folyamatosan rettegnek, hiszen, ha lebuknának, az egyúttal azt is jelentené, hogy a gyámhatóság ízekre szedné a családjukat, és az öt testvért nemes egyszerűséggel elszakítanák egymástól. Az, hogy a két legidősebb börtönbe kerülne, már csak hab a tortán.
Viszont, amikor éppen senki nem láthatja őket, és átengedik magukat a boldogságnak, azok a pillanatok egyszerűen gyönyörűek. Az olvasó egyszer sem gondol arra, hogy ez így mennyire nem helyes, vagy, hogy ennyire, meg még annyira undorító, hanem velük együtt örül azoknak a lopott perceknek, és amikor ilyesmire napokig nincs lehetőségük, szinte ugyanúgy szenved.  Ez kiváltképp a végénél igaz, amiről most, ha már sikerült spoilermentesen tartanom a kritikát, jobb, ha nem nyilatkozom, de legyen elég annyi, hogy az embert nem tudja hidegen hagyni az, ahogyan a regény véget ér. Beférkőzik a gondolataiba, és nem tud tőle megszabadulni. Napokig csak ezen fog járni az esze.

Kedvenc karakter(ek): Maya, Lochan, Willa
Gyűlölt karakter(ek): az anya (Lily Whitely)
Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: angol
Kiadta: Definitions
Év: 2010
Oldalszám: 418
Sorozat: -

2012. szeptember 30., vasárnap

Fisher Amelie: Thomas & January

Miért: A Sleepless sorozat második része.

Tartalom: A Callum & Harperben megismert Thomas Eriksson nem találja a helyét a világban. A lányt, akibe szerelmes, eljegyezték, tehát már semmi esélye sincs arra, hogy meghódíthassa. A munkája kapcsán egy évet Austinban tölt, ahol egy koncerten megismerkedik January Mac Lochlainn-nel. Már az első találkozásuk is igen emlékezetesre sikerül, ám később, amikor New Yorkban újra találkoznak, ráadásul együtt kell dolgozniuk, kapcsolatuk megváltozik, majd egyre jobban elmélyül.

Vélemény: Hadd kezdjem azzal, hogy szerintem ez a rész nem annyira jó, mint az előző. Félreértés ne essék, a stílus most is tetszett, nem ezzel van a gond. A karakterekkel sincs probléma, mind Thomas, mind pedig January nagyon szerethető, egyiküket sem volt nehéz megkedvelnem, de a cselekmény már egyáltalán nem azt adja, amit vártam.

Callumék története mély nyomot hagyott bennem, hiszen a romantika mellett egészen komoly kérdések is felmerültek, itt azonban ez hiányzik. Inkább amolyan tipikus romantikus történet, ahol a két főhős eleinte nem igazán kedveli egymást, de aztán rájönnek, hogy valójában képtelen egymás nélkül élni. Ha a kötetek valódi trilógiát alkotnának, azt mondanám, ez csak amolyan átvezető rész - a könyv "vastagsága" is ezt juttatta eszembe -, és talán majd a következőben kerül elő ismét egy erőteljesebb téma. 
Ami viszont kifejezetten tetszett, az az, hogy ebben a részben sokkal több humor kapott helyet, mint az előzőben. Az egyik ilyen például - legalábbis számomra mindenféleképpen -, hogy Januarynek kilenc testvére van. Nem nehéz kitalálni, hogy a legkisebb testvérét Octobernek hívják, és, hogy a szülők tizenkét gyereket szerettek volna. Nagyon sajnálom, hogy a lány életének ebbe a részébe nem nyerünk bepillantást, pedig szerintem ebben is igen nagy lehetőség rejlett volna..

Ötletem sincs, vajon a következő rész kikről fog szólni - igazából senki sem jut eszembe, aki az eddig megismert karakterek közül külön könyvet érdemelne... -, de kíváncsian várom, az biztos. Összességében szerintem érdemes elolvasni, főleg akkor, ha valaki ki szeretne kapcsolódni, ahhoz ugyanis tökéletes. Bármikor feldobhat egy unalmas délutánt.

Kedvenc karakter(ek): Tom
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 8/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: -
Év: 2012
Oldalszám: 242
Sorozat: Sleepless (#2)

2012. szeptember 29., szombat

Fisher Amelie: Callum & Harper

Miért: Véletlenül találtam Nikka olvasásai között, és beleszerettem a fülszövegbe. 

Tartalom: Callum Tate és Harper Bailey tizennyolc éves amerikai fiatalok, akikben több közös van, mint az elsőre gondolnánk. Mindketten New Yorkban tengetik az életüket, ráadásul árvák. Akkor találkoznak, amikor mindkettejüket kiveti magából "a rendszer", tehát már nem számítanak állami gondozottaknak. Innentől kezdve a maguk módján kell boldogulniuk. Összefognak, és együttes erővel néznek szembe a világ nehézségeivel. 

Vélemény: Amikor belekezdtem, a stílus egészen szokatlan volt. Rengeteg YA megfordult már a kezeim között, de nem emlékszem még egy olyan könyvre, ami ennyire közvetlen lett volna. Nagyon könnyen bele tudtam élni magam mind Harper, mind pedig Callum szemszögébe, így úgy éreztem, mintha nekem is át kellene élnem mindazt, amit nekik. Ugyan Callumnak vannak barátai, akik időről-időre segítik őket - például megengedik, hogy náluk töltsenek egy-egy éjszakát, hogy legyen tető a fejük felett -, mégis, elsősorban egymásra támaszkodnak. Tetszett, hogy a fiú sokkal talpraesettebb, gyakorlatiasabb, emellett vérbeli optimista - ezt nagyon irigyeltem tőle - így tényleg segíti Harpert, akinek eddig, bár több nevelőszülő is volt az életében, még sohasem kellett azon aggódnia, mi lesz holnap. Lesz hol aludnia? Lesz pénze, hogy legalább enni tudjon?

Ne tévesszen meg senkit, ez a regény nem csak erről szól. Ha csak ennyi lenne, egy szerintem unalmas, tömeg YA-t kapnánk, ám ez távolról sincs így. Ugyanis az írónő érint egy olyan témát, amivel eddig nemigen találkoztam az ifjúsági irodalomban, ez pedig a zaklatás kérdése. Bevallom, amikor ezeket a részeket olvastam, nem egyszer a sírógörcs kerülgetett, mivel Fisher remekül ábrázolja, hogy egy zaklatónak tényleg nincs lehetetlen. Bármikor felbukkanhat, és nem ismer kegyelmet. Egyszerűen nem tudsz elbújni előle. Amint megnyugodnál, és folytatnád az életedet, újra és újra felbukkan... Neked pedig nemigen marad más, mint a rettegés. Az ezzel kapcsolatos leírásokat egyszerre gyűlöltem és szerettem. 

Kedvenc karakter(ek): Callum, Harper
Gyűlölt karakter(ek): Sam, John
Pont: 10/10 

Alapok: 

Nyelv: angol
Kiadta: -
Év: 2011
Oldalszám: 355
Sorozat: Sleepless (#1)