2013. december 25., szerda

Projektek 2014

Nos, ez lenne a jövő évi projektlistám, amiben összegyűjtöttem, hogy mely könyvekre szeretnék sort keríteni 2014-ben - már, ha minden jól megy -. Ugyanakkor elképzelhető, hogy ezek közül nem mindegyikről készül majd bejegyzés a blogra. 

  1. Jennifer L. Armentrout: Opposition
  2. Cora Carmack: Finding it
  3. Cassandra Clare: City of Heavenly Fire
  4. Julie Cross: Timestorm 
  5. Lauren DeStefano: Perfect Ruin
  6. Fisher Amelie: Greed
  7. Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája 
  8. Mira Grant: Blackout
  9. J. Lynn: Wait for you
10. Alexandra Monir: Suspicion
11. Patrick Ness: Kés a zajban
12. Wendy Higgins: Sweet Evil
13. Wendy Higgins: Sweet Peril
14. Wendy Higgins: Sweet Reckoning
15. Sherrilyn Kenyon: Inferno
16. Sherrilyn Kenyon: Illusion
17. Rainbow Rowell: Fangirl
18. Scott Speer: Battle Angel

Teljesített projektek: 8/18

2013. december 22., vasárnap

Összegzés 2013

Nos, tekintettel az egyre jobban közeledő év végére, itt az ideje, hogy idén is összegezzem az általam olvasott könyveket, a már tavaly megismert - és néhány új - kategóriá(k) szerint. Ezúttal igyekeztem olyan regényeket választani, amikről egészen biztosan találtok kritikát az oldalon - egy kivételével -.

  1. Legjobb regény: Jennifer L. Armentrout: Origin
  2. Legrosszabb regény: Shayla Black - Lexy Blake: A rabul ejtett szűz
  3. Legnagyobb csalódás: Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás
  4. Legnagyobb pozitív csalódás: Richelle Mead: A szukkubusz dala
  5. Legjobb sorozatkezdő kötet: Jennifer L. Armentrout: Obszidián
  6. Legjobb 2013-as könyv: Anthony Horowitz: Russian Roulette
  7. Legjobb disztópia: Mira Grant: Etetés
  8. Legjobb fantasy: Scott Speer: Immortal City
  9. Legjobb romantika: Tammara Webber: Egyszeregy
10. Legrosszabb romantika: Shannon Messenger: Vihar szeli ketté
11. Legjobb szereplő: Daemon Black (Jennifer L. Armentrout: Lux-széria)
12. Legrosszabb szereplő: Artemisz (Sherrilyn Kenyon: Dark-Hunter-széria)
13. Legjobb író: Sherrilyn Kenyon
14. Legrosszabb író(k): Shayla Black - Lexy Blake
15. Legjobb realistic fiction: J. H. Trumble: Where you are
16. Legjobb sorozat: Chronicles of Nick (Sherrilyn Kenyon)

2013. december 17., kedd

Sherrilyn Kenyon: Infamous

Miért: Nick Gautier.

Tartalom: Iskolába járni. Jó jegyeket szerezni. A legtöbb kamasszal szemben ennyi az elvárás. Csakhogy, Nick Gautier nem tartozik az átlagos kamaszok közé. Olyan dologra hivatott, amit még ő maga se ért igazán. És az a legfontosabb feladata, hogy életben maradjon... miközben sokan - köztük a saját apja is - megpróbálják eltenni láb alól.

Vélemény: Izgalmasnak izgalmas volt, mint mindig, bár, most azért volt némi bajom a történetvezetéssel, leginkább amiatt, hogy akadtak olyan elemek, amelyek többször is előfordultak ebben a könyvben. Semmi bajom azzal, ha mondjuk két egymást követő kötetben megtalálható ugyanaz a csavar - persze más-más körítésben -, viszont azzal, amikor ez az ismétlés egy részen belül történik meg, nem értek egyet. Összességében elmondhatom, hogy ez volt a legnagyobb problémám - ami miatt nem is kapja meg a 20 pontot -, ugyanakkor minden más területen azt a színvonalat kaptam, amit már megszokhattam az írónőtől, és ettől a sorozatától. 
A regény főszála például kimondottan tetszett. Azt a középiskolákban igen gyakori jelenséget mutatja be, amikor valaki, vagy valakik elkezdenek pletykákat terjeszteni az iskolatársaik között. S, bár eleinte is vannak durva pletykák, egy idő után olyannyira elszalad a ló az emberekkel, hogy már teljesen lehetetlen szóbeszédeket is kitalálnak, sőt... Ha megvan hozzá a kellő mágikus háttér, még bizonyítékokat is gyártanak hozzá. Számomra kimondottan érdekes volt ezeket a részeket olvasni, mert jól példázta, hogy az emberek mennyire vevők akár a leglehetetlenebb pletykákra is, ami miatt emberi kapcsolatok mehetnek tönkre.
Nick karaktere igen komoly változáson megy keresztül, hiszen most szembesül először azzal, hogy mit is jelent Malachai-nak lenni, és hogy ezt miként befolyásolja a tény, hogy az édesanyja a legaranyosabb nő ezen a világon. Mert befolyásolja, ezt nem vitás, de olyan formán, hogy az még engem is meglepett néha. Továbbá az is megmutatkozik, hogy egy kicsit sem olyan, mint az apja, Adarian, aki szintén beköszön ebben a részben, méghozzá egy minden eddiginél hosszabban - bár, azért most se lehet tőle túladagolást kapni -. Az viszont azonnal feltűnik, hogy bár Adarian elvileg nem képes a szeretetre - ahogyan normális körülmények között Nick se lehetne -, mégis, olyannyira ragaszkodik Cherise Gautier-hez, mintha az élete múlna rajta. Ki tudja, talán több van ebben a Malachai-ban, mint gondoltam. De ez majd elválik. 
Egy másik, számomra kimondottan érdekes részlet Cherise és Nick kapcsolata volt, leginkább azért, mert itt látszott csak igazán, hogy bár a nő szereti a fiát, egy egészen apró, azonban kimondottan éles tüske van a lelkében vele kapcsolatban. Egy tüske, amit sajnos arra használ, hogy a lehető leglehetetlenebb helyzetekben bántsa a srácot, aki mindig próbál úgy tenni, ahogyan azt az anyja tanította neki... Ehhez képest Cherise gyakorta úgy viselkedik, mint aki nem ismeri a saját gyermekét. Ezt a szálat pedig nem lehet csak azoknak a a negatív hatásoknak a nyakába varrni, amelyek az Infamousben érik őket. Kíváncsi leszek, hogy vajon az elkövetkezendő részekben is lesznek-e ilyen jellegű jelenetek, mint ebben. Nem lennék meglepve, ha igen.
A romantika, bár kétségtelenül nem ez a regény fő mozgatórugója, most is jelen van, és sokkal erőteljesebben, mint eddig bármikor. Ennek nem csak az az oka, hogy a szereplőink idősebbé váltak, hanem az is, hogy végre valahára Nekoda is rájött: Nick távolról sem az a mészárszékre való démon, mint aminek a kezdetek kezdetén tartotta. Érdekes látni, hogy miként mélyül el a kapcsolatuk, s nem csak a fiú részéről, aki, mint tudjuk, már az Infinityben is el van ájulva a lánytól... A lánytól, akiről még mindig nem tudni pontosan, hogy micsoda, de örülnék, ha végre kiderülne valami konkrétum vele kapcsolatban. Annál is inkább, mert a legtöbb elméletemnek, ami Nickkel kapcsolatban született az elmúlt hetekben, ő az egyik legfontosabb mozgatórugója.
Már várom, hogy elkezdhessem az Infernot.      

Kedvenc karakter(ek): Nick, Kody, Caleb
Gyűlölt karakter(ek): Adarian
Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: St. Martin's Griffin
Év: 2012
Oldalszám: 468
Sorozat Chronicles of Nick (#3)

2013. december 5., csütörtök

Sherrilyn Kenyon: Invincible

Miért: Nick Gautier. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.

Tartalom: Amikor Nick már kezdte elhinni, hogy már nem jöhet rosszabb... 

Alig, hogy túlélte a zombik támadását, egy alakváltóktól és démonoktól hemzsegő világban találja magát, ahol mindenki a lelkére pályázik. Az új igazgató azt hiszi, hogy ő legrosszabb gyerek az iskolában, az edzője olyan dolgokra akarja rávenni, amihez nem füllik foga, miközben egy lány hangja kísérti... Egy lányé, akit senki sem láthat.

S, ha mindez nem lenne elég: ha nem tanulja meg életre kelteni a halottakat a hét végéig, ő is egy lesz közülük.

Vélemény: Mint tudjátok, már az első részért is odáig voltam, de az Invincible csak még tovább fokozta a Nick és története iránt érzett rajongásomat. 
Egyrészt, az a vonása külön tetszett, hogy a cselekmény pontosan ott folytatódik, ahol az Infinityben abbamaradt, kis túlzással azt is mondhatnám, hogy egy perc sem telik el aközött, ahol az első kötet véget ér, és kezdetét veszi a második. Ez pedig ad egy egészen különleges ízt az egésznek, főleg, ha gyors egymásutánban olvassa el őket az ember. 
A történet azonnal beránt, s, noha nem nevezném kiszámíthatatlannak - már ami a regény fő szálát illeti -, az apró mellékszálak terén, mint például Ambrose jelenléte és célja sok meglepetést rejteget még, amik azonban csak a későbbiek folyamán fognak kiderülni, ha jól sejtem. 
Ám nem csak ez teszi különösen érdekessé számomra ezt a részt, hanem az, hogy rengeteg apró dolog derül ki a fiúval, de még inkább a környezetével kapcsolatban. 
Ott van példának okáért Bubba, akiről eddig nem sokat tudhattunk meg - azt leszámítva, hogy ő az egyik legviccesebb karakter, akit Kenyon papírra álmodott -, de most kiderül néhány olyan részlet, ami egy teljesen más fényben világítja meg a férfit, s az én véleményem szerint, csak még szerethetőbbé teszi. Ugyanakkor például Nekoda kapcsán továbbra is sötétben tapogatózunk, az ő szerepe még mindig elég homályos.... De bízom benne, hogy a következő rész után már okosabbak leszünk. Caleb-ről az előző kötet kapcsán se írtam semmit, egyszerűen azért, mert, bár nagyon szerethető valaki, egyelőre nem találtam benne semmi különlegeset. Remek testőr Nick mellett, ezt elismerem... de neki is vannak furcsa ügyletei, na.
Nick hozza a tőle megszokott kissé nyers, kamaszokra jellemző, nyegle stílust, amit a kommentjei remekül át tudnak adni. Érdekes látni, hogy miként próbál megbirkózni azzal, hogy ki is ő, és mi vár rá, miközben igyekszik normális tinédzserként viselkedni, ami, ha ennyi természetfeletti lény mászkál körülötted, egyáltalán nem egyszerű. Még akkor sem, ha Cherise minden egyes alkalommal keményen lerántja a földre.
 A kedvencem azonban egy új karakter: Grim, vagyis a Halál, akinek az a feladata, hogy felszínre hozza a Nickben rejlő erőket, és megtanítsa azok használatára. Néhány megnyilvánulásán hangosan nevettem, ugyanakkor voltak pillanatok, amikor a hideg futkosott tőle a hátamon. Nem mintha ez baj lenne, azt hiszem, éppen ez az, amit szerettem benne. Meg se próbál jóként viselkedni, elvégre nem az. Egyrészt a tanítandó kölyköt látja a fiúban, de másrészt az ellenséget is, akit, ha tehetné, szívesen eltenné láb alól. Ez a furcsa egyensúly pedig igen vicces jeleneteket eredményezhet, és eredményez is. Én kimondottan szerettem azokat a pattogós párbeszédeket, amiket Nick-kel folytat.      
Akad egy újabb főellenség ebben a részben, Devus edző, aki - erre egyszerűen nem tudok jobb szót mondani - egy vérbeli szemétláda. Értem én, hogy vannak becsvágyó emberek, de attól, amit ez a fazon művel, komolyan mondom, hogy több soron is leesett az állam. Azt sajnálom vele kapcsolatban, hogy bár ki van dolgozva a története, én mégis nagyon rövidnek találtam. Szerintem elég keveset szerepelt ahhoz képest, hogy voltaképpen ő lenne a lényeg ebben a könyvben. 
Mit mondhatnék még? Akinek tetszett az első rész, szerintem ezt is szeretni fogja.  

Kedvenc karakter(ek): Nick, Ambrose, Bubba, Grim
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: St. Martin's Griffin 
Év: 2011
Oldalszám: 420
Sorozat: Chronicles of Nick (#2)

2013. november 30., szombat

Filmes élmények #2 - Futótűz

November 21-én, egy barátnőmnek - és az Agave nyereményjátékának - hála, eljutottam a Futótűz vetítésére, és azt kell mondanom, abszolút megérte. 
Bár, az első filmről még nem nyilatkoztam itt a blogon, azt azért megsúgom, hogy nekem kimondottan tetszett. Mivel olvastam a könyvet, elég szkeptikus voltam, főleg a felemás kritikák miatt, de miután leültem, és végignéztem, rá kellett jönnöm, hogy igazából egy jó adaptáció sikeredett belőle - sokkal jobb annál, mint amire én számítottam -, így a második filmet már izgatottan vártam, igaz, az első néhány trailer igencsak elkedvtelenített, mert kicsit olyan érzésem volt tőlük, mintha bakot lőttek volna.  Esküszöm, volt olyan, hogy nem ismertem rá a történésekre az ilyen előzetesek alapján. Igaz, ez a Vámpírakadémia film kapcsán is elmondható, később arra is kíváncsi leszek, ha kijön. De az még odébb van, szóval térjünk vissza a Futótűzhöz.
Mindennek ellenére, még mindig kíváncsi voltam, hogy vajon a készítők képesek-e felülmúlni az előző részt, aminek a legnagyobb erőssége az volt - legalábbis az én szememben -, hogy összességében követte a könyv történéseit, és nem vitt b
ele olyan komoly változtatásokat, amik kizökkentettek volna a film nézése közben. Tény és való, hogy voltak olyan jelenetek, amik nem lettek megmagyarázva, így igazság szerint csak azok érthették, hogy mi történik a vásznon, akik találkoztak már Suzanne Collins könyvével. 
De ennyi elég is bevezető gyanánt, térjünk át a bejegyzés címében is szereplő filmre. Őszinte leszek, engem azonnal megfogott, és leginkább azért, mert, bár már az első filmnek is igen komor hangulata volt, a Futótűz jócskán túltett rajta. Főleg azoknál a részeknél lehetett ezt érezni, amik azt mutatták be, hogy Katniss milyen nehézségek árán próbálja meg túltenni magát a gyilkosságokon, amiket elkövetett. Rengeteg nyomasztó, de egyben megható jelenetet láthatunk ezzel kapcsolatban.
A film abszolút az ő karakterére és a benne lezajló változásokra koncentrál, ám ez egyáltalán nem zavaró, hiszen a legfontosabb szereplőket már ismerjük - legfontosabbak... csak tudnám, Gale miért annyira fontos. Valahányszor vásznon van, legtöbbször csak annyi történik, hogy Katnisszel csókolózik. De, azért arra tényleg jó, hogy megtörjék a lányt, ezt elismerem -. Nem mintha Peetával nem ugyanezt csinálná... Viszont az a fiú legalább tisztában van vele, hogy a lány iránta táplált érzései a legkevésbé sem valósak, noha kétségtelen, hogy vannak olyan pillanatok, amikor akár el is hihetnénk, hogy ők ketten tényleg az a tragikus sorsú szerelmespár, aminek a Kapitólium látni szeretné őket... De ezekből viszonylag kevés van.
Persze arra is maradt idő, hogy azok a szereplők is bemutatásra kerüljenek, akik a sorozat ezen részében jelennek meg először, mint például Finnick. Róla nem is tudom, mit mondjak... A könyvben szeretem a karakterét, de itt néha kifejezetten idegesített. Olyannyira tenyérbemászó valakinek van feltüntetve, hogy még most is a hideg futkos tőle a hátamon, ha eszembe jut. Be kell vallanom, hogy nekem Beete és Johanna tetszettek a legjobban, mert pontosan olyanok lettek, mint amilyennek elképzeltem őket. És ez áll az aréna látványvilágára is, amitől néha szabályosan elakadt a lélegzetem. Egyszerűen imádtam.
Szerintem, ha valaki egy könyvhű adaptációra kíváncsi, nyugodtan adhat egy esélyt ennek a filmnek, igaz, valószínűleg akkor is érthető és átérezhető a cselekmények súlya, ha valaki csak az előző részt látta, ellenben nem olvasta a könyvet. Remek kikapcsolódást nyújt, és emellett, néhol még el is gondolkodtatja a nézőt, szóval én csak ajánlani tudom.

2013. november 19., kedd

Sherrilyn Kenyon: Infinity

Miért: Nick az egyik kedvenc karakterem a DH-sorozatból.

Tartalom: Nick Gautier abban a hitben él, hogy mindent tud. Talpraesett, éles eszű srác, akinek a szarkazmus a lételeme. Ám amikor a legjobb barátai rátámadnak, a világa egyszeriben a feje tetejére áll. 

Egy titokzatos harcos menti meg, majd rántja bele a Sötét-Vadászok világába, ahol gyorsan megtanulja, hogy az a világ, amit eddig ismert, a valóság egy egészen aprócska szelete csupán, míg a többi tele van veszéllyel és sötétséggel...  Ahol egy hibáért bármikor az életeddel fizethetsz.

Vélemény: Annak idején, amikor megtudtam, hogy ez a könyvsorozat - ami, ha minden igaz, 10 részes lesz - létezik, szinte azonnal el akartam kezdeni ezt a részt, de Toffy azt mondta, várjak vele, amíg be nem fejezem az Éjféli gyönyöröket, különben az Infinity elspoilerezi nekem az egész történetet.
És most, így utólag, belátom, jól tettem, hogy hallgattam rá. Így sokkal érdekesebb, sőt, bizonyos szempontból viccesebb is volt olvasni, hiszen pontosan tudtam, hogy mi lesz azokból a dolgokból, amiket itt még csak pedzeget Kenyon, ellenben a Dark-Hunter sorozatban már szépen kibontott, esetleg többször is megemlített.
Ilyen például Nick és az édesanyja, Cherise kapcsolata. Most, hogy nem csak egy-egy utalásból ismerhetjük meg őket, sokkal könnyebben át lehet érezni az anya és fia közötti humoros, ám mégis szeretetteljes kapcsolatot, amit az a tudat, hogy csak ők ketten vannak egymásnak, még jobban felerősít. Mivel Cherise nagyon fiatalon szülte a fiút, értelemszerűen sokkal jobban ragaszkodik hozzá, mint kéne. Nem azt mondom, hogy hét lakat alatt tartja, mert ez egyáltalán nem igaz, de ha nem tudja pontosan, hogy Nick mikor és hol van, nagyon ki tud akadni. Ez persze teljesen természetes, bár az ember azt hihetné, hogy mivel ő sem volt sokkal idősebb, amikor a terhessége miatt lényegében darabokra hullott az addigi, biztosnak hitt élete, ezért sokkal lazábban áll az egész gyereknevelés témához, mint olyasvalaki, aki már idősebb korban szült. Ráadásul Cherise itt is ugyanolyan szerethető karakter, mint amilyennek a DH-ban megismerhettük. 
Nick pedig... Nos, ő hozza a megszokott formáját, igaz, mivel ebben a részben még csak tizennégy éves, sok szempontból esetlenebb, mint az a Nick Gautier, akit korábban megismertünk, és én éppen ezt szerettem benne. Egyrészt, remekül visszaköszönnek a kamaszkori nyűgök - mint a szobafogság réme, vagy éppen a barátnőszerzés kérdése -, amik itt még kiegészülnek azzal, hogy a fiúnak ekkor kell felfedeznie, ki is ő tulajdonképpen, s, hogy ez vajon mit jelent a jövőjére nézve. 
A találkozása Kyrian-nel egyáltalán nem tekinthető akkora horderejű eseménynek, mint amilyennek azt a tartalom beharangozza... Bár, így jobban belegondolva... Azt hiszem, nem is rá vonatkozik az a bizonyos találkozás, hanem Ambrose-ra, aki elég sok meglepetést tartogat még az olvasók számára... Zárójelben jegyzem meg, hogy nekem Nick mellett ő a második abszolút kedvencem ebben a részben.
Akadnak még más, az olvasó számára újnak minősülő karakterek is, akik bármikor képesek mosolyt csalni az arcunkra. Ilyen például Bubba és Mark, akiknek igen sok vicces pillanatot köszönhettem - annál is inkább, mert az előbbi srác Oprah iránt érzett feltétlen rajongása minden pénzt megért -. 
Maga a cselekmény néhol a cselekmény kissé vontatott volt, de ettől még egyáltalán nem unalmas. Az is eszembe jutott, hogy talán azért éreztem így, mert az egyetem és munka mellett nem igazán volt rá lehetőségem, hogy úgy istenigazából elmerülhessek Nick világában.
Végül, de nem utolsó sorban, annyit elárulhatok, hogy én igazából egy teljesen más jellegű történetet képzeltem el első rész gyanánt, de pont ez az, amit annyira szeretek Kenyonban és az írásaiban: sohasem úgy alakítja a szálakat, ahogyan azt én előre elképzelem, így képes újra és újra meglepni, aminek csak örülni tudok, hiszen nem válik egyhangúvá, és egyszersmind túlságosan kiszámíthatóvá az, amit el szeretne mondani.

Kedvenc karakter(ek): Nick, Bubba, Tabitha, Ambrose
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: St. Martin's Griffin
Év: 2010
Oldalszám: 464
Sorozat: Chronicles of Nick (#1)

2013. november 4., hétfő

Sherrilyn Kenyon: Éjféli gyönyörök

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: A nagyrészt görög származású Sötét Vadászok körében nem örvend nagy népszerűségnek a nemesi származására módfelett büszke római – Valerius.
Amikor a férfi találkozik a pimasz és csábító Tabitha Devereaux-val, aki nem más, mint a volt Sötét Vadász, Kyrian sógora, Val halálos ellensége, kapcsolatuk azonnal igen hevessé válik. A nőnek egyáltalán nem áll szándékában komolyan venni őt.
Amit Tabitha azonban igen komolyan művel, az a vámpírvadászat és a gyilkolás. Mindkettejüknek hamarosan szembe kell nézniük a legveszedelmesebb démonnal. A végső győzelemért Valnak fel kell adnia büszkeségét és meg kell tanulnia bíznia, hogy megvédelmezhesse Kyriant, azt a férfit, akit gyűlöl és azt a nőt, aki az őrületbe kergeti. (Ulpius)

Vélemény: Aki figyelemmel kíséri a Kenyon-os bejegyzéseimet, az tudhatja rólam, hogy Kyrian az egyik kedvenc Dark-Hunterem, annak ellenére, hogy az ő kötetét már viszonylag régen olvastam. Amikor kiderült, hogy Valerius is kap egy saját könyvet, be kell vallanom, én nagyon félreértettem a dolgokat. Azt hittem, arról a rómairól beszélünk, akinek hála a kedvencem távozott az élők sorából... S nem pedig az ő unokájáról, akinek igazság szerint nem sok köze lehetett Kyrian halálához - lévén, akkoriban alig múlt öt éves -. Így aztán, bár még most sem tartozik a kedvenceim közé, azt kell mondanom, hogy már sokkal könnyebben el tudom viselni a jelenlétét.  Sőt, még azt is sikerült elérnie, hogy egy kicsit megutáljam miatta Kyriant, amiért szerencsétlen Valt tálja az őse vétkeiért, és ezért képes lett volna a férfi és Tabitha közé állni, ha éppen arról van szó. Vagy, ha nem ő maga, akkor a felesége, Amanda. Most nem azért, de hogy várhatná el élete párjától, hogy az az ikertestvére boldogságának útjába álljon, csak azért mert Kyriannak kedve támadt a régi sebeit nyalogatni? Ezt a hozzáállását egyáltalán nem tudtam értékelni.
Valerius, bár kétségkívül sznob, ettől függetlenül egész szerethető karakter. Az előtörténete néhol kimondottan megható és elgondolkodtató, ráadásul, a jelenre gyakorolt hatása olykor még szórakoztató is tud lenni - vegyük csak példának a Zarekkel való kapcsolatát, aminek hála többször is elmosolyodtam a rómain -. Folyamatosan érezhető rajta, hogy mennyire furcsának találja Tabitha életfelfogását, de ettől függetlenül eszébe sem jut, hogy elforduljon a nőtől, és viszont. Ők pont a különbségeik miatt egészítik ki egymást, ellentétben mondjuk Amandával és Kyrian-nel, akik között sokkal több hasonlóságot lehet felfedezni.
Tabitha nagyon szerethető karakter, bár számomra az empatikus képessége volt a legszimpatikusabb. Nem csak azért, mert ezen a téren kissé magamra emlékeztetett, hanem azért is, mert ez teszi tökéletessé Valerius számára, aki nem éppen a szavak embere. Emellett persze remek humora is van, ami már a korábbi kötetek során is megmutatkozott.
Mindent egybevetve azonban, ez a kötet istenigazából nem rájuk koncentrál - függetlenül attól, hogy az események legnagyobb részét a kettejük szemszögéből látjuk -, hanem arra, hogy olyan eseményeket vetítsen előre, amik miatt abszolút érdemes lesz tvábbolvasni a sorozatot.Ilyen például Acheron és Nick - Nick, úristen... a végén akkora csavart visz bele a történetbe Kenyon vele kapcsolatban, hogy komolyan mondom, legalább öt percig nem akartam elhinni, amit épp olvastam -, akikkel olyan dolgok történnek, hogy jó ideig csak pislogni tudtam. De említhetném akár a pici Marissát is, akiről szintén nagyon érdekes dolgok derülnek ki, annak ellenére, hogy még mindig csak egy tipegő csecsemő.
Egy dolgot tudnék csak negatívumként felhozni - mármint olyasmit, amit legnagyobb valószínűséggel csak én éreztem annak -, ez pedig a történet vége. A sok drámai esemény után nagyon furcsa volt egy annyira idealizált lezárást látni, mint amilyen ennek a kötetnek a végén volt. Engem nagyon kizökkentett a hangulatból, és igazából nem is tudtam mire vélni.
Azonban, Kenyon ennek ellenére is hozza azt a színvonalat, amit eddig megszokhattam tőle, így erre nincs okom panaszkodni. A cselekmény továbbra is érdekes és izgalmas, a humor is rendben van, bár érezhető, hogy ez az eddigi talán legkomorabb rész.
   
Kedvenc karakter(ek): Nick, Acheron, Tabitha, Simi
Gyűlölt karakter(ek): Kyrian
Pont: 8/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Hoppán Eszter, Medgyesi Csilla
Kiadta: Ulpius-ház
Év: 2013
Oldalszám: 396
Sorozat: Dark-Hunter (#7)

2013. október 23., szerda

Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás

Miért: Ezzel leptem meg magamat a névnapom alkalmából.

Tartalom: Az új Abby tökéletes. Nem iszik, kerüli a káromkodást, a pólói kifogástalan rendben sorakoznak a szekrényében – azt hiszi, elegendő távolság választja el a múltjában rejlő sötétségtől. De amikor megérkezik a legjobb barátjával, Americával a főiskolára, az új élet felé vezető útja gyorsan megváltozik.
Travis izmos testét tetoválások borítják, tipikus laza srác, azt testesíti meg, amire Abbynek szüksége van – és amit szeretne elkerülni. Abby távolságtartása felkelti a kíváncsiságát, és cselhez folyamodik egy egyszerű fogadás segítségével: ha ő veszít, önmegtartóztató marad egy hónapig, ha Abby marad alul a játszmában, Travisnél fog lakni ugyanennyi ideig. Travis nem is sejti, hogy a párjával hozta össze a sors, akármelyikük is nyer.
Szerelem és játék keveredik a népszerű írónő, Jamie McGuire regényében, amely a fiatal olvasók körében nagy népszerűségre számíthat. Ne hagyd ki, játszd meg te is a tétjeidet! Szerinted Abby nyer vagy Travis? Vagy ebben a játékban nincsenek vesztesek? (Maxim)

Vélemény: Elég vegyesek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban. Az elején kimondottan tetszett a történet, viccesnek és érdekesnek találtam, azonban, ahogy haladt előre a cselekmény, már egyre kevésbé élveztem, a végén pedig szó szerint kedvem lett volna a földhöz vágni ezt a viszonylag vaskos kötetet. Végül arra jutottam, hogy bár nem a Halállistámra való darabról van szó - ahová csak azok a regények kerülnek, amiknél tényleg eret akartam vágni magamon -, a folytatását, ami lényegében ugyanez a könyv, csak nem Abby, hanem Travis szemszögéből, garantáltan nem mostanában fogom elolvasni. 
Ha már itt tartunk, feltennék egy egyszerű kérdést: mi értelme van annak, hogy egy könyvet megírunk a másik fél szemszögéből? Értem én, hogy újabb bevételeket hoz az írónőnek, de ezen kívül nem sok hasznát látom. Nem lett volna jobb, ha váltott szemszöget alkalmaz, hogy párhuzamosan láthassuk az eseményeket? Persze, ez csak az én véleményem, és biztos vagy benne, hogy McGuire rajongói a legkevésbé sem díjazzák majd ezt a gondolatomat.
Ugyanakkor azt el kell ismernem, hogy például a könyv stílusa határozottan jó. Remekül vissza tudja adni az egyetemista életérzést, és éppen ezért a fordítás kissé szlenges, néhol hanyag jellege is remekül passzolt a történethez - kivétel a végén, de arról később úgyis beszámolok -.
De, most térjünk vissza a kezdetekhez: mint azt már korábban is mondtam, a sztori eleje nekem is tetszett. Örültem neki, hogy végre nem arról van szó, hogy szerelem első látásra - vagyis, hát... hittem én ezt naivan -, meg ehhez hasonló dolgok, hanem egy lassan kibontakozó kapcsolatnak lehetünk szemtanúi, ami ráadásul a barátságon alapul. Ezek a részek tényleg nem voltak rosszak, bár már itt is lehetett sejteni, hogy Travis abszolút nem normális, hanem alsó hangon is súlyos skizofréniával küzd. Mondok erre egy egyszerű példát - ami sajnos SPOILER, szóval, aki nem szereti az ilyesmit, ne olvassa el a dőlt betűs részt -: Travis és Abby összevesznek, erre Travis elmegy, berúgni, a végén hazavisz két csajt, akiket megdug a lakás kanapéján, majd nemes egyszerűséggel lefekszik Abby mellé aludni, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Most nem azért, de ilyet a legjobb barátjával se csinál meg az ember, nemhogy azzal a csajjal, akiért elvileg a kezdet kezdete óta odáig van, meg vissza. És ez csak az első példa. 
Miután összejönnek - ami szerintem egy elég hirtelen felindulásból elkövetett dolog volt -, ez a helyzet csak rosszabbá válik. Travis képes mindent és mindenkit rommá verni annak érdekében, hogy kimutassa, a lány hozzá tartozik, majd egy jó, véres verekedés után játssza a hősszerelmest. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem ez nem normális dolog. Bár, nálam nem is ez volt igazából a mélypont.
Ami nekem kifejezetten utálatos rész volt ebben az egészben az a se veled, se nélküled-szál volt. Hol összevesztek és szétmentek, hol meg megint összejöttek. Biztosan bennem van a hiba, de sosem díjaztam az ilyesmit. Úgy értem, ha már egyszer szakítottak, akkor hagyják egymást békén, és kész. Nem kell ez a dráma, hogy hetekkel később meg úgy csüngünk egymáson, mintha az életünk múlna rajta, annál is inkább, mert Abby elég nyomós indokkal rakja ki Travis szűrét.
Ha már itt tartunk: Abbyvel, azt leszámítva, hogy nála határozatlanabb csajt még az életben nem láttam, nem volt különösebb bajom, igaz, a háttértörténetben találtam némi kivetnivalót - főleg azt, hogy igazából olyan hülye utalások vannak a könyvben, hogy az már nekem is fájt
-, de ettől függetlenül, ő még az elviselhető kategóriába tartozott. Bár lehet, hogy ezt leginkább annak köszönheti, hogy nem dőlt be azonnal Travisnek, hanem a történet elején egy másik sráccal kezdett el randizni, tehát nem az volt a regény lényege, hogy megláttuk egymást, most akkor irány az oltár, hanem a fiúnak igenis tennie kellett azért, hogy Abby végül beadja a derekát. 
Mindent egybevetve, a regény vége... egy végtelenül rózsaszín, vattacukorral kiegészített nyáltenger. Annyira nem illett sem Abby, sem pedig Travis karakteréhez, hogy szívem szerint kivágtam volna ezeket az utolsó oldalakat. De, mivel könyvet nem szabad rongálni, ezért ez az akcióm szerencsére elmaradt.
Számomra ez egy egyszer olvasható könyv volt, amire többször nem szeretnék időt és energiát áldozni. De ettől függetlenül, ha valaki valami nagyon egyszerű és rózsaszín történetre vágyik, nyugodtan olvassa el.   
     

Kedvenc karakter(ek): America
Gyűlölt karakter(ek): Travis
Pont: 3/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Kiadta: Maxim Kiadó
Év: 2012
Oldalszám: 452
Sorozat: Beautiful (#1)

2013. október 11., péntek

Halállista #3 - Shannon Messenger: Vihar szeli ketté

Miért: Ezzel leptem meg magamat a névnapom alkalmából.

Tartalom:  A tizenhét éves Vane Westonnak fogalma sincs arról, hogyan élte túl tíz éve a pusztító tornádót, amely megölte a szüleit. Azt sem tudja, hogy a gyönyörű, sötét hajú lány, aki a vihar óta minden éjjel felkavarja álmait, vajon valóban létezik-e. Csak reménykedik benne.
A lány létezik, de nem ember. A tizenhét éves Audra szilf, egy levegőelementál, aki képes kommunikálni a széllel. Ezenkívül őrző – Vane őrzője –, és esküt tett, hogy bármi áron megvédi a fiút. Még ha a saját életét kell is feláldoznia.
Miután egy meggondolatlan lépés elárulja hollétüket az ellenségnek, aki mindkettőjük családját meggyilkolta, Audra kénytelen emlékeztetni Vane-t a származására. Tudásával együtt azonban Vane egy olyan emléket is felidéz, amelyet Audra mindenképp feledtetne vele. A legnagyobb veszélyt pedig még csak nem is az egyre közeledő harcosok jelentik, hanem a kettejük között fellángoló, tiltott szerelem. (Merit)

Vélemény: Ez a könyv olyan szeszélyessé tett olvasás közben, mint az a bizonyos légmozgás, amiről szólni szeretne. Akadtak olyan pillanatok, amikor, ha nem is imádtam, valamilyen szinten mégis csak szerettem ezt a történetet, de be kell vallanom, hogy az esetek többségében sajnos inkább untam, vagy, ami még rosszabb, egyenesen a hajamat téptem. De, mielőtt erre a negatív-hullámra kitérnék, szeretnék megemlékezni arról a pár jó dologról, ami akadt benne. 
A világfelépítés egyes elemei nagyon jók. Ugyan a szilfek világa az én felfogásom szerint néhol túlságosan is drasztikus, sőt, egyenesen teátrális - gondolok itt például az elköteleződés motívumára -, de azt hiszem, éppen ebben lehet megragadni azt, hogy mennyire változékony is a szél, amire a társadalmuk egésze épül. Mégis, ha egy szóval kellene jellemeznem az egész történetet, azt tudnám mondani, hogy gyerekes. Rengeteg olyan rész van benne, ami jobban illett volna egy gyerekkönyvbe, mesébe, mint egy YA-nak szánt könyvbe. Mert lehet, hogy a szereplőink már tizenhét évesek, de a viselkedésük miatt legtöbbször jobban hajaztak a tizenhárom, vagy éppenséggel tizennégy éves korosztályra. Vegyük például Vane stílusát: nem tudom, hogy ez vajon a fordító hibája-e, vagy a
z eredeti szöveg is ilyen, de a srác stílusa kilencvenkilenc százalékban a nyegle tinédzserekére hajaz, ami az én meglátásom szerint távolról sem passzol egy tizenhét esztendős fiatalemberhez. Bár, mivel nekem mindig is magasak voltak az elvárásaim viselkedés terén, lehet, hogy ez másokat egyáltalán nem fog zavarni.
Azonban, a legnagyobb baj az, hogy Audra sem tudott meggyőzni arról, hogy az ő személyében egy életképes karakterről lenne szó. A regény kilencven százalékában annyira egoista, hogy szívem szerint több alkalommal is felpofoztam volna. Mindig azon nyavalyog, hogy a feladata így, a kötelessége amúgy... Aztán ezt a lehető leglehetetlenebb pillanatban félredobja a sarokba, mintha az elvei sohasem léteztek volna. Azt hiszem, ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a romantikát teljesen feleslegesnek, és végtelenül üresnek érezzem. Számomra ebben a szálban nem akadt semmi romantikus. Arra se jöttem rá, hogy vajon Vane és Audra mit szeretnek egymásban. Ez főleg Audra szemszögéből igaz, aki mindvégig azon siránkozik, hogy neki majd fel kell áldoznia magát, és hogy ez milyen rossz, de neki akkor is ez a kötelessége - ettől a szótól már komolyan herótom lett a regény végére -, szóval mindenféleképpen meg fogja tenni.
De volt még valaki, aki még Audránál is jobban kivágta nálam azt a bizonyos biztosítékot, ő pedig Audra anyja, Arella. Na, ő még a lányánál is rosszabb... Ez a nő maga a megtestesült rosszindulat. Senki és semmi nem elég jó neki, és a legkedvesebb passziója az, hogy azon gondolkozik, miként tegye tönkre az egyetlen gyermeke életét, akire mindig is féltékeny volt. Mégis milyen anya lehet féltékeny a saját vérére? Ez számomra egyszerűen felfoghatatlan, azt kell mondanom. Hiszen egy szülőnek az lenne a feladata, hogy védelmezze a fiát, vagy lányát, nem pedig az, hogy minden létező módon keresztbe tegyen neki.
Mindebből látszik, hogy nem rajongok ezért a könyvért, sőt, kimondottan nem szeretem. Kint hamarosan megjelenik a folytatás is, de nem hiszem, hogy erőlködni fogok, hogy minél előbb elolvassam. Inkább majd akkor, ha eret akarok vágni magamon.  

Kedvenc karakter(ek): -
Gyűlölt karakter(ek): Audra, Arella
Pont: 2/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította: Komáromy Zsófia
Kiadta: Merit könyvek
Év: 2013
Oldalszám: 430
Sorozat: Sky Fall (#1)

2013. szeptember 29., vasárnap

Első blogszülinap

Egy évvel ezelőtt ezen a napon indítottam útjára a CBooks-ot, és igazság szerint, a kezdet kezdetén nagyon szkeptikus voltam.
Elvégre annyi könyves blogger van már itthon is - abba, hogy vajon ki miért kezdett bele ebbe az elfoglaltságba, most inkább nem mennék bele -, hogy eszembe sem jutott, hogy majd az én blogom is ismertté válhat valamilyen szinten. Emlékszem, amikor Abstractelfnek elég hosszú győzködés után végre sikerült rávennie, hogy közzétegyem a legelső bejegyzésemet - ami Fisher Amelie: Callum & Harper című könyvéből készült, és szánalmasan rövid lett -, azt mondtam neki: "Figyeld meg, egy év alatt ötszáz megtekintésem se lesz". Arról, hogy ehhez képest mit tapasztaltam egy év elteltével, majd később.
Tisztában vagyok vele, hogy elég kishitű tudok lenni magammal kapcsolatban, ezért sem voltak komoly elvárásaim a blogommal szemben. Úgy voltam vele - és ma is ugyanígy gondolom -, hogy addig fogom csinálni, amíg kedvem van hozzá. Persze, akadnak olyan időszakok - mint például most -, amikor az egyetem, vagy éppenséggel más elfoglaltság kapcsán, sokkal kevesebb időt tudok az olvasásra áldozni, mint szeretnék, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy abba akarnám hagyni. Hiszen rengeteg ötletem és tervem van még azzal kapcsolatban hogy melyek azok a könyvek, illetve könyvsorozatok, amelyekről szeretném megírni a véleményemet. Szóval még egy jó ideig szeretnék ezzel is foglalkozni. 
Most pedig lássuk, mit is jelent a blog számokban. Lehet, hogy ez első ránézésre csak üres statisztikának fog tűnni, de úgy gondolom, hogy ebből lehet a leginkább leszűrni, hogy mi lett a blogból ahhoz képest, amire én számítottam, meg persze azt is, hogy ha az ember kitartóan csinálja, előbb-utóbb beérik a munkája gyümölcse. 

                                                                                     Ennyit vártam                 Ennyi lett

Megtekintés:                                                                         500                          12350
Legnépszerűbb bejegyzés megtekintése:                                250                            2032
Követők a blogon:                                                                  2                                15
Követők a Facebookon:                                                         5                                16
Megjegyzések:                                                                        0                                76    

Mivel eszem ágában sincs éppen most feladni, kíváncsian várom, hogy milyen élményekkel és tapasztalatokkal gyarapodok majd a következő blogszületésnapig. Lehetséges, hogy elérem a húszezer megtekintést? Vagy netalántán még többet? Jelen pillanatban ez egyszerre tűnik elképzelhetetlennek és elképzelhetőnek is. Mindenesetre, köszönöm mindenkinek, aki eddig figyelemmel kísérte a CBooks működését, és remélem, hogy megmaradtok ennél a jó szokásotoknál! :)

És, hogy mely könyvekről szeretnék még az idén beszámolni, ha lehetőségem lesz rá?  A képzeletbeli lista:

Rainbow Rowell: Fangirl
Shannon Messenger: Vihar szeli ketté
Sherrilyn Kenyon: Éjféli gyönyörök
Sherrilyn Kenyon: Infinity
Simone Elkeles: Wild Cards
Tabitha Suzuma: Hurt
 

2013. szeptember 26., csütörtök

Kelly Creagh: Nevermore - Sohamár

Miért: A fülszövege felkeltette az érdeklődésemet.

Tartalom: Isobel Lanley, a pom-pom lány elborzadva veszi tudomásul, hogy Varen Nethers-szel kell megírnia az angol dolgozatát. A dolgozat leadási határideje hihetetlenül igazságtalan módon a rivális focicsapat elleni nagy mérkőzés napjára esik. A hűvös és tartózkodó, cinikus és éles nyelvű Varen már az elején tisztázza, hogy a dolgozaton kívül nem akar a lánytól semmit. Isobel azonban hamarosan kifogásokat kezd keresni, hogy Varen-nel találkozhasson, miközben egyre jobban elszakad barátaitól és az erőszakos és féltékeny barátjától. Isobel egyre mélyebbre merül Varen álomvilágába, ami a jegyzetfüzetébe írt sorokból kelt életre, egy világba, ahol Edgar Allan Poe félelmetes történetei válnak valóra.
Ahogy egyre jobban felfordul körülötte a virág, Isobel felfedezi, hogy az álmoknak és a szavaknak sokkal nagyobb az erejük, mint azt gondolta és, hogy a legijesztőbb valóság az, amit az elme annak hisz. Képes lesz megmenteni Varent az Őrülettől, ami fogva tartja őt vagy mindkettőjüket felemésztik Varen rémálmainak árnyai? (Könyvmolyképző)


Vélemény: Azt hiszem, ez megint csak egy olyan könyv volt, aminél sokkal többet vártam, mint amit kaptam. Nem mondom azt, hogy nem tetszett - mert ez egyáltalán nem lenne igaz -, de azt el kell ismernem, hogy a fülszöveg alapján egy sokkal drámaibb, és izgalmasabb cselekményt vártam. Néhol úgy éreztem, egyáltalán nem kötnek le az események, ezért szívem szerint csak átlapoztam volna az adott fejezetet. Ugyanakkor, azt el kell ismernem, hogy egyes karakterek terén kimondottan jó dolgot hozott össze az írónő. Azonban kivételesen nem a főszereplőkkel kezdenék ezen a téren.  Adott ugye Isobel baráti köre, akiktől egytől-egy felállt a szőr a hátamon. Tipikusan azok az emberek, akik csakis a külsőségekre adnak, és elvárják, hogy ezt nagyra tartsák bennük. Ők az iskola krémje, akik nagyban tesznek mindenre és mindenkire, ha pedig valaki olyannal kell kapcsolatba kerülniük, akik szerintük "rangban alattuk áll", az olyan, mintha kitört volna a harmadik világháború. Zárójelben jegyzem meg, hogy a regény kezdetén Isobel is pontosan ugyanígy viselkedik, bár ez biztosan a pasijának, Bradnek tudható be, aki egyszerűen borzalmas. Egy irritáló seggfej, tulajdonképpen, akit szíved szerint azonnal megütnél, amint feltűnik a színen. Isobel "körének" női tagjait pedig képmutató, számító csajoknak tartottam.
Most pedig, jöjjenek a főszereplőink.  Ilyet talán  az Invisibility kapcsán írtam utoljára, de ennek a könyvnek is az egyik legnagyobb problémája a főhősnője, Isobel. Komolyan mondom, az a lány... egyszerűen idegesítő. És nem csak azért, mert a történet kezdetén olyan, mint egy agymosott, üresfejű pompomlány, hanem azért is, mert én még most sem tudom megérteni a prioritásait. Sosem gondol a családjára, csak saját magára. Hol így viselkedik, hol úgy... Mint aki nem tudja, mit akar. Ha valaki felvilágosítja, hogy ezt inkább ne csináld, mert több kárt okozol vele, mint hasznot, az tuti, hogy megteszi. És utána még ő áll neki hisztizni. Ez aztán a felelősségteljes viselkedés, de tényleg... Bízom benne, hogy a következő részekben már jobb lesz.    
Varen pedig... Róla igazából nem tudok sok újat mondani. Bizonyos értelemben kissé tucatkarakternek mondanám, tehát benne is megvan az az elvontság, mint az összes sötét hajú, rockerkinézetű srácban, akikkel az ilyen YA-kötetekben találkozhatunk. Mivel a lényeget nem akarom lelőni vele kapcsolatban, inkább csak annyit mondanék, hogy ő sem pont olyan, mint amilyennek első körben mutatja magát, de ebben az esetben teljesen más dolgok állnak a háttérben, mint azt az olvasó feltételezi, s nekem ez kimondottan tetszett benne. A regény végén pedig... Hát, ott még az én szívemet is sikerült megdobogtatnia, na.  
A könyv hangulatára nem is tudok jó szót mondani így hirtelen. Azt szinte biztosra veszem, hogy Creagh a misztikus légkört tűzte ki célul, de én egyáltalán nem ezt éreztem. Inkább a sötétséget. Talán ez is közrejátszott abban, hogy elsősorban éjszaka - vagy legalábbis sötétedés után - szerettem olvasni . Ilyenkor sokkal jobban át tudtam érezni a dolgokat, igaz, be kell, hogy valljam, még így sem estem tőle hasra.  Viszont, néha az is megfordult a fejemben, hogy mi van akkor, ha igazából még maga az írónőnk se tudja, mit szeretne kihozni ebből a világból? Néhol túlságosan is kuszának éreztem, mintha belezavarodott volna a mondanivalójába. Ez pedig kimondottan zavaró volt a számomra.  Ráadásul akadtak benne olyan, igen hátborzongató elemek, amik, bár nekem nagyon tetszettek - nekem is feltűnt, hogy, mintha az utóbbi időben kimondottan igényelném az ilyen beütést egy-egy könyvben -, azért nem vagyok benne maximálisan biztos, hogy ezeknek ebben a könyvben lett volna a helye. Aztán ki tudja, biztosan lesznek olyanok, akik ezt teljesen másként látják majd.
A történet alapját ugyebár Poe és az ő világa alkotja, ám mivel én sohasem kötöttem túl szoros viszont a műveivel, arról sajnos nem tudok nyilatkozni, hogy vajon az általa képviselt hangulatot mennyire lehet tetten érni ebben a történetben. Ezt talán Abstractelftől lehetne megkérdezni. 
Egyelőre ugyan nem győzött meg teljes egészében a sorozat, de a végkifejletre való tekintettel, szinte biztosra veszem, hogy előbb-utóbb úgyis folytatni fogom.

Kedvenc karakter(ek): Varen
Gyűlölt karakter(ek):  Brad, Nikki, Alyssa
Pont: 6/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Farkas János
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2013
Oldalszám: ?
Sorozat: Nevermore (#1)

2013. szeptember 6., péntek

J. Lynn: Frigid

Miért: Tényleg kezdek Armentrout-függővé válni.

Tartalom: Sydey évek óta szerelmes a legjobb barátjába, Kylerbe, aki azonban arról híres, hogy több lánnyal feküdt már le, mint ahánnyal nem... Igazi szoknyapecér, aki egyedül csak a Sydet óvja, mint egy nagytestvér. Csakhogy, a lány már többet akar tőle, még akkor is, ha úgy érzi, semmi esélye sem lehet egy ilyen srácnál. A téli szünet azonban olyan véletlenek sorozatával indul, ami örökre felkavarja a kettejük közötti állóvizet.

Vélemény: A regény témája, azt hiszem, örök érvényűnek is mondható. Hiszen mindenkiben megfogalmazódott már a kérdés - legalább egyszer, de az is lehet, hogy kétszer, vagy netalántán még többször -, hogy vajon férfi és nő között van-e barátság. A többség biztosan rávágja, hogy igen, van, de aztán, ha a lelke mélyére néz az ember, biztosan talál legalább egy olyan példát, ami az elmélet ellenkezőjét támasztja alá. Vajon miért van ez így? Mi lehet az oka annak, hogy a legtöbb esetben a férfi és nő közötti barátság egyszerűen nem működik.  Én eddig azt a magyarázatot hallottam - s jórészt azt is tapasztaltam -, hogy amiatt, mert az egyik fél előbb-utóbb többet akar a másiktól. Hogy melyikük, az nem számít, de tény, hogy az ilyesmi eléggé megvisel egy barátságot... Főleg akkor, ha a két fél nem elég érett ahhoz, hogy ezt értelmes emberek módjára megbeszéljék. 
Most viszont itt az ideje, hogy áttérjek magára a könyvre. Azt kell mondanom, hogy Armentrout hozza a tőle megszokott könnyed, jól érthető, és humoros stílust - amivel az is együtt jár, hogy néha az éjszaka közepén is felnevetsz, ha egy olyan részbe futsz bele -. Nagyon jól visszaadta a téli hangulatot, pedig az ősz elején olvastam, s mégis. Néha kedvem lett volna kinézni az ablakon, hogy nem-e esik a hó... Tudom, hogy ennek nem sok értelme van, de higgyétek el, így volt. 
Ez a könyv is két szemszögből íródott, s ugyanazt az elvet követi, mint az Origin esetében... Igaz, míg annál a regénynél valamivel kiegyenlítettebbnek éreztem azt, hogy mennyi jelenet van Daemon, és mennyi Katy szemszögéből, itt egyértelműen Sydney dominál ezen a téren, bár elég sokat kapunk Kylerből is. 
Szóval Sydney és Kyler. Mit is mondhatnék róluk? A kapcsolatuk nemes egyszerűséggel aranyos, legalábbis a regény elején mindenféleképpen. Igaz, már ott is kitűnik, hogy bár elvileg csak barátság van köztük, a viszonyuk sokkal bensőségesebb, mint azt elsőre gondolná az ember. Amikor pedig éppen nem aranyos, akkor elképesztően szenvedélyes. Akadt néhány olyan jelenet, aminél átvillant az agyamon, hogy "Hm, igen, ezt én is el tudnám viselni". Bár, töredelmesen bevallom, hogy voltak pillanatok, amikor Kylert meg tudtam volna verni, annyira idióta volt. Sydneyt pedig kedvem lett volna addig rázni, amíg elő nem kerül a józan esze.  Viszont, ettől függetlenül a két karakter jól kiegészíti egymást, és nem csak az ágyban, hanem az életben is. Tipikus példái annak, amikor két ember már annyira összecsiszolódott - ne felejtsük el, hogy majdnem húsz évük volt rá -, hogy már ők maguk sem tudják pontosan, hol húzódik a határ a barátságuk és a szerelem között.    
Őszinte leszek, számomra még most sem egyértelmű, miért éppen Frigid lett a könyv címe. Igaz, hogy Sydney, egy korábbi csalódás miatt ezzel a jelzővel illeti magát, de én nem igazán érzem indokoltnak, hiszen folyamatosan azt bizonyítja, hogy valójában egyáltalán nem az... Csupán valaki, aki egy akkora csalódás után fél újrakezdeni - értem ezalatt a randizást s társait -, és  ezért inkább fogja magát, bezárkózik a kényelmes csigaházába, vagy éppen a könyvek világába menekül. Valamint abba a tévhitbe ringatta magát, hogy neki az is elég, ha Kyler közelében lehet, mint a legjobb barátja, még akkor is, ha valójában sokkal, de sokkal többet szeretne tőle. 
Engem lepett meg a legjobban, hogy kivételesen mennyire nem zavart, hogy Armentrout a regény igen jelentős részében csak ezt a két karaktert mozgatta. Sydney szerencsétlenkedése, valamint Kyler kedvessége - és felsőteste - teljesen elvonta a figyelmemet arról, hogy a többiek alig-alig szerepelnek. Mondjuk, nézzünk szembe a tényekkel: hány lány panaszkodna, ha arra kárhoztatnák, hogy egy hetet Kyler Qhuinnel összezárva kell eltöltenie? Szerintem nem sokan.
Aki egy kellemes kikapcsolódásra vágyik, ami kikapcsolja az agyát egy hosszú és fárasztó nap után, annak bátran ajánlom ezt a könyvet. Bár, azt hiszem, ezt szenteste illene olvasni, egy bögre tea, vagy forrócsoki kíséretében. Ki tudja, talán akkor újraolvasom majd. Miért ne? 

Kedvenc karakter(ek): Kyler, Sydney
Gyűlölt karakter(ek): Zach, Mindy
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Spencer Hill Contemporary
Év: 2013
Oldalszám:
Sorozat: Frigid (#1)

2013. szeptember 3., kedd

Cora Carmack: Színjáték

Miért: Már volt szerencsém az első részhez.

Tartalom: Mackenzie „Max” Millernek van egy problémája. A szülei meglepetésként váratlanul meglátogatják, és ha meglátják festett haját, a tetoválásait és a piercingjeit, talán még ki is tagadják a lányukat. És ami ennél is rosszabb, arra számítanak, hogy a barátja egy rendes, kedves fiú, nem pedig egy Mace nevű, tetovált nyakú srác, aki egy bandában zenél. A hazugságok hálója kis híján megfojtja Maxet, ám ekkor találkozik Cade-del.
Cade azért költözött Philadelphiába, hogy színész legyen, és maga mögött hagyja a problémáit Texasban. Eddig azonban a problémáktól nem sikerült megszabadulnia, a színpadra pedig nem sok alkalommal jutott fel. Amikor Max megszólítja egy kávézóban, és azzal az őrült ötlettel áll elő, hogy játssza el a barátja szerepét… Cade beleegyezik.
Az alakítása azonban túl jól sikerül, ezért arra kényszerülnek, hogy tovább folytassák a játékot. Minél hosszabb ideig színlelik a kapcsolatot, annál valóságosabbá válik. (Content 2 Connect)

Vélemény: Nem mondom, hogy a Szakítópróba volt életem legjobb könyve, mert nem így van, de azt még mindig jobban szerettem, mint ezt a részt... És jelen pillanatban elég nehéz szavakba öntenem, hogy miért. Talán azért, mert már, amikor elkezdtem olvasni, olyan érzésem volt, mintha egy kliséhalmot kaptam volna kézhez, ami mellesleg, egyáltalán nem tűnt reálisnak. Ugyanez volt a bajom annak idején Bliss és Garrick kapcsolatával is, hogy olyan elemekkel volt tele, amilyenek a mesében sincsenek, nemhogy a való életben. Azt a könyvet Bliss humora mentette meg a teljes lehúzástól, ami viszont itt igencsak hiányzott, pedig nem mondhatnám, hogy a karakterek sokkal komolyabbra sikerültek volna, mint a másik kettő. Mindenki olvasott már olyan könyvet, amiben adott egy - lehetőleg tetovált - rosszfiú (például Lucas az Egyszeregyből, vagy Alex a Tökéletes kémiából), és a jólnevelt, visszafogottabb lány esete, aminek az a lényege, hogy a lányok miatt megmutatkozik a srácok gyengédebb oldala. Igazából itt is ugyanezt kapjuk, azzal a különbséggel, hogy Carmack megcserélte a szerepeket. Max a vadorzó, teletetovált, vagány csaj, aki azt hiszi magáról, hogy abszolút független a világ minden nyűgjétől, hiszen feltörekvő zenész - aztán hamar kiderül, hogy ez a függetlenség csak addig tart, amíg szóba nem kerülnek az anyagiak, hiszen ebben az értelemben függ a szüleitől, akik igencsak konzervatív nézeteket vallanak, így előttük amúgy sem lehet önmaga -. Plusz, ott van mellette Cade, aki meg anya - vagyis jelen esetben inkább a nagymama - kicsi fia, a lányos szülők abszolút álma. Rendes, kedves, aranyos, és szerintem kissé megfelelési kényszeres valaki, akiről néha azt feltételeztem, hogy egy burokban nőtt fel, ami éppen most kezd kipukkanni. S mi sem bizonyíthatná ezt jobban, minthogy pont egy olyan lány pasiját fogja alakítani, mint Mackanzie?
Természetes, hogy a többi, hébe-hóba felbukkanó mellékszereplő is olyan, mint bármelyik romantikus filmben. Vegyük például Mackanzie bátyját, és annak feleségét. Ők testesítik meg a történetben a szülők beteljesült álmát. Mike és Bethany az a fajta házaspár, akiket leginkább az tart össze, hogy a férj sokat dolgozik - és jól keres -, s mivel nullától huszonnégyig dolgozik, valójában egyáltalán nem érdekli, mit csinál a felesége, inkább kérdés nélkül rábólint mindenre, amit az asszony mond, vagy csinál. Még arra is, amikor az gátlástalanul kritizálja a testvérét. Értem én, hogy Maxet tartják a család fekete bárányának, de könyörgöm, ettől még a testvérek általában kiállnak egymásért, amennyire én tudom, főleg akkor, ha semmi sem utal rá, hogy amúgy nem szívlelnék egymást.   
Hogy miért tartom kliséhalomnak ezt a regényt? Mert számomra semmi újdonság nem volt benne. Mindent előre lehetett látni, egyetlen meglepő csavar sem volt benne. Szinte olvasnia se kellett az embernek ahhoz, hogy tudja, mi történik éppen, vagy mi az, ami az elkövetkező fejezetekben történni fog. Az is untig elég lett volna, ha csak mondjuk azokat a fejezeteket olvastam volna el, amik Cade szemszögéből íródtak, és akkor se maradtam volna le semmiről.
Azt hiszem, Carmack stílusa volt az, ami végül is elvitte a hátán ezt az egész történetet. Még mindig élmény olvasni a szavait, még akkor is, ha a könyv cselekménye nem köti le az embert. Tud írni, ez kétségtelen, csak örülnék neki, ha legközelebb valami egyedibbel rukkolna elő. Valamivel, ami nem ennyire egyértelmű. Ki tudja, talán, ha befejezi ezt a szériát, lesz rá esély, hogy ilyesmit olvassunk tőle. 
Viszont, ha valaki egy könnyed, nyár végi kikapcsolódásra vágyik, arra ez a regény tökéletes, bár én azt ajánlom, hogy aki teheti, inkább karácsony környékén olvassa. Ki tudja, lehet, hogy úgy hatásosabb. 


Kedvenc karakter(ek): Cade
Gyűlölt karakter(ek): Bethany
Pont: 5/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította:  Lukács Andrea
Kiadta: Content 2 Connect
Év: 2013
Oldalszám: ?
Sorozat: Losing it (#2)

2013. augusztus 29., csütörtök

Jennifer L. Armentrout: Origin

Miért: Kezdek Armentrout-függővé válni.

Tartalom: Daemon bármire képes, hogy visszakapja Katy-t. 

A Mounth Wheaterben tett felemás kirándulás után Daemon kénytelen szembenézni az elképzelhetetlen valósággal: Katyt elrabolták. Minden arról szól, hogyan szerezhetné vissza. Amit ehhez tennie kell: eltaposni bárkit, aki az útjába kerül? Megtörtént. Felégetni a világot maga körül, csak azért, hogy Katyt megvédhesse? Boldogan. Felfedni a fajtája létezését a világ előtt? Ezer örömmel. Semmitől sem riad vissza. 

Katy nem tehet mást, minthogy a túlélésre koncentrál. 

Noha a józan esze azt súgja, ellenségek veszik körül, vannak pillanatok, amikor ő sem tudja már biztosan, ki melyik oldalon áll. Az emberiségén? A Daedalusén? Esetleg a Luxenekén?

Bár együtt a legerősebbek, minden bizonytalanná válik körülöttük. Ki melyik oldalon áll majd, amikor a harc elkezdődik?

Vélemény: Miután befejeztem az Opalt, alig vártam, hogy megjelenjen ez a könyv, de be kell vallanom, eleinte kissé szkeptikus voltam ezzel a résszel kapcsolatban. Mivel ez már a negyedik kötet a Lux-szériában, és az előző rész igen magasra tette a mércét, tartottam tőle, hogy ez már nem lesz olyan jó... De tévedtem. Méghozzá súlyosan. Bár egyelőre nem igazán tudom megfogalmazni, mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Imádtam, ez nem vitás, de most, hogy a végére értem, egyszerűen nem tudom szavakba önteni, amit igazából érzek. De azért megpróbálom. 
Kezdjük ott, hogy már a legelső fejezet teljesen magával ragadott. Mivel azt néhány nappal a megjelenés előtt már el lehetett olvasni, nagyjából egy hétig a falat kapartam, hogy megszerezhessem végre az egész könyvet, és szabályosan rávethessem magam.
Eleinte furcsa volt, hogy a két szemszöges megoldás nem minden fejezetben, vagy éppen fejezetenként volt tapasztalható, mint azt vártam. Nem ritka, hogy fejezet közben vált nézőpontot az írónő, de az sem, hogy egy fejezetet csak az egyik főszereplőnk nézőpontjából láthatunk. Ez egyrészt érdekessé, másrészt kissé kiszámíthatatlanná tette az egész cselekményt, ami már enélkül a fogás nélkül is baromi izgalmas lett volna. A történet egyik fele olyan, mint egy bizarr sci-fi, ami hajlamos horrorba átmenni, a másik fele pedig az igazi katasztrófafilm. Ami tönkremehet, az tönkremegy, az emberek hullanak mint a legyek... És én még azt hittem, én vagyok az, aki imádja kínozni az írásaiban felbukkanó karaktereket. Most rá kellett jönnöm, hogy Armentrout még jobban ért ehhez - azt, hogy élvezné, nem tartom valószínűnek -. Leginkább az lepett meg ezen a téren, hogy Armentrout tényleg nem kímélt senkit. Mindenkibe belerúgott legalább kétszer, ha nem háromszor. Nem egy olyan pillanat volt, amikor szabályosan felfordult a gyomrom - például attól, amit a Daedalus művel Katyvel csak azért, hogy elérje, amit akar -, de az is megesett párszor, hogy szívem szerint szabályosan üvöltöttem volna Lochannel - a laptopommal -, hogy ez most mégis micsoda? Hogy lehet ezt így megoldani? És hogy várhatja el ezek után Armentrout, hogy az olvasói ölbe tett kézzel üljenek egy éven keresztül, és várják az ötödik részt? 
Tudom, hogy a kritikám eddig nem túl összefüggő, vagy ilyesmi, de egyszerűen képtelen vagyok logikusan végiggondolni ezt a könyvet, és számba venni, hogy mi tetszett, és mi nem tetszett, mint úgy általában. Az egész együttesen hat rám. Az a sok szenvedés az elején... A könnyedebb jelenetek, amik tényleg elhitették velem, hogy most már aztán minden rendben lesz, nem kell aggódni, az élet megoldja, és a többi és a többi. Erre fel jött az utolsó néhány fejezet, és ez az elméletem kártyavárként omlott össze. Bár az Opalon egyáltalán nem sírtam, na ezen igen. Itt mindig volt min pityeregni, hol örömömben, hol bánatomban. Most így visszatekintve még jobban tudom értékelni azokat a nyugodt, romantikus pillanatokat, amik ebben a részben kijutottak Daemonnek és Katynek, mert szinte biztosra veszem, hogy az utolsó részben nem sok ilyen lesz... Főleg, hogy az Origin lezárása után el sem tudom képzelni, hogy fog indulni a következő. Függővéget kaptunk, nem is kicsit... Per pillanat teljesen bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban. De ettől még nagyon várom, természetesen.
Apropó, ha már Origin: én azt hittem, komoly misztikum övezi majd, hogy ez mi az ördög, de tévedtem. Ahhoz képest, hogy ez a regény címe, igazából nem ez adja a regény fő para-forrását. Jó, vannak pillanatok, amikor igen, de az esetek kilencvenkilenc százalékában az a rohadt Daedalus tehetett róla, hogy meg-megállt bennem az ütő, és szívem szerint a földhöz vágtam volna a könyvet. Elég hamar kiderül, hogy mi is ez az Origin tulajdonképpen... Ami nem baj, csak számomra kissé furcsa volt, hogy a regény egyes momentumai olyan kiszámíthatóak voltak, hogy az már szinte fájt, más elemeket meg egyszerűen nem tudok hova tenni, mert sok mindenre számítottam, de arra aztán semmikép, amit végül Armentrout összehozott. Viszont, éppen ez teszi számomra abszolút felejthetetlenné, és az eddigi legjobbá ezt a részt. Teljesen másra számítottam, mint amit kaptam. Ha nekem kellett volna megírnom ezt a könyvet, fele ennyire sem sikerült volna, szerintem.   
Alig várom a folytatást! 

Kedvenc karakter(ek): Katy, Daemon, Archer, Ash, Andrew, Dee, Luc
Gyűlölt karakter(ek): Nancy, Dasher
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Entangled Teen
Év: 2013
Oldalszám: 400
Sorozat: Lux (#4)

2013. augusztus 26., hétfő

David Levithan - Andrea Cremer: Invisibility

Miért: Már korábban is olvastam David Levithantól, és nagyon tetszett.

Tartalom: Stephen láthatatlannak született. Amióta az eszét tudja, szinte teljes magányban él, hiszen senki sem láthatja. Olyan, mintha nem is létezne. Egyedüli támasza az édesanyja, aki azonban 16 éves korában meghal. Néhány hónappal később egy Elisabeth nevű lány költözik a lakóházba, ahol eddig láthatatlanul élte a mindennapjait... És ettől a fiú élete szó szerint a feje tetejére áll. Hiszen a lány látja őt. Ez pedig olyan kérdéseket vet fel, amelyekre sokkal nehezebb választ találni, mint azt bárki is gondolta volna. 

Vélemény: Bár, ez viszonylag ritka jelenség nálam, amikor annak idején kitaláltam, hogy szeretném elolvasni ezt a könyvet, már volt egy kép a fejemben arról, hogy mit várok majd tőle. Levithan történetei kapcsán már megszoktam az elvontságot, és, hogy bizonyos értelemben semmi sem az, aminek látszik. Előszeretettel használ szimbólumokat, amiket csak akkor ismer fel az olvasó, amikor az orra elé tolják a megfejtés kulcsát, emellett pedig mindig elgondolkodtat.
Ehhez képest, most valami egészen mást kaptam, ha jól sejtem azért, mert az Invisibility-t nem egyedül írta. Levithan kapta meg Stephen szemszögét - milyen meglepő -, ám a fiú éppen olyan karakter, akiben megmutathatta azt, amit szeretett volna. Noha én először azt hittem, hogy szerencsétlen fiú csak átvitt értelemben láthatatlan - ennek meg lett volna az a fajta szimbolikus jelentése, amit korábban már megszokhattam az írótól -, és emiatt csak azok látják, akik valóban meg akarják őt látni, mint például Elisabeth. De aztán, ahogy haladt előre a történet, kiderült, hogy valóban egy átokról van szó, s ennek köszönhetően csakis olyan emberek számára válik láthatóvá, akik ritkák, mint a fehér holló. És éppen ez volt az, ami elgondolkodtatott. Milyen lehet úgy leélni az életedet, hogy tényleg nem lát téged senki, még te magad se?
Jóllehet, eddig voltaképpen a pozitívumokat soroltam, összességében nem tudom azt mondani, hogy szerettem ezt a könyvet, mert akkor elég nagyot hazudnék. Mondjuk nem is utáltam... De mégis picit keserű a szám íze, ha rá gondolok. A cselekmény viszonylagos vontatottságával még egyáltalán nem lett volna problémám, mivel Levithan Every you, every me című könyvénél már megszoktam, hogy semmi sem derül ki azonnal, és csak lassan halad előre a történet... De, amikor elkezdtek belemenni ebbe az átok-témába, olyannyira túlbonyolították a felépítését, hogy egyszeriben élvezhetetlennek éreztem.  Adott legalább három különböző fajta "varázsló", akik közül az egyik átkot szór rád, a másik látja az átkot, de nem tud vele mit kezdeni, a harmadik pedig látja is, és le is tudja szedni. Miért nem lehetett ezt kettővel elintézni? Még most sem igazán értem, hogy a középső kategóriára mi szükség volt.
Miután befejeztem ezt a könyvet, akkor jutott eszembe, hogy talán az lehetett a probléma, hogy a történet nem csak Levithan keze nyomát viseli. Ott van továbbá Cremer is, Elisabeth "megalkotója", akinek a stílusa messze nem tetszett annyira, mint a szerzőtársáé. Egyetlen egy dolog van, ami nagyon tetszett a lány kapcsán - bár, én szinte biztos vagyok benne, hogy az ötlet Levithantól származik -, ez pedig az öccse, Laurie. És nem feltétlen azért, mert az öccse meleg, hanem sokkal inkább azért, mert a fiú, mindannak ellenére, amin régen keresztülment, ezerszer élettel telibb karakter, mint amilyen a nővére. Igazán optimista személyiség, akinek mindig vannak jó - és persze kevésbé jó - ötletei, és képes megnevettetni az olvasót. Egy idő után már inkább érte szurkoltam, s nem Stephenért.  Főleg, mivel a lány, aki a regény elején kétségtelenül kedveltem, egy idő után - amikor felfedezi a saját "jelentőségét" -, egyszerűen elviselhetetlenné vált a számomra. Amikor elhagyta a száját az a nagyratörő mondat, hogy "Ez már nem csak rólad szól", azt hittem, fogom magam, és nemes egyszerűséggel leütöm. Ennyit arról a Nagybetűs Szerelemről, amiről szólni akart volna ez a történet.
A vége... Nos, a vége. Ez volt a lehető legkeserédesebb befejezés, amit  ehhez a történethez ki lehetett volna találni. És éppen ez az, ami meggyőzött, hogy nem egy kimondottan MM-könyvet tartok a kezemben. A meglepő azonban az, hogy ez jórészt a könyv negatív főszereplőjének köszönhető, aki nem más, mint Stephen nagyapja. Az az ember egy vérbeli szadista, komolyan mondom. Nincs tekintettel semmire és senkire, olyasvalaki, aki irányítani akarja a környezetét, és ennek érdekében a leglehetetlenebb módszerektől sem riad vissza. Valahányszor megjelent a színen, éreztem, ahogy a félelemtől a nemlétező szőr is felállt a hátamon.
Ennek ellenére, egy kellemetlen csalódás ez a könyv, amire csak azt tudom mondani: nagyobb volt a füstje az én szememben, mint a lángja. 

Kedvenc karakter(ek): Laurie
Gyűlölt karakter(ek): Elisabeth
Pont: 4/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Philomel
Év: 2013
Oldalszám: 385
Sorozat: -

2013. augusztus 25., vasárnap

Sherrilyn Kenyon: Pokoli tűz

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Egy szakítás mindig fájdalmas, ám ha a szerelmünk ezt kurta levélkében közli, ráadásul a mi költségünkre, az különösen megviseli az embert.
Pontosan ez történt Bride McTierneyvel, akit szinte a porba sújtott barátja megalázó eljárása. A gyötrődő nő próbálja túltenni magát a történteken – nem sok sikerrel, ám váratlanul felbukkan üzletében Vane Kattalakis, aki egyszer, a Mardi Gras éjszakáján már látta őt, s akkor rögvest beleszeretett. Szenvedélyes románc veszi kezdetét – már-már túl szépnek tűnik, hogy igaz legyen.
Vane dögös és ellenállhatatlan, ám a végsőkig elgyötört, ugyanakkor halálosan veszélyes. Egy farkas. Vadásznak rá az ellenségei, meg akarják ölni, ezért nem is keresett párt magának. De a Sorssal hiábavaló szembeszállni – ha egyszer Bride jelöltetett ki számára, nincs erő, mely megmásíthatná a felsőbb akaratot. Vane-nek három hete van, hogy meggyőzze a nőt: a lehetetlen létezik, máskülönben arra kárhoztatják, hogy szex nélkül élje le hátralévő életét. (Ulpius)

Vélemény: A könyv elején, bár nem akartam, sikerült rendesen kibuknom. Az már a Végzetes ölelésben egyértelművé vált, hogy Vane-nek tetszik Bride, amivel nincsen semmi probléma, sőt, én kifejezetten örültem neki. Annál is inkább, mivel Bride külsőleg nem igazán hasonlít a legtöbb romantikus regény női főhőseire, azaz egyáltalán nem vékony, hanem kimondottan kerekded. Az a fajta, amit manapság nem feltétlen tartanak szépnek. Azzal viszont - és sajnos ehhez muszáj egy kisebb spoilert megosztanom veletek -, hogy ebben a részben ez a vonzalom úgy nyilvánul meg, hogy már az első fejezet közepén megdugja a nő boltjának próbafülkéjében, már egyáltalán nem vagyok kibékülve. Már csak azért sem, mert Brideot éppen az eset előtt néhány órával dobta ki a pasija, akivel öt évig volt együtt. És, bár az hamar kiderül, hogy Taylor részéről ez csupán egy jól jövedelmező érdekkapcsolat volt, azt azért kétlem, hogy szerencsétlen nőnek ezt öt perc alatt sikerült elfelejtenie, még akkor is, ha Vane tényleg baromi hatásos búfelejtő tud lenni.
Ettől függetlenül, mindkét főszereplőt nagyon megkedveltem. Igazából nem sokban térnek el egymástól, hacsak nem abban, hogy Bride elég sokáig kételkedik abban, hogy Vane tényleg őt akarja, és nem csupán egy jól sikerült futó kalandról van szó. Így aztán szerencsétlen pasinak nem kevés erőfeszítésébe kerül, hogy meggyőzze, neki kimondottan tetszik, hogy a nő nem a vékony, gebealkatú hölgyemények táborát erősíti, hanem kimondottan azt szereti benne, hogy van rajta mit fogni - a szúrós csont és bőr egyvelegen kívül -. A romantikus jeleneteket például kifejezetten díjaztam ebben a részben, és nem untam őket halálra, pedig igazából nem hozott sok újdonságot az eddigiekhez képest.
Miután sikerült legyűrnöm azt a pillanatnyi ingeremet, hogy fogjam magam, és ezen a ponton félretegyem a könyvet, továbbolvasva rájöttem, hogy tényleg nem rossz részről van szó, csak a kezdeti sokkon kell átesnie az embernek. De, mielőtt elkezdeném sorolni a pozitívumokat, muszáj megemlékeznem pár negatívumról, ami felett még nem sikerült napirendre térnem, ezek pedig az elképesztő félrefordítások.
Kezdjük talán a kevésbé fájdalmassal:  mivel ezt a részt is egy újabb fordító kezébe adták, amit a többiek eddig Vérvadásznak fordítottak, neki sikerült Ember Vadásszá alakítania. Miért, kérdezem én, ha az összes alakváltó démonokra, és nem emberekre vadászik? Kétségtelen, hogy az alakváltókon belül két fajtát is megkülönböztetnek, akik, nem meglepő módon, háborúban állnak egymással, de ez nem jelenti azt, hogy ártatlan embereket gyilkolnának - kivétel, ha egy több száz éves vendettáról van szó, ami életbe lépteti a "Szerelemben és háborúban mindent szabad"-szabályt, de ebbe most ne menjünk bele -.  Akadt azonban egy olyan fordítás, amelyik még ennél is nagyobb érvágást jelentett számomra, ez pedig az, hogy Vane testvérének nevét, akit Fury-nek (Düh) hívnak, sikerült Szőrösnek fordítani. Miért? Mi köze a dühnek a szőrhöz? Ha valaki rájön az összefüggésre, engem is világosítson fel, jó? 
Viszont, ha az embernek sikerül túltennie magát ezen a dolgon, és végre valahára elkezd a történetre figyelni, akkor rájön, hogy valójában egy jó regényről van szó. A történet, bár nem rejteget annyira komoly csavarokat, és igazából bonyolultnak sem nevezhető, ettől függetlenül nagyon érdekes. Nekem kimondottan tetszettek azok a részek, amik azt taglalták, hogy miként próbál Vane és Fury beilleszkedni az emberek világába, ami, mint rájönnek, nem is olyan egyszerű dolog. Elvégre mások a szokások, a viselkedési normák, és minden ehhez hasonló. Fury esetében például van néhány kimondottan vicces jelenet, amiken jót derültem.
Amit még kimondottan érdekesnek találtam, az Vane és Fury szüleinek kapcsolata volt, amiben egy cseppnyi szerelem sincs. Az egész arról szól, hogy milyen az, amikor az ember rosszul választ társat magának, és utána nem képes elengedni azt. Ez főleg az apára igaz, aki szabályosan erőszakoskodott a párjával, hogy megkapja, amit akart, és még az sem térítette jobb belátásra, amikor ez nem sikerült neki. Az anya pedig a tipikus megtört lélek benyomását keltette bennem, akinek az átélt erőszak olyannyira kifacsarta az elméjét, hogy már nem tudott racionális döntést hozni. Hiszen milyen anya az olyan, aki a kölykei egyik felét magával viszi, mondván, rá ütöttek, a másik felét pedig hátrahagyja egy szadista apának, mivel azok a férfi vérvonalát erősítik?  
Összességében tetszett ez a rész, hiszen nagyon olvasmányos volt, bár nekem az igazán komoly dráma, és a már megszokott harc nagyon hiányzott belőle. Ettől függetlenül most sem csalódtam Kenyonban, hiszen pontosan azt kaptam tőle, amit vártam. Egy jó történetet, és rengeteg humort.

Kedvenc karakter(ek): Vane, Bride, Fury
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 7/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Bosnyák Edit
Kiadta: Ulpius-ház
Év: 2012
Oldalszám: 408
Sorozat: Dark-Hunter (#6)
             Were-Hunter (#2)