Jennifer L. Armentrout: Opposition

Miért: Daemon Black.

Tartalom: Katy tudta, hogy a Luxenek érkezésével minden megváltozott.

Alig akarja elhinni, hogy Daemon a saját fajtája mellé állt, melynek eltökélt célja leigázni a Földet. De a jó és a rossz közötti határvonal már régen elmosódott, a szerelem pedig egy olyan érzéssé vált, amely akár el is pusztíthatja. 

Daemon bármit megtenne a szeretteiért, még akkor is, ha ez adott esetben árulást jelent. 

A legvalószerűtlenebb szövetséget kell megkötniük ahhoz, hogy győzzenek a Luxenek és emberek között zajló véres háborúban.

Vélemény: Imádtam. Egyszerűen csak így. Amint elkezdtem olvasni, azonnal magába rántott a már jól ismert világ. Armentrout még mindig nagyon jól bánik a szavakkal, és a humora sem változott, mi sem jobb példa erre, minthogy nem egyszer azon kaptam magam, hogy a buszon ülve hangosan nevetek egy-egy poénon... Mégis, ennek ellenére azt kell mondanom, hogy alighanem ez a legkomolyabb rész ebben az egész szériában, ami azért is tűnt számomra remek lezárásnak, mert ezzel egy kicsit azt is ki lehetett fejezni, hogy a sorozatban eltelt idő megtette a hatását minden karakterrel kapcsolatban, akik érettebbé, felnőttebbé váltak, mint annak előtte, bár el kell ismernem, ez nem minden esetben volt igaz. 

Aki már korábban is olvasta a Lux-szériával kapcsolatos bejegyzéseimet, az tudhatja rólam, hogy mindig is imádtam Dawsont, már-már jobban, mint Daemont. Ám az Opposition-ben ez teljesen megfordult. Kissé olyan érzésem volt, mintha a karaktere egy papucs lenne csupán, akinek semmi más dolga nincs, minthogy a terhes barátnőjét pesztrálja. Nos, igen. Az, hogy ezt a szálat behozta az írónő, engem a kezdet kezdetén halálra idegesített. Nem azért, mert olyan komoly problémáim lennének a leányanyaság témával, vagy egyáltalán azzal, amikor valaki még tizenévesen vállal gyereket - bár ezt a lehető legnagyobb baromságnak tartom, mert aki még fejben gyerek, annak nem érdemes gyereket vállalnia, de szerintem ez másoknak is egyértelmű -, inkább az zavart, hogy emiatt a csavar miatt a két szerelmes olyan lett mint két kis áldozat. Mindenki más harcol körülöttük az inváziót indító Luxenek ellen, vannak akik adott esetben fűbe is harapnak, őket azonban teljes biztonságba kell tartani. Persze, meg lehet érteni, de emiatt annyira feleslegessé vált a két karakter, hogy az valami elképesztő. Ők egész idő alatt csak csücsülnek egy sarokban, és várják, hogy mindenki más megmentse a világot és őket is. 

Hasonló volt a helyzet Dee-vel is, bár benne a folyamatos pálfordulásai idegesítettek a sorozat folyamán, és higgyétek el, ebből ebben a részben sincs hiány. Tudom, hogy Archer miatt kellett benne lennie a zárókötetben, de én esküszöm, jobban örültem volna, ha Armentrout megszabadul tőle. Elképesztően felhúzott ez a csaj, valahányszor csak megjelent a színen.

Ezekből akár úgy is tűnhet, hogy mégsem tetszett annyira ez a rész, de azt kell mondanom, hogy ez egyáltalán nem igaz, mert amit eddig is imádtam ebben a szériában, az még mindig marha jó volt. Katy és Daemon kapcsolata rengeteg vidám, de még több drámai pillanattal jutalmazott meg, bár voltak pillanatok, amikor attól tartottam, hogy az írónő ismétli majd önmagát. A mellékszereplők zömét nagyon-nagyon szerettem, bár azt sajnálom, hogy Hunter és Serena sokkal kevesebb szerepet kapott, mint amennyiben én az Obsession miatt reménykedtem. 

Amivel engem igazán megfogott a sorozat befejező kötete az a cselekménye volt. Annyira pörgős és izgalmas volt, hogy szinte alig bírtam letenni. Rengeteg meglepő csavar és fordulat volt benne, az pedig ahogy a Luxenek és Arumok konfliktusa új megvilágításba került... Á, egyszerűen zseniális volt. Bár megvannak a maga hibái, mégis egy remek befejezést kaphattunk az írónőtől.

Ha valaki esetleg még nem olvasta ez a sorozatot, haladéktalanul kezdje el. Nem fogja megbánni, megígérem. Mindenki talál benne valamit, ami miatt megszeretheti.

 

Kedvenc karakter(ek): Daemon, Katy, Luc, Archer, Hunter

Gyűlölt karakter(ek): Dee, Nancy

Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: Entangled Teen

Év: 2014

Oldalszám: 500

Sorozat: Lux (#5)

Jennifer L. Armentrout: Origin

Miért: Kezdek Armentrout-függővé válni.

Tartalom: Daemon bármire képes, hogy visszakapja Katy-t. 

A Mounth Wheaterben tett felemás kirándulás után Daemon kénytelen szembenézni az elképzelhetetlen valósággal: Katyt elrabolták. Minden arról szól, hogyan szerezhetné vissza. Amit ehhez tennie kell: eltaposni bárkit, aki az útjába kerül? Megtörtént. Felégetni a világot maga körül, csak azért, hogy Katyt megvédhesse? Boldogan. Felfedni a fajtája létezését a világ előtt? Ezer örömmel. Semmitől sem riad vissza. 

Katy nem tehet mást, minthogy a túlélésre koncentrál. 

Noha a józan esze azt súgja, ellenségek veszik körül, vannak pillanatok, amikor ő sem tudja már biztosan, ki melyik oldalon áll. Az emberiségén? A Daedalusén? Esetleg a Luxenekén?

Bár együtt a legerősebbek, minden bizonytalanná válik körülöttük. Ki melyik oldalon áll majd, amikor a harc elkezdődik?

Vélemény: Miután befejeztem az Opalt, alig vártam, hogy megjelenjen ez a könyv, de be kell vallanom, eleinte kissé szkeptikus voltam ezzel a résszel kapcsolatban. Mivel ez már a negyedik kötet a Lux-szériában, és az előző rész igen magasra tette a mércét, tartottam tőle, hogy ez már nem lesz olyan jó... De tévedtem. Méghozzá súlyosan. Bár egyelőre nem igazán tudom megfogalmazni, mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Imádtam, ez nem vitás, de most, hogy a végére értem, egyszerűen nem tudom szavakba önteni, amit igazából érzek. De azért megpróbálom. 

Kezdjük ott, hogy már a legelső fejezet teljesen magával ragadott. Mivel azt néhány nappal a megjelenés előtt már el lehetett olvasni, nagyjából egy hétig a falat kapartam, hogy megszerezhessem végre az egész könyvet, és szabályosan rávethessem magam.

Eleinte furcsa volt, hogy a két szemszöges megoldás nem minden fejezetben, vagy éppen fejezetenként volt tapasztalható, mint azt vártam. Nem ritka, hogy fejezet közben vált nézőpontot az írónő, de az sem, hogy egy fejezetet csak az egyik főszereplőnk nézőpontjából láthatunk. Ez egyrészt érdekessé, másrészt kissé kiszámíthatatlanná tette az egész cselekményt, ami már enélkül a fogás nélkül is baromi izgalmas lett volna. A történet egyik fele olyan, mint egy bizarr sci-fi, ami hajlamos horrorba átmenni, a másik fele pedig az igazi katasztrófafilm. Ami tönkremehet, az tönkremegy, az emberek hullanak mint a legyek... És én még azt hittem, én vagyok az, aki imádja kínozni az írásaiban felbukkanó karaktereket. Most rá kellett jönnöm, hogy Armentrout még jobban ért ehhez - azt, hogy élvezné, nem tartom valószínűnek -. Leginkább az lepett meg ezen a téren, hogy Armentrout tényleg nem kímélt senkit. Mindenkibe belerúgott legalább kétszer, ha nem háromszor. Nem egy olyan pillanat volt, amikor szabályosan felfordult a gyomrom - például attól, amit a Daedalus művel Katyvel csak azért, hogy elérje, amit akar -, de az is megesett párszor, hogy szívem szerint szabályosan üvöltöttem volna Lochannel - a laptopommal -, hogy ez most mégis micsoda? Hogy lehet ezt így megoldani? És hogy várhatja el ezek után Armentrout, hogy az olvasói ölbe tett kézzel üljenek egy éven keresztül, és várják az ötödik részt? 

Tudom, hogy a kritikám eddig nem túl összefüggő, vagy ilyesmi, de egyszerűen képtelen vagyok logikusan végiggondolni ezt a könyvet, és számba venni, hogy mi tetszett, és mi nem tetszett, mint úgy általában. Az egész együttesen hat rám. Az a sok szenvedés az elején... A könnyedebb jelenetek, amik tényleg elhitették velem, hogy most már aztán minden rendben lesz, nem kell aggódni, az élet megoldja, és a többi és a többi. Erre fel jött az utolsó néhány fejezet, és ez az elméletem kártyavárként omlott össze. Bár az Opalon egyáltalán nem sírtam, na ezen igen. Itt mindig volt min pityeregni, hol örömömben, hol bánatomban. Most így visszatekintve még jobban tudom értékelni azokat a nyugodt, romantikus pillanatokat, amik ebben a részben kijutottak Daemonnek és Katynek, mert szinte biztosra veszem, hogy az utolsó részben nem sok ilyen lesz... Főleg, hogy az Origin lezárása után el sem tudom képzelni, hogy fog indulni a következő. Függővéget kaptunk, nem is kicsit... Per pillanat teljesen bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban. De ettől még nagyon várom, természetesen.

Apropó, ha már Origin: én azt hittem, komoly misztikum övezi majd, hogy ez mi az ördög, de tévedtem. Ahhoz képest, hogy ez a regény címe, igazából nem ez adja a regény fő para-forrását. Jó, vannak pillanatok, amikor igen, de az esetek kilencvenkilenc százalékában az a rohadt Daedalus tehetett róla, hogy meg-megállt bennem az ütő, és szívem szerint a földhöz vágtam volna a könyvet. Elég hamar kiderül, hogy mi is ez az Origin tulajdonképpen... Ami nem baj, csak számomra kissé furcsa volt, hogy a regény egyes momentumai olyan kiszámíthatóak voltak, hogy az már szinte fájt, más elemeket meg egyszerűen nem tudok hova tenni, mert sok mindenre számítottam, de arra aztán semmikép, amit végül Armentrout összehozott. Viszont, éppen ez teszi számomra abszolút felejthetetlenné, és az eddigi legjobbá ezt a részt. Teljesen másra számítottam, mint amit kaptam. Ha nekem kellett volna megírnom ezt a könyvet, fele ennyire sem sikerült volna, szerintem.   

Alig várom a folytatást! 

Kedvenc karakter(ek): Katy, Daemon, Archer, Ash, Andrew, Dee, Luc

Gyűlölt karakter(ek): Nancy, Dasher

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: Entangled Teen

Év: 2013

Oldalszám: 400

Sorozat: Lux (#4)

Jennifer L. Armentrout: Opál

Miért: Toffy ajánlotta.

Tartalom:  Senki sem érhet fel Daemon Blackhez.
Amikor elszánta magát, hogy kimutatja az érzéseit irántam, komolyan beszélt.
Soha többé nem kételkedem benne – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobbannak köztünk a lángok.
Csakhogy még ő sem védheti meg a családját, ha eltökélik, hogy kiszabadítják a szeretteiket.
Mindazok után, amiken keresztülmentem, én sem vagyok többé ugyanaz, aki voltam. Még mindig változom, és fogalmam sincs, mi lesz a vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibrideket tesztelő és kínzó titkos kormányzati szervezettel, ráébredek, hogy a képességeim nem ismernek határokat.
A halál a mindennapjaink részévé vált. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról kiderülhet, hogy valójában a halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza.
Akkor sem, ha az eredmény örökre darabokra töri az életünket.
Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják. (Könyvmolyképző)

Vélemény: Többektől is hallottam már, hogy alighanem ez az eddigi legjobb rész az egész sorozatban. Eleinte szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban, mert eddig mindkét kötetet nagyon szerettem, más-más okokból kifolyólag, így eléggé nehezemre esett elképzelni, hogy Armentrout képes lesz még magasabbra tenni a mércét egyetlen szérián belül. Most, végigolvasva... Azt hiszem, kezdhetek meaculpázni, amiért kételkedtem benne.

Mert ez a kötet tényleg fergetegesen sikerült. Kicsit olyan érzésem volt olvasás közben, mint annak idején, amikor először vettem a kezembe a Forbiddent. Akkoriban érettségiztem, és ahelyett, hogy a tételek felett görnyedtem volna, azt a könyvet olvastam. Most az utolsó uvm-ra kellett volna maximálisan koncentrálnom, erre folyton azon kaptam magam, hogy kedvem lett volna kikapcsolni az agyam, elfelejtkezni az egyetemről és minden másról is, s csak az Opalt olvasni. Persze, ez csak a vizsga után valósult meg... És akkor sem olyan gyorsasággal, mint szerettem volna, de ez egy egészen más történet.

A hangulat még mindig remekül illeszkedik a cselekményhez. Ez a kötet már nem annyira vidám, inkább komor, kissé borús hangulata van - mintha alkalmazkodna az éppen aktuális időjáráshoz -, de azért lépten-nyomon a humor is tetten érhető benne, amiről szokás szerint Katy és Daemon gondoskodik. A kapcsolatuk egyre mélyebbé válik, újra és újra szembesülhetünk vele, hogy milyen sokat jelentenek egymásnak. Most sem maradhattak el a romantikus részek, de ezúttal is igaz az, hogy nem zavaró. Armentrout épp annyit tesz bele, amennyire szükség van, nem akar túlzásokba esni, és ezt nagyon szeretem benne.  

Már többször megénekeltem, hogy én igazából nem Daemont szeretem a legjobban az ikerfiúk közül, hanem sokkal inkább Dawsont, aki tényleg olyan, mint egy ifjú Rómeó. Azaz, inkább csak volt. Mindaz, amin a DOD és a Daedalus "jóvoltából" át kellett mennie, igenis, kihatott a karakterére. Nem arról van szó, mint a legtöbb ifjúsági regényben, ahol egy esemény traumatizáló hatását egy, vagy jobb esetben két oldalban lerendezik, majd az adott karakter úgy viselkedik a továbbiakban, mintha mi sem történt volna. Dawsonból sugárzik a fájdalom és az elveszettség. Néha akadnak ugyan pillanatai, amikor szinte olyan, mint amilyennek a testvérei emlékeztek rá, de az esetek kilencven százalékában egy introvertált, a helyét egyáltalán nem találó valakiről van szó... Aki - pici spoiler - szeret embereket berúgni a csukott ablakodon, ha olyanja van, és később se nagyon gondolkozik el azon, hogy ezt talán nem így kellett volna.
Dee pedig remekül hozza a lányt, aki elvesztette a nagy őt, és ezért mindentől és mindenkitől elfordul, aki kapcsolatba hozható a fiú halálával. Ez persze teljesen érthető, de nem bírtam, hogy a regény majdnem végéig folyamatosan éreztette Katyvel, hogy mennyire neheztel rá a történtek miatt. Én a helyében inkább fogtam volna a valódi felelőst, és kivertem volna belőle a szuszt, és nagy ívben tettem volna rá, hogy a többieknek szükségük lehet rá egy adott ponton. Önző lennék? Biztosan. 
A cselekmény, úristen! Annyira magával ragadott, hogy az valami hihetetlen. Bár az Onyxban akadtak részek, amiket picit unalmasnak találtam, itt valósággal faltam a betűket, valahányszor alkalmam nyílt rá. Ezen a téren érezhető leginkább az eddigiek felülmúlása, amiről a kritika elején beszéltem Armentrout kapcsán. Izgalmas és kiszámíthatatlan. Ez olyannyira igaz, hogy az utolsó fejezetnél szabályosan tűkön ülve vártam, hogy mi lesz. És, hogy azt kaptam-e, amit vártam? Igen, sőt, sokkal többet. Olyan szívszorító, mégis megható, ám egyes pontjain abszolút megdöbbentő vége van, hogy kedvem lett volna kiabálni egy sort az írónővel, hogy ezt most miért kellett?! De igazából ezzel együtt is csak imádni tudom, és már alig várom, hogy augusztus végén jöjjön a folytatás.   

Kedvenc karakter(ek): Katy, Daemon, Dawson
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Kiadta: Entangled Teen
Év: 2014
Oldalszám: 452
Sorozat: Lux (#3)

Jennifer L. Armentrout: Ónix

Miért: Toffy-tól kaptam kölcsön.

Tartalom: Daemon Blackkel összekapcsolódni szívás…

Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.

De nem ez a legnagyobb problémánk.

A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi. Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van.

És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek.
Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak? Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el? És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmiek?
Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.
Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat… (Könyvmolyképző)

Vélemény: Nem is tudom, mivel kellene kezdenem ezt a kritikát. Talán azzal, hogy ugyanúgy imádtam, mint annak idején az első részt, bár, be kell vallanom, azért ebben már akadt egy-két dolog, amit minden jóindulatom ellenére, hajlamos voltam kifogásolni. De, először a pozitívumokról néhány szót.

Az egyik dolog, ami nagyon tetszett, az az, hogy ez a rész közvetlenül az Obsidian után játszódik. Nincs meg az a szokásos néhány hetes, esetleg hónapos kiesés, mint a legtöbb folytatás esetén, amikor az író pár oldalban összefoglalja, mi történt a köztes időszakban. Armentrout esetében alig néhány nap telik el, és nem kell hozzá nagy lángelmének lenni, hogy az ember pontosan tudja, mi is történt az előző részben. Persze, lehet, hogy valakinek ez zavaró lesz, hiszen a megjelenések között mindig több idő szokott eltelni, de ettől függetlenül, nekem kimondottan tetszett ez a fajta folytatási technika. 

Katy és Daemon változatlanul remek párost alkotnak, de be kell vallanom, hogy a fiú viselkedését több ponton is kimondottan szánalmasnak, sőt, egyenesen idegesítőnek éreztem. Először is, folyamatosan azt hangoztatja, hogy mennyire oda meg vissza van Katy-ért, aki persze mindezt csak a gyógyítás által létrehozott köteléknek tudja be. Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra ez pontosan olyan hatást keltett, mintha Daemon szabályosan kifordult volna önmagából. Hozzá egyszerűen nem illik ez az "ajándékokkal-halmozom-el-életem-szerelmét" - stílus, mert abszolút karakteridegen. Ez Dawson stílusa inkább, és kész. Róla még el is hinném, ha ilyeneket csinálna, de a testvéréről elég nehezen. A másik dolog, ami szerintem kimondottan bénára sikerült, az Daemon viszonya a közte, Katy, és az újonnan behozott srác, Blake között kialakult szerelmi háromszöghöz. Túl azon, hogy ha oldalanként legalább kétszer nem mondja el, mennyire nem bírja a másikat, még úgy is tesz, mintha nem bírná megjegyezni annak nevét. Ez az elején kimondottan vicces, de a huszonötödik alkalommal már csak egy kényszeredett mosolyra futotta tőlem. De ettől függetlenül, még mindig bírom Daemont, csak most, ebben a részben kicsit sok volt belőle ez a hősszerelmes-viselkedés. Értem én, hogy ő csak védeni akarja Katy-t, ami egy nagyon szép, és nemes gesztus a részéről, de legtöbbször átmegy azon a bizonyos határon. Biztosan lesz olyan, akinek ez a része tetszeni fog, de én nem estem hanyatt tőle.
Ebben a részben Dee nem sokat szerepel, ugyan, de amit igen, azt őszintén szólva, teljesen feleslegesnek éreztem. Az esetek kilencven százalékában mást sem csinál, mint a pasijával smárol, majd azon pampog fél percig, hogy Katynek nincs elég ideje rá, a következő pillanatban meg megint úgy kéne kirángatni a pasi szájából, ha mondani akarnál neki valamit. Szerintem, egy barátság nem így működik. Persze, legyen boldog, meg minden, de ha ő se tesz meg minden tőle telhetőt a kapcsolat fenntartása érdekében, akkor ne kezdjnek el paláverolni, de tényleg. 

Ami viszont hihetetlenül felhúzta ezt a könyvet az én szememben, az a DOD volt - még mindig nem néztem utána, hogy fordították magyarra, de majd bepótolom ezt a hiányosságomat -. Ritkán szoktam pártolni a negatív oldalt, ez tény, de itt kimondottan tetszett. Ebben a részben sokkal komolyabb szerephez jutnak, és a Luxenekkel kapcsolatos szándékaik is sokkal tisztábbá válnak. És, ami a legesleginkább elviszi a hátán ezt az egészet, az a kötet vége. Istenem, az milyen jó volt! Tövig rágtam a körmömet, több soron anyáztam az írónővel, hogy ez most mégis mi, de egyszerűen... Zseniális volt. Tényleg.
Aki szerette az első részt, ezt is imádni fogja - pont, mint én -, de azt javaslom, hogy a Shadowst mindenféleképpen olvassa el előtte. Úgy még érdekesebb lesz ez a rész. Komolyan. 

Kedvenc karakter(ek): Katy, Bethany
Gyűlölt karakter(ek): Blake, Will
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2013
Oldalszám: ?
Sorozat: Lux (#2)

Jennifer L. Armentrout: Obsession

Miért: A Lux-szériához kapcsolódó könyv.

Tartalom: Hunter egy könyörtelen gyilkos, aki a többi Arumhoz hasonlóan élvezi a munkáját: Luxeneket öl, vagy éppenséggel bárkit, aki az útjába kerül. S ez akkor sem változik meg, amikor megismeri Serena Crosst. 

A lány eleinte el sem akarja hinni, amikor a legjobb barátnője arról próbálja meggyőzni, hogy a szenátor fia képes élő villanykörtévé változni.... Később azonban rá kell jönnie, hogy nem ez a legrosszabb, amivel meg kell birkóznia. Egyik pillanatról a máikra, egy régóta dúló háború közepén találja magát, ahol nincs jó, vagy rossz oldal. S eközben a kettejük között kibontakozó szenvedélynek sem könnyű ellenállnia.

Vélemény: Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy ha valaki nem olvasta a Lux-könyveket, akkor is bátran vegye a kezébe ezt a könyvet, ha érdekli. Ahhoz, hogy megértse a történetet, nem szükséges ismerni a korábbi regényeket, igaz, ha valaki ezzel kezdi az olvasást, lesznek dolgok, amiket már jóval korábban tudni fog a világgal kapcsolatban, mint mondjuk az Obsidian elolvasása után sejtene. De ettől függetlenül, szerintem semmi akadálya, hogy valaki ezt olvassa el először.

Eleinte azt hittem, hogy bajban leszek ezzel a könyvvel, ugyanis Armentrout-ot, mint YA-író ismertem meg először, így kissé nehezemre esett elképzelni, hogy vajon milyen lesz tőle egy felnőtt-témájú regényt a kezembe venni. De azt kell mondanom, hogy abszolút pozitív csalódást okozott a számomra.

A világ felépítése megmaradt ugyanaz, amit a Lux-szériában már megszoktam, azonban az igazi csavar abban rejlett, hogy most a másik oldal szemszögéből ismerhettem meg ezt a Luxenek és Arumok között zajló perpatvart. 

Hunter ugyanis egy tipikus Arum, akinek legtöbbször csak az okoz örömet, ha egy-egy Luxent szárazra szopogathat - igen, itt érződik némi vámpír-fétis, de egyáltalán nem zavaró módon -. Ráadásul, itt végre kiderül, hogy a fajtája milyen alapon állt neki Luxeneket gyilkolni. Érdekes volt, ahogy felidéztem magamban, hogy mi volt erről az Obsidian-ban, és miként köszön vissza ugyanez Hunterék szempontjából. Ráadásul, a regényt végigolvasva rá kellett jönnöm: az, hogy valaki Luxennek születik, nem jelenti azt automatikusan, hogy ő jófiú lesz, s ugyanez fordítva: egy Arum sem feltétlen válik gonosz gyilkossá. Jó, legtöbbször igen, de azért nem mindig. Azóta én se tudom, melyik oldalra állnék szívem szerint. Talán kicsit mindkettőre, ha lehetne.

Elsőre nem kimondottan szimpatizáltam Hunterrel - holott a stílusa nagyon is tetszett, ugyanis azt hittem - ő sem lesz több, mint a DOD egyik talpnyalója, aki teszi, amit mondanak neki, aztán, miután jól végezte dolgát, megy vissza vadászni.

Kétség kívül, ez volt az eredeti terve, de aztán, minél több időt kénytelen Serena Cross társaságában tölteni, ő maga is egyre emberségesebbé válik. És ez kimondottan zavarja. Sokáig nem akar behódolni a halandó nő varázsának. Ebben a könyvben nem a férfinak kellett meghódítania a nőt, hanem inkább fordítva. Igaz, Serenának semmi különöset nem kellett tennie az ügy érdekében, mindössze önmagát adnia. Régi szlogen, tudom, de itt bejött. 

Serenát nagyon szeretem, főleg azért, mert nem tűnt tucatszereplőnek. Mindazok ellenére, amiken keresztülmegy, nem áll le hisztizni, mint a legtöbb főhősnő, hanem azon gondolkodik, miként segíthetne a legjobb barátján. Jó, néha ő is szeretne fejjel rohanni a falnak - mert ki nem? -, de józan érvekkel meg lehet győzni arról, hogy ne tegye.  Hunterrel való kapcsolata pedig kimondottan izgalmas, és néha még szórakoztató is.  

Armentrout több soron is pattanásig feszítette az idegeimet. Olyan szituációkat teremtett, hogy szinte ökölbe szorított kézzel drukkoltam a főszereplőknek, hogy ez az, hajrá, mindjárt lesz valami érdekes, erre képes volt egy pillanat alatt akkorát fordítani a jeleneten, hogy szinte el se hittem. De éppen ez ejtett rabul az egész történetben. Nem mondom, hogy túlon-túl fordulatos lett volna, de azért voltak olyan alkalmak, amikor kellemesen meglepődtem. És amit végül összehozott, még sokkal jobb is lett, mint amire én számítottam.

Egy aprócska negatívum: az írónő hébe-hóba váltogatja a szemszögeket, ami kimondottan zavaró tud lenni, ugyanis nincs jelölve, hogy éppen kinek a szemszögéből is ír, így mindig el kell olvasni pár sort előre, mire leesik, hogy ez most Serena, vagy Hunter akar-e lenni. De ettől függetlenül: nagyon bízom benne, hogy lesz folytatása. Az esély megvan rá, szerintem. Remélem, az ötlet is, mert én alig várom!

Kedvenc karakter(ek): Hunter, Serena
Gyűlölt karkter(ek): Sin
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Kindle Edition
Év: 2013
Oldalszám: 370
Sorozat: Arum (#1)

Jennifer L. Armentrout - Shadows

Miért: Az Obsidian előzmény - vagy kiegészítő - kötete, ráadásul kíváncsi lettem a harmadik testvér történetére is, akivel eddig csak utalás szintjén találkozhattam.

Tartalom: A Black-ikrek eredetileg hárman voltak. Ám az egyik fiú beleszeretett egy emberbe, s ez mindent megváltoztatott. Mi történt Bethany Williams-szel és Daemon Black-kel egy évvel az Obsidian történései előtt? Erre ad választ a Lux-széria bevezető kötete.

Vélemény: Azt hiszem, jobban járok, ha már most leszögezem, hogy ez a kritika nagy valószínűséggel egy véget érni nem akaró ömlengés lesz Dawson Black-kel kapcsolatban... Szóval, aki nem szereti az ilyesmit, az jobban jár, ha itt félbehagyja az olvasást. Én szóltam előre!

Toffy javasolta, hogy ne az Obsidian előtt olvassam, hanem inkább utána, annak ellenére, hogy ez valójában a történet előzménye akar lenni, hiszen Dawson a főszereplője. S úgy érzem, jól tettem, hogy megfogadtam a tanácsát. Így ugyanis számtalan jelenet, ami valójában nem is lenne humorforrás, engem mégis megnevettetett. Mindezt azért, mert akaratlanul is eszembe jutott mindaz, ami éppen az Obsidian-ban történt.  Érdekes látni, hogy Daemon mennyit változott abban a valamivel több, mint egy évben, ami a két történet között eltelik, s ehhez hasonlók.

Szinte elképesztő, de azt hittem, Daemont nem lehet felülmúlni, nála egyszerűen nincs jobb. S nem azért, mert tökéletes lenne, elvégre én épp a tökéletlen oldalát szerettem meg. Erre jött a Shadows, és benne Dawson, akinek hála az egész elképzelésem borult, méghozzá jó nagyot. Jóllehet, külsejüket tekintve abszolút megegyeznek ők ketten, ám belsőleg nem is különbözhetnének jobban. 

Míg Daemon hozza az Obsidian-ban megismert, ki-ha-én-nem formáját, amit, bár nagyon szeretek, ebben a részben néha kifejezetten idegesítő tudott lenni - főleg, amikor azt hitte magáról, hogy ő az atyaúristen, aki mindenki felett áll, -, addig Dawson... Ő egy tündér. Erre nem tudok jobb szót mondani. Míg a bátyja ebben a részben abszolút realista, és azonnal észreveszi a legapróbb dolgokat is, addig Dawson egy vérbeli idealista, aki igen mély érzésekre, például szerelemre vágyik. Ezen a ponton nekem a Rómeó és Júlia jutott eszembe, s az igazat megvallva, szerintem van benne valami. Nem ez a vonulat dominál a cselekményben, de ettől függetlenül, az érzet belengi az egészet. Ez jórészt annak köszönhető, hogy Dawson, a testvérével ellentétben, nem válogat. Számára az sem elképzelhetetlen, hogy egy emberrel kösse össze az életét - ami egyúttal azt is jelentené, hogy el kellene hagynia a Luxenek kolóniáját, vagyis kitaszítottá válna -... Így, amikor Elisabeth "Bethany" Williams betoppan az életébe, a világ száznyolcvan fokos fordulatot vesz Dawson körül. S ezt nem is rejti véka alá. Míg a társai igen hamar ócsárolni kezdik amiatt, hogy szinte minden szabad percét Bethany-val tölti, teljesen figyelmen kívül hagyva Daemon intő szavait. Nekem ez tetszett, ugyanis az ilyesmik miatt hittem el, hogy tényleg szereti ezt a lányt, függetlenül attól, hogy ki mit gondol erről. Kész lenne szembeszállni az egész világgal, ha éppen arról lenne szó, még akkor is, ha nem sok esélye lenne arra, hogy túlélje. A szerelem óvatlanná és egy bizonyos értelemben vakká tesz. Dawson és Bethany története a tökéletes példa erre. 

S, ha már itt tartunk, akkor Bethany-ról is szólnék pár szót. Míg Katy elég nagyszájú, és belevaló csaj tud lenni, ha akar, addig Dawson barátnőjéből mindez hiányzik. Kedves, visszahúzódó lány, aki a kezdet kezdetén alig akarja elhinni, hogy az ikrek egyike érdeklődik iránta. Ugyanakkor nagyon szereti a fiút, s, akárcsak Dawson, ő is képes lenne mindent feladni a másikért. Tökéletesen fest a mi kis idealistánk mellett. Ők épp a kettejük közötti hasonlóságok miatt alkotnak szerethető párost, míg Daemon és Katy a különbségeik miatt. 

Bár elég komplex a könyv, és úgy tűnik, teljes mértékben le van zárva, nekem az az érzésem van, hogy nem éppen az történt a két fiatallal, amit a történet sugall. Már van is egy elméletem erre vonatkozóan, de erről most nem írnék, Majd meglátjuk, hogy Armentrout mit talált ki velük kapcsolatban.

Kedvenc karakter(ek): Dawson, Bethany

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 10/10

Alapok: 

Nyelv: angol

Kiadta: Entangled Teen

Év: 2012

Oldalszám: 180

Sorozat: Lux (# 0.5)