2013. augusztus 29., csütörtök

Jennifer L. Armentrout: Origin

Miért: Kezdek Armentrout-függővé válni.

Tartalom: Daemon bármire képes, hogy visszakapja Katy-t. 

A Mounth Wheaterben tett felemás kirándulás után Daemon kénytelen szembenézni az elképzelhetetlen valósággal: Katyt elrabolták. Minden arról szól, hogyan szerezhetné vissza. Amit ehhez tennie kell: eltaposni bárkit, aki az útjába kerül? Megtörtént. Felégetni a világot maga körül, csak azért, hogy Katyt megvédhesse? Boldogan. Felfedni a fajtája létezését a világ előtt? Ezer örömmel. Semmitől sem riad vissza. 

Katy nem tehet mást, minthogy a túlélésre koncentrál. 

Noha a józan esze azt súgja, ellenségek veszik körül, vannak pillanatok, amikor ő sem tudja már biztosan, ki melyik oldalon áll. Az emberiségén? A Daedalusén? Esetleg a Luxenekén?

Bár együtt a legerősebbek, minden bizonytalanná válik körülöttük. Ki melyik oldalon áll majd, amikor a harc elkezdődik?

Vélemény: Miután befejeztem az Opalt, alig vártam, hogy megjelenjen ez a könyv, de be kell vallanom, eleinte kissé szkeptikus voltam ezzel a résszel kapcsolatban. Mivel ez már a negyedik kötet a Lux-szériában, és az előző rész igen magasra tette a mércét, tartottam tőle, hogy ez már nem lesz olyan jó... De tévedtem. Méghozzá súlyosan. Bár egyelőre nem igazán tudom megfogalmazni, mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Imádtam, ez nem vitás, de most, hogy a végére értem, egyszerűen nem tudom szavakba önteni, amit igazából érzek. De azért megpróbálom. 
Kezdjük ott, hogy már a legelső fejezet teljesen magával ragadott. Mivel azt néhány nappal a megjelenés előtt már el lehetett olvasni, nagyjából egy hétig a falat kapartam, hogy megszerezhessem végre az egész könyvet, és szabályosan rávethessem magam.
Eleinte furcsa volt, hogy a két szemszöges megoldás nem minden fejezetben, vagy éppen fejezetenként volt tapasztalható, mint azt vártam. Nem ritka, hogy fejezet közben vált nézőpontot az írónő, de az sem, hogy egy fejezetet csak az egyik főszereplőnk nézőpontjából láthatunk. Ez egyrészt érdekessé, másrészt kissé kiszámíthatatlanná tette az egész cselekményt, ami már enélkül a fogás nélkül is baromi izgalmas lett volna. A történet egyik fele olyan, mint egy bizarr sci-fi, ami hajlamos horrorba átmenni, a másik fele pedig az igazi katasztrófafilm. Ami tönkremehet, az tönkremegy, az emberek hullanak mint a legyek... És én még azt hittem, én vagyok az, aki imádja kínozni az írásaiban felbukkanó karaktereket. Most rá kellett jönnöm, hogy Armentrout még jobban ért ehhez - azt, hogy élvezné, nem tartom valószínűnek -. Leginkább az lepett meg ezen a téren, hogy Armentrout tényleg nem kímélt senkit. Mindenkibe belerúgott legalább kétszer, ha nem háromszor. Nem egy olyan pillanat volt, amikor szabályosan felfordult a gyomrom - például attól, amit a Daedalus művel Katyvel csak azért, hogy elérje, amit akar -, de az is megesett párszor, hogy szívem szerint szabályosan üvöltöttem volna Lochannel - a laptopommal -, hogy ez most mégis micsoda? Hogy lehet ezt így megoldani? És hogy várhatja el ezek után Armentrout, hogy az olvasói ölbe tett kézzel üljenek egy éven keresztül, és várják az ötödik részt? 
Tudom, hogy a kritikám eddig nem túl összefüggő, vagy ilyesmi, de egyszerűen képtelen vagyok logikusan végiggondolni ezt a könyvet, és számba venni, hogy mi tetszett, és mi nem tetszett, mint úgy általában. Az egész együttesen hat rám. Az a sok szenvedés az elején... A könnyedebb jelenetek, amik tényleg elhitették velem, hogy most már aztán minden rendben lesz, nem kell aggódni, az élet megoldja, és a többi és a többi. Erre fel jött az utolsó néhány fejezet, és ez az elméletem kártyavárként omlott össze. Bár az Opalon egyáltalán nem sírtam, na ezen igen. Itt mindig volt min pityeregni, hol örömömben, hol bánatomban. Most így visszatekintve még jobban tudom értékelni azokat a nyugodt, romantikus pillanatokat, amik ebben a részben kijutottak Daemonnek és Katynek, mert szinte biztosra veszem, hogy az utolsó részben nem sok ilyen lesz... Főleg, hogy az Origin lezárása után el sem tudom képzelni, hogy fog indulni a következő. Függővéget kaptunk, nem is kicsit... Per pillanat teljesen bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban. De ettől még nagyon várom, természetesen.
Apropó, ha már Origin: én azt hittem, komoly misztikum övezi majd, hogy ez mi az ördög, de tévedtem. Ahhoz képest, hogy ez a regény címe, igazából nem ez adja a regény fő para-forrását. Jó, vannak pillanatok, amikor igen, de az esetek kilencvenkilenc százalékában az a rohadt Daedalus tehetett róla, hogy meg-megállt bennem az ütő, és szívem szerint a földhöz vágtam volna a könyvet. Elég hamar kiderül, hogy mi is ez az Origin tulajdonképpen... Ami nem baj, csak számomra kissé furcsa volt, hogy a regény egyes momentumai olyan kiszámíthatóak voltak, hogy az már szinte fájt, más elemeket meg egyszerűen nem tudok hova tenni, mert sok mindenre számítottam, de arra aztán semmikép, amit végül Armentrout összehozott. Viszont, éppen ez teszi számomra abszolút felejthetetlenné, és az eddigi legjobbá ezt a részt. Teljesen másra számítottam, mint amit kaptam. Ha nekem kellett volna megírnom ezt a könyvet, fele ennyire sem sikerült volna, szerintem.   
Alig várom a folytatást! 

Kedvenc karakter(ek): Katy, Daemon, Archer, Ash, Andrew, Dee, Luc
Gyűlölt karakter(ek): Nancy, Dasher
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Entangled Teen
Év: 2013
Oldalszám: 400
Sorozat: Lux (#4)

2013. augusztus 26., hétfő

David Levithan - Andrea Cremer: Invisibility

Miért: Már korábban is olvastam David Levithantól, és nagyon tetszett.

Tartalom: Stephen láthatatlannak született. Amióta az eszét tudja, szinte teljes magányban él, hiszen senki sem láthatja. Olyan, mintha nem is létezne. Egyedüli támasza az édesanyja, aki azonban 16 éves korában meghal. Néhány hónappal később egy Elisabeth nevű lány költözik a lakóházba, ahol eddig láthatatlanul élte a mindennapjait... És ettől a fiú élete szó szerint a feje tetejére áll. Hiszen a lány látja őt. Ez pedig olyan kérdéseket vet fel, amelyekre sokkal nehezebb választ találni, mint azt bárki is gondolta volna. 

Vélemény: Bár, ez viszonylag ritka jelenség nálam, amikor annak idején kitaláltam, hogy szeretném elolvasni ezt a könyvet, már volt egy kép a fejemben arról, hogy mit várok majd tőle. Levithan történetei kapcsán már megszoktam az elvontságot, és, hogy bizonyos értelemben semmi sem az, aminek látszik. Előszeretettel használ szimbólumokat, amiket csak akkor ismer fel az olvasó, amikor az orra elé tolják a megfejtés kulcsát, emellett pedig mindig elgondolkodtat.
Ehhez képest, most valami egészen mást kaptam, ha jól sejtem azért, mert az Invisibility-t nem egyedül írta. Levithan kapta meg Stephen szemszögét - milyen meglepő -, ám a fiú éppen olyan karakter, akiben megmutathatta azt, amit szeretett volna. Noha én először azt hittem, hogy szerencsétlen fiú csak átvitt értelemben láthatatlan - ennek meg lett volna az a fajta szimbolikus jelentése, amit korábban már megszokhattam az írótól -, és emiatt csak azok látják, akik valóban meg akarják őt látni, mint például Elisabeth. De aztán, ahogy haladt előre a történet, kiderült, hogy valóban egy átokról van szó, s ennek köszönhetően csakis olyan emberek számára válik láthatóvá, akik ritkák, mint a fehér holló. És éppen ez volt az, ami elgondolkodtatott. Milyen lehet úgy leélni az életedet, hogy tényleg nem lát téged senki, még te magad se?
Jóllehet, eddig voltaképpen a pozitívumokat soroltam, összességében nem tudom azt mondani, hogy szerettem ezt a könyvet, mert akkor elég nagyot hazudnék. Mondjuk nem is utáltam... De mégis picit keserű a szám íze, ha rá gondolok. A cselekmény viszonylagos vontatottságával még egyáltalán nem lett volna problémám, mivel Levithan Every you, every me című könyvénél már megszoktam, hogy semmi sem derül ki azonnal, és csak lassan halad előre a történet... De, amikor elkezdtek belemenni ebbe az átok-témába, olyannyira túlbonyolították a felépítését, hogy egyszeriben élvezhetetlennek éreztem.  Adott legalább három különböző fajta "varázsló", akik közül az egyik átkot szór rád, a másik látja az átkot, de nem tud vele mit kezdeni, a harmadik pedig látja is, és le is tudja szedni. Miért nem lehetett ezt kettővel elintézni? Még most sem igazán értem, hogy a középső kategóriára mi szükség volt.
Miután befejeztem ezt a könyvet, akkor jutott eszembe, hogy talán az lehetett a probléma, hogy a történet nem csak Levithan keze nyomát viseli. Ott van továbbá Cremer is, Elisabeth "megalkotója", akinek a stílusa messze nem tetszett annyira, mint a szerzőtársáé. Egyetlen egy dolog van, ami nagyon tetszett a lány kapcsán - bár, én szinte biztos vagyok benne, hogy az ötlet Levithantól származik -, ez pedig az öccse, Laurie. És nem feltétlen azért, mert az öccse meleg, hanem sokkal inkább azért, mert a fiú, mindannak ellenére, amin régen keresztülment, ezerszer élettel telibb karakter, mint amilyen a nővére. Igazán optimista személyiség, akinek mindig vannak jó - és persze kevésbé jó - ötletei, és képes megnevettetni az olvasót. Egy idő után már inkább érte szurkoltam, s nem Stephenért.  Főleg, mivel a lány, aki a regény elején kétségtelenül kedveltem, egy idő után - amikor felfedezi a saját "jelentőségét" -, egyszerűen elviselhetetlenné vált a számomra. Amikor elhagyta a száját az a nagyratörő mondat, hogy "Ez már nem csak rólad szól", azt hittem, fogom magam, és nemes egyszerűséggel leütöm. Ennyit arról a Nagybetűs Szerelemről, amiről szólni akart volna ez a történet.
A vége... Nos, a vége. Ez volt a lehető legkeserédesebb befejezés, amit  ehhez a történethez ki lehetett volna találni. És éppen ez az, ami meggyőzött, hogy nem egy kimondottan MM-könyvet tartok a kezemben. A meglepő azonban az, hogy ez jórészt a könyv negatív főszereplőjének köszönhető, aki nem más, mint Stephen nagyapja. Az az ember egy vérbeli szadista, komolyan mondom. Nincs tekintettel semmire és senkire, olyasvalaki, aki irányítani akarja a környezetét, és ennek érdekében a leglehetetlenebb módszerektől sem riad vissza. Valahányszor megjelent a színen, éreztem, ahogy a félelemtől a nemlétező szőr is felállt a hátamon.
Ennek ellenére, egy kellemetlen csalódás ez a könyv, amire csak azt tudom mondani: nagyobb volt a füstje az én szememben, mint a lángja. 

Kedvenc karakter(ek): Laurie
Gyűlölt karakter(ek): Elisabeth
Pont: 4/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Philomel
Év: 2013
Oldalszám: 385
Sorozat: -

2013. augusztus 25., vasárnap

Sherrilyn Kenyon: Pokoli tűz

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Egy szakítás mindig fájdalmas, ám ha a szerelmünk ezt kurta levélkében közli, ráadásul a mi költségünkre, az különösen megviseli az embert.
Pontosan ez történt Bride McTierneyvel, akit szinte a porba sújtott barátja megalázó eljárása. A gyötrődő nő próbálja túltenni magát a történteken – nem sok sikerrel, ám váratlanul felbukkan üzletében Vane Kattalakis, aki egyszer, a Mardi Gras éjszakáján már látta őt, s akkor rögvest beleszeretett. Szenvedélyes románc veszi kezdetét – már-már túl szépnek tűnik, hogy igaz legyen.
Vane dögös és ellenállhatatlan, ám a végsőkig elgyötört, ugyanakkor halálosan veszélyes. Egy farkas. Vadásznak rá az ellenségei, meg akarják ölni, ezért nem is keresett párt magának. De a Sorssal hiábavaló szembeszállni – ha egyszer Bride jelöltetett ki számára, nincs erő, mely megmásíthatná a felsőbb akaratot. Vane-nek három hete van, hogy meggyőzze a nőt: a lehetetlen létezik, máskülönben arra kárhoztatják, hogy szex nélkül élje le hátralévő életét. (Ulpius)

Vélemény: A könyv elején, bár nem akartam, sikerült rendesen kibuknom. Az már a Végzetes ölelésben egyértelművé vált, hogy Vane-nek tetszik Bride, amivel nincsen semmi probléma, sőt, én kifejezetten örültem neki. Annál is inkább, mivel Bride külsőleg nem igazán hasonlít a legtöbb romantikus regény női főhőseire, azaz egyáltalán nem vékony, hanem kimondottan kerekded. Az a fajta, amit manapság nem feltétlen tartanak szépnek. Azzal viszont - és sajnos ehhez muszáj egy kisebb spoilert megosztanom veletek -, hogy ebben a részben ez a vonzalom úgy nyilvánul meg, hogy már az első fejezet közepén megdugja a nő boltjának próbafülkéjében, már egyáltalán nem vagyok kibékülve. Már csak azért sem, mert Brideot éppen az eset előtt néhány órával dobta ki a pasija, akivel öt évig volt együtt. És, bár az hamar kiderül, hogy Taylor részéről ez csupán egy jól jövedelmező érdekkapcsolat volt, azt azért kétlem, hogy szerencsétlen nőnek ezt öt perc alatt sikerült elfelejtenie, még akkor is, ha Vane tényleg baromi hatásos búfelejtő tud lenni.
Ettől függetlenül, mindkét főszereplőt nagyon megkedveltem. Igazából nem sokban térnek el egymástól, hacsak nem abban, hogy Bride elég sokáig kételkedik abban, hogy Vane tényleg őt akarja, és nem csupán egy jól sikerült futó kalandról van szó. Így aztán szerencsétlen pasinak nem kevés erőfeszítésébe kerül, hogy meggyőzze, neki kimondottan tetszik, hogy a nő nem a vékony, gebealkatú hölgyemények táborát erősíti, hanem kimondottan azt szereti benne, hogy van rajta mit fogni - a szúrós csont és bőr egyvelegen kívül -. A romantikus jeleneteket például kifejezetten díjaztam ebben a részben, és nem untam őket halálra, pedig igazából nem hozott sok újdonságot az eddigiekhez képest.
Miután sikerült legyűrnöm azt a pillanatnyi ingeremet, hogy fogjam magam, és ezen a ponton félretegyem a könyvet, továbbolvasva rájöttem, hogy tényleg nem rossz részről van szó, csak a kezdeti sokkon kell átesnie az embernek. De, mielőtt elkezdeném sorolni a pozitívumokat, muszáj megemlékeznem pár negatívumról, ami felett még nem sikerült napirendre térnem, ezek pedig az elképesztő félrefordítások.
Kezdjük talán a kevésbé fájdalmassal:  mivel ezt a részt is egy újabb fordító kezébe adták, amit a többiek eddig Vérvadásznak fordítottak, neki sikerült Ember Vadásszá alakítania. Miért, kérdezem én, ha az összes alakváltó démonokra, és nem emberekre vadászik? Kétségtelen, hogy az alakváltókon belül két fajtát is megkülönböztetnek, akik, nem meglepő módon, háborúban állnak egymással, de ez nem jelenti azt, hogy ártatlan embereket gyilkolnának - kivétel, ha egy több száz éves vendettáról van szó, ami életbe lépteti a "Szerelemben és háborúban mindent szabad"-szabályt, de ebbe most ne menjünk bele -.  Akadt azonban egy olyan fordítás, amelyik még ennél is nagyobb érvágást jelentett számomra, ez pedig az, hogy Vane testvérének nevét, akit Fury-nek (Düh) hívnak, sikerült Szőrösnek fordítani. Miért? Mi köze a dühnek a szőrhöz? Ha valaki rájön az összefüggésre, engem is világosítson fel, jó? 
Viszont, ha az embernek sikerül túltennie magát ezen a dolgon, és végre valahára elkezd a történetre figyelni, akkor rájön, hogy valójában egy jó regényről van szó. A történet, bár nem rejteget annyira komoly csavarokat, és igazából bonyolultnak sem nevezhető, ettől függetlenül nagyon érdekes. Nekem kimondottan tetszettek azok a részek, amik azt taglalták, hogy miként próbál Vane és Fury beilleszkedni az emberek világába, ami, mint rájönnek, nem is olyan egyszerű dolog. Elvégre mások a szokások, a viselkedési normák, és minden ehhez hasonló. Fury esetében például van néhány kimondottan vicces jelenet, amiken jót derültem.
Amit még kimondottan érdekesnek találtam, az Vane és Fury szüleinek kapcsolata volt, amiben egy cseppnyi szerelem sincs. Az egész arról szól, hogy milyen az, amikor az ember rosszul választ társat magának, és utána nem képes elengedni azt. Ez főleg az apára igaz, aki szabályosan erőszakoskodott a párjával, hogy megkapja, amit akart, és még az sem térítette jobb belátásra, amikor ez nem sikerült neki. Az anya pedig a tipikus megtört lélek benyomását keltette bennem, akinek az átélt erőszak olyannyira kifacsarta az elméjét, hogy már nem tudott racionális döntést hozni. Hiszen milyen anya az olyan, aki a kölykei egyik felét magával viszi, mondván, rá ütöttek, a másik felét pedig hátrahagyja egy szadista apának, mivel azok a férfi vérvonalát erősítik?  
Összességében tetszett ez a rész, hiszen nagyon olvasmányos volt, bár nekem az igazán komoly dráma, és a már megszokott harc nagyon hiányzott belőle. Ettől függetlenül most sem csalódtam Kenyonban, hiszen pontosan azt kaptam tőle, amit vártam. Egy jó történetet, és rengeteg humort.

Kedvenc karakter(ek): Vane, Bride, Fury
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 7/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Bosnyák Edit
Kiadta: Ulpius-ház
Év: 2012
Oldalszám: 408
Sorozat: Dark-Hunter (#6)
             Were-Hunter (#2)

2013. augusztus 24., szombat

Filmes élmények #1 - Csontváros

Nemrég jelent meg a mozikban Cassandra Clare: Csontváros című könyvének filmes adaptációja. Mivel Toffyval a film híre miatt lettünk jóban, már korábban megegyeztünk benne, hogy ezt, akármilyen is lesz - bár, meg kell vallanom, én igencsak pesszimista voltam az akkor még csak készülő mozival kapcsolatban -, együtt fogjuk megnézni. Nos, ezt tegnap este meg is tettük, így most erről olvashattok egy rövid beszámolót.

Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy imádtam a könyvet. Ez az abszolút kedvencem a Végzet Ereklyéi sorozat összes könyve közül. Egy vicces és lendületes első kötet, a lehető legjobb csattanóval, amit csak el tudtam képzelni. Miközben olvastam, olyan érzésem volt, mintha ezt pont nekem találták volna ki. Aztán, úgy egy évvel ezelőtt kiderült, hogy filmet készítenek belőle. Sok más fanhoz hasonlóan én is megálmodtam a saját szereplőgárdámat, akiket el tudtam volna képzelni ebben a környezetben... Ám ebből, nem meglepő módon, semmi sem valósult meg. Most, hogy már láttam a filmet, ezt egy cseppet sem bánom, de, hogy pontosan miért, arról majd egy kicsit később. Amikor kiderült, kik fogják játszani az egyes szerepeket, mindössze két embernek tudtam örülni: az Alecet játszó Kevin Zegersnek, akit több filmben is láttam már, s nagyon megkedveltem, valamint Godfrey Gaonak, aki Magnus Bane-t alakította, mivel ő áll a legközelebb ahhoz - Gackt után, természetesen -, amilyennek a boszorkánymestert elképzeltem. A többiektől viszont nagyon féltem. Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy azt fogom kapni tőlük, amit szeretnék, de be kell vallanom, hogy erre sikeresen rácáfoltak. Persze, mivel nem vagyok képzett filmkritikus, és nem is tervezek azzá válni, nem kell ezt az állításomat készpénznek venni, mindössze azt tudom elmondani, rám milyen hatással voltak a szereplők, valamint a látványba oltott körítés.
Mondjuk úgy, hogy eddig a legkevésbé sem rajongtam Jamie Campbell Bowerért. Nem utáltam őt, hiszen egy filmet se néztem meg, amiben szerepelt, egyszerűen csak nem volt szimpatikus. Viszont, az egyik jó barátnőm mondott valami érdekeset vele kapcsolatban. Azt tanácsolta, hogy figyeljem a mimikáját, mert remekül tud érzelmek kifejezni. És azt kell mondanom, hogy tényleg. Annyira beszédes arca van, hogy a legapróbb rezdülése is átadta azt az érzést, amit éppen közvetíteni szeretett volna. Most már értem, miért őt választották Jace szerepére, és a legkevésbé sem bánom. Valami hasonlót éreztem Lilly Collinsszal kapcsolatban is, bár nekem még mindig az a legnagyobb bajom vele, hogy nem képesek kiszedni a szemöldökét, ami szó szerint elvonta a figyelmemet az arcáról. De ettől függetlenül azt kell mondanom, hogy nem is rossz Clarynek. Végül is, Clary is idegesített néha olvasás közben.    
Kevin, mint Alec, hát... Érdekes volt. Az a furcsa, hogy bár a könyvben az ő karaktere a félénkebb, visszahúzódó személyiség Izzie-hez képest, a filmben tökéletesen megcserélték a testvérpárt. Isabelle kimondottan kedves Clary-hez, miközben Alec úgy viselkedik, mint egy tűzokádó sárkány. Akármennyire is szeretem Kevint, el kell ismernem, hogy ehhez a szerephez ő túl komoly. Bár, még bízom benne, hogy ez a továbbiakban meg fog változni. Amit pedig szintén nagyon hiányoltam velük kapcsolatban: a közös jelenetek. Sőt, továbbmegyek, ha Isabelle nem böki ki valahol a film felénél, hogy Alec a testvére, szerintem egy olyan nézőnek, aki nem ismeri a könyvet, lehet, hogy eszébe sem jut, hogy rokonok lehetnek. Itt emlékeznék meg Magnusról is, akinek a legnagyobb problémája az, hogy ha öt percet töltött a vásznon, akkor sokat mondok. Azon kívül, hogy érdeklődik Alec iránt, gyakorlatilag nem derül ki róla semmi az ég egy adta világon. Reménykedjünk benne, hogy ez a későbbiekben szintén megváltozik.   
Mégis, ebben a filmben az abszolút kedvencem Simon lett. Igaz, az ő karakterével kapcsolatban rengeteg spoilert vetítettek előre, ami nem igazán nyerte el a tetszésemet, de maga a srác pontosan azt hozta, amit egy Simontól elvártam volna. Kissé esetlen volt, ugyanakkor nagyon aranyos, egy olyan szeretetre méltó valaki, akit néha szívesen megölelgetett volna az ember, hogy megvigasztalja.
Látvány, látvány... Maradjunk annyiban, hogy Godfrey olyan kisgatyában is jól néz ki, amilyet a négy éves unokaöcsém szokott hordani. De a viccet félretéve: tetszett, hogy a látvány alkalmazkodott a könyv atmoszférájához. Nem volt olyan érzésem, mintha az animált részek kilógtak volna a valódi elemek közül, vagy ehhez hasonló. Sőt, én a magam részéről nem hittem volna, hogy ennyire realisztikusnak hatnak majd a démonok, meg ehhez hasonlók, éppen emiatt volt egy pár alkalom, amikor szabályosan megállt bennem az ütő mozizás közben, de ezt egyáltalán nem bánom. Azt kell, hogy mondjam, sokkal, de sokkal komolyabban vette magát az egész stáb, mint amire számítottam, és ennek nagyon örültem. Nem volt olyan érzésem, mintha teljesen elbagatelizálták volna az egészet. 
Viszont, volt egy olyan részlet, amiről muszáj megemlékeznem, ugyanis alighanem ez volt a legemlékezetesebb momentum az egész filmben - jórészt azért, mert Toffyval ezen röhögtünk a legtöbbet -. Akik olvasták a sorozatot, tudják, hogy léteznek Portálok, amelyeken keresztül az ember bárhova eljuthat, ahová csak szeretne. Na, már most, a könyvben ezek tükrök, ami egy nagyon is jó ötlet... Erre a filmben mit kapunk? Egy gigantikus Csillagkaput. Nem csak, hogy szinte teljesen úgy néz ki, de még a működése is nagyon hasonló, így nem meglepő módon, szinte egyszerre kiáltottunk fel: Nézd már, egy Csillagkapu! Mindjárt jönnek a goa'uldok! És az az igazság, hogy voltaképpen jöttek is, hiszen innentől kezdve az összes megjelenő démont úgy fogtuk fel, mintha a Csillagkapu univerzumából származó lények lennének. 
Alles Zusammen: egy nagyon jó könyvadaptáció, aminek az a legnagyobb problémája az, hogy szabályosan összecsapták a végét, és ezen a ponton már nagyon fontos elemeket vettek ki, illetve elképesztően rosszakat tettek bele. Mégis, a film háromnegyede sokkal de sokkal jobb, mint amire valaha is számítani mertem. Örülök, hogy megnéztem. 

2013. augusztus 23., péntek

Sherrilyn Kenyon: Angyali csók

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Wulf Tryggvasen egykor viking harcos volt, most halhatatlan Sötét Vadász, akinek súlyos emlékezetvesztést előidéző ereje van. Bárki, aki emberi alakjában találkozik vele, öt perc múlva már nem emlékszik rá. Egyéjszakás kalandoknál nagyon hasznos ez a tulajdonság, ám megnehezíti, hogy értelmes és tartalmas kapcsolatokat alakítson ki; igaz szerelem nélkül azonban soha nem lesz képes visszanyerni a lelkét.
Legújabb küldetése rémálommá változik – rettenetes démonhordával kell megküzdenie, s megvédenie Cassandrát, az elátkozott faj hercegnőjét. Cassandra leendő gyermeke menti majd meg a világot a nagy Pusztító rémuralmától, ám egy ősi átok miatt a lány ideje véges: huszonhét évesen kínhalált kell halnia – addig pedig alig néhány hónap van csak hátra…
Kettejüknek kell szembeszállniuk a mindenre elszánt szörnyekkel, s a bátor nő végül rabul ejti Wulf fagyos, érzéketlen szívét, s talán elnyerhetik a boldogságot… (Ulpius)
 
Vélemény: Mit is mondhatnék Wulfról? Az eddig megismert Vadászok közül, alighanem, ő az eddigi legviccesebb. Egyrészt, valóban jó humora van - főleg, amikor Cassandra is mellette van, és képes kihozni ezt az oldalát -, másrészt, egy olyan jellemvonással is rendelkezik, ami, belegondolva, hogy ki is ő valójában, néha egyenesen nevetségessé teszi. Wulf Tryggvasen ugyanis paranoiás. De nem ám egy kevés, még talán egészségesnek is nevezhető üldözési mániával áldotta meg a sors, hanem annyival, hogy néha az állam szabályosan koppant a padlón, miközben nem tudtam eldönteni, hogy ezen most sírjak, vagy inkább nevessek rajta. Egyszerűen félelmetes, komolyan mondom. És, ha valaki kételkedne: mégis, hány olyan ember él ma a világon, aki képes lenne a 21 (!) éves unokaöccsét hét lakat alatt őrizni, csak azért, hogy a nemzőképességével ne legyen probléma? Emellett elég ambivalensnek érzem, hogy Wulf folyamatosan azt kérdezgeti szerencsétlen Christől, hogy mikor dönt már meg végre egy lányt, és ejti teherbe. Mintha testőrökkel a sarkadban olyan könnyű lenne csajozni. Persze, mint ahogy az már lenni szokott, Wulfot is meg lehet érteni egy bizonyos szempontból, hiszen olyan átok sújtotta évszázadokkal korábban, ami miatt a halandók nem emlékezhetnek rá öt percnél tovább - kivétel azok, akik az ő leszármazottai -, ami nagyon kellemetlenül hangzik, és bizonyos értelemben az is. Csak az a furcsa, hogy a cselekmény egy pontján olyan érzésem támadt, mintha erről Kenyon maga is elfeledkezett volna, de ez most mellékes. Ezt leszámítva ugyanis Wulf igen szerethető karakter.
Cassandrához csak annyit fűznék hozzá, hogy igazából ugyanolyan kedves és aranyos teremtés, mint az összes többi női karakter a sorozat köteteiben, az egyedüli különbség közte és a többiek között csupán annyi, hogy félig apollitának született. Éppen emiatt, sokkal nagyobb drámát vártam volna közte és Wulf között, hiszen mégis csak két, félig-meddig ellenséges fajról van szó. Azért mondom csak félig-meddignek, mert egy apollita nem feltétlen megy át démonba a huszonhetedik születésnapja előtt, viszont, ettől függetlenül, a legkevésbé sem szívlelik a Sötét Vadászokat, és azok sem őket. Igaz, én ebben a részben szó szerint megkedveltem a démonokat, mert sok olyan apróság derült ki róluk, ami miatt egyre kevésbé tudom elítélni őket. Ráadásul, az egyik új kedvencem is a démonok csapatát erősíti. Már most is szívesen áradoznék Urianról, de ezt inkább megtartom arra az időre, ha valamikor a jövőben kap egy saját regényt. Egyelőre legyen elég annyi, hogy ő és Wulf egy légtérben... Érdekes jeleneteket tudnak összehozni.
Magával a történettel nem sok bajom volt, azt leszámítva, hogy ez is egy viszonylag eseménytelen kötetre sikeredett, valamint túlságosan nyálasnak találtam néhány ponton. Semmi bajom az egészséges mennyiségű romantikával, de itt voltak olyan jelenetek, amiket mintha nyakon öntöttek volna egy nagy adag cukorsziruppal. Ez pedig, az én véleményem szerint, egyáltalán nem illett egy viking harcos és egy fél-apollita románcához.      
A regény végén olyan érzésem volt, mintha az egész átment volna egy Jóbarátok epizódba, ugyanis, minden eddigi főszereplő pasi visszaköszönt ebben a részben. Igaz, hogy egyikük-másikuk jelenlétét kissé feleslegesnek éreztem - ilyen volt például Julian és Kyrian -, de azért Talon és Zarek rendesen feldobott. Viszont, ha már így felbukkantak, én valamivel több jelenetet írtam volna nekik, de végül is, nem volt rossz húzás.
Mindent egybevetve nem volt rossz rész, ráadásul olyan apró utalásokkal lett teletűzdelve, amik miatt még inkább szeretném folytatni a sorozatot. Egyre jobban érdekel például, hogy kicsoda - és micsoda - Acheron, és, hogy Artemisz miért érzi kötelességének, hogy minden egyes kötetben lenyomjon egy legalább fél órás hisztit. Néha már komolyan reménykedem abban, hogy egyszer kinyírja valaki... De, mivel egy istennőről van szó, erre nem sok esélyt látok, sajnos. 

Kedvenc karakter(ek): Wulf, Cassandra, Urian
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 7/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Gazdag Tímea
Kiadta: Ulpius-ház
Év: 2010
Oldalszám: 480
Sorozat: Dark-Hunter (#5)
            

2013. augusztus 20., kedd

Sherrilyn Kenyon: Ördögi tánc

Miért: Toffytól kaptam kölcsön

Tartalom: Zarek kétségkívül a legmagányosabb Sötét Vadász. Évszázadok óta Alaszkában él száműzetésben. Mielőtt vámpírrá változott, római rabszolgaként elképzelhetetlen kínokon kellett keresztülmennie. Minthogy veszélybe sodorta a testvériséget, most társai az életére törnek.
Astrid az igazság szűzi nimfája. Ő kapja feladatul, hogy ítélkezzen Zarek felett. A vizsgálat során számos eddig nem sejtett titok is a felszínre kerül, és a gyönyörű Astrid nemcsak a jobb sorsra érdemes embert, de a forróvérű szeretőt is megtalálja a Vadászban… (Ulpius)

Vélemény: Már most érzem, hogy amikor ezt a kritikát befejezem, sokan meg fognak utálni, ugyanis, akármennyire is megszerettem Kenyont az utóbbi időben, ezt a könyvét majdhogynem utáltam. Pedig, amikor a kezembe vettem, komolyan megfogadtam, hogy adok egy esélyt Zareknek. Igaz, hogy az előző kötetben sem voltam odáig érte, de úgy voltam vele, hogy talán, ha az ő szemszögéből látom a dolgokat, akkor másként gondolok majd rá. 
Ez a taktika végül bejött, ugyanis a története valóban érdekes, és a végtelenségig képes elszomorítani az embert - főleg, mivel Kenyon remekül vissza tudja adni, hogy micsoda magány gyökerezik a férfi lelkében -, de ettől függetlenül, nem tudtam őt annyira megszeretni, mint mondjuk Talont, vagy éppen Kyriant. És az az érdekes, hogy erről nem ő tehet, hanem sokkal inkább az, hogy a kötet első fele annyira eseménytelenre sikerült, hogy azt el sem tudom mondani. Arról szól, hogy Zarek és Astrid - a mellé rendelt ítélőbíró - be vannak zárva egy alaszkai házba - egy olyan vihar miatt, amit természetesen a nimfa idézett elő -, ahol vagy veszekednek, vagy épp álmukban szeretkeznek, meg ehhez hasonlók. Egyszerűen nem történik semmi. Olyan, mintha az egész történet egyhelyben állna, és várna. Valószínűleg az ítéletre, de néha komolyan úgy éreztem, mintha magát a Messiást várnák ennyire.  Így hát, a figyelmem a regény többi szereplőjére terelődött, és ott találtam kedvencnek valókat bőven.
Ott van például Sundown, aki Zarek legjobb barátja. Egy igazi, texasi cowboyból lett Sötét Vadász, aki ki nem állhatja a hideget, ám a barátjáért képes hozni azt az áldozatot, hogy egy rövid időre áttelepül Alaszkába. Ráadásul, ha mindez nem lenne elég, a regény második felében - ami ezerszer jobban sikerült, mint az első -olyan jó beszólásai vannak, hogy szabályosan fel-le gurultam az ágyamon a nevetéstől. Annyira megszerettem a humorát, hogy már alig várom az ő részét... Bár, a könyvek listáját elnézve, az még rohadt messze van. Nem baj, rá megéri várni.
A regény egyik fénypontja Simi volt. Simi, a több, mint tízezer éves démonlány, aki alapesetben Acheron karján díszeleg, tetoválás gyanánt, de amikor elszabadul... Na, az zseniális. Úgy viselkedik, mint egy tizennégy-tizenöt éves kamaszlány, akinek az a hobbija, hogy mindent és mindenkit meg akar enni - ennek érdekében mindig tart magánál egy adag barbecue-szószt, mondván, sosem lehet tudni, mikor nyílik erre alkalma. Emellett az is kitűnik, hogy mennyire rajon Acheronért. Nem úgy, mint nő a férfiért, hanem sokkal inkább úgy, mint egy lány az apjáért, vagy kishúg a bátyjáért. Azt hiszem, éppen ez tetszett meg a kapcsolatukban. És mellesleg, alig várom, hogy többet is megtudhassak erről a dologról. 
A másik karakter, akit félig-meddig sikerült megkedvelnem, Sasha volt. Szerencsétlen farkasba annyiszor rúgtak bele ebben a részben - képletesen és szó szerint is -, hogy meg se tudom számolni. Ennek ellenére hűséges Astridhez, és mindent megtesz annak érdekében, hogy megvédhesse a lányt. Ezt nagyra értékeltem benne.  
Külön érdekessége a regénynek, hogy itt derül ki talán a legtöbb minden Acheronról, és az ő hátteréről. Olyan jó utalások vannak benne, hogy már előre várom, mi fog kisülni mindabból, amit eddig megtudhattam róla. Az biztos, hogy Artemiszt - akivel ezt a részt együtt kell töltenie - szívem szerint többször is belefojtottam volna egy kiskanálnyi vízbe, mert egy akkora önző ribancként viselkedik a nap huszonnégy órájában, hogy arra nincsenek szavak. Bár pont a mostani részben derült ki, hogy ezzel többet ártanék, mint használnék, de ettől még... Előbb-utóbb tuti belemártom a konyhakést, ha még sokáig önzőzik, meg hisztizik. Akármekkora istennő is, szerintem elsősorban inkább egy elkényeztetett luxusprosti. Igen, én és a jó véleményem...   
Összességében ez a rész számomra sokkal inkább egyfajta átvezetésnek tűnt - egyrészt az eseménytelensége, másrészt a rövidsége miatt -, mintsem egy olyan komoly résznek, mint amilyen az ezt megelőző volt. 

Kedvenc karakter(ek): Simi, Acheron, Sundown
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 7/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította: Lévai Márta
Kiadta: Ulpius-ház
Év: 2010
Oldalszám: 446
Sorozat: Dark-Hunter (#4)
             Were-Hunter (#1)

2013. augusztus 15., csütörtök

Sherrylin Kenyon: Végzetes ölelés

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Amint leszáll az éj, én leszek a legszörnyűségesebb fenevad, aki az éjszakában portyázik: parancsolok az elemeknek, és nem ismerek félelmet. Évszázadok óta védem az ártatlanokat, cserébe nem kérek semmit, csak álmaim asszonyát. Sunshine Runningwolf nem akar többet, csak ezt az éjszakát, de valahányszor ránézek, elkezdek sóvárogni olyan álmok után, amelyeket már évszázadokkal ezelőtt eltemettem magamban. Tudom, hogy a szerelmem a halált jelentené számára. Megátkoztak, arra kárhoztattak, hogy soha ne ismerjem meg a békét és a boldogságot – míg ellenségem a sötétben lapul és arra vár, hogy mindkettőnket elpusztítson… (Ulpius)

Vélemény: Ez volt az első rész, aminél tényleg érezni lehetett, hogy nem csak egy különálló részt olvas az ember, hanem egy olyan regényt, aminek igen komoly szerepe van a nagy egész szempontjából. Ezt azonban még véletlenül sem Talon és Sunshine jelenlétének köszönhetjük - bár ők ketten is megérnének egy misét -, hanem az őket körülvevő "mellékszereplőknek". Például Acheronnak, akinek igen komoly szerep jutott ebben a részben, ráadásul az ő jelleméről, sőt, bizonyos értelemben még a hátteréről is meg lehet tudni, igaz, végig olyan érzése van az embernek, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa. Mivel a Sötét Vadászok vezetője egy saját kötettel is büszkélkedhet, jelen pillanatban még elképzelni se nagyon tudom, hogy mik derülnek majd ki róla... De, hogy érdekes lesz, az egészen biztos. Eddig, az előző részben nemigazán vetítette előre Kenyon, hogy kiknek szán még komolyabb szerepet a Sötét Vadász - univerzumban, mégis, most több olyan szereplő is feltűnik a színen, akikkel kapcsolatban egy-egy jelenettel, esetleg beszélgetéssel jelzi, hogy még komoly szerepet szán majd neki a későbbiekben. Ilyen például Vane, az egyik farkas, akinek a történetére több dolog miatt is kíváncsi leszek, de ezekről majd később.
Az istenek továbbra is játsszák az eszüket, főleg Artemisz, aki akkora tótumfaktumnak képzeli magát, hogy szívem szerint több alkalommal is behúztam volna neki két egyformát, és utána még meg is rugdostam volna. Még egy ekkora, öntelt ribanc, mint ez a nő, nemigen járkált a Földön, erre itt és most leteszem a nagyesküt. Megjegyzem, hogy a testvére, Dionüszosz se jobb nála, mivel az a manus meg annyira sötét, hogy a kínai Nagy Falat se venné észre. Azt, hogy okos döntéseket hozzon, inkább ne várja tőle senki. Ja, és Camulustól se. Mindkettő egy-egy idegesítő pojáca volt ebben a részben. Valahányszor megjelentek a hideg futkosott a hátamon, de nem ám jó értelemben. 
Azt hiszem, itt az ideje, hogy a romantikáról is ejtsek néhány szót: nekem igazából tetszett ez a vonulat is benne, bár kétségtelen, hogy mivel a jeleneteik igen nagy részében éppen szeretkeztek, hát... Néha nem tudtam átérezni, hogy Talon és Sunshine tényleg annyira szerelmes, mint mondják. Mindenesetre, biztos, hogy a fent már említett dolgok közrejátszanak abban, hogy itt ez a szál már kap némi alapot is, ugyanis a lány nem más, mint a Kelta másfél évezrede elhunyt feleségének a reinkarnációja. Ugyan erre csak később jönnek rá, így legalább nem agonizálnak azon, hogy egyik egyéjszakás alkalmukból esnek a másikba... A regény eleje ugyanis lényegében erről szól. Néha picit unalmas volt ugyan, de a körítés része, hogy tulajdonképpen miért is borul el ennyire mindkettőjük agya, egészen reálisnak mondható. 
Ebben a kötetben tűnik ki először, hogy a cselekményben semmi, de tényleg, semmi sem történik ok nélkül. Minden apró részletnek egy idő után komoly jelentősége lesz, így nem árt, ha odafigyelve olvassa az ember, s nem csak átrohan a sorokon, mint azt a szem legtöbbször teszi, mert egy idő után azon kapja magát, hogy fogalma sincs, mi, miért történt... Holott, a könyvben világosan benne van. Tapasztalatból írom ezt, hiszen az egyik jelenet során egy mozzanaton csak átrohantam... És utána meglepve tapasztaltam, hogy erre nem is emlékszem. Szabályosan vissza kellett keresnem, miről is volt szó tulajdonképpen. És azt hiszem, ez volt az, ami miatt abszolút rabul ejtett ez a rész. Kiszámíthatatlan és izgalmas is volt egyben, ráadásul nagyon érdekesen tudta csűrni-csavarni a szálakat, így rendre sikerült meglepnie.  

Kedvenc karakter(ek): Talon, Acheron, Sunshine
Gyűlölt karakter(ek): Camulus, Dionüszosz
Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította: Tavasz Marianna
Kiadta: Ulpius-ház
Év: 2010
Oldalszám: 560
Sorozat: Dark-Hunter (#3)

2013. augusztus 14., szerda

Fisher Amelie: Greed (borító megjelenés)

Tehát, ez lenne a legújabb Fisher Amelie könyv borítója, ami a Seven Deadly - sorozat második része lesz. A megjelenés 2013 őszén esedékes, és mint látjátok, a Greed (Kapzsiság) címet viseli. Az előző részről, ami a Vain (Hiúság) címet viseli, már található egy kritika a blogon, ám fontosnak tartom leszögezni, hogy ezek a történetek nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz, így, ha azt valakinek nincs kedve elolvasni, nem marad le semmiről.  Igaz, hogy Spencer szerepelt Sophie történetében, de olyan keveset tudtunk meg róla, hogy szerintem nem okoz problémát, ha azt a részt nem vette a kezébe az ember.
Míg az a Young Adult kategóriába tartozik, ez a rész már az úgynevezett Mature Youn Adult, vagy másnéven New Adult regények csoportjába kerül. Ezalapján némi erotikus tartalom várható - na, meg a borító is ezt az érzetet erősíti, legalábbis bennem mindenféleképpen -. Mellesleg, ez a borító egy új dizájn második darabja. A továbbiakban már ilyen koncepciójú borítóval jelennek majd meg a sorozat kötetei. Hamarosan a Vain fedlapját is kicserélem az újra - mihelyst lesz rá időm, és eszembe is jut majd -.  

Amit az írónőről tudni érdemes: egy marketinggel foglalkozó cég reklámszövegírójaként kereste a kenyerét, amikor a cég egyik ügyfele megjegyezte, hogy Fishernek jó humora van, s ezt az írásban kellene kamatoztatnia. Mivel erre a beszélgetésre a női mosdóban került sor, a nő eléggé zavarba jött a bók miatt, ám később elgondolkozott a dolgon, és megfogadta a tanácsot. Azóta az ideje nagy részét írással tölti, s már több regénye is megjelent azóta. 

Íme a leendő fülszöveg (teljesen szabad fordításban):

Gyere csak ide hozzám, hisz' téged akarlak. Azt akarom, amid van, és azt is, amid nincs. Többet akarok, mint amennyim már van. Akarom. De ha bármit is kérsz cserébe, jobban teszed, ha sarkon fordulsz, és elhúzol jó messzire. Tudod, ha az én világom szabályai szerint akarsz játszani, akkor meg kell tanulnod, hogy minden férfi magának való, és aki elgyengül, azt megszerzem magamnak. Az élősködőket eltörlöm a föld színéről, mert az a munkám, hogy elpusztítsam őket. Megvédem, ami az enyém, és elveszem, ami a tiéd... Mert ez a dolgom. Ezt akarom.

A történetem miatt nem fogsz megkedvelni, és igazából nagy ívben teszek rá, mert csak a pénzért csinálom, semmi másért. Semmi sem fog megváltoztatni. Egy korrupt, pénzéhes, erkölcstelen seggfej Los Angeles-ből. Ez vagyok én. A férfiak rémálma, és minden nő testet öltött fantáziája.

A nevem Spencer Blackwell... És ez a történet arról szól, hogy lettem a legkívánatosabb pasiból azzá, akit látni sem akarnak, és hogy ezt a helyzetet miért nem áldoznám fel a világ összes kincséért sem. 

Eddig ugyan nem vártam annyira ezt a könyvet, de most, hogy tudom, miről fog szólni, alig várom, hogy olvashassam! Bízom benne, hogy Fisher hozza majd azt a színvonalat, amit már a Callum & Harper, a Thomas & January, illetve a Vain kapcsán már megszokhattam tőle. Szóval, a lendületes történet, a humor, valamint az izgalom szinte garantált.  

Ahol Amelie megtalálható: 
Goodreads




2013. augusztus 11., vasárnap

Sherrilyn Kenyon: Éjféli vad

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Kyrian gyönyörű férfi, kidolgozott izmokkal, aranybarna bőrrel, áradó erotikával, jó humorral, intelligenciával, bátorsággal megáldva… érthető, hogy Amandát elbűvöli, aki nemrég csalódott a nagybetűs szerelemben. A szenvedély kölcsönös, de Kyrian szörnyű titkot rejteget a lány elől. A férfi ugyanis vámpír, egy rettegett Sötét Vadász, aki kétezer éve küzd az aljas démon Desideriosz ellen. Eljött a leszámolás ideje, és Amandával az oldalán talán Kyrian most le tudja győzni a démont, ha elég erős a szerelmük… (Ulpius)

Vélemény: Nem túl gyakran csinálok ilyet, de hadd kezdjem rögtön a negatívumokkal ezt az egész kritikát, amiket jelen esetben nem az írónő, hanem a magyar kiadó számlájára kell írnom. Tehát, beszéljünk egy kicsit a félrefordításokról. Már a fülszövegben is kitűnik, hogy a kötet főszereplőjét, Kyriant vámpírnak titulálja. Emlékszem, ezt a részt annyira nem értettem, hogy megkérdeztem Toffyt: most komolyan vámpír a pasi? Szerencsére megnyugtatott, hogy nem az. A Dark-Hunterek ugyan sok tulajdonságukban egyeznek a vámpírokkal, mégsem lehet őket egy kalap alá venni, ugyanis a lehető legfontosabb ponton eltérnek egymástól: Kyrian és társai ugyanis nem isznak vért. Annak, hogy miért nem mehetnek ki a napra, vagy éppen miért vannak az átlagosnál hegyesebb szemfogaik, más oka van, amit Kenyon a világfelépítés kapcsán nagyon szépen elmond. Szintén ehhez kapcsolódik, hogy, mint a történet folyamán kiderül, többféle vadász létezik, s az egyik fajtát Were-Hunternek hívják, amit a fordító - ötletem sincs, milyen alapon - lefordított Vérvadásznak. Ezen a ponton kedvem támadt volna a fejemet a falba verni, de úgy voltam vele, hogy mivel csak az első pár kötetet fogom magyarul olvasni, nem ér ennyit az egész. A következő részt úgyis más fordította, azt hiszem. 
A következő dolog: nem tudom, hogy ezt az autentikus hatás kedvéért csinálták-e, vagy valami ilyesmi miatt, de már az Álomszeretőben is halálra idegesített a Iulianosz-ozás, amikor Kenyon adatbázisa szerint a férfit simán Juliannek hívják. Kyrian esetében ugyanez volt a helyzet. De ez még a kisebb probléma, ami egész elhanyagolható, ha az ember hozzászokik.
Most, hogy sikeresen kipanaszkodtam magam, áttérnék magára a történetre. Hát, szóval... Az előző részben nem ugráltam annyira Julianért - nem volt vele különösebb bajom, csak valahogy éreztem, hogy nem ő a nekem való, férfi főhős -, ellenben Kyrian... Őt nagyon megszerettem. Bár néha tényleg képes vadállat módjára viselkedni, az hamar kitűnik, hogy valójában egy igen nagylelkű, és meglepően empatikus férfiról van szó, aki sokkal kedvesebb, mint elsőre gondolnád. Az ő előtörténetét sokkal jobban át tudtam érezni, mint Julianét.
Amandát is sikerült megkedvelnem, szó, mi szó, Grace humorát azért valamivel jobban csíptem. Ebben a lányban inkább az tetszett, hogy mennyire kötődik a családjához - mind a kilenc nővéréhez, és a szüleihez, akik együttesen felérnek egy komplett zsibvásárral -, s elsősorban az ikertestvéréhez, Tabithához. Nem számít, mennyire különböznek, vagy az, hogy mennyit veszekednek, akkor is lehet érezni, hogy mennyire szeretik egymást. Ráadásul így, hogy ennyi szeretetben nőtt fel, mi sem természetesebb számára, minthogy ezt közvetíti Kyrian felé is, aki persze nemigen van hozzászokva az ilyesmihez. Remekül kiegészítik egymást, ez nem vitás - hiszen alapvetően mindketten segítőkészek, meg ehhez hasonlók -, de azért szívesen megkérdezném az írónőt, hogy miért mindig az van, hogy a férfi főszereplő első látásra beleszeret a nőbe? Mondjuk ezt a húzást már Wardnál se szerettem, lehet, hogy csak ezért nincs ínyemre itt sem. 
De ezt az apróságot leszámítva, a második kötet nagyban felülmúlta az elsőt, annál is inkább, mert valójában itt indul az igazi Dark-Hunter sorozat. Emellett izgalmasabb volt, és a cselekmény is sokkal pörgősebben haladt előre, mint az Álomszerető esetében. A vége felé már annyira lekötött, hogy nem bírtam letenni, sőt, miután hajnalok hajnalán sikerült befejeznem, még órákon keresztül nem bírtam elaludni, mert folyamatosan a könyv történésein járt az eszem... Azt hiszem, most már kénytelen leszek elismerni, hogy Kenyon függőséget okozhat... Legalábbis nálam mindenféleképpen. 

Kedvenc karakter(ek): Kyrian, Amanda, Talon, Nick
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Gimes Katalin
Kiadta: Ulpius-ház
Év:  2009
Oldalszám: 446
Sorozat: Dark-Hunter (#2)

2013. augusztus 8., csütörtök

Sherrilyn Kenyon: Álomszerető

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Egy férfi, akit arra kárhoztattak, hogy örök élete során több ezer asszony szeretője legyen. Julian mindent tud a nőkről; miként szóljon hozzájuk, mi a lelkük kulcsa és legfőképpen, hogyan tüzelje fel a testüket. Ám Julian átkozza azt a napot, amikor büszke spártai katonából szerelmi rabszolga, dicsőséges hadvezérből vágyakozó nők szexuális játékszere lett. Másnak a gyönyörű testek, a kéjes női sikolyok elérhetetlennek tűnő vágyak, neki véget nem érő kínok. Egy napon Grace Alexander hívatja a szexrabszolgát, hogy kielégítse vágyait, de a fenséges asszony – oly sok nő közül először – felfigyel a büszke férfira, és kettőjük szerelme talán még a szörnyű átkot is megtörheti… (Ulpius)

Vélemény: Már vagy két évvel ezelőtt ajánlották nekem Kenyont és a Dark Hunter sorozatát, de akkoriban hevesen ágáltam ellene, hogy én valaha ilyesmit olvassak. Jórészt azért éreztem így, mert éppen a J. R. Wardos korszakomat éltem a felnőtt könyvek terén, és sokaktól hallottam, hogy ez a széria sok hasonlóságot mutat a Fekete Tőr Testvériséggel. Igen ám, de azt csak sokkal később tette hozzá valaki, hogy még véletlenül sem Kenyon másolja Wardot, hanem fordítva, hiszen az írónő már több, mint tíz éve veti papírra - azaz, most már inkább klaviatúrára - a Sötét Vadászok történeteit. Már több, mint húsz könyvet írt meg úgy, hogy közben vannak azért más sorozatai is... Szóval le a kalappal előtte.Ő tényleg az a fajta, aki élete végéig írni fog. És prímán megél belőle. Ezt azért irigylem tőle rendesen, de térjünk át inkább magára, az Álomszeretőre.
A két főszereplőnk a Makedóniai Iulianosz és Grace Alexander. Hadd szögezzem le már rögtön az elején, hogy Iulianosz karaktere segítségével remekül bemutatja a klasszikus és hellenisztikus kor határán mozgó, ókori Görögországot. A pillanatnyi visszaemlékezéseit egyszerűen imádtam, de töredelmesen bevallom, hogy amikor az egész élettörténetét előadta, azt kifejezetten untam. Valamiért túlságosan is vontatottnak éreztem, és, bár voltak benne jó részek, folyamatosan azt mondogattam magamban, hogy "Csak legyen már vége". Ez szerintem annak tudható be, hogy mire idáig jutottam a történetben, már sokkal jobban érdekelt, mi lesz közte és Grace között, mint az, hogy mi történt vele a múltban - főleg, hogy ezt azokból a bizonyos villanásokból már korábban is prímán össze tudtam rakni az egész históriát. 
Ettől függetlenül, Iulianoszt egy egészen szeretetreméltó valakinek tartom, ráadásul azok a pillanatok, amikor a modern világgal próbál szorosabb ismereteket kötni, kifejezetten viccesek. Néha percekig szakadtam a nevetéstől, ezért félre kellett tennem a könyvet, nehogy véletlenül összekönnyezzem a lapokat. Ráadásul az is remekül visszaköszön olvasás közben, hogy az évezredek folyamán mennyire kihasználták szerencsétlen férfit. Noha általában a nők szokták alulértékelni magukat, és amolyan tárgyként tekinteni a testükre, jelen esetben Iulianosz jár ebben a cipőben. Annyi nőnek volt már a szexrabszolgája, hogy a legtöbbre nem is emlékszik, és nem is tudja elképzelni, hogy akadhat olyasvalaki ebben a világban, aki nem csupán az eszközt látja benne, ami a megidézője szexuális kielégülését szolgálja.
Gracet azért kedveltem meg, mert a maga módján nagyon is esetlen karakterről van szó. Egy szexuálterapeuta, akinek eddig egyetlen egy szexuális élménye volt, és az sem tartozott éppen a legkellemesebbek közé... Amikor ez kiderült, már én is megértettem, miért tartotta kissé ambivalensnek Selena - Grace legjobb barátnője - ezt a munkát a lány számára. Emellett Grace roppant segítő - és áldozatkész karakter, aki legalább olyan jó humorforrás volt, mint Iulianosz. Annak ellenére, hogy a kapcsolatuk a lehető legnevetségesebb alaphelyzetből indult, remek páros lett belőlük, akik végig szórakoztattak. 
Különösen tetszett, hogy mindkettejüknek külön-külön is megvannak a saját démonai, amikkel szembe kellett szállniuk a történet folyamán, annak érdekében, hogy együtt maradhassanak. Grace-t például zaklatja az egyik páciense, akitől szabályosan felállt a hátamon a nemlétező szőr is, pedig csak egy egyszerű halandóról beszélünk. Kenyon azonban olyan jól visszaadta a férfi elméjét fedő őrületet, hogy szó szerint beleborzongtam azokba a részekbe, amikor felbukkant. Nem ám az istenektől lelt ki a frász, vagy ilyesmi... 
Az már a fülszövegből is kitűnhet, hogy az egész történetet átitatja a mágia, és a görög mondavilág. Az utóbbi olyan szinten igaz, hogy a görög istenek egyre-másra bukkannak fel a történetben. Például Erósz, a nem is annyira szelíd motoros, a szerelme, Psziché, aki egy nagymellű szőkeség, és persze Aphrodité, a szerelem istennője... Akit az egyik pillanatban mindenkinél jobban utáltam, mert egy önző és arrogáns picsaként viselkedett, a következőben pedig egyenesen imádtam. Fura egy nőszemély, de szerintem éppen ez fogott meg benne.    
Nagyon tetszett, hogy a cselekmény igen pörgősre sikeredett, egyszerűen olvastatta magát, így néha azon kaptam magam, hogy nem bírom letenni a könyvet. Kenyon stílusa nagyon jó, bár, tudva, hogy a könyveit mindig más fordítja, félek, hogy azt a szintet, amit ebben a mostani fordításban megkaptam, a többiben már nem fogom. Azért bízzunk a legjobbakban!

KedvencUgrás a bloglistához karakter(ek): Grace, Aphrodité
Gyűlölt karakter(ek): Rodney
Pont: 9/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította: Varga Zsófia
Kiadta: Ulpius-ház
Év: 2009
Oldalszám:  448
Sorozat: Dark-Hunter (#1)

2013. augusztus 2., péntek

Jennifer L. Armentrout: Opál

Miért: Toffy ajánlotta.

Tartalom:  Senki sem érhet fel Daemon Blackhez.
Amikor elszánta magát, hogy kimutatja az érzéseit irántam, komolyan beszélt.
Soha többé nem kételkedem benne – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobbannak köztünk a lángok.
Csakhogy még ő sem védheti meg a családját, ha eltökélik, hogy kiszabadítják a szeretteiket.
Mindazok után, amiken keresztülmentem, én sem vagyok többé ugyanaz, aki voltam. Még mindig változom, és fogalmam sincs, mi lesz a vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibrideket tesztelő és kínzó titkos kormányzati szervezettel, ráébredek, hogy a képességeim nem ismernek határokat.
A halál a mindennapjaink részévé vált. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról kiderülhet, hogy valójában a halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza.
Akkor sem, ha az eredmény örökre darabokra töri az életünket.
Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják. (Könyvmolyképző)
Vélemény: Többektől is hallottam már, hogy alighanem ez az eddigi legjobb rész az egész sorozatban. Eleinte szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban, mert eddig mindkét kötetet nagyon szerettem, más-más okokból kifolyólag, így eléggé nehezemre esett elképzelni, hogy Armentrout képes lesz még magasabbra tenni a mércét egyetlen szérián belül. Most, végigolvasva... Azt hiszem, kezdhetek meaculpázni, amiért kételkedtem benne.
Mert ez a kötet tényleg fergetegesen sikerült. Kicsit olyan érzésem volt olvasás közben, mint annak idején, amikor először vettem a kezembe a Forbiddent. Akkoriban érettségiztem, és ahelyett, hogy a tételek felett görnyedtem volna, azt a könyvet olvastam. Most az utolsó uvm-ra kellett volna maximálisan koncentrálnom, erre folyton azon kaptam magam, hogy kedvem lett volna kikapcsolni az agyam, elfelejtkezni az egyetemről és minden másról is, s csak az Opalt olvasni. Persze, ez csak a vizsga után valósult meg... És akkor sem olyan gyorsasággal, mint szerettem volna, de ez egy egészen más történet.
A hangulat még mindig remekül illeszkedik a cselekményhez. Ez a kötet már nem annyira vidám, inkább komor, kissé borús hangulata van - mintha alkalmazkodna az éppen aktuális időjáráshoz -, de azért lépten-nyomon a humor is tetten érhető benne, amiről szokás szerint Katy és Daemon gondoskodik. A kapcsolatuk egyre mélyebbé válik, újra és újra szembesülhetünk vele, hogy milyen sokat jelentenek egymásnak. Most sem maradhattak el a romantikus részek, de ezúttal is igaz az, hogy nem zavaró. Armentrout épp annyit tesz bele, amennyire szükség van, nem akar túlzásokba esni, és ezt nagyon szeretem benne.  
Már többször megénekeltem, hogy én igazából nem Daemont szeretem a legjobban az ikerfiúk közül, hanem sokkal inkább Dawsont, aki tényleg olyan, mint egy ifjú Rómeó. Azaz, inkább csak volt. Mindaz, amin a DOD és a Daedalus "jóvoltából" át kellett mennie, igenis, kihatott a karakterére. Nem arról van szó, mint a legtöbb ifjúsági regényben, ahol egy esemény traumatizáló hatását egy, vagy jobb esetben két oldalban lerendezik, majd az adott karakter úgy viselkedik a továbbiakban, mintha mi sem történt volna. Dawsonból sugárzik a fájdalom és az elveszettség. Néha akadnak ugyan pillanatai, amikor szinte olyan, mint amilyennek a testvérei emlékeztek rá, de az esetek kilencven százalékában egy introvertált, a helyét egyáltalán nem találó valakiről van szó... Aki - pici spoiler - szeret embereket berúgni a csukott ablakodon, ha olyanja van, és később se nagyon gondolkozik el azon, hogy ezt talán nem így kellett volna.
Dee pedig remekül hozza a lányt, aki elvesztette a nagy őt, és ezért mindentől és mindenkitől elfordul, aki kapcsolatba hozható a fiú halálával. Ez persze teljesen érthető, de nem bírtam, hogy a regény majdnem végéig folyamatosan éreztette Katyvel, hogy mennyire neheztel rá a történtek miatt. Én a helyében inkább fogtam volna a valódi felelőst, és kivertem volna belőle a szuszt, és nagy ívben tettem volna rá, hogy a többieknek szükségük lehet rá egy adott ponton. Önző lennék? Biztosan. 
A cselekmény, úristen! Annyira magával ragadott, hogy az valami hihetetlen. Bár az Onyxban akadtak részek, amiket picit unalmasnak találtam, itt valósággal faltam a betűket, valahányszor alkalmam nyílt rá. Ezen a téren érezhető leginkább az eddigiek felülmúlása, amiről a kritika elején beszéltem Armentrout kapcsán. Izgalmas és kiszámíthatatlan. Ez olyannyira igaz, hogy az utolsó fejezetnél szabályosan tűkön ülve vártam, hogy mi lesz. És, hogy azt kaptam-e, amit vártam? Igen, sőt, sokkal többet. Olyan szívszorító, mégis megható, ám egyes pontjain abszolút megdöbbentő vége van, hogy kedvem lett volna kiabálni egy sort az írónővel, hogy ezt most miért kellett?! De igazából ezzel együtt is csak imádni tudom, és már alig várom, hogy augusztus végén jöjjön a folytatás.   

Kedvenc karakter(ek): Katy, Daemon, Dawson
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Kiadta: Entangled Teen
Év: 2014
Oldalszám: 452
Sorozat: Lux (#3)