Blogturné #160 - Sophie Jackson: Egy font hús

Miért: Megtetszett a fülszövege.

Tartalom: Wes Carter vérbeli nehézfiú. Az Arthur Kill Büntetés-Végrehajtási Intézet fegyenceként három éve ül kokainbirtoklásért. Tartozott valakinek, és a tartozása fejében vállalta a büntetést. Látszólag kemény, mint a beton, és hideg, mint a vas, ami elválasztja a külvilágtól. Gyönyörű, veszélyes, titokzatos és okos. Carter 16 éve (pontosabban 5844 napja) vár arra a lányra, akit a sors hozzá vezetett, és akinek a haja illatos, mint a barack. Csak ő mentheti meg a pokoltól

Kat Lane még csak kilencéves volt, amikor egy banda agyonverte az apját egy esős éjszakán Bronxban. A védtelen kislányt egy nála nem sokkal idősebb srác mentette ki. Kat  sosem tudta meg, ki volt az a kapucnis idegen, akinek a karjaiban átvészelte a szörnyű éjszakát. 

Kat magánórákat ad Wesnek, de a múlt mély sebei nem tűnnek el nyomtalanul, és az állatias szenvedély sem gyógyíthatja be őket hacsak a szerelem nem segít. (Libri)

Vélemény: Igazság szerint, először meglepődtem azon, hogy ez a könyv a Libri Kiadó gondozásában, jelent meg, mivel a fülszövege alapján először egy tipikus NA-regénynek gondoltam, olyasminek, mint amit mondjuk a Könyvmolyképző, esetleg a WOW kiadásában láthattunk már. Ehhez képest, az Egy font hús azt hiszem, leginkább a Lélekvesztőkhöz hasonlít, mert bár a történetük teljesen más, van bennük egyfajta mélység, amit nem mindig tapasztalhatunk meg ezekben a könyvekben. Wes és Kat történetét az mélyíti el igazán, hogy a tanulás, mint olyan, komoly szerepet kap a történetben, ami ráadásul bővelkedik irodalmi utalásokban is. Rengeteget idézik Shakespeaere-t, de a várakozásokkal ellentétben nem a Rómeó és Júliát - ami talán néhol ráhúzható erre a könyvre -, hanem a kevésbé ismert Velencei kalmárt. Innen ered a könyv címe is, mint azt a bevezetőben megtudhatjuk. 

Engem kifejezetten meglepett, hogy bár a cselekmény nagyon lassan bontakozik ki a szemünk előtt, nem a börtön a központi helyszín, mivel Jackson folyamatosan előre-előreugrik az időben, így csak epizódokat láthatunk abból, ahogyan a főszereplőink elkezdenek közelebb kerülni egymáshoz - elsősorban már az Arthur Kill falain kívül -. Ezzel alapvetően nem volt problémám, mert érdekes volt látni, ahogyan Wes megpróbál ismét beilleszkedni a társadalomba, és megtalálni a helyes utat. Ami egyébként, hozzáteszem, nem is olyan egyszerű, ugyanis Carter elképesztően makacs, és bizonyos szempontból erőszakos. A vérbeli rosszfiú megtestesítője, és nem feltétlen a szó pozitív értelmében. Sáros a múltja, bizonytalan a jelene, nem éppen az a férfi, aki mellett egy szenátor lányát elképzelnénk, nem igaz? 

Valahogy így van ezzel Kat anyja is, aki elképesztően negatívan és rosszindulatúan áll a lányához, bármiről legyen is szó. Minden önálló döntését helyteleníti, állandóan beleköt, és egyetlen egy alkalmat sem szalaszt el, hogy éreztesse a felnőtt, huszonöt éves lányával, hogy bizony-bizony, ő még mindig csak egy gyerek, hiába próbálja meggyőzni az ellenkezőjéről. Kettejük heves szóváltásai pedig igencsak kihatnak a lány egyébként sem gondtalan életére. 

Engem azonban sokkal inkább az zavart, hogy még a baráti köre is nagyon felemásan állt hozzá. Az egyik pillanatban még támogatták, a következőben pedig ellene fordultak, és elkezdtek egy követ fújni Mrs. Lane-nel. Hol van ebben az értelem? Nem inkább a barátjukat kellett volna inkább támogatniuk elsősorban, ahelyett, hogy úton-útfélen megkérdőjelezik a döntéseit? 

Engem nagyon megfogott ez a történet, mert bár tény, olykor talán klisészerű. a két főszereplőnk vívódását öröm olvasni. Egyetlen apróságot tudnék félig-meddig negatívumként emlegetni, ez pedig az, hogy ennek az egész tanár-diák viszonynak nem volt meg a súlya a regényben, holott épp az lett volna a lényeg, hogy Carter és Kat nem kezdhet egymással. De ettől függetlenül egy kicsit sem bántam meg, hogy elolvastam, mert egy élmény volt :) Meglepően hatásos, elgondolkodtató és olykor szívszorító regényt kaptunk, amit szerintem a korosztály szerelmeseinek érdemes a kezébe venni, mert biztosan maradandó emléket hagy maga után. 

Kedvenc karakter(ek): Carter, Kat
Gyűlölt karakter(ek): Beth, Austin
Pont: 10/20

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Lukács Andrea
Kiadta: Libri Kiadó
Év: 2016
Oldalszám: 528
Sorozat: One Pound Flesh (#1)

Résztvevő blogok listája:

04.27. Kristina blogja
04.29. CBooks
05.01. Angelika blogja
05.03. Kelly&Lupi olvas

Nyereményjáték:

Mivel a könyv férfi főszereplője, Carter maga is börtönben ül, a mostani játékukban híres elítéltek nevét kell kitalálnotok. Ebben a posztokban kiemelt betűk lesznek segítségetekre minden állomásom. Ezeket a neveket kell beírnotok a Rafflecopter megfelelő dobozába.

Ha velünk játszhattok, megnyerhetitek a 3 db nyereménykönyv egyikét.

Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz. A nyertesnek pedig 72 óra áll rendelkezésére válaszolni a megküldött értesítő levelünkre, ellenkező esetben újat sorsolunk.

a Rafflecopter giveaway

Colleen Hoover: Szívcsapás

Miért: Felkeltették az érdeklődésemet.

Tartalom: Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja és öccse legnagyobb támasza. Bár kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen összetörik. Ekkor lép be életébe az új szomszéd, a 21 éves, jóképű Will, akinek a slam költészet iránti szenvedélye őt is magával ragadja. Bár az első pillanattól fogva közel kerülnek egymáshoz, egy szörnyű felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Mindennapi találkozásaik onnantól fogva fájdalmassá válnak. Küzdenek az egymás iránti vonzalmuk ellen, és szenvednek az őket szétszakító erők miatt. Csupán a költészet révén tudják őszintén kifejezni érzéseiket egymás iránt, és elképzelni egy olyan jövőt, amelyben a szerelem ünnep, és nem fájdalom. (Könyvmolyképző)

Vélemény: Elég különleges kapcsolatom van ezzel a könyvvel. Eleinte nem akartam elolvasni - egyrészt, a címe valahogy nem keltette fel az érdeklődésemet -, másrészt rengeteg könyvet kellett befejeznem az utóbbi időben -, viszont annyian ajánlották a Btk-sok közül, hogy egy idő után nem tudtam ellenállni neki, annál is inkább, mert az egyik kedvenc tabutémámmal foglalkozik. De erről majd egy kicsit később.  

Újabban egyre több olyan real-life témájú könyvet sikerült elolvasnom, amiben rengeteg a dráma, sőt, lényegében szinte csak az kap benne teret, ami lehet, hogy elsőre nagyon nyomasztó az olvasó számára, de éppen ez az, ami abban segít, hogy még inkább értékelni tudja a szép pillanatokat. Velem is így volt nem egy esetben, és ez a könyv sem kivétel ezalól. 

Már a fülszövegből is kitűnik, hogy Lake egy félárva lány, aki álmai netovábbjával, a tőle pár évvel idősebb Will-el. Ugyan a kapcsolatuk elkezd kibontakozni, ám rövidesen kiderül, hogy nem vezethet sehová, ugyanis a fiú nem más, mint a lány tanára. A helyzet okozta kilátástalanságot, és az ebből fakadó boldogtalanságot remekül visszaadja a könyv, annak ellenére, hogy ezt sok esetben klisés elemek segítségével teszi, ez távolról sem teszi unalmassá, vagy elcsépeltté ezt a regényt. Layken szenvedése ugyanis megérhető, sőt, ha valakire igazán hat a könyv, akkor egyúttal átélhető is, tehát regény romantikus része szerintem remekül sikerült. Ráadásul az írónő arról sem feledkezett meg, hogy ez a a csavar komoly következményekkel járhat mindkét szereplőre nézve, és ez is szépen ki van emelve a cselekményben, mondhatni, hogy igen szerves részét képezi.  

Az írónő azonban nem állt meg ennyi drámaiságnál, és ez volt az, amivel kissé sikerült kihúznia nálam a gyufát. Értem én, hogy egy könyvbe sok dráma kell, ha erre akarjuk helyezni a hangsúlyt, de egy ennyire tragikus alaphelyzetet szerintem teljesen felesleges volt tovább fokozni. Ez volt igazából az egyetlen dolog, amit komoly negatívumként tudnék említeni, és ez valószínűleg csak az alacsony tűrőképességem miatt tűnt hibának, szerintem mások imádni fogják. Főleg, ha valaki imádja, ha szenvednek a karakterek. 

Mivel Will költészetet tanít a gimnáziumban, értelemszerűen rengeteg vers olvasható a regény közben, ezt azonban én személy szerint nem tudtam értékelni, és nem azért, mer rosszak lettek volna, hanem mert sohasem érdekelt ez a téma, így ha megszakadok, se tudom értékelni a verseket. Így nyugodtan ki merem jelenteni, hogy biztosan jók, csak én nem tudok velük mit kezdeni. Ez azonban nem vont le az olvasás élményéből, ugyanis Hoover stílusa nagyon jó, és olvastatja magát, alig, hogy elkezded, nem bírod lerakni, és ilyet már régen éreztem bármilyen könyvvel kapcsolatban.

A két főszereplőről igazából most nem írnék, annál is inkább mert a folytatás kapcsán lesz mit mondanom erről, így két mellékszereplőt szeretnék kiemelni, Caulder-t és Kel-t, Will és Layken testvéreit, akik remek színfoltot jelentenek egy ilyen regényben. Annyira aranyosak, ahogyan a maguk gyermeki módján igyekeznek feldolgozni a körülöttük eseményeket, és ezekre olykor igen meglepően is reagálnak is egyébként, hogy számomra ők jelentették az igazi fénypontot. Ugyanis nincs testvérem, de őket kettejüket bármikor szívesen elfogadnám, még akkor is, ha a fiúgyerekekkel jóval több a probléma - hiszen szeretnek bajkeverők lenni -, ezt a két gyereket esküszöm, hogy csak szeretni lehet. 

Kedvenc karakter(ek): Caulder, Kel, Lake, Will

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 7/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Barthó Eszter

Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó

Év: 2014

Oldalszám: ?

Sorozat: Slammed (#1)

Blogturné #9 - Sylvain Reynard: Pokoli gyönyör

Miért: Szerettem az első részt.

Tartalom: Julia és Gabriel története folytatódik. Ám a végre beteljesedő vágyak most akár tönkre is tehetik őket.
Gabriel Emerson professzor szenvedélyes, ám titkos kapcsolatot ápol volt hallgatójával, Julia Mitchell-lel, aki egy romantikus olaszországi utazásra is elkíséri. Itt kóstolnak bele a tiltott gyümölcsbe: a férfi megismerteti Juliát a szeretkezés magával ragadó erejével.
Hazatérésük után ezer veszély leselkedik rájuk. Egyetemi játszmák, féltékeny exszeretők, bosszúálló hallgatók fenyegetik a boldogságukat. Ha Gabriel szembekerül az egyetem vezetőségével, vajon Dante sorsára jut? Vagy tovább küzd, hogy örökre megtarthassa Juliát, az ő Beatricejét?

A Pokoli gyönyör Sylvain Reynard nagysikerű debütáló regényének, a Pokoli erénynek a zseniális folytatása. Szerelem, vágy, intrikák és olyan gondolatok, érzések, amelyek visszavonhatatlanul behálózzák az olvasó testét és lelkét. (Pioneer Books)

Vélemény: Tőlem szokatlan módon, ezúttal a blogturnéhoz vállalt extrámmal kezdeném ezt a kritikát.Talán többen is hallottatok már róla, hogy az író személyét igen komoly homály fedi. Nagyon sokáig a rajongók azt találgatták, hogy vajon valóban egy férfi írja-e a sorozatot - mint, ahogyan azt a neve mutatja -, avagy egy nő. Valójában ez se lenne újdonság, elég, ha az ember Rob Thurman-re gondol, akiről azt hihetnénk férfi írói álnév alatt alkotta meg a Cal Leandros sorozatot - valamint több egyéb könyvet is -, és igazából a stílusa alapján nehéz volt elképzelni, hogy egy írónő írja ezeket a könyveket, holott így van, hiszen a keresztneve Robyn. 

Nos, Sylvain Reynard, a telefonon adott interjúi tanúsága szerint is férfi, éppen ezért meglepő lehet, hogy romantikus témájú trilógiához adta a nevét - vagy álnevét, ez azt hiszem még nincs eldöntve -. Többen úgy gondolják, hogy már egy korábban publikált szerzőről lehet szó, de, hogy pontosan kiről, arra szerintem annyi megfejtés lehetséges, mint égen a csillag, hiszen fényképet sohasem közöltek róla. Így aztán a korával kapcsolatban is csak találgatni lehet, de én személy szerint például egy, a harmincas évei végén, vagy negyvenes évei elején járó férfit tudok elképzelni, aki komoly műveltséggel rendelkezik, és ez a Gabriel-széria lapjain újra és újra visszaköszön.

Egyébként, szerintem nagyon hamar le lehet szűrni, hogy egy férfi írta ezeket a könyveket, ugyanis a stílusa már-már egyedülállónak tűnhet a romantikus szórakoztató irodalom felhozatalában. Ha valaki emlékszik még az első részre, abban egyáltalán nem a szexen volt a hangsúly, alig egy-két erotikusabb jelenettel találkozhattunk, ami nekem kimondottan tetszett, hiszen így több idő maradt a karakterek alapos megismerésére, ami természetesen sikerült is. A rengeteg párbeszéd adta meg a történet atmoszféráját, és ez a vonulat természetesen a folytatásból sem veszett ki, de erről majd egy kicsit később. Mindenesetre ritkán láthatunk ennyire alapos felépítést olyan női íróktól, akik az irodalomnak ezen a területén tevékenykednek.  

Maga a cselekmény egyszerűen drámai. Annyi szenvedés és szex fért bele egyetlen történetbe - igen, itt már ez a vonulat is megjelenik -, hogy néha alig akartam elhinni. Hogy sok lett volna? Néha igen. A regény elején gyakorlatilag oldalakon keresztül csak arról olvashatunk, hogy milyen ideális, most már szexuális tartalommal is rendelkező kapcsolatot alakít ki a két főszereplőnk. És ez számomra kissé elbagatellizálta az egész témát. Ugyanakkor a regény drámai része most is remekül lett felépítve. Ráadásul nem csak egyetlen egy konfliktus köré csoportosul a cselekmény, hanem több kisebb köré. Ezek közül szerintem a legérdekesebb Christa és a mi szerelmespárunk viszonya - és nem csak azért, mert ennek köszönhetjük a regény tetőpontját -, hanem azért is, mert most megismerhetjük az ő nézőpontját is, valamint figyelemmel kísérhetjük, hogyan szedegeti össze az apró információkat, és rakja össze belőle a valódi történetet.
Azt nem mondanám, hogy a következményekkel maximálisan meg vagyok elégedve, de tény, hogy én már annak is örülök, hogy Reynard nem hagyta, hogy Gabriel a regény egészében diadalmaskodjon, hanem igen is egy ponton letaszította a pokolba, és sokáig nem hagyta visszatérni. Igenis, kellett bele ez a szenvedés, mivel így a katarzist nem csak a karakterek, hanem mi, az olvasók is át tudjuk érezni, és ugyanúgy örülünk a boldogságuknak, mint ők maguk. 

A karakterek nem igazán változnak ebben a részben, de én úgy gondolom, hogy mivel mind a ketten megérthető, és a maguk különös módján szerethető karakterek, ez nem okoz problémát. A regény ettől függetlenül is egy igen komoly élményt nyújt. 

Sylvain Reynard ismételten egy színvonalas és izgalmas történetet körített Julia és Gabriel párosa köré, amit egy élmény olvasni. Akinek tetszett az első rész, annak csak ajánlani tudom. 

Kedvenc karakter(ek): Julia
Gyűlölt karakter(ek): Christa
Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: ?
Kiadta: Pioneer Books Kiadó 
Év: 2014
Oldalszám: 464
Sorozat: Gabriel's Inferno (#2)

Résztvevő blogok listája:

06.06. - Kristina blogja

06.08. - Insane Life

06.10. - Angelika blogja

06.12. - CBooks

Nyereményjáték:

A Pioneer Books Kiadónak köszönhetően két példány Pokoli gyönyör könyvet sorsolunk ki a turné végén. A Pokoli gyönyör blogturné minden állomásán festményeket fogtok találni a bejegyzésekben, nektek pedig csak annyi lesz a dolgotok, hogy kitaláljátok a festő nevét és beírjátok a Rafflecopter dobozába.
Nem lesz nehéz dolga azoknak, akik egy kicsit is ismerik Gabriel Emerson professzort, hiszen szenvedélyesen szokott beszélni az alábbi festő műveiről. :)

a Rafflecopter giveaway

Sylvain Reynard: Pokoli erény

Miért: Toffy ajánlotta.

Tartalom: Gabriel Emerson professzor nappal Danténak, éjszaka pedig a csábítás művészetének a specialistája. Mivel biztos benne, hogy már elnyerte a helyét a Pokol alsóbb bugyraiban, régen lemondott a megváltásról, s értelmetlennek találja, hogy megfossza magát az élet örömteli bűneitől. És hogy minden vágyát kielégítse, beveti közismerten jó megjelenését és kifinomult csáberejét. Ám amikor a hallgatói között feltűnik az okos, csinos és ártatlan Julia Mitchell, akinek fájdalmasan ismerős angyalszemei vannak, minden korábbi cinikus meggyőződése megkérdőjeleződik.

A lány titokzatos bája, visszahúzódó szépsége és veleszületett jósága a végletekig bosszantja a férfi öntelt énjét, ugyanakkor mérhetetlen vonzalmat is ébreszt benne. Pedig jól tudja, hogy számára Julia tiltott gyümölcs. A lány iránti vonzódása és kettejük rejtélyes kapcsolata azonban nemcsak a karrierjét veszélyezteti, hanem olyan útra tereli, ahol elkerülhetetlen a múlt és a jelen összecsapása. (Pioneer Books)

Vélemény: Egy újabb Szürke ötven árnyalata - koppintással volt dolgom, ám ezt a könyvet egyáltalán nem tudom utálni, ha akarnám, akkor se menne, szerintem. Egyrészt ez annak köszönhető talán, hogy egy férfi tollából született az egész történet, ami azt jelenti, hogy sokkal összetettebb, mint a ma divatosnak számító romantikus könyvek. Másrészt, ez a regény olyan, amilyennek az én elképzeléseim szerint annak kellett volna lennie, ami az alapját adta. A cselekménye sokkal összeszedettebb, reálisabb - igaz, nem minden esetben -, s sokkal jobban bemutatja azt, hogy miként éri el a férfi, hogy a nő szabályosan behódoljon neki. Mert Gabriel igenis uralni akarja Juliat, és megvannak hozzá a módszerei, hogy ezt elérje, anélkül, hogy fizikai fájdalmat kellene okoznia neki.  

Ebben a történetben, a nagy többséggel ellentétben, gyakorlatilag a könyv első oldalán megjelenik a később kialakuló háromszög Paul, Julia és Gabriel főszereplésével. Ami már csak azért is érdekes, mert a kezdet kezdetén egyáltalán nem egyértelmű - a múltbeli utalások ellenére sem -, hogy vajon kit fog választani a lány. A két férfi ugyanis jobban már nem is különbözhetne egymástól. Paul a vidéki, Juliához hasonlóan ártatlan fiatalt testesíti meg, aki, ha lehetek őszinte, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mindvégig, amikor éppen jelen volt, olyan érzésem támadt, mintha mű lenne. Túlságosan segítőkész, túlságosan is romantikus jellem, aki előszeretettel becézi Nyuszinak Juliat. Kövezzetek meg érte, de én már régóta nem hiszek az ennyire tökéletes pasi létezésében. Ő nem tűnt annyira valóságosnak, mint a többi szereplő.

Gabriel Emerson... Ő a megtestesült rossz ember. Nem arról van szó, hogy egy teljesen elveszett lélek, aki rossz útra tért, vagy ilyesmi, hanem szó szerint a megtestesült rossz ember. Indulatos, erőszakos, irányításmániás, exdrogos, ex-alkoholista barom. És én ennek ellenére - vagy ezzel együtt, ezt még nem sikerült eldöntenem -, imádtam. Ha jól sejtem, éppen azért, amiért Pault képtelen voltam megkedvelni. Gabrielen érződik, hogy egy hús-vér karakter, olyasvalaki, aki talán még az utcán is szembejöhet veled, ha nagyon figyelmes vagy. És ő nem éppen a jó fajtából való. Több hibája van, mint amennyi jó tulajdonságát most hirtelen fel tudnám sorolni, s mégis, egy szeretetre méltó karakter. Szerintem ennek az az oka, hogy Reynarad bravúrosan adja vissza Gabriel önmarcangoló, és olykor igen felkavaró vívódását, ami anélkül ébreszt empátiát az emberben, hogy az észrevenné. A regény folyamán, amint az várható, elkezd változni, de ez a változás olyan lassú mértékű, hogy az ember csak jóval később veszi észre. 

Julia Mitchell szintén a valósághű viselkedése miatt lopta be magát a szívembe. Olyannyira ártatlan - s teljes mértékben ártalmatlan -, amilyet már régen láttam. A háttér, ami miatt ilyenné vált, remekül lett megalkotva, igaz, azért voltak benne pontok, amiket kissé túlzásnak éreztem, ilyen volt példának okáért a múltját bemocskoló férfi, akivel csak azért volt együtt, relatíve sokáig, hogy megfeleljen az apja elvárásának. Mivel már nem a középkorban élünk, szerintem manapság az ember már nem akar ilyen mértékben alkalmazkodni a családja igényeihez, már ami a szerelem témát illeti. A Gabriel-el való kapcsolata is igen érdekes, amiben egyáltalán nem a szex dominál, sőt, elég sokáig hiányzik belőle - bár ettől függetlenül is akadnak erotikusabb jelenetek -. Rengeteget beszélgetnek. A regény egy igen jelentős hányadát ezek a párbeszédek teszik ki, ám ez mégsem idegesítő, ugyanis mindkét karakter rendkívül művelt, így engem például kimondottan szórakoztattak ezek a részek. 

Az, hogy voltaképpen egy tanár-diák viszonyt taglaló könyvről van szó, sok esetben egyáltalán nem érezhető, jórészt a karakterek kora miatt, hiszen már Julia is egyetemre jár, így elvileg nyugodtan eldöntheti, mit is akar kezdeni a szerelmi életével, de azért néhol elejtenek egy-két utalást arra vonatkozóan, hogy ez így nem teljesen helyes. 

Összességében egy tetszetős könyv, amit érdemes elolvasni, persze, csak akkor, ha valakit nem zavar a lassan kibomló, legtöbbször apró utalásokból felépülő történet. 

 

Kedvenc karakter(ek): Gabriel, Julia

Gyűlölt karakter(ek): Christa

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Kerek Noémi

Kiadta: Pioneer Books

Év: 2013

Oldalszám: 512

Sorozat: Gabriel's Inferno (#1)

J. H. Trumble: Where you are

Miért: Már hónapok óta vártam ezt a könyvet. Ráadásul, egy jó darabig ez az utolsó könyvem ebben a témában.

Tartalom: Robert Westfall élete kezd darabjaira hullani. Az édesapja utolsó küzdelmét vívja a rákkal, miközben a fiú és édesanyja elkeseredett harcot vív a férfi testvéreivel, akik gyakorlatilag ki akarják sajátítani maguknak az öccsük haldoklását. A fiú végül az egyik tanárától, Andrew McNeils-től kapja meg azt a baráti támogatást, amire ebben a nehéz helyzetben szüksége van. Ám, amikor a kapcsolatuk komolyabb fordulatot vesz, már nincs visszaút.

Vélemény: Amikor újra elkezdtem tanár-diák viszonnyal kapcsolatos könyveket olvasni - majd alkalomadtán egy nosztalgiás bejegyzésben kifejtem, melyik könyv volt az életemben az első ilyen -, azt a drámaiságot, megrendítő realitást kerestem, mint annak idején Tabitha Suzuma Forbidden-jében.  Hiszen a téma ott is hihetetlenül kellemetlen, olyasmi, amiről az emberek szeretik azt feltételezni, hogy valójában nem létezik. És nagyjából ugyanez a helyzet akkor is, ha a fent említett téma szóba kerül. Na, nem arra gondolok, amikor egy egyetemen belül történik ilyen, hiszen oda már nagykorúként megy az ember, és el tudja dönteni, mit akar. De, ha egy középiskolában történik ilyesmi, azzal igenis, vannak problémák. Nem is kevés. És ez az, amit Trumble képes megjeleníteni ebben a regényben.

A cselekmény gyakorlatilag három jól elkülöníthető részre oszlik, annak ellenére, hogy csak két szemszöget látunk. Ott van Rob és a családja. Az apja sosem szerette őt, hiszen miatta kellett feladnia az orvosi karrierét - most nem azért, de ő volt olyan gyökér, hogy teherbe ejtette a srác anyját -, és most a férfi nővérei elvárják, hogy Rob folytassa a családi hagyományt... De mi történik akkor, ha a fiú egészen más jövőt képzel el magának?
Emellett, az írónő külön foglalkozik Andrew-val is, akiről kiderül, hogy, bár valóban meleg, annak idején volt egy ballépése, így most egy válással és egy két éves kislánnyal gazdagabban éli az életét.
A harmadik dolog értelemszerűen a kettejük kapcsolata, ami az eddig olvasott tanár-diák viszonyos könyvekkel ellentétben, tényleg lassan bontakozik ki. Valóban barátságként indul az egész kapcsolat, ami szépen fokozatosan fordul át valami sokkal erőteljesebbe. 

Ami igazán megfogott ebben az egészben, az az volt, hogy a baj gyakorlatilag már azelőtt megtörténik - vagy legalábbis vannak előszelei -, hogy bármi komolyabb történne Drew és Robert között. Jórészt ugyan ez a tanár úrért epekedő Jennek köszönhető szerintem - akit kimondottan utáltam néha -, de tény, hogy még viszonyba sem bonyolódnak, amikor már kibukik, hogy valami nem oké ezzel az egésszel.

Külön jó pont, hogy a problémák súlyozása nem úgy van, ahogyan azt várnánk. A legtöbben arra számítanak egy ilyen könyv esetében, hogy a két karakter homoszexuális volta okozza a fő problémát, ám tévednek. A tanár-diák viszony sokkal jobban rányomja a bélyegét Andrew és Robert kapcsolatára, mint az, hogy a saját nemükhöz, s így egymáshoz is vonzódnak. És a környezetükkel ugyanez a helyzet. Az emberek többsége képes elfogadni az efféle dolgokat - hiszen a világ egyre liberálisabbá válik ilyen téren -, s ettől függetlenül kétségtelenül megbotránkoztat egyeseket, de az, hogy egy tanár és egy diák sokkal közelebbi viszonyt ápol, mint az elfogadott lenne, még komolyabb problémát jelent. Az indok egyszerű: a szülők azért küldik iskolába a gyermekeiket, mert úgy gondolják, ott biztonságban vannak... De, amikor ilyesmi megtörténik, az emberek oktatásba vetett bizalma is megrendül, s ez itt is visszaköszön. Ezt külön értékeltem.

Jóllehet, eddig fényeztem ezt a könyvet, azért még én sem tudok elmenni amellett, hogy ennek is megvannak a maga problémái. Egyrészt, néha nehéz megállapítani, kinek a szemszögéből is ír. Akadnak olyan megnyilvánulások, amelyek jobban illenek a másik karakterhez, mint akiről éppen szó van. Lehetséges, hogy ez egy szerkesztési hiba, nem tudom biztosan, de engem néhol kifejezetten zavart az ilyesmi. 

Másrészt - és ez sajnos spoileres lesz, előre is bocsánat -, van benne egy olyan klisé, ami felett még most sem tudok napirendre térni. Történetesen arról van szó, hogy Rob önkéntes munkát vállal egy zenetanárnőnél, aki fogyatékos gyerekekkel foglalkozik. Ez még így tök jó, kifejezetten érdekesek azok a részek, amik ezzel foglalkoznak. De miért kell ezt úgy formálni, hogy ez a nő egyúttal Andrew exfelesége is? Ezt szimpla hülyeségnek tartom, az az igazság.

Kedvenc karakter(ek): Rob, Andrew

Gyűlölt karakter(ek): Nic

Pont: 9/10

Alapok: 

Nyelv: angol

Kiadta: Kensington

Év: 2012

Oldalszám: 320

Sorozat: -

Cora Carmack: Szakítópróba

Miért: Kellyolvasnál láttam meg, és úgy döntöttem, teszek vele egy próbát, mert miért ne? Úgyis olyan témát dolgoz fel - legalábbis részben -, amiről sokat olvasok mostanában.

Tartalom:

Szüzesség.
Bliss Edwards hamarosan végez a főiskolán, de még nem veszítette el. Mivel megelégelte, hogy már csak ő szűz a barátai közül, elhatározza, hogy a lehető leggyorsabb és legegyszerűbb módon fogja orvosolni a problémát: egy egyéjszakás kalanddal. A dolog azonban nem úgy sül el, ahogy tervezte. Pánikba esik, és faképnél hagy egy elképesztően helyes srácot meztelenül az ágyában, ráadásul olyan indokkal, amit senki sem venne be.
És ha ez még nem lenne elég kínos, amikor megérkezik az utolsó félévének első órájára, döbbenten ismeri fel az új tanárát. Őt hagyta ott nyolc órával korábban meztelenül az ágyban…
Cora Carmack egy huszonegynehány éves író, aki huszonegynehány évesekről ír. Sok mindennel foglalkozott már életében. Volt unalmas munkája (pl. egy hipermarketben), izgalmas munkája (pl. színházban), stresszes állása (pl. tanárként) és álommunkája (pl. az írás). Imádja a színházat, az utazást és bármit, ami megnevetteti. Szereti a szereplőit a lehető legképtelenebb helyzetekbe hozni, és miközben segít rajtuk, megpróbálja őket összeboronálni valakivel. Hiszen a kétbalkezes embereknek is szükségük van szerelemre… (Content 2 Connect)

Vélemény: Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy ez a könyv baromi vicces. Már az első két oldal után visítva röhögtem rajta - szó szerint -, ugyanis Bliss-nek egy igen sajátos, kissé fanyar humora van, ami kifejezetten tetszett, főleg egy agylelombozó vizsga után. Talán ennek köszönhetem, hogy amint elkezdtem olvasni, teljesen kikapcsolt, és ennek kimondottan örültem. Ugyanakkor, még ha a humor része sokat dob is ezen az egészen, azért volt egy-két dolog, ami még most sem fér a fejembe, szóval következzenek CB hülye kérdései.

Hülye kérdés #1: Melyik pasi olvas Shakespeare-t egy bárban, mert kizárta magát a lakásából, és éppen a lakatost várja? (De legalább nem a Rómeó és Júliát olvassa, mint a legtöbb YA-ban [remélem])

Hülye kérdés #2: Életedben először ülsz motoron, és Shakespeare idézeteket mormolsz nyugtató gyanánt?

Hülye kérdés #3: Mi történik, ha ráhánysz egy dögös brit fiúra szex közben? (nem vicc)

Hülye kérdés #4: Biztos egy szál melltartóban és szoknyában kell kirohannod a saját lakásodból, ha mégsem akarsz lefeküdni valakivel?

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ez a könyv rossz, vagy ilyesmi, de én komolyan elgondolkoztam rajta, hogy ilyen még a mesében sincs, nemhogy a való életben - miközben az efféle furcsaságokon szabályosan betegre röhögtem magam -. De lehet, hogy csak túl szegényes a fantáziám ezen a téren, ki tudja. Eddig komolyan azt hittem, hogy kevés, nálam szerencsétlenebb ember mászkál ezen a planétán - értem ezalatt azokat, akik hülyeséget-hülyeségre halmoznak -, de rájöttem, hogy Bliss-hez képest én vagyok maga Fortuna első számú kegyeltje, úgy nagyságrendileg. Mindenesetre, a fent említett hülyeségek ellenére, nekem ez a könyv tetszett. Egyrészt, Blisst nem akarja teljesen ártatlan kislánynak beállítani az írónő: többször is olyan részegre issza magát, mint bármelyik másik főiskolás/egyetemista, és ugyanolyan ostobaságokat követ el.  Másrészt, olyan érzésem volt, mintha a történet második felére kissé megkomolyodott volna a lány - na, azért idióta jelenetekből akkor sincs hiány -, de lehet, hogy csak azért éreztem így, mert Garrick néha igencsak elvonta a figyelmemet a konkrét történésekről. Emellett az sem elhanyagolható szempont, hogy ebben a történetben a mellékszereplők is egész komoly hangsúlyt kapnak. Ott van például Bliss legjobb barátja Cade, aki már egy ideje többet érez a lány iránt, ám eddig sohasem volt elég bátorsága ahhoz, hogy ezt szavakba is öntse. Amikor azonban mégis megteszi, az igenis kihat a történet menetére, nem csak ott lóg a levegőben elvarratlanul, hogy hát igen, van az úgy, hogy a hősnő nem viszonozza valaki érzéseit... De szerintem ez pont egy olyan dolog, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A visszautasítás nem csak annak esik rosszul, aki a kosarat kapja, de annak is, aki adja. Ezt talán nehéz elhinni, de tényleg így van, és Carmack ezt remekül érzékelteti az olvasókkal. Igazából megértem, hogy miért is pontozták fel ezt a könyvet külföldön. Bár Bliss elég idegesítő karakternek tűnhet a történet elején, bizonyos értelemben mégis képes a fejlődésre, és ez egy abszolút pozitív vonás, amit újabban nem sok - önálló - ifjúsági regényben fordul elő, a karakterek sokszor éppen olyanok, amilyenek a kezdet kezdetén. Akit legalább egy kicsit is érdekel a jellemfejlődés kérdése, az nyugodtan adjon neki egy esélyt. 

Kedvenc karakter(ek): Garrick
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 6/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Lukács Andrea
Kiadta:Content 2 Connect
Dátum: 2013
Oldalszám:?
Sorozat: Losing It (#1)

Amy Lynn Steele - Teach me

Miért: Goodreads-en találtam, amikor R. A. Nelson könyvének adatait gyűjtöttem ki.

Tartalom: Allison Starr nyolc éves kora óta minden nyáron a nagynénjénél tölt néhány hetet, ám ez a vakáció minden eddiginél izgalmasabbra sikerül, amikor megismerkedik Cooper Perezzel. A fiatalok igen hamar egymásba szeretnek, ám van egy kis bökkenő: Cooper lesz Amy új angol irodalom tanára a középiskola utolsó évében. 

Vélemény: Az azonos cím miatt kissé féltem ettől a könyvtől. Nine története eléggé megviselt, sokszor a pokolba is elkívántam a csajt - és igazából éppen emiatt tetszett, mert nem egy idealizált kapcsolatot mutatott be, ahol garantált a "boldogan éltek, amíg meg nem haltak" befejezés.

Na, már most, ez a "Teach me" teljesen elüt az előzőtől. Adott a nyugodt, ám bizonyos értelemben tipikus kamaszlánynak tetsző Allison, és a tőle - Mr. Mann-nel ellentétben - nem sokkal idősebb Cooper. Az, hogy a fiú - mert egy huszonévest nem tudok férfiként leírni - miért ilyen fiatal, elég hamar meg van magyarázva, és nem is tartom elképzelhetetlennek, hogy ha valaki igazán nekifekszik, idő előtt is elvégezheti a tanári képzést. Abba most ne menjünk bele, hogy erre vajon hány ember lenne képes... inkább ugorjunk. Szóval, az egész úgy kezdődik, hogy már napok óta figyelik egymást a strandon, mígnem Cooper egyszer összeszedi a bátorságát, és leszólítja. Innentől kezdve nyílegyenesen haladunk afelé, hogy kialakuljon kettejük között az a tipikus, nyári románc, ami már rengeteg más ifjúsági regénynek adott táptalajt (például Ellen Hopkins: Burned című regényének, ami majd egy másik bejegyzés témája lesz). Találkozgatnak, megismerkednek egymással, ahogyan az lenni szokott - már, amikor -. Ugyanakkor, valami mégis csak zavart: az egész nyári kaland baromi rózsaszínnek lett beállítva. Nézzünk szembe a tényekkel: manapság a huszonéves szűz fiú olyan ritka, mint a fehér holló, főleg, ha egy Cooper-höz hasonló, szőke, kék szemű félistennek beállított karakterről van szó. Nekem ez igen erőltetnek hatott, kétlem, hogy ne talált volna mást Allison előtt, akivel megléphette volna dolgot. Ráadásul a srác reménytelenül romantikus, ami számomra szintén nem túl hiteles. Nem mondom, valószínűleg minden férfiban megvan rá a hajlam, hogy hébe-hóba romantikus dolgokra is rávegye magát, de az, hogy ezt nonstop műveljék, hát... Nem tudom. Jó, biztos lesz olyan, aki ezt imádni fogja benne, nekem annyira nem nyerte el a tetszésemet.

Viszont, hogy valami pozitívumot is említsek: amikor kiderül, hogy Cooper lesz Allison új angoltanára, az a vívódás, amin keresztülmennek, egész megindító. Szakítanak, és ezt mindketten alaposan megszenvedik. Nem csak arról van szó, hogy folyamatosan távolságot kell(ene) tartaniuk egymással szemben, hanem arról is, hogy időről-időre szövevényesebbnél-szövevényesebb hazugságokba bonyolódnak, hogy fenntartsák a látszatot: pusztán tanár-diák kapcsolat van köztük, semmi egyéb. Olyan erősen próbálkoznak, hogy ez idővel Ali-t fizikailag is tönkreteszi. Ez pedig egy nem várt lavinát indít el. Igaz, a probléma megoldása számomra megint csak túl rózsaszín, és az igazat megvallva teljesen valószerűtlen, ennek ellenére nem tudom azt mondani, hogy nem tetszett. Még, ha nem is értettem vele egyet, ettől függetlenül, ha nehezen is, de el tudom fogadni. Bár bevallom, szerintem alig néhány hónap nem elég ahhoz - főleg nem tizen - és huszonéves fejjel -, hogy az ember eldöntse, kivel akarja leélni az életét... De ők tudják.

Aki szereti az igazi "mese habbal és sok cukorral"-típusú történeteket, ezt is imádni fogja. Annyi rózsaszín felhő van benne, hogy a fél életedre elég lehet.

Kedvenc karakter(ek): Trudy
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont:  7/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: CreateSpace
Év: 2012
Oldalszám: 188
Sorozat: -
   

     

R. A Nelson: Teach me

Miért: Újabban rákaptam a tanár-diák viszonyt taglaló könyvekre. Még egy tabutéma, tudom. 

Tartalom: Carolina "Nine" Livingston egy kissé introvertált, reál beállítottságú lány, aki nemigen találja a helyét a világban. Mivel a szülei idősek, valahogy ő sem tudja igazán megértetni magát a korabeliekkel. Amikor megismerkedik az új irodalomtanárával, Mr. Mann-nel azonnal vonzalmat érez a fiatal tanár iránt. Kezdeti barátságuk azonban idővel átfordul valami sokkal komolyabba, és a lány kénytelen megtanulni néhány igazán kemény leckét az életről.  

Vélemény: Kissé megfeküdte a gyomromat, azt kell mondanom. Voltak pillanatok, amikor szabályosan nem tudtam, mit is gondoljak... Először is, a könyv elején teljes mértékben meg voltam róla győződve, hogy Nine őrült. Értem én, hogy szerelmes - ráadásul az első szerelem mindannyiunkban igen mély nyomot hagy, ha akarjuk, ha nem -, és olyankor az ember gyakorlatilag bármire képes, de szerintem van egy bizonyos határ, amit egy egészséges személy egészen biztosan nem lépne át... Hát, neki sikerül, nem is egyszer, ami azt illeti. Ettől még nem vált számomra unszimpatikussá, sokkal inkább sajnáltam, de lehet, hogy szántam őt és a szenvedését. 

A történet felosztása is igen érdekes, engem először a But I love him-re emlékeztetett - erről a könyvről is lesz egyszer egy kritika, ha nosztalgiázni támad kedvem -, ugyanis az idősík kezelése kezdetben hasonló. Nem ugyanolyan, de mutat azonosságokat. Mindkét történetnél már megtörtént a baj, ám erről az olvasó semmit sem tud az elején, nem is érti, miről beszél az adott karakter. De aztán jönnek bizonyos villanások, amik apránként összeillesztik az amúgy érthetetlen darabokat. Rájövünk, hogy Nine egy szerelmi - vagy nevezzük inkább testinek - viszonyba bonyolódott az iskola új irodalomtanárával, Mr. Mann-nel (akinek a keresztneve csak néhány alkalommal hangzik el a regény folyamán, amúgy a lány folyamatosan a fent említett módon gondol rá -, és amikor a viszony véget ér, teljesen kifordul önmagából. Ostobaságot ostobaságra halmoz, a szülei - akik amúgy a legtöbb YA-val ellentétben, akár a nagyszülei is lehetnének - leszbikusnak hiszik, a legjobb barátja sem tud vele szót érteni, de őt csak az érdekli, hogy visszahódíthassa azt a férfit. Már, ha ez egyáltalán lehetséges. Egy ponton Nine elkezd visszaemlékezni arra, hogyan is kezdődött ez az egész kálvária, és innentől kezdve a cselekmény lineárisan halad előre, a már félig-meddig megismert végkifejlet felé.
A szerelmi szállal igazából az az egy problémám van, hogy számomra nem hihető. Szerintem túl hamar jönnek össze. Persze, az időben ugrálás miatt hónapok telnek el, amikor nem tudjuk, pontosan mi történt a két karakter között, de nekem ez a nagyjából fél év, amit a regény felölel, kevésnek tűnik ahhoz, hogy egy ilyen jellegű kapcsolat ilyen mértékben kibontakozzon, még akkor is, ha csak nagyjából tíz éves korkülönbség van Nine és Mr. Mann között. Ráadásul a lány viselkedése sem éppen szerelemre emlékeztet engem, hanem sokkal inkább arra a gyerekes rajongásra, amit az ember nagyjából nyolc-tíz éves korában érezhet a kedvenc tanára iránt, és mintha ezt magyarázná be magának úgy, hogy szerelmes Mr. Mann-be. Ahhoz képest, hogy a regény elején mennyivel érettebbnek tűnik a kortársainál, amikor Mr. Mann kerül szóba, vagy éppenséggel előtérbe, olyanná válik, mint egy izgága kislány. És ez nem tűnik fel senkinek? Még Nine legjobb barátjának sem? Mármint az a fele, hogy ez már egyáltalán nem játék... Mindenki ennyire vak lenne?
Mindenesetre, ahogy a történet túllép azon a ponton, amit már az elején is megismerhettem, egyre erősebbé vált a gyanúm, hogy Carolina tényleg őrült. Olyan végletekig megy el, ami már nem a szánalmas, hanem sokkal inkább az undorító kategóriába csap át. Nem mintha Mr. Mann értelmesebb lenne, de ebbe most ne menjünk bele.
Még a legelső kritikám kapcsán (Amelie Fisher: Callum & Harper) írtam néhány gondolatot a zaklatásról. Nos, ez a téma itt is előtérbe kerül, csakhogy jelen pillanatban éppen fordított helyzetben. Nem azt látjuk, ahogyan a zaklatás áldozatának tönkremegy valakinek az élete, helyette egyenesen a zaklató fejébe nyerhetünk betekintést. Néha még most is kiráz a hideg, ha eszembe jut, Nine meddig képes elmenni ezen a téren.
Ha valaki szereti a nem kimondottan happy end-del végződő történeteket, amik képesek nyomot hagyni az emberben, nyugodtan olvassa el. Nem biztos, hogy tetszeni fog neki, mégis, azt hiszem, érdemes rajta elgondolkozni.

Kedvenc karakter(ek): Alicia
Gyűlölt karakter(ek): Nine, Mr. Mann
Pont: 5/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Razorbill
Év: 2007
Oldalszám: 272
Sorozat: -