Miért: Toffy ajánlotta.
Tartalom: Alison sohasem volt teljesen átlagos. Gyerekkora óta különböző színek kísérik az életét, amiket azonban rajta kívül senki sem lát. S, amikor egy kórház pszichiátriai osztályán ébred, ráadásul a rendőrséget is bevonják az ügybe, akik az eltűnt osztálytársnőjét keresik... Alison ráébred, hogy talán nincs minden rendben se a fejében, se az életében. Vagy mégis?
Vélemény: Ez is egy olyan könyv, amiről nehéz írni. Nem azért, mert rossz - mielőtt még bárki félreértene -, hanem mert már a kezdetek kezdetén olyan mély benyomást tesz az olvasójára, hogy csak nehezen lehet szavakba önteni, mit is éreztél akkor, amikor befejezted.
Mivel, már olvastam hasonló témájú könyvet - Ellen Hopkins: Impulse -, maga a pszichiátrián töltött idő, mint téma, nem ért váratlanul, sőt, a tálalás is elég hasonló. Mindkét írónő remekül érzékelteti, milyen érzés lehet ilyen steril, és egyhangú körülmények között élni, bár Anderson enyhít ezen a komorságon azzal, hogy imitt-amott némi humort is csepegtet a történetbe. Ezzel együtt, én úgy vagyok vele, hogy az ilyen helyszínek akaratlanul is arra késztetik az embert, hogy elgondolkodjon, és mint olyan, szembenézzen a saját démonaival, egyszerűen azért, mert a jól megkoreografált napi rutin egyhangúságát csak ezzel tudja megtörni.
A cselekmény egyszerűen magával ránt, annak ellenére, hogy nem indul be azonnal, sőt, a legelejét még vontatottnak is nevezhetnénk. Mégis, az írónő stílusa annyira megnyerő, és olyan hitelesen adja vissza Allison érzéseit, hogy azonnal magadénak érezheted az egész történetet... Feltéve, ha hajlandó vagy elmerülni egy sötét, és lehangoló világban. Noha a lány úgy érzi, a világa tele van színekkel, s azokkal a fényekkel, amiket rajta kívül senki sem láthat, ha belegondolunk, ez nem egy túl vonzó állapot. Legalábbis számomra nem az. Az őt körülvevő magány pedig külön hab a tortán...
Eleinte mindenki, még Alison legjobb barátnője is őrültnek tekinti a lányt, majd a pszichiátrián megjelenik egy új kezelőorvos, Sebastian Faraday személyében, aki úgy tűnik, megérti az állapotát, és valóban szívügyének érzi, hogy segítsen rajta. Nagyon szerettem ezt a karaktert, hiszen végre volt valaki, aki hellyel-közzel meg tudta válaszolni a bennem is felmerülő kérdéseket.
Emellett az egész könyvet belengi egy ilyen "Mi van ha?" hangulat. Mi van, ha Tori, Alison osztálytársnője, mégse halt meg? Mi van, ha mégis? Börtön vár rá, vagy örökre besuvasztják a diliházba?
Egyszer csak eljön az a pont, amikor azt érzed, mintha egy teljesen más regénybe csöppentél volna, annak ellenére, hogy a történet lineárisan, és végtelenül logikusan folytatódik tovább. Lehet, hogy ekkor ránt végleg magába a történet? Vagy csak annyira sokkoló az az éles váltás? Erre még most sem tudok rájönni. Először el sem akartam hinni, hogy Anderson behozott egy számomra elképzelhetetlen szálat, de később rá kellett ébrednem, hogy ez így tökéletes. Bár elég érdekesen magyarázza meg a történetet, mégsem tartom elképzelhetetlennek. Csak kár, hogy nekem ez a fajta megközelítés nem az esetem, de ettől függetlenül, megérte elolvasni.
Egyszer csak eljön az a pont, amikor azt érzed, mintha egy teljesen más regénybe csöppentél volna, annak ellenére, hogy a történet lineárisan, és végtelenül logikusan folytatódik tovább. Lehet, hogy ekkor ránt végleg magába a történet? Vagy csak annyira sokkoló az az éles váltás? Erre még most sem tudok rájönni. Először el sem akartam hinni, hogy Anderson behozott egy számomra elképzelhetetlen szálat, de később rá kellett ébrednem, hogy ez így tökéletes. Bár elég érdekesen magyarázza meg a történetet, mégsem tartom elképzelhetetlennek. Csak kár, hogy nekem ez a fajta megközelítés nem az esetem, de ettől függetlenül, megérte elolvasni.
Kedvenc karakter(ek): Kirk, Sebastian, Tori
Gyűlölt karakter(ek): Alison anyja, akinek most hirtelen nem ugrik be a neve...
Pont: 7/10
Alapok:
Nyelv: angol
Kiadta: Orchard
Év: 2011
Oldalszám: 410
Sorozat: Ultraviolet (#1)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése