A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Were-Hunter. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Were-Hunter. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. augusztus 25., vasárnap

Sherrilyn Kenyon: Pokoli tűz

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Egy szakítás mindig fájdalmas, ám ha a szerelmünk ezt kurta levélkében közli, ráadásul a mi költségünkre, az különösen megviseli az embert.
Pontosan ez történt Bride McTierneyvel, akit szinte a porba sújtott barátja megalázó eljárása. A gyötrődő nő próbálja túltenni magát a történteken – nem sok sikerrel, ám váratlanul felbukkan üzletében Vane Kattalakis, aki egyszer, a Mardi Gras éjszakáján már látta őt, s akkor rögvest beleszeretett. Szenvedélyes románc veszi kezdetét – már-már túl szépnek tűnik, hogy igaz legyen.
Vane dögös és ellenállhatatlan, ám a végsőkig elgyötört, ugyanakkor halálosan veszélyes. Egy farkas. Vadásznak rá az ellenségei, meg akarják ölni, ezért nem is keresett párt magának. De a Sorssal hiábavaló szembeszállni – ha egyszer Bride jelöltetett ki számára, nincs erő, mely megmásíthatná a felsőbb akaratot. Vane-nek három hete van, hogy meggyőzze a nőt: a lehetetlen létezik, máskülönben arra kárhoztatják, hogy szex nélkül élje le hátralévő életét. (Ulpius)

Vélemény: A könyv elején, bár nem akartam, sikerült rendesen kibuknom. Az már a Végzetes ölelésben egyértelművé vált, hogy Vane-nek tetszik Bride, amivel nincsen semmi probléma, sőt, én kifejezetten örültem neki. Annál is inkább, mivel Bride külsőleg nem igazán hasonlít a legtöbb romantikus regény női főhőseire, azaz egyáltalán nem vékony, hanem kimondottan kerekded. Az a fajta, amit manapság nem feltétlen tartanak szépnek. Azzal viszont - és sajnos ehhez muszáj egy kisebb spoilert megosztanom veletek -, hogy ebben a részben ez a vonzalom úgy nyilvánul meg, hogy már az első fejezet közepén megdugja a nő boltjának próbafülkéjében, már egyáltalán nem vagyok kibékülve. Már csak azért sem, mert Brideot éppen az eset előtt néhány órával dobta ki a pasija, akivel öt évig volt együtt. És, bár az hamar kiderül, hogy Taylor részéről ez csupán egy jól jövedelmező érdekkapcsolat volt, azt azért kétlem, hogy szerencsétlen nőnek ezt öt perc alatt sikerült elfelejtenie, még akkor is, ha Vane tényleg baromi hatásos búfelejtő tud lenni.
Ettől függetlenül, mindkét főszereplőt nagyon megkedveltem. Igazából nem sokban térnek el egymástól, hacsak nem abban, hogy Bride elég sokáig kételkedik abban, hogy Vane tényleg őt akarja, és nem csupán egy jól sikerült futó kalandról van szó. Így aztán szerencsétlen pasinak nem kevés erőfeszítésébe kerül, hogy meggyőzze, neki kimondottan tetszik, hogy a nő nem a vékony, gebealkatú hölgyemények táborát erősíti, hanem kimondottan azt szereti benne, hogy van rajta mit fogni - a szúrós csont és bőr egyvelegen kívül -. A romantikus jeleneteket például kifejezetten díjaztam ebben a részben, és nem untam őket halálra, pedig igazából nem hozott sok újdonságot az eddigiekhez képest.
Miután sikerült legyűrnöm azt a pillanatnyi ingeremet, hogy fogjam magam, és ezen a ponton félretegyem a könyvet, továbbolvasva rájöttem, hogy tényleg nem rossz részről van szó, csak a kezdeti sokkon kell átesnie az embernek. De, mielőtt elkezdeném sorolni a pozitívumokat, muszáj megemlékeznem pár negatívumról, ami felett még nem sikerült napirendre térnem, ezek pedig az elképesztő félrefordítások.
Kezdjük talán a kevésbé fájdalmassal:  mivel ezt a részt is egy újabb fordító kezébe adták, amit a többiek eddig Vérvadásznak fordítottak, neki sikerült Ember Vadásszá alakítania. Miért, kérdezem én, ha az összes alakváltó démonokra, és nem emberekre vadászik? Kétségtelen, hogy az alakváltókon belül két fajtát is megkülönböztetnek, akik, nem meglepő módon, háborúban állnak egymással, de ez nem jelenti azt, hogy ártatlan embereket gyilkolnának - kivétel, ha egy több száz éves vendettáról van szó, ami életbe lépteti a "Szerelemben és háborúban mindent szabad"-szabályt, de ebbe most ne menjünk bele -.  Akadt azonban egy olyan fordítás, amelyik még ennél is nagyobb érvágást jelentett számomra, ez pedig az, hogy Vane testvérének nevét, akit Fury-nek (Düh) hívnak, sikerült Szőrösnek fordítani. Miért? Mi köze a dühnek a szőrhöz? Ha valaki rájön az összefüggésre, engem is világosítson fel, jó? 
Viszont, ha az embernek sikerül túltennie magát ezen a dolgon, és végre valahára elkezd a történetre figyelni, akkor rájön, hogy valójában egy jó regényről van szó. A történet, bár nem rejteget annyira komoly csavarokat, és igazából bonyolultnak sem nevezhető, ettől függetlenül nagyon érdekes. Nekem kimondottan tetszettek azok a részek, amik azt taglalták, hogy miként próbál Vane és Fury beilleszkedni az emberek világába, ami, mint rájönnek, nem is olyan egyszerű dolog. Elvégre mások a szokások, a viselkedési normák, és minden ehhez hasonló. Fury esetében például van néhány kimondottan vicces jelenet, amiken jót derültem.
Amit még kimondottan érdekesnek találtam, az Vane és Fury szüleinek kapcsolata volt, amiben egy cseppnyi szerelem sincs. Az egész arról szól, hogy milyen az, amikor az ember rosszul választ társat magának, és utána nem képes elengedni azt. Ez főleg az apára igaz, aki szabályosan erőszakoskodott a párjával, hogy megkapja, amit akart, és még az sem térítette jobb belátásra, amikor ez nem sikerült neki. Az anya pedig a tipikus megtört lélek benyomását keltette bennem, akinek az átélt erőszak olyannyira kifacsarta az elméjét, hogy már nem tudott racionális döntést hozni. Hiszen milyen anya az olyan, aki a kölykei egyik felét magával viszi, mondván, rá ütöttek, a másik felét pedig hátrahagyja egy szadista apának, mivel azok a férfi vérvonalát erősítik?  
Összességében tetszett ez a rész, hiszen nagyon olvasmányos volt, bár nekem az igazán komoly dráma, és a már megszokott harc nagyon hiányzott belőle. Ettől függetlenül most sem csalódtam Kenyonban, hiszen pontosan azt kaptam tőle, amit vártam. Egy jó történetet, és rengeteg humort.

Kedvenc karakter(ek): Vane, Bride, Fury
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 7/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Bosnyák Edit
Kiadta: Ulpius-ház
Év: 2012
Oldalszám: 408
Sorozat: Dark-Hunter (#6)
             Were-Hunter (#2)

2013. augusztus 20., kedd

Sherrilyn Kenyon: Ördögi tánc

Miért: Toffytól kaptam kölcsön

Tartalom: Zarek kétségkívül a legmagányosabb Sötét Vadász. Évszázadok óta Alaszkában él száműzetésben. Mielőtt vámpírrá változott, római rabszolgaként elképzelhetetlen kínokon kellett keresztülmennie. Minthogy veszélybe sodorta a testvériséget, most társai az életére törnek.
Astrid az igazság szűzi nimfája. Ő kapja feladatul, hogy ítélkezzen Zarek felett. A vizsgálat során számos eddig nem sejtett titok is a felszínre kerül, és a gyönyörű Astrid nemcsak a jobb sorsra érdemes embert, de a forróvérű szeretőt is megtalálja a Vadászban… (Ulpius)

Vélemény: Már most érzem, hogy amikor ezt a kritikát befejezem, sokan meg fognak utálni, ugyanis, akármennyire is megszerettem Kenyont az utóbbi időben, ezt a könyvét majdhogynem utáltam. Pedig, amikor a kezembe vettem, komolyan megfogadtam, hogy adok egy esélyt Zareknek. Igaz, hogy az előző kötetben sem voltam odáig érte, de úgy voltam vele, hogy talán, ha az ő szemszögéből látom a dolgokat, akkor másként gondolok majd rá. 
Ez a taktika végül bejött, ugyanis a története valóban érdekes, és a végtelenségig képes elszomorítani az embert - főleg, mivel Kenyon remekül vissza tudja adni, hogy micsoda magány gyökerezik a férfi lelkében -, de ettől függetlenül, nem tudtam őt annyira megszeretni, mint mondjuk Talont, vagy éppen Kyriant. És az az érdekes, hogy erről nem ő tehet, hanem sokkal inkább az, hogy a kötet első fele annyira eseménytelenre sikerült, hogy azt el sem tudom mondani. Arról szól, hogy Zarek és Astrid - a mellé rendelt ítélőbíró - be vannak zárva egy alaszkai házba - egy olyan vihar miatt, amit természetesen a nimfa idézett elő -, ahol vagy veszekednek, vagy épp álmukban szeretkeznek, meg ehhez hasonlók. Egyszerűen nem történik semmi. Olyan, mintha az egész történet egyhelyben állna, és várna. Valószínűleg az ítéletre, de néha komolyan úgy éreztem, mintha magát a Messiást várnák ennyire.  Így hát, a figyelmem a regény többi szereplőjére terelődött, és ott találtam kedvencnek valókat bőven.
Ott van például Sundown, aki Zarek legjobb barátja. Egy igazi, texasi cowboyból lett Sötét Vadász, aki ki nem állhatja a hideget, ám a barátjáért képes hozni azt az áldozatot, hogy egy rövid időre áttelepül Alaszkába. Ráadásul, ha mindez nem lenne elég, a regény második felében - ami ezerszer jobban sikerült, mint az első -olyan jó beszólásai vannak, hogy szabályosan fel-le gurultam az ágyamon a nevetéstől. Annyira megszerettem a humorát, hogy már alig várom az ő részét... Bár, a könyvek listáját elnézve, az még rohadt messze van. Nem baj, rá megéri várni.
A regény egyik fénypontja Simi volt. Simi, a több, mint tízezer éves démonlány, aki alapesetben Acheron karján díszeleg, tetoválás gyanánt, de amikor elszabadul... Na, az zseniális. Úgy viselkedik, mint egy tizennégy-tizenöt éves kamaszlány, akinek az a hobbija, hogy mindent és mindenkit meg akar enni - ennek érdekében mindig tart magánál egy adag barbecue-szószt, mondván, sosem lehet tudni, mikor nyílik erre alkalma. Emellett az is kitűnik, hogy mennyire rajon Acheronért. Nem úgy, mint nő a férfiért, hanem sokkal inkább úgy, mint egy lány az apjáért, vagy kishúg a bátyjáért. Azt hiszem, éppen ez tetszett meg a kapcsolatukban. És mellesleg, alig várom, hogy többet is megtudhassak erről a dologról. 
A másik karakter, akit félig-meddig sikerült megkedvelnem, Sasha volt. Szerencsétlen farkasba annyiszor rúgtak bele ebben a részben - képletesen és szó szerint is -, hogy meg se tudom számolni. Ennek ellenére hűséges Astridhez, és mindent megtesz annak érdekében, hogy megvédhesse a lányt. Ezt nagyra értékeltem benne.  
Külön érdekessége a regénynek, hogy itt derül ki talán a legtöbb minden Acheronról, és az ő hátteréről. Olyan jó utalások vannak benne, hogy már előre várom, mi fog kisülni mindabból, amit eddig megtudhattam róla. Az biztos, hogy Artemiszt - akivel ezt a részt együtt kell töltenie - szívem szerint többször is belefojtottam volna egy kiskanálnyi vízbe, mert egy akkora önző ribancként viselkedik a nap huszonnégy órájában, hogy arra nincsenek szavak. Bár pont a mostani részben derült ki, hogy ezzel többet ártanék, mint használnék, de ettől még... Előbb-utóbb tuti belemártom a konyhakést, ha még sokáig önzőzik, meg hisztizik. Akármekkora istennő is, szerintem elsősorban inkább egy elkényeztetett luxusprosti. Igen, én és a jó véleményem...   
Összességében ez a rész számomra sokkal inkább egyfajta átvezetésnek tűnt - egyrészt az eseménytelensége, másrészt a rövidsége miatt -, mintsem egy olyan komoly résznek, mint amilyen az ezt megelőző volt. 

Kedvenc karakter(ek): Simi, Acheron, Sundown
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 7/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította: Lévai Márta
Kiadta: Ulpius-ház
Év: 2010
Oldalszám: 446
Sorozat: Dark-Hunter (#4)
             Were-Hunter (#1)