Sherrilyn Kenyon: Sins of the Night

Miért: Szeretem Kenyon könyveit.

Tartalom: A Sötét-Vadászok világában van három szabály, amit tilos megszegni. Ne bántsd az embereket. Ne igyál vért. Soha ne ess szerelembe! Ám időről-időre egy Sötét Vadász azt hiszi, hogy a törtvény felett áll... Ekkor idéznek meg engem. Hogy ki vagyok? A legnagyobb félelmük. Lépj át azon a vonalon, és a haragommal találod magad szemben. Senki sem érinthet meg. Senki sem árthat nekem.
Legalábbis ezt hittem, amíg meg nem ismertem meg azt a Sötét Vadász nőt, akit Dangernek hívnak - ez pedig nem csak a neve, hanem a módja is annak, ahogyan az életét éli -. Egyáltalán nem bízik bennem. És ki hibáztathatná ezért? Csak ő tudja, hogy azért érkeztem, hogy ítéletet mondjak a barátai felett. Mégis, ő a kulcs, ami segíthet megmenteni néhányukat.

Vélemény: Azt hiszem, itt látszik meg igazán, hogy nyári szünetem van. Ez már a negyedik kritikám négy nap alatt, ami ha engem kérdeztek, nem rossz teljesítmény. Noha dolgozom, mégis, most végre van időm olvasni, így befejezhetek több olyan könyvet is, amit korábban csak elkezdeni volt lehetőségem. Ez a kötet is ilyen volt. Szóval nagyon örülök, hogy sikerült sort kerítenem rá.

Mindvégig olyan érzésem volt olvasás közben, mintha egy átvezető részt lapozgatnék, ami semmi más célt nem szolgál, minthogy hidat képezzen a vége miatt engem maximálisan letaglózó hetedik, és a későbbi, kilencedik kötet között. Köszönhető ez annak, hogy az eddigiekkel ellentétben, szokatlanul kevés szálat mozgat egyszerre az írónő - úgy hármat, vagy négyet -, és emiatt a cselekmény sokkal lineárisabban és egyértelműbben halad előre. Nem igazán találkozunk utalásokkal a későbbiekre vonatkozóan, holott Kenyonnál ez abszolút megszokott. Itt azonban szinte csak Alexion-nal, Danger-rel és Kyros-szal foglalkozik, ami persze nem rossz, csak elüt az eddigiektől. 

A hangulata is ezerszer komolyabb, mint eddig bármelyik részé, gyakorlatilag egyetlen viccesebb momentumot se nagyon tudok felemlegetni - kivéve az epilógust, ami azonban számomra inkább végtelenül szomorú volt, mint vidám -. Bár ez talán annak is köszönhető, hogy Alexion maga is elképesztően komoly egyébként. Bár a kezdetektől fogva elismeri, hogy vonzónak tartja Dangert, a regény felének el kellett telnie, mire hajlandó lett közelebb engednie magához a nőt. Ez a lassú romantika nekem mindig is tetszik, így ez itt sem volt másként. Ugyanakkor egy dolgot nem értettem Alexion-nal kapcsolatban: az életét miért a regény legvégén, egy külön fejezetben ismerhettük meg pontosan, s nem az elmondása, vagy épp visszaemlékezései alapján, ahogyan azt már korábban megszokhattuk? Ki tudja, lehet, hogy ez csak engem érdekel.

Míg Acheron segítőjéről ilyen formában tudunk meg dolgokat, addig például Danger karaktere nem lett olyan mélységig bemutatva, mint vártam volna. Többször is elhangzik ugyan, hogy miért nem bízik a férfiakban, mégis, én személy szerint egy sokkal részletesebb beszámolóra számítottam ezzel kapcsolatban.

Azt sajnálom a legjobban, hogy Nick nem szerepel ebben a részben, ami, tudva, hogy mi történt vele Valerius kötetében, engem váratlanul ért. Azt hittem, ha valaki ilyen monumentális jeleneteket kap egy olyan DH-részben, ami nem is róla szól, mint Nicholas Gautier, akkor az az alap, hogy a következőben is szerepelni fog, kibontva mindazt, ami eddig kérdésekként lebegtek az olvasók fejében. Ám Kenyon szereti húzni az emberek agyát - ezt már a CON kapcsán is észrevettem -, és így könnyen el tudom képzelni, hogy ez sem véletlen. Kisebb utalásokat ugyan kapunk azzal kapcsolatban, hogy épp mivel tölti az idejét, de nekem ez borzasztóan kevés volt, még úgy is, hogy egy nappal korábban fejeztem be az Illusiont.

Nos, lehet, hogy ebben a részben nincsenek eget verő csavarok, és ezer szálon futó cselekmény, engem mégis képes volt lekötni, mivel, mint Kenyon könyvei általában, amint elkezded, olvastatja magát. A világ, amit az írónő megteremtett, képes azonnal magával rántani az olvasót, így még az se feltétlen tűnik fel, ha egy gyengébb kötetről van szó.

U.i.: Igazából csak Nick hiánya miatt vontam le két pontot (igen, ennyire Nick fan vagyok), szóval ezt ne vegyétek komolyan, a könyv abszolút tizes, a Kenyon-rajongóknak kötelező darab lesz - már azoknak, akik esetleg a magyar kiadásra várnak, mert úgy olvassák -.

Kedvenc karakter(ek): Alexion, Danger, Xirena

Gyűlölt karakter(ek): Kyros, Stryker

Pont: 8/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: St. Martin's Press

Év: 2005

Oldalszám: 365

Sorozat: Dark-Hunter (#7)

Sherrilyn Kenyon: Invincible

Miért: Nick Gautier. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.

Tartalom: Amikor Nick már kezdte elhinni, hogy már nem jöhet rosszabb... 

Alig, hogy túlélte a zombik támadását, egy alakváltóktól és démonoktól hemzsegő világban találja magát, ahol mindenki a lelkére pályázik. Az új igazgató azt hiszi, hogy ő legrosszabb gyerek az iskolában, az edzője olyan dolgokra akarja rávenni, amihez nem füllik foga, miközben egy lány hangja kísérti... Egy lányé, akit senki sem láthat.

S, ha mindez nem lenne elég: ha nem tanulja meg életre kelteni a halottakat a hét végéig, ő is egy lesz közülük.

Vélemény: Mint tudjátok, már az első részért is odáig voltam, de az Invincible csak még tovább fokozta a Nick és története iránt érzett rajongásomat. 

Egyrészt, az a vonása külön tetszett, hogy a cselekmény pontosan ott folytatódik, ahol az Infinityben abbamaradt, kis túlzással azt is mondhatnám, hogy egy perc sem telik el aközött, ahol az első kötet véget ér, és kezdetét veszi a második. Ez pedig ad egy egészen különleges ízt az egésznek, főleg, ha gyors egymásutánban olvassa el őket az ember. 

A történet azonnal beránt, s, noha nem nevezném kiszámíthatatlannak - már ami a regény fő szálát illeti -, az apró mellékszálak terén, mint például Ambrose jelenléte és célja sok meglepetést rejteget még, amik azonban csak a későbbiek folyamán fognak kiderülni, ha jól sejtem. 

Ám nem csak ez teszi különösen érdekessé számomra ezt a részt, hanem az, hogy rengeteg apró dolog derül ki a fiúval, de még inkább a környezetével kapcsolatban. 

Ott van példának okáért Bubba, akiről eddig nem sokat tudhattunk meg - azt leszámítva, hogy ő az egyik legviccesebb karakter, akit Kenyon papírra álmodott -, de most kiderül néhány olyan részlet, ami egy teljesen más fényben világítja meg a férfit, s az én véleményem szerint, csak még szerethetőbbé teszi. Ugyanakkor például Nekoda kapcsán továbbra is sötétben tapogatózunk, az ő szerepe még mindig elég homályos.... De bízom benne, hogy a következő rész után már okosabbak leszünk. Caleb-ről az előző kötet kapcsán se írtam semmit, egyszerűen azért, mert, bár nagyon szerethető valaki, egyelőre nem találtam benne semmi különlegeset. Remek testőr Nick mellett, ezt elismerem... de neki is vannak furcsa ügyletei, na.

Nick hozza a tőle megszokott kissé nyers, kamaszokra jellemző, nyegle stílust, amit a kommentjei remekül át tudnak adni. Érdekes látni, hogy miként próbál megbirkózni azzal, hogy ki is ő, és mi vár rá, miközben igyekszik normális tinédzserként viselkedni, ami, ha ennyi természetfeletti lény mászkál körülötted, egyáltalán nem egyszerű. Még akkor sem, ha Cherise minden egyes alkalommal keményen lerántja a földre.

 A kedvencem azonban egy új karakter: Grim, vagyis a Halál, akinek az a feladata, hogy felszínre hozza a Nickben rejlő erőket, és megtanítsa azok használatára. Néhány megnyilvánulásán hangosan nevettem, ugyanakkor voltak pillanatok, amikor a hideg futkosott tőle a hátamon. Nem mintha ez baj lenne, azt hiszem, éppen ez az, amit szerettem benne. Meg se próbál jóként viselkedni, elvégre nem az. Egyrészt a tanítandó kölyköt látja a fiúban, de másrészt az ellenséget is, akit, ha tehetné, szívesen eltenné láb alól. Ez a furcsa egyensúly pedig igen vicces jeleneteket eredményezhet, és eredményez is. Én kimondottan szerettem azokat a pattogós párbeszédeket, amiket Nick-kel folytat.      

Akad egy újabb főellenség ebben a részben, Devus edző, aki - erre egyszerűen nem tudok jobb szót mondani - egy vérbeli szemétláda. Értem én, hogy vannak becsvágyó emberek, de attól, amit ez a fazon művel, komolyan mondom, hogy több soron is leesett az állam. Azt sajnálom vele kapcsolatban, hogy bár ki van dolgozva a története, én mégis nagyon rövidnek találtam. Szerintem elég keveset szerepelt ahhoz képest, hogy voltaképpen ő lenne a lényeg ebben a könyvben. 

Mit mondhatnék még? Akinek tetszett az első rész, szerintem ezt is szeretni fogja.  

Kedvenc karakter(ek): Nick, Ambrose, Bubba, Grim

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: St. Martin's Griffin 

Év: 2011

Oldalszám: 420

Sorozat: Chronicles of Nick (#2)

Sherrilyn Kenyon: Infinity

Miért: Nick az egyik kedvenc karakterem a DH-sorozatból.

Tartalom: Nick Gautier abban a hitben él, hogy mindent tud. Talpraesett, éles eszű srác, akinek a szarkazmus a lételeme. Ám amikor a legjobb barátai rátámadnak, a világa egyszeriben a feje tetejére áll. 

Egy titokzatos harcos menti meg, majd rántja bele a Sötét-Vadászok világába, ahol gyorsan megtanulja, hogy az a világ, amit eddig ismert, a valóság egy egészen aprócska szelete csupán, míg a többi tele van veszéllyel és sötétséggel...  Ahol egy hibáért bármikor az életeddel fizethetsz.

Vélemény: Annak idején, amikor megtudtam, hogy ez a könyvsorozat - ami, ha minden igaz, 10 részes lesz - létezik, szinte azonnal el akartam kezdeni ezt a részt, de Toffy azt mondta, várjak vele, amíg be nem fejezem az Éjféli gyönyöröket, különben az Infinity elspoilerezi nekem az egész történetet.

És most, így utólag, belátom, jól tettem, hogy hallgattam rá. Így sokkal érdekesebb, sőt, bizonyos szempontból viccesebb is volt olvasni, hiszen pontosan tudtam, hogy mi lesz azokból a dolgokból, amiket itt még csak pedzeget Kenyon, ellenben a Dark-Hunter sorozatban már szépen kibontott, esetleg többször is megemlített.

Ilyen például Nick és az édesanyja, Cherise kapcsolata. Most, hogy nem csak egy-egy utalásból ismerhetjük meg őket, sokkal könnyebben át lehet érezni az anya és fia közötti humoros, ám mégis szeretetteljes kapcsolatot, amit az a tudat, hogy csak ők ketten vannak egymásnak, még jobban felerősít. Mivel Cherise nagyon fiatalon szülte a fiút, értelemszerűen sokkal jobban ragaszkodik hozzá, mint kéne. Nem azt mondom, hogy hét lakat alatt tartja, mert ez egyáltalán nem igaz, de ha nem tudja pontosan, hogy Nick mikor és hol van, nagyon ki tud akadni. Ez persze teljesen természetes, bár az ember azt hihetné, hogy mivel ő sem volt sokkal idősebb, amikor a terhessége miatt lényegében darabokra hullott az addigi, biztosnak hitt élete, ezért sokkal lazábban áll az egész gyereknevelés témához, mint olyasvalaki, aki már idősebb korban szült. Ráadásul Cherise itt is ugyanolyan szerethető karakter, mint amilyennek a DH-ban megismerhettük. 

Nick pedig... Nos, ő hozza a megszokott formáját, igaz, mivel ebben a részben még csak tizennégy éves, sok szempontból esetlenebb, mint az a Nick Gautier, akit korábban megismertünk, és én éppen ezt szerettem benne. Egyrészt, remekül visszaköszönnek a kamaszkori nyűgök - mint a szobafogság réme, vagy éppen a barátnőszerzés kérdése -, amik itt még kiegészülnek azzal, hogy a fiúnak ekkor kell felfedeznie, ki is ő tulajdonképpen, s, hogy ez vajon mit jelent a jövőjére nézve. 

A találkozása Kyrian-nel egyáltalán nem tekinthető akkora horderejű eseménynek, mint amilyennek azt a tartalom beharangozza... Bár, így jobban belegondolva... Azt hiszem, nem is rá vonatkozik az a bizonyos találkozás, hanem Ambrose-ra, aki elég sok meglepetést tartogat még az olvasók számára... Zárójelben jegyzem meg, hogy nekem Nick mellett ő a második abszolút kedvencem ebben a részben.

Akadnak még más, az olvasó számára újnak minősülő karakterek is, akik bármikor képesek mosolyt csalni az arcunkra. Ilyen például Bubba és Mark, akiknek igen sok vicces pillanatot köszönhettem - annál is inkább, mert az előbbi srác Oprah iránt érzett feltétlen rajongása minden pénzt megért -. 

Maga a cselekmény néhol a cselekmény kissé vontatott volt, de ettől még egyáltalán nem unalmas. Az is eszembe jutott, hogy talán azért éreztem így, mert az egyetem és munka mellett nem igazán volt rá lehetőségem, hogy úgy istenigazából elmerülhessek Nick világában.

Végül, de nem utolsó sorban, annyit elárulhatok, hogy én igazából egy teljesen más jellegű történetet képzeltem el első rész gyanánt, de pont ez az, amit annyira szeretek Kenyonban és az írásaiban: sohasem úgy alakítja a szálakat, ahogyan azt én előre elképzelem, így képes újra és újra meglepni, aminek csak örülni tudok, hiszen nem válik egyhangúvá, és egyszersmind túlságosan kiszámíthatóvá az, amit el szeretne mondani.

Kedvenc karakter(ek): Nick, Bubba, Tabitha, Ambrose

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: St. Martin's Griffin

Év: 2010

Oldalszám: 464

Sorozat: Chronicles of Nick (#1)

Sherrilyn Kenyon: Éjféli vad

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Kyrian gyönyörű férfi, kidolgozott izmokkal, aranybarna bőrrel, áradó erotikával, jó humorral, intelligenciával, bátorsággal megáldva… érthető, hogy Amandát elbűvöli, aki nemrég csalódott a nagybetűs szerelemben. A szenvedély kölcsönös, de Kyrian szörnyű titkot rejteget a lány elől. A férfi ugyanis vámpír, egy rettegett Sötét Vadász, aki kétezer éve küzd az aljas démon Desideriosz ellen. Eljött a leszámolás ideje, és Amandával az oldalán talán Kyrian most le tudja győzni a démont, ha elég erős a szerelmük… (Ulpius)

Vélemény: Nem túl gyakran csinálok ilyet, de hadd kezdjem rögtön a negatívumokkal ezt az egész kritikát, amiket jelen esetben nem az írónő, hanem a magyar kiadó számlájára kell írnom. Tehát, beszéljünk egy kicsit a félrefordításokról. Már a fülszövegben is kitűnik, hogy a kötet főszereplőjét, Kyriant vámpírnak titulálja. Emlékszem, ezt a részt annyira nem értettem, hogy megkérdeztem Toffyt: most komolyan vámpír a pasi? Szerencsére megnyugtatott, hogy nem az. A Dark-Hunterek ugyan sok tulajdonságukban egyeznek a vámpírokkal, mégsem lehet őket egy kalap alá venni, ugyanis a lehető legfontosabb ponton eltérnek egymástól: Kyrian és társai ugyanis nem isznak vért. Annak, hogy miért nem mehetnek ki a napra, vagy éppen miért vannak az átlagosnál hegyesebb szemfogaik, más oka van, amit Kenyon a világfelépítés kapcsán nagyon szépen elmond. Szintén ehhez kapcsolódik, hogy, mint a történet folyamán kiderül, többféle vadász létezik, s az egyik fajtát Were-Hunternek hívják, amit a fordító - ötletem sincs, milyen alapon - lefordított Vérvadásznak. Ezen a ponton kedvem támadt volna a fejemet a falba verni, de úgy voltam vele, hogy mivel csak az első pár kötetet fogom magyarul olvasni, nem ér ennyit az egész. A következő részt úgyis más fordította, azt hiszem. 

A következő dolog: nem tudom, hogy ezt az autentikus hatás kedvéért csinálták-e, vagy valami ilyesmi miatt, de már az Álomszeretőben is halálra idegesített a Iulianosz-ozás, amikor Kenyon adatbázisa szerint a férfit simán Juliannek hívják. Kyrian esetében ugyanez volt a helyzet. De ez még a kisebb probléma, ami egész elhanyagolható, ha az ember hozzászokik.

Most, hogy sikeresen kipanaszkodtam magam, áttérnék magára a történetre. Hát, szóval... Az előző részben nem ugráltam annyira Julianért - nem volt vele különösebb bajom, csak valahogy éreztem, hogy nem ő a nekem való, férfi főhős -, ellenben Kyrian... Őt nagyon megszerettem. Bár néha tényleg képes vadállat módjára viselkedni, az hamar kitűnik, hogy valójában egy igen nagylelkű, és meglepően empatikus férfiról van szó, aki sokkal kedvesebb, mint elsőre gondolnád. Az ő előtörténetét sokkal jobban át tudtam érezni, mint Julianét.
Amandát is sikerült megkedvelnem, szó, mi szó, Grace humorát azért valamivel jobban csíptem. Ebben a lányban inkább az tetszett, hogy mennyire kötődik a családjához - mind a kilenc nővéréhez, és a szüleihez, akik együttesen felérnek egy komplett zsibvásárral -, s elsősorban az ikertestvéréhez, Tabithához. Nem számít, mennyire különböznek, vagy az, hogy mennyit veszekednek, akkor is lehet érezni, hogy mennyire szeretik egymást. Ráadásul így, hogy ennyi szeretetben nőtt fel, mi sem természetesebb számára, minthogy ezt közvetíti Kyrian felé is, aki persze nemigen van hozzászokva az ilyesmihez. Remekül kiegészítik egymást, ez nem vitás - hiszen alapvetően mindketten segítőkészek, meg ehhez hasonlók -, de azért szívesen megkérdezném az írónőt, hogy miért mindig az van, hogy a férfi főszereplő első látásra beleszeret a nőbe? Mondjuk ezt a húzást már Wardnál se szerettem, lehet, hogy csak ezért nincs ínyemre itt sem. 
De ezt az apróságot leszámítva, a második kötet nagyban felülmúlta az elsőt, annál is inkább, mert valójában itt indul az igazi Dark-Hunter sorozat. Emellett izgalmasabb volt, és a cselekmény is sokkal pörgősebben haladt előre, mint az Álomszerető esetében. A vége felé már annyira lekötött, hogy nem bírtam letenni, sőt, miután hajnalok hajnalán sikerült befejeznem, még órákon keresztül nem bírtam elaludni, mert folyamatosan a könyv történésein járt az eszem... Azt hiszem, most már kénytelen leszek elismerni, hogy Kenyon függőséget okozhat... Legalábbis nálam mindenféleképpen. 

Kedvenc karakter(ek): Kyrian, Amanda, Talon, Nick

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Gimes Katalin

Kiadta: Ulpius-ház

Év:  2009

Oldalszám: 446

Sorozat: Dark-Hunter (#2)