Miért: Kiegészítő kötet.
Tartalom: Amikor a frissen érettségizett Echo Emerson nyári autós túrára indul a fiújával, szeretne kikapcsolódni, egy időre elfelejteni, hogy ő mitől annyira… más, mint a többiek. A kiruccanás során királyabbnál királyabb látnivalók várják, plusz az útba eső galériákban árulhatja az alkotásait. Na persze mindezt übereli, hogy majdnem három teljes hónapot kettesben tölthet Noah Hutchinsszal, a dögös, agyas, hányatott lelkű sráccal, aki mindig megérti őt. Echo és Noah mindent megosztanak egymással – kivéve egyvalamit, amire Echo egyelőre nem bírja rászánni magát.
Csakhogy amikor lidércnyomásainak okozója újból megjelenik az életében, a lánynak komoly döntéseket kell meghoznia, ráadásul legfőbb ideje, hogy rájöjjön, mit is akar igazából. Mindeközben a nevelőszülőknél felnőtt Noah még élő rokonai után folytatott kutatása arra kényszeríti őket, hogy szembenézzenek az élet, a szerelem és saját egyéniségük nyomasztó igazságaival.
Most, hogy már csak egy hét maradt hátra az egyetemi orientáció, a diákmunka és a nagybetűs élet kezdetéig, Echónak dűlőre kell jutnia magával: vajon Noah nem csak egy izgalmas rosszfiú, és ez az egész nem csak egy felelőtlen kaland, amitől mindenki óva intette? A fantasztikus túra utolsó állomásán nagyon is komolyra fordul a történet. (Könyvmolyképző)
Vélemény: Igazság szerint, én egyetlen egy dolgot nem értek ezzel a könyvvel kapcsolatban: miért lett ez a másfeledik, és nem a második rész? Persze, erre biztosan az a pofonegyszerű magyarázat, hogy a Szabályszegők ötlete később született meg, de ettől még ez a történet simán megfelelne egy teljes értékű második résznek.
Bevallom, nem néztem utána annak idején, hogy milyen hosszú is lesz a kötet, csak örültem a ténynek, hogy McGarry folytatja Noah és Echo történetét. Viszont, mivel egy közbeiktatott részről van szó, azt hittem, egy rövidke novella lesz, erre megkaptam a majdnem ötszáz oldalas monstrumot... És oda meg vissza voltam érte.
Belegondolva, hogy a történet egy hét eseményeit öleli fel, azért nem kis teljesítmény, hogy ezzel képes volt az írónő kitölteni egy egész könyvet. Viszont, volt mivel. Például szembesülhetünk Echo egy kisebbfajta lelki válságával, amit az okoz, hogy mivel az édesanyja ismert festő, minden galériatulajdonos hozzá méri a lány tehetségét, aki ezt, érthető módon, nehezen viseli. Egyrészt, mivel rosszul viseli az ebből fakadó elutasítást, másrészt, ez ugye azt is jelenti, hogy újra és újra felidézik benne annak a kiakasztóan undorító nőnek az emlékét... Aki, mindezt megkoronázandó, még fel is bukkan a könyvben, csak, hogy érezzük a törődést - na meg azt, hogy szükségünk lenne egy shotgunra, amivel itt és most agyon lehetne lőni. Mert ennek a nőnek vesznie kell. Pont. -.
Ezzel együtt, Noah sincs egyszerű helyzetben, hiszen őt meg a családja felkeresése nyomasztja, frusztrálja. Nem meglepő módon, a feszültség azért kettejük közé is éket tud verni, de ne gondoljatok olyanra, hogy emiatt mondjuk kivágnák a kapcsolatukat az ablakon, mert erről szó sincs. Ezek olyan kihívások, konfliktusok, amikkel minden pár szembesül, miután belerohantak a Napba, de ez csak annyit jelent, hogy meg kell tanulniuk együtt élni, és már nem egyénenként, hanem közösen kell döntéseket hozniuk. Echoék pedig éppen ezt teszik. Nekem kimondottan szívet melengető volt látni, hogy összecsiszolódnak, és együtt cselekszenek.
Meglepően mély a könyv - bár én már az első részről is ezt gondoltam, szóval lehet, hogy ez mégsem akkora újdonság, csak régen olvastam a PTL-t -, de ennek ellenére, nem felejt el szórakoztató lenni, és itt nem feltétlen humorra gondolok. Azzal szórakoztat, hogy magával tud rántani. Aki hagyja magát bevonódni, észre sem fogja venni, hogy peregnek az oldalak, és egyszer csak arra eszmél, hogy nincs tovább. Ezzel a könyvvel az én szememben McGarry ugrott egy szintet, és ezek után én mind a három maradék párosunkról szívesen olvasnék egy-egy regényt, annak ellenére, hogy azokban, ha jól emlékszem, nem voltak elvarratlan szálak.
Nincs az az érzésem, hogy ez a könyv feleslegesen született volna meg, mint sok kiegészítő novella esetén. Végig tartja a színvonalat, én egy percig sem tudtam unni, még akkor sem, amikor picit úgy éreztem, hogy belassít a történet.
Bevallom, nem néztem utána annak idején, hogy milyen hosszú is lesz a kötet, csak örültem a ténynek, hogy McGarry folytatja Noah és Echo történetét. Viszont, mivel egy közbeiktatott részről van szó, azt hittem, egy rövidke novella lesz, erre megkaptam a majdnem ötszáz oldalas monstrumot... És oda meg vissza voltam érte.
Belegondolva, hogy a történet egy hét eseményeit öleli fel, azért nem kis teljesítmény, hogy ezzel képes volt az írónő kitölteni egy egész könyvet. Viszont, volt mivel. Például szembesülhetünk Echo egy kisebbfajta lelki válságával, amit az okoz, hogy mivel az édesanyja ismert festő, minden galériatulajdonos hozzá méri a lány tehetségét, aki ezt, érthető módon, nehezen viseli. Egyrészt, mivel rosszul viseli az ebből fakadó elutasítást, másrészt, ez ugye azt is jelenti, hogy újra és újra felidézik benne annak a kiakasztóan undorító nőnek az emlékét... Aki, mindezt megkoronázandó, még fel is bukkan a könyvben, csak, hogy érezzük a törődést - na meg azt, hogy szükségünk lenne egy shotgunra, amivel itt és most agyon lehetne lőni. Mert ennek a nőnek vesznie kell. Pont. -.
Ezzel együtt, Noah sincs egyszerű helyzetben, hiszen őt meg a családja felkeresése nyomasztja, frusztrálja. Nem meglepő módon, a feszültség azért kettejük közé is éket tud verni, de ne gondoljatok olyanra, hogy emiatt mondjuk kivágnák a kapcsolatukat az ablakon, mert erről szó sincs. Ezek olyan kihívások, konfliktusok, amikkel minden pár szembesül, miután belerohantak a Napba, de ez csak annyit jelent, hogy meg kell tanulniuk együtt élni, és már nem egyénenként, hanem közösen kell döntéseket hozniuk. Echoék pedig éppen ezt teszik. Nekem kimondottan szívet melengető volt látni, hogy összecsiszolódnak, és együtt cselekszenek.
Meglepően mély a könyv - bár én már az első részről is ezt gondoltam, szóval lehet, hogy ez mégsem akkora újdonság, csak régen olvastam a PTL-t -, de ennek ellenére, nem felejt el szórakoztató lenni, és itt nem feltétlen humorra gondolok. Azzal szórakoztat, hogy magával tud rántani. Aki hagyja magát bevonódni, észre sem fogja venni, hogy peregnek az oldalak, és egyszer csak arra eszmél, hogy nincs tovább. Ezzel a könyvvel az én szememben McGarry ugrott egy szintet, és ezek után én mind a három maradék párosunkról szívesen olvasnék egy-egy regényt, annak ellenére, hogy azokban, ha jól emlékszem, nem voltak elvarratlan szálak.
Nincs az az érzésem, hogy ez a könyv feleslegesen született volna meg, mint sok kiegészítő novella esetén. Végig tartja a színvonalat, én egy percig sem tudtam unni, még akkor sem, amikor picit úgy éreztem, hogy belassít a történet.
Kedvenc karakter(ek): Noah, Echo
Gyűlölt karakter(ek): Echo anyja
Pont: 10/20
Alapok:
Nyelv. magyar
Fordította: Komáromy Rudolf
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2017
Oldalszám: 480
Sorozat: Pushing The Limits (#1.5)
Résztvevő blogok listája:
12.09. Kristina blogja
12.10. Angelika blogja
12.11. Könyvvilág
12.12. Deszy könyvajánlója
12.13. CBooks
12.14. Dreamworld
12.15. Sorok között
12.16. MFKata gondolatai
Nyereményjáték:
Echo tehetséges művész, ezért a nyereményjátékon híres festményeké és a festőké lesz a főszerep. Minden állomáson találtok majd egy- egy híres festményt, és a festő nevét kell beírnotok a megfelelő mezőbe. A Könyvmolyképző Kiadó felájánlásával 3 példányt sorsolunk ki a játék végén a szerencsések között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése