Tartalom: Az eddigi legjobb átverésem az volt, amikor láttam magam meghalni.
Atticus O’Sullivan, az utolsó druida nem maradt volna életben a kelta ravaszság nélkül kétezer évig. Így amikor a bosszúálló norvég istenek végezni akarnak vele, a még ravaszabb navahó isten, Prérifarkas segítségével elhiteti velük, hogy sikerült megölniük, felaprították az arizonai sivatag kellős közepén.
De a trükkös Prérifarkas nem osztogatja ingyen a segítségét. Mire kettőt pislogna, Atticus vérszomjas, sivatagi alakváltókkal találja magát szemközt, amiket a navahók bőrcserélőknek hívnak. Amikor a druida már azt hiszi, hogy kézben tartja a dolgokat, csúnyán elárulja valaki, akitől soha nem várta volna. Atticus elhatározza, hogy ha ezt túléli, soha többet nem hagyja magát átverni. (Könyvmolyképző)
Vélemény: Lehet, sokan már nem nagyon emlékeztek az előző rész. a Hammered nyitójelentére, amiben Atticus a Világfán fel-le rohangáló mókus - vagy hörcsög? - hátán lengve próbál meg eljutni a céljához, mindenesetre, én akkor és ott elkönyveltem, hogy ennél jobbat aligha fog írni az író... és hát, tévedtem.
Számomra volt benne valami megmagyarázhatatlanul ütős, ahogy a vasdruida mondhatni, már-már érzelmek nélkül kezdi ecsetelni számunkra, hogy milyen érzés végignéznie a saját - mondanom sem kell, valójában megjászott - halálát. Nyilván valaki, aki már több száz - akarom mondani, ezer - éve létezik ezen a világon, teljesen másként viszonyul az elmúlásnak már a puszta gondolatához is, mint a halandó, egyszerű emberek zöme. Nem fél tőle, inkább csak amolyan tisztes távolsággal kezeli, mint egy olyan ismerőst, akivel nem találkozol túl gyakran. És aztán, mindezt még képes volt megfejelni Morrigan-nek - akit egyébként változatlanul nem bírok valahogy elviselni -, aki nemes egyszerűséggel közli, hogy szexszel szeretne ünnepleni - nyilván a keltával -. Talán nem vagyok normális, de én imádtam ezt a fajta kezdést. Ráadásul. ez valójában szorosan követi az előző kötet lezárását, és eddigi tapasztalatim alapján, nekem nem nagyon rémlik korábbról.
Plusz: ez ugyan csak egy apróság, de nekem nagyon sokat adott hozzá a könyvhöz az, hogy ha még nem is épp részletesen, de végre találkozhatunk pár gondolattal az édesapjával kapcsolatban, hogy ő milyen ember volt. Javítsatok ki, ha tévedek, de az eddigi négy részben még csak említés szintjén se igazán szerepelt Atticus egyetlen rokona sem.
Na, de visszatérve a sztorihoz: ezúttal Prérifarkas került a középpontba, aki segítségre szorul, és persze Atticusunk nem éppen arról híres, hogy meghátrálna bármilyen kihívás elől, főleg, ha abban egy barátja is érintett.
Mindeközben persze a leendő druidalány tanítására is oda kell figyelnie - akinek a nevét basszus a mai napig nem vagyok képes normálisan leírni, hiába láttam leírva vagy ötvenszer a könyvben, éppen ezért nem is próbálkoznék meg vele, mert nem szeretném leégetni magam ezzel :D -, aki egyébként most meglepően sokat szerepelt az eddigiekhez képest, ezzel talán mintegy előkészítve azt, hogy a későbbiekben nagyobb jelentőséget is kapjon, mint korábban.
Egyébként meglepően lassú volt a regény, ahhoz képest, hogy a maga cirka 344 oldalával kicsit vékonynak tűnik mondjuk az Elkalapálvához képest. Ennek ellenére, egy percig sem unatkoztam olvasás közben. Persze meglepő és váratlan fordulatokban most sincs hiány, ez már szerintem Hearne védjegyének is tekinthető lassan, mert nem nagyon rémlik, hogy eddig lett volna olyan, hogy egy-egy dologgal ne tudott volna meglepni minden részben.
A mitológia még mindig nagyon rendben van, szórakoztató, ahogy az ősi istenek beépülnek a mai, mondhatni teljesen hétköznapi világba. Ez egyébként sok esetben komoly humorforrás is, bár szerintem ebben még mindig a csúcs ezen a téren Oberon. Imádom a megszólalásait, és azt, hogy imádja sértegetni Atticus környezetét, akik vagy veszik a lapot, vagy nem.
Picit felnőtt humorral is operál, persze, de mivel ez nem a legfiatalabbakra van szabva, talán nem is meglepő, sőt, szerintem remekül megfér benne. A sztori vége megint kellően érdekesre és izgalmasra sikerült, ami miatt én megint elkezdtem várni a folytatást, remélem, előbb-utóbb megérkezik. :)
Számomra volt benne valami megmagyarázhatatlanul ütős, ahogy a vasdruida mondhatni, már-már érzelmek nélkül kezdi ecsetelni számunkra, hogy milyen érzés végignéznie a saját - mondanom sem kell, valójában megjászott - halálát. Nyilván valaki, aki már több száz - akarom mondani, ezer - éve létezik ezen a világon, teljesen másként viszonyul az elmúlásnak már a puszta gondolatához is, mint a halandó, egyszerű emberek zöme. Nem fél tőle, inkább csak amolyan tisztes távolsággal kezeli, mint egy olyan ismerőst, akivel nem találkozol túl gyakran. És aztán, mindezt még képes volt megfejelni Morrigan-nek - akit egyébként változatlanul nem bírok valahogy elviselni -, aki nemes egyszerűséggel közli, hogy szexszel szeretne ünnepleni - nyilván a keltával -. Talán nem vagyok normális, de én imádtam ezt a fajta kezdést. Ráadásul. ez valójában szorosan követi az előző kötet lezárását, és eddigi tapasztalatim alapján, nekem nem nagyon rémlik korábbról.
Plusz: ez ugyan csak egy apróság, de nekem nagyon sokat adott hozzá a könyvhöz az, hogy ha még nem is épp részletesen, de végre találkozhatunk pár gondolattal az édesapjával kapcsolatban, hogy ő milyen ember volt. Javítsatok ki, ha tévedek, de az eddigi négy részben még csak említés szintjén se igazán szerepelt Atticus egyetlen rokona sem.
Na, de visszatérve a sztorihoz: ezúttal Prérifarkas került a középpontba, aki segítségre szorul, és persze Atticusunk nem éppen arról híres, hogy meghátrálna bármilyen kihívás elől, főleg, ha abban egy barátja is érintett.
Mindeközben persze a leendő druidalány tanítására is oda kell figyelnie - akinek a nevét basszus a mai napig nem vagyok képes normálisan leírni, hiába láttam leírva vagy ötvenszer a könyvben, éppen ezért nem is próbálkoznék meg vele, mert nem szeretném leégetni magam ezzel :D -, aki egyébként most meglepően sokat szerepelt az eddigiekhez képest, ezzel talán mintegy előkészítve azt, hogy a későbbiekben nagyobb jelentőséget is kapjon, mint korábban.
Egyébként meglepően lassú volt a regény, ahhoz képest, hogy a maga cirka 344 oldalával kicsit vékonynak tűnik mondjuk az Elkalapálvához képest. Ennek ellenére, egy percig sem unatkoztam olvasás közben. Persze meglepő és váratlan fordulatokban most sincs hiány, ez már szerintem Hearne védjegyének is tekinthető lassan, mert nem nagyon rémlik, hogy eddig lett volna olyan, hogy egy-egy dologgal ne tudott volna meglepni minden részben.
A mitológia még mindig nagyon rendben van, szórakoztató, ahogy az ősi istenek beépülnek a mai, mondhatni teljesen hétköznapi világba. Ez egyébként sok esetben komoly humorforrás is, bár szerintem ebben még mindig a csúcs ezen a téren Oberon. Imádom a megszólalásait, és azt, hogy imádja sértegetni Atticus környezetét, akik vagy veszik a lapot, vagy nem.
Picit felnőtt humorral is operál, persze, de mivel ez nem a legfiatalabbakra van szabva, talán nem is meglepő, sőt, szerintem remekül megfér benne. A sztori vége megint kellően érdekesre és izgalmasra sikerült, ami miatt én megint elkezdtem várni a folytatást, remélem, előbb-utóbb megérkezik. :)
Kedvenc karakter(ek): Atticus, Oberon
Gyűlölt karakter(ek): Morrigan
Pont: 10/10
Alapok:
Nyelv. magyar
Fordította: Acsai Roland
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2016
Oldalszám: 344
Sorozat: The Iron Druid Chronicles (#4)
Résztvevő blogok listája:
11/22 Angelika blogja
11/24 Olvasónapló
11/26 Dreamworld
11/28 CBooksNyereményjáték:
Játékunk során arra vagyunk kíváncsiak, mennyire ismeritek a sorozat szereplőit.
Minden állomáson találtok egy idézetet, mely alapján ki kell találnotok, ki mondta/gondolta, majd a nevét beírni a rafflecopter doboz megfelelő sorába.
Kire jellemző ez az idézet?
“ Szerettem volna abban a legendás animepillanatban részesülni, amikor a hős a rosszfiú gyomrába döfi a kardját, minden beleremeg, még az utolsó verítékcsepp is, és a rosszfiú vért hányva, elhaló hangon ennyit mond: „Ez tényleg egy Hattori Hanzo-kard volt”, majd meghal. De sajnos ez nem az a pillanat volt!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése