Miért: Nick Gautier.
Tartalom: Zombik, démonok, vámpírok és alakváltók - s mindez csak Nick baráti köre. Most, hogy elfogadta a benne élő démont, meg kell tanulnia irányítani, akár csak az érzelmeit, amelyek azokhoz kötik, akik mindennél fontosabbak neki. Ezt még akkor sem egyszerű kivitelezni, ha épp senki sem akar elpusztítani... S, ha mindez nem lenne elég, sikerült az egyetlen olyan személyben megbíznia, akiben nem kellett volna, ez pedig útjára indítja az apokalipszist az életében. Csoda, hogy soha nincs ideje unatkozni?
Vélemény: Ha valaki nyomon követi a Chronicles of Nick-kel kapcsolatos bejegyzéseimet, az tudhatja rólam, hogy eddig egyetlen egy rossz szót sem szóltam Sherrilyn YA-sorozatával kapcsolatban... Nos, akármennyire is sajnálom, azt hiszem, ennek most vége szakad... Majd, amikor elértem a regény második feléhez, azonnal meggondoltam magam. Lehet, hogy lassan indul be ez a rész, de utána egyszerűen lehetetlen letenni.
Kenyon-nal kapcsolatban már megszoktam, hogy minden újabb Chronicles of Nick rész felér egy kisebbfajta mind fuck-kal, de ez erre a kötetre hatványozottan igaz. Bár szokatlanul rövid részről van szó - még nem nagyon sikerült rájönnöm, mitől lett az egyik kiadás 480 oldal -, mégis, tele van csavarokkal. Szinte egész idő alatt egyik ámulatból a másikba estem, annyira mozgalmas lett a végére.
Nick karaktere jelentős változáson megy keresztül, egyre több mindent tud meg arról, ki is ő valójában, s ezt hogyan tudja használni annak érdekében, hogy elkerülje a végzetét, amellyel szinte végeláthatatlanul tömik a fejét. Persze az sem könnyíti meg a helyzetét, hogy mindeközben az elvileg alatta szolgáló démonparancsnokok - mint például Livia, aki egy idegesítő, gyáva, állandóan sipítozó nyakfagép - rájárnak a nyakára, és voltaképpen maguknak követelik a fiú hatalmát. Persze nincsen ezzel másképp Noir és Azura sem, szokás szerint, tehát a káosz és zűrzavar természetesen adott. Mindettől függetlenül, Nick érezhetően kezd felnőni, bár nem kell félni, ettől függetlenül ugyanolyan könnyed, mindenkit megmosolyogtató, szarkasztikus humor szövi át a könyvet. Mint azt már megszokhattuk, az írónő nem viszi túlzásba a romantikus jeleneteket közte és Kody között, ami az én szememben egy külön pluszpontnak minősül. A kapcsolatuk ugyanakkor még mindig nagyon aranyos.
Egyet sajnálok, az pedig az, hogy Caleb a megszokottnál sokkal kevesebbet szerepelt ebben a részben, pedig ő az egyik kedvencem. Hasonló a helyzet Bubbaval és Markkal is, de idővel sikerült belátnom, hogy ezen nincs mit csodálkoznom, hiszen most azon van a hangsúly, hogy Nick miként tudja megállni a helyét Malachai-ként, s ehhez Caleb-et leszámítva, a másik kettőnek nem sok köze van. Mégis, én nagyon hiányoltam őket, szóval bízom benne, hogy a folytatásban sokkal több és fontosabb szerephez jutnak majd.
Akivel viszont aránylag sokat találkozunk most, az Nick voltaképpeni keresztanyja, Menyara, akiről csak most derül ki igazán, mekkora vérbeli szemétláda. Nekem eddig semmi bajom nem volt vele, de mire a könyv végére értem, már az ágyam alatt keresgéltem a kézigránátot vagy atombombát, amit rá lehetne dobni. Egészen egyszerűen kiakadtam tőle. Értem én a motivációját, de amiket csinál, amilyen húzásai vannak, arra egy fia jó szót nem tudok mondani. Komolyan, néha már azért drukkoltam, hogy valaki lépjen bele a szájába, hátha akkor abbahagyja a hülyeségeit.
Tehát, lassan beinduló, de aztán végig pörgő sztorival van dolgunk, ahol, mint azt Kenyontól már megszokhattuk, senki sem az, mint aminek látszik. Mindenkinek van takargatnivalója, esküszöm, még az utolsó apró fűszálnak is. Ez egyfelől nagyon jó, de amikor már annyi karaktert mozgat csak ebben a részben, hogy szinte csak a karakterbázis segítségével tudsz eligazodni a ki-kicsoda rengetegben, az néha elég zavaró tud lenni, ha még nem szoktál hozzá vele kapcsolatban.
Emberek, a könyv vége valami eszméletlen. Nem nagy cliffhanger, de az igazság az, hogy elképesztően nagyot üt. El sem tudom képzelni, hogy fogom kibírni egy teljes évig anélkül, hogy olvashatnám.
Egyet sajnálok, az pedig az, hogy Caleb a megszokottnál sokkal kevesebbet szerepelt ebben a részben, pedig ő az egyik kedvencem. Hasonló a helyzet Bubbaval és Markkal is, de idővel sikerült belátnom, hogy ezen nincs mit csodálkoznom, hiszen most azon van a hangsúly, hogy Nick miként tudja megállni a helyét Malachai-ként, s ehhez Caleb-et leszámítva, a másik kettőnek nem sok köze van. Mégis, én nagyon hiányoltam őket, szóval bízom benne, hogy a folytatásban sokkal több és fontosabb szerephez jutnak majd.
Akivel viszont aránylag sokat találkozunk most, az Nick voltaképpeni keresztanyja, Menyara, akiről csak most derül ki igazán, mekkora vérbeli szemétláda. Nekem eddig semmi bajom nem volt vele, de mire a könyv végére értem, már az ágyam alatt keresgéltem a kézigránátot vagy atombombát, amit rá lehetne dobni. Egészen egyszerűen kiakadtam tőle. Értem én a motivációját, de amiket csinál, amilyen húzásai vannak, arra egy fia jó szót nem tudok mondani. Komolyan, néha már azért drukkoltam, hogy valaki lépjen bele a szájába, hátha akkor abbahagyja a hülyeségeit.
Tehát, lassan beinduló, de aztán végig pörgő sztorival van dolgunk, ahol, mint azt Kenyontól már megszokhattuk, senki sem az, mint aminek látszik. Mindenkinek van takargatnivalója, esküszöm, még az utolsó apró fűszálnak is. Ez egyfelől nagyon jó, de amikor már annyi karaktert mozgat csak ebben a részben, hogy szinte csak a karakterbázis segítségével tudsz eligazodni a ki-kicsoda rengetegben, az néha elég zavaró tud lenni, ha még nem szoktál hozzá vele kapcsolatban.
Emberek, a könyv vége valami eszméletlen. Nem nagy cliffhanger, de az igazság az, hogy elképesztően nagyot üt. El sem tudom képzelni, hogy fogom kibírni egy teljes évig anélkül, hogy olvashatnám.
Kedvenc karakter(ek): Nick, Bubba, Xev
Gyűlölt karakter(ek): Grim
Pont: 20/10
Alapok:
Nyelv: angol
Kiadta: St. Martin's Griffin
Év: 2015
Oldalszám: 480
Sorozat: Chronicles of Nick (#6)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése