Miért: Lusta vagyok.
Tartalom: Atticus O’Sullivant nem izgatják túlságosan a boszorkányok. Most
mégis arra készül, hogy egy mindkét fél számára előnyős, kölcsönös
megnemtámadási egyezményt írjon alá velük, amikor napjaink arizónai
Tempéjének boszorkánynépessége hirtelen megnégyszereződik. Ám az új
lányok nem csak gonoszak, de a második világháború alatt meglehetősen
sötét szerepet töltöttek be a németek oldalán.
Miközben egy bukott angyal a helyi középiskola diákjaira vadászik, és
a bakkhánsnők vegasi hordája a városba özönlik, hogy ott terjessze az
őket jellemző halálos romlást, és egy veszélyesen szexi, kelta
tűzistennő Atticus kegyeit keresi, hősünknek ki kell vennie részét a
boszorkányüldözésből. De varázskardja, a szomszédjától kölcsönzött
gránátvető, valamint vámpír ügyvédje segítségével Atticus készen áll rá,
hogy megtisztítsa a várost, és megmutassa a boszorkányos fehérnépeknek,
hogy rossz druidával kukoricáztak. (Könyvmolyképző)
Vélemény: Noha, már az első részt is imádtam, azt kell mondanom, hogy a Megátkozva csak tovább fokozta a Hearne által teremtett világ iránt érzett rajongásomat. Egyszerűen zseniális. Leköti a figyelmemet, és jól érzem magam olvasás közben, függetlenül attól, hogy épp magyarul, vagy angolul bújom-e az aktuális kötetet.
Noha a cselekmény középpontjában Atticus áll, ez annyi szálon fut, hogy néha nem árt észnél lenni, és számolgatni, hány fele kellene szakadnia a druidának ahhoz, hogy mindenki meg legyen vele elégedve. Az író annyi különböző konfliktust hoz be a férfi életébe, hogy esküszöm, egy perce sincs unatkozni. Ha egy problémát sikerül orvosolnia, máris jön a következő, vagy netalántán azonnal kettő. Ebből pedig számomra az derül ki, hogy egy hatalmas univerzumot akar felépíteni - talán nem véletlen, hogy eddig hét kötet jelent meg Amerikában, és még legalább kettőt tervez -, és ezt nem fogja elkapkodni, úgy sem, hogy már a második kötetben legalább három egymástól eltérő történetszálat lehet megkülönböztetni, ha nem többet.
Azt már az előző részben is megszokhattuk, hogy Hearne előszeretettel ötvözi a különféle mitológiai elemeket. Nekem ez például kimondottan tetszett, ám most, amikor ebben a kötetben megjelent Szűz Mária, akkor az első néhány percben csak erőteljesen pislogtam. De meglepő módon, nem azért, mert rossz húzás lett volna az író részéről, hanem éppen ellenkezőleg, egyszerűen imádtam. Annyira jól volt felépítve, elmagyarázva, hogy az valami hihetetlen, sőt, maga Mária megszemélyesítése is nagyon tetszett, pedig az egyik nagymamám révén vallásos nevelést kaptam, ezért talán kissé fel kellett volna háborodnom emiatt a csavar miatt, de egyáltalán nem sikerült. Egyszerűen ez így volt jó. Nem sértő a vallásra nézve, hanem éppen ellenkezőleg. Elég, ha abba belegondolunk, hogy a történetben Atticus idősebb, mint Jézus anyja, mégis tisztelettel viszonyul hozzá, és ez kimondottan jól működött a regényben.
Ha már Mária szóba került - igaz, teljesen más kontextusban, de azért -, természetesen a nőügyek sem hiányozhatnak ebből a részből sem. Megint csak felbukkannak azok az istennők, akik előszeretettel szórakoznak a druidával - és viszont -, ám én mindössze egyet emelnék ki közülük, méghozzá Morrigant. Őt is inkább csak azért, mert engem abszolút Kenyon Artemiszére emlékeztet. Mindketten az önző ribanc kategóriába sorolhatóak, éppen ezért nem mondhatnám, hogy bármelyikük is a szívemhez nőtt volna, de azt biztos, hogy hosszútávon sok borsot törhetnek a főszereplők orra alá. Mindezzel együtt, nekem olyan érzésem van, hogy hosszú távon még véletlenül sem ők, hanem Atticus tanítványa lesz a befutó, akinek még mindig nem bírom normálisan leírni a nevét. Azonban, mire ebből lesz valami, szerintem az több köteten át várat majd magára.
Persze, a humor se maradhat el, Oberon és a druida továbbra is remek beszélgetéseket folytatnak, bár be kell vallanom, hogy én valamiért - ne kérdezzétek -, de még az egyik istennő féltékenységi jelenetét is végtelenül viccesnek találtam, pedig lehet, hogy nem kellett volna.
Hearne stílusa továbbra is nagyon jó, szóval már csak ezért is megéri olvasni, azért pedig, amit a világfelépítéséből képes kihozni, pláne. Valóban szórakoztató irodalom, amit lehet, hogy csak egyszer olvas az ember, de utána sokáig emlékszik rá. Bízom benne, hogy idővel az egész szériát kiadják majd itthon.
Kedvenc karakter(ek): Atticus, Oberon
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 10/10
Alapok:
Nyelv: magyar
Fordította: Acsai Roland
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2013
Oldalszám: 294
Sorozat: The Iron Druid Chronicles (#2)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése