Jennifer L. Armentrout: Obszidián

Miért: Toffy és Abstractelf ajánlották, ráadásul idővel érkezik a magyar kiadás is.

Tartalom: Amikor – éppen az utolsó középiskolai évem előtt – Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.

Aztán a srác megszólalt.

Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt – akkor valami történt. Valami váratlan.

A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.

Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.

Mármint ha nem ölöm meg addig én magam… (Könyvmolyképző)

Vélemény: A kezdet kezdetén, még a Könyvfesztről hazafelé menet nem ezt a kötetet vettem először a kezembe, hanem a folytatását, az Onyxot - ne kérdezzétek miért, de nekem szent meggyőződésem volt, hogy igenis, az az első rész -. Ez azért volt igazán vicces, mert csak több oldal elolvasása után esett le nekem, hogy valami igencsak bűzlik Dániában. Egészen pontosan akkor, amikor Katy megemlíti az első rész főgonoszát. De, ekkor kapcsoltam, és cseréltem. Szóval jöjjön a tényleges Obsidian kritika.

Armentrout stílusa azonnal függővé tett. Olyan jól bánik a szavakkal, hogy szinte az első pillanattól képtelen voltam lerakni. Lendületes, izgalmas és egyúttal könnyen érthető - de távolról sem bagatell - regényről van szó, amit egészen egyszerűen öröm olvasni. Akkor is képes feldobni, ha éppen világfájdalmad van.
Őszinte leszek, nekem a könyv első pár fejezetéről az Alkonyat-széria első része jutott eszembe, csak sokkal jobban, viccesebben, és az igazat megvallva, hitelesebben megírva. Katy Swartz igen csak magába fordult, amikor három évvel korábban elveszítette az édesapját, és a blogolásban találja meg a "túlélés" kulcsát - ezen a téren szerintem sok könyves blogger magára ismer majd -, mígnem a munkamániás édesanyja úgy dönt, most már ideje új életet kezdeniük. Így kerül a napfényes Floridából a jóval hidegebb Nyugat-Virginiába, ahol szerencsére hamar összebarátkozik a szomszédjában lakó Dee Black-kel.
Csakhogy, a lánynak van egy ikertestvére, Daemon, aki egy vérbeli seggfej, a viccen kívül. Imádja idegesíteni az embereket, eléggé lekezelő stílussal áldotta meg a jóisten, és azt hiszi, puszta jópofizással el lehet érni bárkinél, bármit. Kivéve Katy-t. A lány ugyanis egy cseppet sem szimpatizál vele - hiába tetszik neki a magas, szálkás idegen -, még akkor sem, amikor Daemon megpróbál kedves lenni hozzá. Azért, hogy visszakaphassa a kocsikulcsát. Halál komolyan De ennyit bevezetésnek.
Ennek a történetnek a humorát szerettem a legjobban. Esküszöm, a könyv negyedét kiírhattam volna idézetek formájában a Molyra, hiszen mind Katy-nek, mind Daemon-nek olyan megnyilvánulásai vannak, hogy olykor hangosan felnevettem.Úgy oltják egymást, hogy az félelmetes. Jobban tetszettek azok a részek, amikor veszekedtek, mint amikor éppen izzott közöttük a levegő - pedig azok sem rosszak -. Néha pedig olyan gyerekesen viselkednek, hogy azt a négyéves unokaöcsém is megirigyelné, de ez valahogy mégsem zavaró, hanem baromi vicces.
A romantikában az fogott meg, hogy itt tényleg érezhető volt az "Odi et amo"- hatás. Katy, miközben egyre jobban megkedveli Daemont, továbbra is úgy érzi, hogy az képes őt egyenesen az őrületbe kergetni, s így is van. Még egy pozitívum ezzel kapcsolatban: nem esnek azonnal egymásnak. Gyakorlatilag csak a regény végén történik meg az első csók, addig mindössze a kettejük közötti feszültséget lehet érezni, de azt nagyon. Ráadásul, attól még, mert Daemon-nek tetszik Katy, nem változik meg, és én ezt nagyra értékeltem ebben a történetben. Végre egy olyan sorozat, ahol a férfi főszereplő nem válik azon nyomban hősszerelmes papuccsá, hanem megtartja a jellemét, még akkor is, ha az nem teljesen pozitív.

Számomra azért is érdekes ez a könyv, mert eredetileg magánkiadásban jelent meg először, és lássuk be, azoknak, akik szeretnek olvasni, általában igen komoly fenntartásaik vannak az ilyen jellegű kiadványokkal szemben, nem véletlenül - nézzétek meg a Rabul ejtett szüzet, az is magánkiadós cucc -. Armentrout azonban bebizonyította, hogy ilyen téren nem csak lefelé, hanem felfelé is vezet egy út. Hiszen, akinek jó stílusa van, és képes érdekes történeteket írni, az megérdemli, hogy sikeres legyen. És Armentrout határozottan megérdemli.

Kedvenc karakter(ek): Katy, Daemon, Dee
Gyűlölt karakter(ek): Ash
Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Kiadta: Könyvmolyképző
Év: 2013
Oldalszám:?
Sorozat: Lux (#1)