Nosztalgia #2 - Beth Fantaskey: Jekel Loves Hyde

Miért: Elkapott a késztetés, hogy újraolvassam.

Tartalom: A jólnevelt, szabálykövető Jill Jekel-nek a lelkére kötötték, hogy még véletlenül se nyúljon hozzá az apja titkos kísérleteit rejtő dobozhoz. Ám, amikor ő és az iskola magányos farkasa, Tristen Hyde összefognak, hogy megnyerjenek egy versenyt, a lány kénytelen ráébredni, hogy a szabályokat néha igenis meg kell szegni. Főleg, ha az élete múlik rajta.

Vélemény: Furcsa módon, éppen azt szeretem a legjobban ebben a történetben, hogy igazán borongós, sötét hangulata van. Kimondottan jól illik egy esős délutánhoz. Be kell vallanom, hogy ugyan az eredeti történethez még nem volt szerencsém - de ezek után egyszer biztosan elolvasom -, mégis, van egy olyan tippem, hogy Fantaskey-nek sikerült megragadnia egy kísértetiesen hasonló, vagy éppen ugyanolyan légkört, és ezt megvalósítani a saját regényében.Szinte minden mondatában - főleg, amikor Tristen szemszögéből ír - ott bujkál a dráma. Régen nem éreztem már ilyet olvasás közben, de valójában folyamatosan aggódtam mindkettejükért- Hiába olvastam már korábban, most újra le tudott kötni, mintha első ízben vettem volna a kezembe.

Az alaptörténet nem túl bonyolult: adott a megtört lelkületű, visszahúzódó lány, Jill Jekel, és a magányos farkas Tristen Hyde. Eddig minden olyan, mint egy átlagos YA esetében, azt leszámítva, hogy már korábbról is ismerik egymást, nem a regény kezdetekor találkoznak először. Amióta egy iskolába járnak, elég sokan viccelődtek a vezetékneveiken... De az nagy valószínűséggel egyik diáknak sem fordult meg a fejében, hogy a több, mint száz éves regény karakterei nem is annyira a képzelet szüleményei.

Senkinek, kivéve magát Tristent, aki évek óta abban a tudatban él, hogy a Hyde család férfitagjai egytől-egyig szörnyszülöttek, akár csak a regényben szereplő Mr. Hyde. Időről-időre erőszakosan viselkedik, ám ezekre az alkalmakra igazából nem nagyon emlékszik. Egyre valóságosabb rémálmok gyötrik, amelyek kulcsfigurája egy lány... Egy lány, akit mindenféleképpen meg akar ölni. Ez persze egy tucatötletnek tűnhet, ám Fantaskey nem írja le olyan konkrétan a leendő áldozatot, mint hinnénk. Viszonylag hosszúra húzza azt a periódust, amikor két karakter között őrlődünk. Vajon őt szeretné holtan látni, vagy inkább a másik lányt?
Az apja - képzett pszichiáter lévén - ugyan próbálja meggyőzni arról, hogy mindössze a képzelete játszik vele, ám Tristen igen gyanakvó vele szemben, hiszen az édesanyja évekkel korábban eltűnt, s a fiú a mai napig úgy hiszi, a férfinak is köze lehet hozzá. Zárójeles megjegyzés: utáltam Mr. Hyde-ot. Szülő létére, néha úgy viselkedett a saját fiával, mintha az csak egy idegen lenne, egy kezelésre váró páciens, semmi több. Emellett, mániákusan próbálja ráerőltetni az akaratát Tristen-re.
Ebben a kilátástalan helyzetben kéri Jill segítségét, akivel végül összefognak, hogy újraalkossák Jekyll formuláját, amely képes Tristent megszabadítani a vélt, vagy valós szenvedéseitől. És ezzel már vázoltam is a történet gerincét.
Ami igazán tetszett benne, az a romantika volt, ugyanis, meglepő módon, ezt egyáltalán nem viszi túlzásba, ami legyünk őszinték, a női írók esetében kifejezetten ritka jelenségnek számít. Kevés olyat tudok felidézni így hirtelen, aki nem önti nyakon a történetét egy jó nagy adag rózsaszín cukormázzal, hanem inkább megmarad a realitásoknál. Szerencsére, Fantaskey-nek ez nem okoz gondot, egy pontot leszámítva.
A karakterek is jól felépítettek, szerethetőek is, a maguk módján - esküszöm, még egyik-másik negatív szereplőt is meg lehetett kedvelni -. Mégis, azért ennek a történetnek is van egy hibája: a vége. Akad egy pont a történetben, ahol számomra valahogy megtört az addigi varázs, és olyan érzés kerített hatalmába, mintha egy hirtelenjében összecsapott dolgot olvasnék. A végkifejletet pedig, a történet egészéhez mérve, túl rózsaszínnek éreztem.
De mindettől függetlenül, az egyik kedvenc regényem marad.  

Kedvenc karakter(ek): Tristen, Jill, Darcy
Gyűlölt karakter(ek): Todd, Mr. Hyde, Becca
Pont: 9/10

Alapok: 

Nyelv: angol
Kiadta: Harcourt Children's Books
Év: 2010
Oldalszám: 282
Sorozat: -

Scott Speer: Immortal City

Miért: Toffy-tól kaptam kölcsön.

Tartalom: Jackson Godspeed a legdögösebb angyal egy olyan városban, amely az angyalok megszállottja. Mindenki odáig van érte. 

Mindenki, Maddy Montgomeryt leszámítva. Őt egyáltalán nem érdeklik a mennybéli hírességek... Egészen addig, amíg Jackson fel nem bukkan abban a gyorsétteremben, ahol dolgozik, és vonzódni kezdenek egymáshoz. Eközben egy sorozatgyilkos szedi angyal áldozatait a Halhatatlan Városban...

Vélemény: Eddigi életem során nem egy olyan könyvet olvastam már, amelyiknél úgy éreztem, mintha egy mozifilmbe csöppentem volna, de talán egyiknél sem volt olyan erős ez az érzés, mint az Immortal City-nél. Itt ugyanis valóban meglátszik, hogy a könyvet egy hollywoodi rendező írta, talán éppen azért, hogy beintsen egyet a szakmának, de erről majd később. 

Van valami az író stílusában, amitől mindvégig úgy érzed magad, mintha egy moziteremben ülve, popcornt majszolva néznéd az éppen aktuális sikerfilmet, ami első ránézésre a szokásos, amerikai blődlinek tűnik. Már a könyv trailere - megtalálható a kritika alján - is a rendező keze nyomát viseli, ezzel mintegy tovább erősítve ezt a hatást. 

Hiszen egy olyan világot jelenít meg, ahol az angyalok köztünk élnek, egyikük beleszeret egy lányba, aki a tipikus szürke egér kategóriába tartozik, és kész. Ennyi az egész. A felszínen. De, ha egy kicsit jobban elmerülsz benne, rájössz, mennyire abszurd világot vetít eléd... És, hogy ez milyen jól párhuzamba állítható a mai, amerikai társadalommal. 

Az angyalok ugyanis nem mondhatnám, hogy ugyanazok a jófiúk, akiknek hittük őket. Persze, ma is megmentik az embereket, játsszák a szorgos őrangyalt... Pénzért. Igen súlyos összegeket elkérnek azért, hogy megmentsék egy ember életét - alsó hangon is százezer dollár, per alkalom -. Akit megmentenek, azonnal bekerül a hírekbe, és ő is amolyan sztárrá válik, hiszen egy angyal megmentette! Az emberek arról ábrándoznak, hogy ebben nekik is részük lehet egyszer, de amíg nem, addig is olyan termékekbe ölik a pénzüket, amelyeket angyalok reklámoznak. Mániákusan követik őket, úgy rajonganak értük, mint a mai kor embere a sztárokért. És itt jön képbe az a beintés, amiről beszéltem. Speer ugyanis rámutat arra, hogy ez ma sincs másként. Hollywood világa ugyanígy működik. 

Ebben a világban kell boldogulnia Maddy-nek, akinek az egyetlen "bűne", hogy magasról tesz az egész angyal-mizériára. Fogalma sincs arról, melyik angyal kivel randizik, nem követi őket mindenfelé, semmi ilyesmi. Sőt, még hipermodern Blackberry-je sincs... Ami egyenlő azzal, hogy az iskolatársai szemében gyakorlatilag láthatatlan. Egész Los Angelesben alig pár száz olyan ember van, aki úgy gondolkodik, mint ő. De Maddy legalább egy percig sem bánkódik amiatt, hogy különcként kezelik. Kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy ilyesmi miatt aggódjon. S ez teszi őt senkivé. Nem a külseje, vagy ehhez hasonló, hanem az, hogy köszöni szépen, de nem kér ebből az értelmetlen, elvakult fanatizmusból. És ezt imádtam benne.

Nem úgy, mint a legjobb barátnője, Gwen, aki a ló túloldaláról szemléli a világot. Istenem, mennyire utáltam azt a csajt! Lehet, hogy ő és Maddy legjobb barátnők, de én legtöbbször úgy éreztem, hogy szívem szerint megfojtanám egy kanál vízben... Csak, mert megérdemli. Legtöbbször egy angyalmániás, buta libaként viselkedik.
Jacksonról igazából nem tudok mit mondani. Persze, ő is egyfajta tucatszereplő, akárcsak a többiek, de ettől függetlenül, mégis szerethető, akárcsak Maddy. Talán éppen azért, mert a lány rádöbbenti arra, hogy talán nem az az angyalok elsődleges kötelessége, hogy azokra vigyázzanak, akiket kirendelnek a számukra, hanem sokkal inkább az, hogy ott segítsenek, ahol csak tudnak. Innentől kezdve pedig Jackson világa egyszersmind a feje tetejére fordul.
A romantika része kifejezetten tetszett. Nem volt sok és erőltetett, mint sok írónő esetében, ebből is látszik, hogy egy férfi írta. Amennyi volt belőle, annyi kellett, de elég is volt.  
Furcsa módon, az angyalok kifacsart világa sokkal jobban lekötötte a figyelmemet, mint a történet gyilkossági szála. Azok a jelenetek szabályosan kirántottak abból a világból, amibe Jacksonék történetét olvasva kerültem. Ráadásul, ahhoz képest, hogy ez milyen fontos lenne a nagy egész szempontjából, elég kevés helyet kap a könyvben. Lehet, hogy éppen ezért nem érdekelt annyira. De a csavart, amit Speer beleépített, nagyon szerettem. Bízom benne, hogy ez nem csak egy trilógia lesz... Majd az idő eldönti.
Mindent összevetve: megéri elolvasni. Aki szereti a társadalomkritikában bővelkedő könyveket, ezt is imádni fogja. Vagy legalábbis tetszeni fog neki.

Kedvenc karakter(ek): Jackson, Maddy 
Gyűlölt karakter(ek): Vivian, Ethan, Gwen
Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Razorbill
Év: 2012
Oldalszám: 368
Sorozat: Immortal City (#1)

Lauren DeStefano: Hervadás

Miért: Giginél olvastam róla kritikát, és nagyon megtetszett. Plusz, idén jön a magyar megjelenés, ha minden igaz.

Tartalom:  Az utóbbi évek egyik legnépszerűbb amerikai ifjúsági regénye. Akarnád pontosan tudni, mikor fogsz meghalni? Egy balul sikerült tudományos kísérlet miatt a világot élő időzített bombák népesítik be: a férfiak csak huszonöt, a nők pedig csupán húsz évig élnek. Genetikusok keresik az ellenszert, hogy az emberi faj újra erőre kapjon. Mindenközben a világon eluralkodik a szegénység és a bűnözés, gyerekek milliói maradnak árván, serdülő lányokat rabolnak és adnak el, hogy többnejű házasságban utódokat szüljenek. A tizenhat éves Rhine-nak már csak négy éve van hátra, amikor ő is erre a sorsa jut. Noha a kiváltságosok jómódú világába csöppen, és férje, Linden őszintén szereti, egyre csak a szökés jár a fejében. A varázslatos gazdagság közepette Rhine lassan ráébred, hogy a csillogó látszat mögött a valóság ridegebb, mint hitte volna. Miközben a génvírus miatt egye fenyegetőbben közeledik Linden éveinek vége, Rhine bizalmas barátra talál, akinek segítségével talán esélye lehet a menekülésre. De vajon a káoszba süllyedő világban csakugyan lehetséges a szabadság? (Cartaphilus)

Vélemény: Előre csak annyit mondanék, hogy ez is egy olyan trilógia, amelyiknél az első kötet mindent visz, a folytatások pedig olyan érzést keltenek az emberben, mintha nem is ugyanazt a sorozatot olvasná. Mintha az író elveszítené a kezdeti lelkesedését és lendületét. Na, de mi a helyzet a Witherrel?

Ebben a részben hangsúly egyértelműen a világleíráson és a karaktereken van, így ebben a kritikában én is ezzel a két dologgal akarok foglalkozni. Közülük is leginkább azokkal, akiket vagy szerettem, vagy éppenséggel gyűlöltem ebben a könyvben. 

Természetesen, a cselekmény is fontos valamilyen szinten, de engem például nem kötött le annyira, mint kellett volna. Ami, természetesen, nem baj. Lehetséges, hogy másnak éppen az fog tetszeni. Ugyanakkor, az a világ, amit DeStefano teremtett, abszolút megér egy misét.

Mivel a fériak 24, a nők pedig 20 éves korukban meghalnak, az emberi társadalom elég érdekes irányba fordult. A gyerekek tömegesen árvulnak el, így az árvaházak valósággal virágoznak. S ugyanezek az intézmények tökéletesek arra, hogy az ember férj -, vagy éppen feleségjelöltet vadásszon magának. De az sem ritka, hogy az éppen ilyen kényszerházasság elől bujkáló fiatalokat felkutatják, és erőszakkal viszik el őket valamelyik kormányzóhoz, vagy gazdagabb lakoshoz, hogy aztán valamennyiüket belekényszerítsék egy olyan házasságba, amelyet egyáltalán nem akarnak... Vagy, rosszabb esetben, nemes egyszerűséggel megöljék őket.

Rhine-nal ugyanez történik. Elszakítják a testvérétől, majd akarata ellenére, férjhez adják Linden Ashby-hez, két másik lánnyal egyetemben. Egy a civilizációtól elzárt birtokon kell leélnie az életét, ahol, bár mindent megkap, amit csak szeretne, nem lehet boldog. Hiszen az egész világ annyira mű, és életidegen, hogy az már szinte fáj.

Rhine, mivel a szülei az előző, még nem korán haló generációhoz tartoztak, nem képes elfogadni a helyzetét. Kezdetben még a férjét és a többi feleséget is utálja. Ez csak akkor változik meg, amikor rájön, hogy, ha kedvesebben viselkedik, olyan előnyökhöz juthat a birtokon belül, amelyek később akár abban is segíthetik, hogy megszökhessen.

Egyvalaki volt, amit nagyon-de-nagyon-utáltam ebben a könyvben, ez pedig a negyedik, és egyben legfiatalabb feleség, Cecily. Most mondanám, hogy nem tehet róla, de akkor hazudnék. Ő testesíti meg azt a hozzáállást, vagy jobban mondva, inkább viselkedési kultúrát ebben a regényben, ami a legvisszarettentőbb a számomra: azt a valakit, aki teljes mértékben azonosult ezzel az újfajta világgal - köszönhetően az árvaságának -, és már kilenc(!) évesen anya akar lenni. Az esküvője után már csak terhességgel kapcsolatos könyveket olvas, és alig várja, hogy várandós legyen... Mondanom sem kell, hogy ez rövid időn belül sikerül is neki, én pedig ezen a ponton majdnem a sarokba hajítottam a könyvet. Egyszerűen fel nem foghatom, hogyan torzulhat el a világ ilyen szinten. Értem én, hogy az ember szeretne minél több időt a gyermekével tölteni, főleg, amikor nagyon is tisztában van vele, hogy húsz éves korában meghal, de azért ezt igen komoly túlzásnak érzem. Egy kilenc éves lány, nem számít, hogy már menstruál - ez már ma sem olyan ritka jelenség -, de ez távolról sem jelenti azt, hogy ilyen fiatalon gyermekáldás elé kellene néznie bárkinek is. Egyszerűen azért, mert nincs rá felkészülve szellemileg. Lehet, hogy ő azt hiszi, igen, de idővel kénytelen belátni, hogy ő is csak egy gyerek, semmi más. Ráadásul Cecily élete egyáltalán nem úgy alakul a szülés után, ahogyan várja - boldogan élünk amíg meg nem halunk Linden-nel és a kisbabával, stb -, hiszen az apósa úton-útfélen elveszi tőle a gyermekét, hogy kísérletezzen rajta. Ez mondjuk Vaough-ot is egy ritka undorító karakterré teszi. 

Apropó Vaough: ő Linden apja, egy előző generációs tudós, aki - elméletileg - arra tette fel az életét, hogy megtalálja ennek a különös kornak az ellenszerét, de énszerintem valójában csak a szadista hajlamait éli ki élőkön és holtakon egyaránt. És ezért fordul fel a gyomrom, valahányszor az eszembe jut.

Lindent igazából csak azért nem szeretem, mert túlságosan is papucs-karakternek tartom. Igaz, ő nem egy nő, hanem éppenséggel az apja lábtörlője, de a lényeg ugyanaz. Vakon követi az apja utasításait, aki - természetesen - ezt gátlástalanul kihasználja. Csoda, hogy nem szimpatizáltam vele?

Kedvenc karakter(ek):Rhine, Jenna

Gyűlölt karakter(ek): Linden, Vaough, Cecily

Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Farkas Nóra

Kiadta: Cartaphilus

Év: 2013

Oldalszám: 408

Sorozat: The Chemical Garden (#1)

Mira Grant: Etetés

Miért: Abstractelf ajánlotta, én pedig megvettem angolul. Mint kiderült, jó üzlet volt.

Tartalom: „Legyek bár élő vagy halott, az igazság nem nyugszik. A nevem Georgia Mason, és könyörgöm: cselekedjetek, amíg lehet!”

2014-ben kezdődött. Megtaláltuk a rák gyógymódját, és a közönséges nátha ellenszerét. Csakhogy ezek által valami újat teremtettünk, melyet senki nem tudott megállítani. A fertőzés terjedt, a vírustörzsek átvették a hatalmat a testek és elmék felett, és az így létrejött zombikat már csak egyetlen késztetés hajtotta: hogy bármilyen élőlényt, aki az útjukba kerül, felfaljanak.
Most, több mint húsz évvel a Feltámadás után a blogger testvérpár, Georgia és Shaun Mason úton vannak életük legnagyobb sztorija felé – és felfedik a fertőzötteket mozgató sötét összeesküvést. Nyilvánosságra akarják hozni az igazságot, még ha az életükkel fizetnek is érte. (Lazi)

Vélemény: Na, ez egy olyan disztópia, amit szívem szerint mindenkinek ajánlanék, a viccen kívül. Egyszerűen zseniális. Noha én személy szerint sohasem rajongtam a zombi-központú könyvekért - alig pár ilyet olvastam eddig -, abstractelf biztatására adtam neki egy esélyt, s milyen jól tettem! 

A világ felépítése remekül ki lett találva. Bár, ha őszinte akarok lenni, számomra eleinte furcsa volt, hogy a történet teljes mértékben a bloggerek köré csoportosul, annak ellenére is, hogy ezt Grant szépen megmagyarázza. A Feltámadás utáni világ olyannyira zárt, hogy a nyomtatott sajtó teljes mértékben értelmét veszti, mivel a lakosság zömének még az is komoly lelki terhet okoz, hogy elhagyja a saját lakhelyét, ahol biztonságban érzi magát egy esetleges zombitámadással szemben. Így az emberek már csak Interneten keresztül tájékozódhatnak a világ dolgairól, ami nagyban elősegítette a bloggerek "felemelkedését", ha lehet így mondani. A bloggerek azok, akik egy bizonyos szint elérése után ki mernek merészkedni a fertőzött zombiktól hemzsegő területekre is, hogy minél pontosabban közvetítsenek az USA állapotáról. Kisebb településeken még az is megeshet, hogy az ilyen "webes újságírókat" valóságos sztárokként kezelik. 

Ebben a cipőben jár Georgia Mason és az öccse Shaun. Ráadásul, az ő csapatukat - amelynek egy Buffy nevű lány is tagja - éri a megtiszteltetés, hogy elkísérjék a republikánus elnökjelöltet az egy éves kampánykörútjára. A feladatuk egyszerű: tudósítaniuk kell Rymann szenátor minden lépéséről úgy, hogy objektív, ám mégis, a férfi számára előnyös képet fessenek a körútról.   

És egyelőre legyen elég ennyi. Akit érdekel ez a könyv, olvassa el. Én egyszerűen imádtam. Régen nem olvastam olyan izgalmas történetet, amiben a horrorisztikus elemek ilyen jól megállták a helyüket a krimi és disztópia egyveleg közepette. A regény felépítése is bámulatos. Az átkötésül szolgáló blogbejegyzések baromi hatásosak tudnak lenni egy-egy fejezet előtt. Plusz, Grant sikeresen elérte, hogy a történet végére elhiggyem neki: itt aztán senki sincs biztonságban. Teljesen kiszámíthatatlan az egész. És éppen ezért, azonnal beránt, s rabul ejt. Nem bírod letenni.
De, amit a legesleginkább imádtam ebben az egészben, az Shaun és George kapcsolata volt. Oké, tudom, elvileg a legkevésbé sem volt incest ez a történet, de lássuk be, rengeteg olyan jelenet van, ami olyan mértékű fanservice-t közvetít, hogy öröm nézni. Nem egy olyan eset van, hogy az emberek furcsa szemmel néznek rájuk, amiért tényleg mindenhová együtt mennek, és nem hajlandóak külön szobában aludni. Teljes mértékben függnek egymástól... S mégis, ez nem tűnik betegesnek. Azt hiszem, éppen azért,mert egy olyan világban élnek, ahol csak egymásra számíthatnak.

 Az eddig leírtak mellett kiemelnék még egy nagy pozitívumot ezzel a könyvvel kapcsolatban, és az a magyar fordítás. Jóllehet, én magam, ha angolul olvasok egy könyvet, utána szabályosan irtózom a magyar kiadástól, de a Feed esetében kifejezetten pozitívan csalódtam. Véletlenül megtaláltam magyarul, és beleolvastam. A tapasztalat az, hogy remekül sikerült. A fordító jól átadta a regény hangulatát, és egy-egy oldalt végigböngészve, nincs olyan érzésem, mintha egy másik regényt olvasnék - holott gyakran esett már meg velem az ilyesmi annak idején -.

Őszinte leszek, ez az egyik legjobb könyv, amit idén olvastam - ha nem egyenesen a legjobb, de ez majd úgyis csak év végén fog kiderülni a számomra -. Sőt, nyugodtan csatlakozhat életem legjobb könyvei közé. 

Kedvenc karakter(ek): Shaun, George, Rick

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: ?

Kiadta: Lazi Kiadó

Év: 2012

Oldalszám: 432

Sorozat:  Newsflesh Trilogy (#1)

Kaori Yuki: Angyalok menedéke (#3)

Miért: Ezt a részt szeretem a legeslegjobban az egész sorozatból.

Tartalom: A tiltott szerelembe esett Mudou Setsuna megtudja, hogy húga, Sara, ugyanígy érez iránta. Mindeközben a rendőrség Setsuna helyett barátját, Kirát tartóztatja le. A szerelmesek elindulnak, hogy kiszabadítsák Kirát, de ezzel egyenesen belesétálnak a Setsuna testében újjászületett angyal, Alexiel ikertestvérének, Rosielnek a csapdájába… (Delta Vision)

Vélemény: Leírhatatlanul imádom ezt a részt. Jórészt azért, mert az eddig megjelent kötetek közül ez az, ami a legtöbbet foglalkozik Sara és Setsuna törvénybeütköző, bűnös kapcsolatával. Éppen emiatt lett ennek a kötetnek Bűnösök a címe, bár, ha jobban belegondolok, nem ők az egyedüliek, akik valamiféle hibát követtek el életük során, így ez nem csak rájuk vonatkozik. De kétségkívül kettejük viszonya áll a kötet középpontjában. Ám nem ez az egyetlen kapcsolat, aminek nagy figyelmet szentel a kötet, de ezekről majd egy kicsit később.

Az előző kötet ugye azzal ért véget, hogy Sara el akarja hagyni Japánt - jórészt az édesanyja nyomására -, miközben a rendőrség - néhány diák vallomása alapján - Setsuna után kezd nyomozni Kato megölésének ügyében. Emiatt aztán úgy tűnik, a testvéreket végleg elszakítja egymástól az élet... Végül azonban, Kurai és Kira közbenjárásának hála, a fiúnak sikerül megszöktetnie a húgát a tokiói reptérről. Bár minden remekül alakul - ez nem szorul különösebb részletezésre, azt hiszem -, boldogságuk mégsem lehet teljes, mivel a maguk módján mindketten bűntudatot éreznek amiatt, amit Kira tett értük. Hiszen a fiú egészen addig elment, hogy saját magára vállalta a gyilkosságot. Itt ütközik ki először, hogy valójában nem csak azért kötődik Setsuna-hoz, mert az Alexiel legújabb reinkarnációja, hanem sokkal inkább azért is, mert a maga különös, és gyakran érthetetlen módján, barátjának tartja ezt a kelekótya fiút. 

Mellesleg, ez a rész elég sokat foglalkozik Kira-val. Kiderül, hogy kinek a testét szállta meg, s hogy az a gyermek mire kérte. Az már más kérdés, hogy a kisfiú utolsó kívánságát sikerült-e teljesítenie... Ugyanakkor az ő emlékeiből derül ki az is, hogy milyen tragikus sors vár Alexiel-re minden egyes újjászületésekor. Ráadásul, nem ritka, hogy éppen olyanok veszik el az életét, akik valójában a legjobban szeretik őt.

Az angyalok ebben a kötetben számomra kevésbé voltak idegesítőek, igaz, talán azért, mert az újonnan behozott Metatron teljesen elvonta a figyelmemet a többiekről. Na, hogy ő kicsoda, erre még nem sikerült rájönnöm. Az biztos, hogy a kinézete ellenére - lehet vagy három éves - ő a leghatalmasabb valaki az egész mennyországban. De arra még nem jöttem rá, hogy ő most tulajdonképpen angyal akar-e lenni, vagy valami más, remélem, idővel megvilágosodom ezen a téren. Mindenesetre, az biztos, hogy jósálmai vannak, amik minden körülmények között teljesülnek.

Rosiel szinte egyáltalán nem szerepel most, lényegében csak egy visszaemlékezésben találkozunk vele, ami Katan nevéhez fűződik. Mint kiderül, ez az angyal nem más, mint Rosiel saját teremtménye, aki a legalacsonyabb szintű grigoriból - ami igazából csak egy lebegő részecske a levegőben -, valódi angyalt teremt. Én a magam részéről nem gondoltam volna, hogy a Gépangyal ekkora hatalommal bír, de ez volt az a pont, amikor elkezdtem gondolkodni: lehet, hogy az angyalok lassan nagyobb hatalomra tesznek szert, mint maga Isten? Hiszen a teremtés az ő privilégiuma, de ha erre az egyik kedvence is képes, akkor előbb-utóbb lehet, hogy letaszítják arról a bizonyos trónusról. Akkor viszont garantáltan beköszönt a világvége. 

Apropó, világvége: akármennyire is rajongok ezért a részért, azért a végén mindig kiborulok, függetlenül attól, hogy hányadszorra olvasom újra. Egyszerűen nem fér a fejemben, hogy lehet úgy lezárni egy kötetet, ahogyan Kaori-nak sikerült, de azzal vigasztalom magam, hogy mégis csak egy húszrészes mangáról van szó, tehát még nincs minden veszve. De azért elgondolkodtató, hogy vajon létezik-e bárki ebben a sorozatban, akinek nincs félnivalója?

Kedvenc karakter(ek): Setsuna, Sara, Kira, Alexiel, Anakhe

Gyűlölt karaker(ek): Kirie

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Oroszlány Balázs

Kiadta: Delta Vision Kiadó

Év: 2008

Oldalszám: 208

Sorozat: Angyalok menedéke (#3)