Mivel könyves blogot vezetek, úgy tűnhet, hogy az olvasáson kívül mással nem is igazán foglalkozom, de azért lássuk be, még egy bloggernek is lehetnek a mindennapokkal, az emberekkel, és úgy egyáltalán, a világgal kapcsolatos gondolatai is. Ezek közül most egyről szeretnék valamivel részletesebben írni, de nem tudom, lesz-e folytatás, vagy ez csak amolyan egyszeri kirohanás lesz a részemről, amit most jó ötletnek tűnik ''papírra vetni". Ki tudja, lehet, hogy két nap múlva már teljesen másként fogom gondolni.
Az utóbbi napokban - sőt, nem is, inkább hónapokban - sokszor tettem fel magamnak a kérdést, hogy szövődhet-e barátság két ember között, akik sohasem látták egymást személyesen. És, ami a legfontosabb: vajon fenntartható-e ez az állapot néhány hónapnál tovább?
Mivel az internet - és azon belül is elsősorban a telekommunikáció - korát éljük, amikor még olykor az egy emelettel alattunk tartózkodó családtagjainkkal is hajlamosak vagyunk inkább Facebook-üzenetek formájában kitárgyalni a nap eseményeit, szinte rávághatjuk az igent. Szintén a világhálónak köszönhető, hogy könnyűszerrel vehetjük fel a kapcsolatot bárkivel, legyen az a világ bármely pontján. Emiatt alakulnak ki olyan kapcsolatok, amik kizárólag a beszélgetésre épülnek.
Ez egyfelől jó is lehet, hiszen sokaktól hallhattátok már ti is azt az állítást, miszerint egy idegennek sokkal könnyebben árul el az ember olyan dolgokat, amelyeket a közelebbi ismerőseinek, vagy barátainak nem merne elmondani. Ezzel kapcsolatban biztosan mindenkinek vannak a zsebében érvek és ellenérvek is, de most talán nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy mi történik akkor, amikor két ember már olyan sokat beszélget egymással - akár napi, akár heti szinten -, hogy ha akarják, ha nem, kialakul köztük egyfajta bizalom. Elvégre ahhoz, hogy a csevej ne ülepedjen le, kénytelenek újabb és újabb témákat bedobni a közösbe, amelyek az idő múlásával egyre személyesebbé válnak, egyre több bizalmas információt osztunk meg valakivel, akitől több száz, esetleg ezer kilométer választ el minket, s mindeközben, néhány fényképet leszámítva, fogalmunk sincs róla, milyen lehet.
Tudjuk, hogy néz ki - és most tekintsünk el azoktól az esetektől, amikor valaki hamis profil(okk)al hamis személyiséget talál ki magának -, de nem biztos, hogy hallottuk már a hangját, hiszen az efféle kapcsolatok nem feltétlen igénylik, hogy ne csak írásban, hanem szóban is folytatódjanak, ezt nyilván embere válogatja -.
Ugyanakkor, az a legnagyobb hátránya ezeknek a kapcsolatoknak/barátságoknak, hogy pont az a fajta eszencia hiányzik belőle, ami megalapozza a hosszútávú működést: ez pedig a személyes kapocs. Az, amikor pontosan ismered egy ember reakcióit, tudod, mit hogyan ért, nem kell perceket gondolkoznod azon, hogy egy-egy mondatát vajon hogyan értette. Ismered a hangját, a gesztusait, éppen ezért, még ha írásban is kommunikáltok éppen, valahogy minden nagyon egyértelmű. Biztosan veletek is előfordult már olyan, hogy valakivel chaten beszélgetettetek, de mégis, ahogy olvastátok, hallottátok a fületekben a másik fél hangját, szinte pontosan úgy hangsúlyozva a szavait, ahogyan azt élőszóban tenné.
Nekem is van olyan barátom, akinek van ilyen ember az életében, akivel, bár sohasem tudtak találkozni, bizonyos időközönként beszélgetnek, és ez jó nekik így. Éppen ezért, tudom, hogy van, akiknél ez a fajta kapcsolat gond nélkül működhet. Ehhez azonban - és erre csak pár hete jöttem rá -, szerintem kell egyfajta mentalitás. Elvégre nem várhatjuk el mindenkitől, hogy egy helyzetre ugyanúgy reagáljon. Mivel az ember társas lény, nyilván igényli ennek mindenféle formáját. De könnyen lehet, hogy valakivel kapcsolatban pont elég a fent említett megoldás. Azonban lehetnek olyanok, mint például én, akik ezt talán egy idő után kevésnek érzik, mert hiányoznak azok a dolgok, amikről korábban már írtam. De az sem kizárt, hogy valójában bennem is megvan a késztetés, hogy ennyivel is beérjem, csak még nem jutottam el odáig, hogy ezt tudatosítsam magamban.
Innentől kezdve pedig, azt hiszem, minden a kitartáson múlik. Megéri-e küzdeni egy ilyen barátságért, ami a távolság ellenére akár egészen mély is lehet az idő múlásával, vagy, ugyanebből az okból kifolyólag, akár el is laposodhat. Ez a fele nyilván két emberes munka, olyannyira, hogy néha talán nem ártana arról is beszélni, hogy mit gondolnak erről a helyzetről, van-e értelme folytatni, vagy jobb lenne, ha hagynák egymást, mert már egyszerűen képtelen fenntartani a másik érdeklődését, esetleg ők maguk unják el a dolgot?
Nyilván nem véletlenül merült fel bennem ez a kérdéskör. Ha emlékeztek még a Cinder és Ella kritikámra, annak a bevezetőjében már volt szó erről, még, ha csak nagyon felszínes módon is. Igaz, hogy az egy romantikus történet, de ettől függetlenül, ha csak az alapot nézzük, a limonádé részt kivéve, a történet elején sokszor úgy éreztem: magamra ismerek.
Bár nem évek óta, de nekem is lett egy olyan... haverom, barátom, vagy beszélgetőtársam, nem is tudom, aki messze lakik tőlem, éppen ezért csak neten beszélgettem vele. Pár nappal ezelőtt történt valami - direkt, vagy indirekt módon, ezt ma se tudom eldönteni -, ami miatt teljesen megrendült a belé vetett bizalmam. Emiatt pedig sikerült úgy összevitatkoznunk, hogy azt hiszem, nemigen fogunk beszélni többet. Nem kellett nagy ész, hogy rájöjjek, mindketten elég makacsok vagyunk ahhoz, hogy ez ne nagyon változzon. És, bár utólag visszagondolva, lehet, hogy túlreagáltam a dolgot, de úgy érzem, ő se nagyon erőltette meg magát azért, hogy megpróbáljon megbékíteni. Ugyanis van, amikor egy "nagyon sajnálom" egyszerűen nem elég. Megesik, hogy egy olyan szócskának, mint a "bocsánat", sokkal nagyobb hatása van.
Bár nem évek óta, de nekem is lett egy olyan... haverom, barátom, vagy beszélgetőtársam, nem is tudom, aki messze lakik tőlem, éppen ezért csak neten beszélgettem vele. Pár nappal ezelőtt történt valami - direkt, vagy indirekt módon, ezt ma se tudom eldönteni -, ami miatt teljesen megrendült a belé vetett bizalmam. Emiatt pedig sikerült úgy összevitatkoznunk, hogy azt hiszem, nemigen fogunk beszélni többet. Nem kellett nagy ész, hogy rájöjjek, mindketten elég makacsok vagyunk ahhoz, hogy ez ne nagyon változzon. És, bár utólag visszagondolva, lehet, hogy túlreagáltam a dolgot, de úgy érzem, ő se nagyon erőltette meg magát azért, hogy megpróbáljon megbékíteni. Ugyanis van, amikor egy "nagyon sajnálom" egyszerűen nem elég. Megesik, hogy egy olyan szócskának, mint a "bocsánat", sokkal nagyobb hatása van.
Azt hiszem, ez az összeszólalkozás volt az a pont, ahol minden eddiginél jobban érzem a személyes kontaktus hiányát. Hiszem egy vitás kérdést is sokkal könnyebb megbeszélni, ha van rá lehetőséged, hogy leülj a másikkal szemben, és nyílt lapokkal játszva tisztázzátok a dolgot. Lehet, hogy a végén úgy váltok el egymástól, hogy azt mondjátok, jobb, ha ezt nem erőltetjük tovább, mindenki menjen inkább a saját útján. Viszont, még ez is sokkal jobb annál, mint amit én érzek most: mintha ez az egész lógna a levegőben. Nincs meg az az igazi lezárás érzés, bár, bevallom, remény sincs bennem azzal kapcsolatban, hogy ez a helyzet valaha rendeződne, és olyan lenne minden, mint teszem azt két hónappal ezelőtt.
Most, hogy mindezt leírtam, újra feltettem magamnak a kérdést, de még mindig nem kaptam rá igazi választ. Azt hiszem, létezhet távbarátság, ám ez egy sokkal de sokkal törékenyebb dolog, mint egy személyes ismeretségen alapuló barátság. És, mint ilyet, ezerszer könnyebb tönkretenni, és legalább ennyiszer nehezebb helyrehozni is. Talán nem is lehet.
