Miért: Szeretem az író könyveit.
Tartalom: Egy maroknyi meleg fiatal, és egy világrekord kísérlet. David Levithan legújabb könyve egy valós esetet feldolgozva mutatja be a szereplők mindennapjait. Craig és Harry megpróbálják megdönteni a csókolózás világrekordját. Egy embert próbáló feladat, ami nem csak fizikailag kimerítő a számukra, hanem lelkileg is. S miközben ők erre koncentrálnak, a világ megy tovább. Harminckét óra. Nem is hinné az ember, hogy mennyi minden változhat ennyi idő leforgása alatt.
Vélemény: Azt hiszem, kezdem megszokni, hogy ha David Levithan könyveiről van szó, akkor az első dolog, ami eszembe jut, az az, hogy eleinte kissé nehezen érthető... És ennek nem feltétlen az az oka, hogy nem magyar szöveget olvas az ember, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy szeret elvont dolgokat igencsak elvont módon megfogalmazni. Ezt a könyvét például egy igen érdekes kompozícióban írta meg.
A történetet egy olyan meleg férfiakból álló "kórus" narrálja végig, akik az AIDS áldozataivá váltak. Nem mondom, eleinte igen nehéz volt megszokni, hogy legtöbbször T/1 személyben kellett olvasni, de amint ezen túltettem magam, és elkezdtem az általuk mesélt cselekményre figyelni, már egyáltalán nem zavart, sőt, kimondottan tetszett. Róluk igazából nem sokat tudunk meg, mégis, remekül bemutatják, milyen változásokon ment keresztül az életük mindaddig, míg a betegség nem győzött felettük.
Azonban, mielőtt bárki félreértené, a regény gerincét nem ők adják, hanem az a néhány fiatal, akiknek történeteit egymástól függetlenül ismerhetjük meg, igaz, előfordul, hogy néhány szál összeér, mégis, jól elkülöníthető, hogy kivel, mi történik. Épen ezért úgy gondolom, hogy az a legegyszerűbb, ha külön-külön foglalkozom velük.
Neil és Peter: Kettejük kapcsolata alighanem a legidillikusabb az egész regényben. Egy olyan ideális helyzetet mutatnak be, amikor a környezetük teljesen természetesnek veszi, hogy ők azok, amik, és a legkevésbé sem csinálnak ügyet belőle. Így aztán rajtuk keresztül inkább azt mutathatja be Levithan, hogy egy pár miként birkózik meg a fel-felbukkanó féltékenységgel, s az ehhez hasonló hétköznapi problémákkal.
Craig és Harry (valamint Tariq): A könyv címe rájuk utal, ugyanis Craig és Harry megpróbálják megdönteni a csókolózás világrekordját. Ez a szál egy valós eseményt dolgoz fel, ami 2010-ben történt. Az író fel is vette egyikükkel a kapcsolatot, és voltaképpen a fiatalember visszaemlékezései inspirálták őt abban, hogy megírja a könyvnek ezt részét. Ami talán érdekes lehet a könyvbeli karakterekkel kapcsolatban, az az, hogy nem igazán tudjuk eldönteni, vajon mi is van közöttük. Annyit tudunk meg csupán, hogy régen egy párt alkottak, ám most már csak barátok. Barátok, akik azért vágnak bele ebbe a kísérletbe, hogy támogassák az egyik barátjukat, Tariq-et, akit csak azért bántalmaztak korábban, mert meleg. A majdnem másfél napos csókkal pedig azt szeretnék bizonyítani, hogy a rekord szempontjából nem számít, hogy kik csókolóznak, csak az, hogy mennyi ideig tart. S persze ennyi idő alatt rengeteg érzelem kerül felszínre...
Számomra az tetszett a legjobban, ahogyan a környezet reakcióját mutatta be az író, hogy milyen nagy port kavart a kísérlet. Nem csak szurkolótábort mozgatott meg, hanem egy igen komoly ellentábort is, ami igencsak megnehezítette Craig és Harry helyzetét.
Ryan és Avery: Jaj, de szeretem őket! Egy melegek számára rendezett szalagavatón találkoznak először, és mondhatni, hogy azonnal megtetszenek egymásnak - főleg azért, mert egyiküknek kék, a másikuknak pedig rózsaszín haja van, amitől már az első pillanattól úgy tűnik, mintha kiegészítenék egymást -. Ahogyan az lenni szokott, megismerkednek, majd elkezdenek randevúzni. Ebben a történetben éppen az volt az izgalmas - és véleményem szerint az aranyos -, hogy a kezdetek kezdetétől kísérhetjük figyelemmel a kapcsolatuk alakulását, ahogyan elkezdik megismerni egymást. Ráadásul az író a mi fantáziánkra bízza, hogy milyen végkifejletet tudunk elképzelni kettejük számára.
Cooper: Őszinte leszek, őt szerettem a legkevésbé a fiúk közül, mivel az élete egyes egyedül az internet, és az azon található társ, vagy éppen szexpartner kereső oldalak körül forog. Teszi mindezt addig, míg egy nap le nem bukik, amivel, természetesen kiborítja a szüleit - elsősorban az apját -. Megszökik otthonról, s elkezd bolyongani a városban, ami elég érdekes dolgokat hoz felszínre az amúgy sivárnak tetsző lelkéből.
Benne igazából azt nem szerettem, hogy lényegében nem gondolkodik, csak megy az alsóteste után. Egy mániákus hazudozóról beszélünk, aki folyton másnak adja ki magát, mint aki. Amikor pedig nem úgy történnek a dolgok, ahogyan ő azt várja, behisztizik. Ettől függetlenül, volt egy pont a könyvben, amikor nagyon megsajnáltam, kiváltképpen akkor, amikor kiderült, hogy részben az ő karaktere is egy valós személyről lett mintázva - bár a köszönetnyilvánításban Levithan direkt kihangsúlyozza, hogy ez csak egy bizonyos momentumra igaz Cooperrel kapcsolatban, a többiben teljes egészében a saját intuícióira hallgatott -.
Úgy érzem, ez a kritikám igen össze-visszára sikeredett, ám az igazság az, hogy ez egy olyan könyv, amit nehéz ilyen formában visszaadni. Egyszerűen át kell élni mindegyik történetet ahhoz, hogy az ember megértse, mi is fogja meg az olvasót. És Levithan alighanem az egyik olyan író, aki a leghitelesebben tudja átadni az üzenetét. Teszi mindezt egy olyan jó stílussal, ami újra és újra képes elgondolkodtatni az embert.
A történetet egy olyan meleg férfiakból álló "kórus" narrálja végig, akik az AIDS áldozataivá váltak. Nem mondom, eleinte igen nehéz volt megszokni, hogy legtöbbször T/1 személyben kellett olvasni, de amint ezen túltettem magam, és elkezdtem az általuk mesélt cselekményre figyelni, már egyáltalán nem zavart, sőt, kimondottan tetszett. Róluk igazából nem sokat tudunk meg, mégis, remekül bemutatják, milyen változásokon ment keresztül az életük mindaddig, míg a betegség nem győzött felettük.
Azonban, mielőtt bárki félreértené, a regény gerincét nem ők adják, hanem az a néhány fiatal, akiknek történeteit egymástól függetlenül ismerhetjük meg, igaz, előfordul, hogy néhány szál összeér, mégis, jól elkülöníthető, hogy kivel, mi történik. Épen ezért úgy gondolom, hogy az a legegyszerűbb, ha külön-külön foglalkozom velük.
Neil és Peter: Kettejük kapcsolata alighanem a legidillikusabb az egész regényben. Egy olyan ideális helyzetet mutatnak be, amikor a környezetük teljesen természetesnek veszi, hogy ők azok, amik, és a legkevésbé sem csinálnak ügyet belőle. Így aztán rajtuk keresztül inkább azt mutathatja be Levithan, hogy egy pár miként birkózik meg a fel-felbukkanó féltékenységgel, s az ehhez hasonló hétköznapi problémákkal.
Craig és Harry (valamint Tariq): A könyv címe rájuk utal, ugyanis Craig és Harry megpróbálják megdönteni a csókolózás világrekordját. Ez a szál egy valós eseményt dolgoz fel, ami 2010-ben történt. Az író fel is vette egyikükkel a kapcsolatot, és voltaképpen a fiatalember visszaemlékezései inspirálták őt abban, hogy megírja a könyvnek ezt részét. Ami talán érdekes lehet a könyvbeli karakterekkel kapcsolatban, az az, hogy nem igazán tudjuk eldönteni, vajon mi is van közöttük. Annyit tudunk meg csupán, hogy régen egy párt alkottak, ám most már csak barátok. Barátok, akik azért vágnak bele ebbe a kísérletbe, hogy támogassák az egyik barátjukat, Tariq-et, akit csak azért bántalmaztak korábban, mert meleg. A majdnem másfél napos csókkal pedig azt szeretnék bizonyítani, hogy a rekord szempontjából nem számít, hogy kik csókolóznak, csak az, hogy mennyi ideig tart. S persze ennyi idő alatt rengeteg érzelem kerül felszínre...
Számomra az tetszett a legjobban, ahogyan a környezet reakcióját mutatta be az író, hogy milyen nagy port kavart a kísérlet. Nem csak szurkolótábort mozgatott meg, hanem egy igen komoly ellentábort is, ami igencsak megnehezítette Craig és Harry helyzetét.
Ryan és Avery: Jaj, de szeretem őket! Egy melegek számára rendezett szalagavatón találkoznak először, és mondhatni, hogy azonnal megtetszenek egymásnak - főleg azért, mert egyiküknek kék, a másikuknak pedig rózsaszín haja van, amitől már az első pillanattól úgy tűnik, mintha kiegészítenék egymást -. Ahogyan az lenni szokott, megismerkednek, majd elkezdenek randevúzni. Ebben a történetben éppen az volt az izgalmas - és véleményem szerint az aranyos -, hogy a kezdetek kezdetétől kísérhetjük figyelemmel a kapcsolatuk alakulását, ahogyan elkezdik megismerni egymást. Ráadásul az író a mi fantáziánkra bízza, hogy milyen végkifejletet tudunk elképzelni kettejük számára.
Cooper: Őszinte leszek, őt szerettem a legkevésbé a fiúk közül, mivel az élete egyes egyedül az internet, és az azon található társ, vagy éppen szexpartner kereső oldalak körül forog. Teszi mindezt addig, míg egy nap le nem bukik, amivel, természetesen kiborítja a szüleit - elsősorban az apját -. Megszökik otthonról, s elkezd bolyongani a városban, ami elég érdekes dolgokat hoz felszínre az amúgy sivárnak tetsző lelkéből.
Benne igazából azt nem szerettem, hogy lényegében nem gondolkodik, csak megy az alsóteste után. Egy mániákus hazudozóról beszélünk, aki folyton másnak adja ki magát, mint aki. Amikor pedig nem úgy történnek a dolgok, ahogyan ő azt várja, behisztizik. Ettől függetlenül, volt egy pont a könyvben, amikor nagyon megsajnáltam, kiváltképpen akkor, amikor kiderült, hogy részben az ő karaktere is egy valós személyről lett mintázva - bár a köszönetnyilvánításban Levithan direkt kihangsúlyozza, hogy ez csak egy bizonyos momentumra igaz Cooperrel kapcsolatban, a többiben teljes egészében a saját intuícióira hallgatott -.
Úgy érzem, ez a kritikám igen össze-visszára sikeredett, ám az igazság az, hogy ez egy olyan könyv, amit nehéz ilyen formában visszaadni. Egyszerűen át kell élni mindegyik történetet ahhoz, hogy az ember megértse, mi is fogja meg az olvasót. És Levithan alighanem az egyik olyan író, aki a leghitelesebben tudja átadni az üzenetét. Teszi mindezt egy olyan jó stílussal, ami újra és újra képes elgondolkodtatni az embert.
Kedvenc karakter(ek): Avery, Ryan, Craig, Harry
Gyűlölt karakter(ek): Skylar
Pont: 10/10
Alapok:
Nyelv: angol
Kiadó: Knopf Books for Young Readers
Év: 2013
Oldalszám: 208
Sorozat: -
Sorozat: -
