Első blogszülinap

Egy évvel ezelőtt ezen a napon indítottam útjára a CBooks-ot, és igazság szerint, a kezdet kezdetén nagyon szkeptikus voltam.
Elvégre annyi könyves blogger van már itthon is - abba, hogy vajon ki miért kezdett bele ebbe az elfoglaltságba, most inkább nem mennék bele -, hogy eszembe sem jutott, hogy majd az én blogom is ismertté válhat valamilyen szinten. Emlékszem, amikor Abstractelfnek elég hosszú győzködés után végre sikerült rávennie, hogy közzétegyem a legelső bejegyzésemet - ami Fisher Amelie: Callum & Harper című könyvéből készült, és szánalmasan rövid lett -, azt mondtam neki: "Figyeld meg, egy év alatt ötszáz megtekintésem se lesz". Arról, hogy ehhez képest mit tapasztaltam egy év elteltével, majd később.
Tisztában vagyok vele, hogy elég kishitű tudok lenni magammal kapcsolatban, ezért sem voltak komoly elvárásaim a blogommal szemben. Úgy voltam vele - és ma is ugyanígy gondolom -, hogy addig fogom csinálni, amíg kedvem van hozzá. Persze, akadnak olyan időszakok - mint például most -, amikor az egyetem, vagy éppenséggel más elfoglaltság kapcsán, sokkal kevesebb időt tudok az olvasásra áldozni, mint szeretnék, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy abba akarnám hagyni. Hiszen rengeteg ötletem és tervem van még azzal kapcsolatban hogy melyek azok a könyvek, illetve könyvsorozatok, amelyekről szeretném megírni a véleményemet. Szóval még egy jó ideig szeretnék ezzel is foglalkozni. 

Most pedig lássuk, mit is jelent a blog számokban. Lehet, hogy ez első ránézésre csak üres statisztikának fog tűnni, de úgy gondolom, hogy ebből lehet a leginkább leszűrni, hogy mi lett a blogból ahhoz képest, amire én számítottam, meg persze azt is, hogy ha az ember kitartóan csinálja, előbb-utóbb beérik a munkája gyümölcse. 

                                                                                     Ennyit vártam                 Ennyi lett

Megtekintés:                                                                         500                          12350
Legnépszerűbb bejegyzés megtekintése:                                250                            2032
Követők a blogon:                                                                  2                                15
Követők a Facebookon:                                                         5                                16
Megjegyzések:                                                                        0                                76    

Mivel eszem ágában sincs éppen most feladni, kíváncsian várom, hogy milyen élményekkel és tapasztalatokkal gyarapodok majd a következő blogszületésnapig. Lehetséges, hogy elérem a húszezer megtekintést? Vagy netalántán még többet? Jelen pillanatban ez egyszerre tűnik elképzelhetetlennek és elképzelhetőnek is. Mindenesetre, köszönöm mindenkinek, aki eddig figyelemmel kísérte a CBooks működését, és remélem, hogy megmaradtok ennél a jó szokásotoknál! :)

És, hogy mely könyvekről szeretnék még az idén beszámolni, ha lehetőségem lesz rá?  A képzeletbeli lista:

Rainbow Rowell: Fangirl
Shannon Messenger: Vihar szeli ketté
Sherrilyn Kenyon: Éjféli gyönyörök
Sherrilyn Kenyon: Infinity
Simone Elkeles: Wild Cards
Tabitha Suzuma: Hurt
 

Kelly Creagh: Nevermore - Sohamár

Miért: A fülszövege felkeltette az érdeklődésemet.

Tartalom: Isobel Lanley, a pom-pom lány elborzadva veszi tudomásul, hogy Varen Nethers-szel kell megírnia az angol dolgozatát. A dolgozat leadási határideje hihetetlenül igazságtalan módon a rivális focicsapat elleni nagy mérkőzés napjára esik. A hűvös és tartózkodó, cinikus és éles nyelvű Varen már az elején tisztázza, hogy a dolgozaton kívül nem akar a lánytól semmit. Isobel azonban hamarosan kifogásokat kezd keresni, hogy Varen-nel találkozhasson, miközben egyre jobban elszakad barátaitól és az erőszakos és féltékeny barátjától. Isobel egyre mélyebbre merül Varen álomvilágába, ami a jegyzetfüzetébe írt sorokból kelt életre, egy világba, ahol Edgar Allan Poe félelmetes történetei válnak valóra.
Ahogy egyre jobban felfordul körülötte a virág, Isobel felfedezi, hogy az álmoknak és a szavaknak sokkal nagyobb az erejük, mint azt gondolta és, hogy a legijesztőbb valóság az, amit az elme annak hisz. Képes lesz megmenteni Varent az Őrülettől, ami fogva tartja őt vagy mindkettőjüket felemésztik Varen rémálmainak árnyai? (Könyvmolyképző)

Vélemény: Azt hiszem, ez megint csak egy olyan könyv volt, aminél sokkal többet vártam, mint amit kaptam. Nem mondom azt, hogy nem tetszett - mert ez egyáltalán nem lenne igaz -, de azt el kell ismernem, hogy a fülszöveg alapján egy sokkal drámaibb, és izgalmasabb cselekményt vártam. Néhol úgy éreztem, egyáltalán nem kötnek le az események, ezért szívem szerint csak átlapoztam volna az adott fejezetet. Ugyanakkor, azt el kell ismernem, hogy egyes karakterek terén kimondottan jó dolgot hozott össze az írónő. Azonban kivételesen nem a főszereplőkkel kezdenék ezen a téren.  Adott ugye Isobel baráti köre, akiktől egytől-egy felállt a szőr a hátamon. Tipikusan azok az emberek, akik csakis a külsőségekre adnak, és elvárják, hogy ezt nagyra tartsák bennük. Ők az iskola krémje, akik nagyban tesznek mindenre és mindenkire, ha pedig valaki olyannal kell kapcsolatba kerülniük, akik szerintük "rangban alattuk áll", az olyan, mintha kitört volna a harmadik világháború. Zárójelben jegyzem meg, hogy a regény kezdetén Isobel is pontosan ugyanígy viselkedik, bár ez biztosan a pasijának, Bradnek tudható be, aki egyszerűen borzalmas. Egy irritáló seggfej, tulajdonképpen, akit szíved szerint azonnal megütnél, amint feltűnik a színen. Isobel "körének" női tagjait pedig képmutató, számító csajoknak tartottam.

Most pedig, jöjjenek a főszereplőink.  Ilyet talán  az Invisibility kapcsán írtam utoljára, de ennek a könyvnek is az egyik legnagyobb problémája a főhősnője, Isobel. Komolyan mondom, az a lány... egyszerűen idegesítő. És nem csak azért, mert a történet kezdetén olyan, mint egy agymosott, üresfejű pompomlány, hanem azért is, mert én még most sem tudom megérteni a prioritásait. Sosem gondol a családjára, csak saját magára. Hol így viselkedik, hol úgy... Mint aki nem tudja, mit akar. Ha valaki felvilágosítja, hogy ezt inkább ne csináld, mert több kárt okozol vele, mint hasznot, az tuti, hogy megteszi. És utána még ő áll neki hisztizni. Ez aztán a felelősségteljes viselkedés, de tényleg... Bízom benne, hogy a következő részekben már jobb lesz.    

Varen pedig... Róla igazából nem tudok sok újat mondani. Bizonyos értelemben kissé tucatkarakternek mondanám, tehát benne is megvan az az elvontság, mint az összes sötét hajú, rockerkinézetű srácban, akikkel az ilyen YA-kötetekben találkozhatunk. Mivel a lényeget nem akarom lelőni vele kapcsolatban, inkább csak annyit mondanék, hogy ő sem pont olyan, mint amilyennek első körben mutatja magát, de ebben az esetben teljesen más dolgok állnak a háttérben, mint azt az olvasó feltételezi, s nekem ez kimondottan tetszett benne. A regény végén pedig... Hát, ott még az én szívemet is sikerült megdobogtatnia, na.  

A könyv hangulatára nem is tudok jó szót mondani így hirtelen. Azt szinte biztosra veszem, hogy Creagh a misztikus légkört tűzte ki célul, de én egyáltalán nem ezt éreztem. Inkább a sötétséget. Talán ez is közrejátszott abban, hogy elsősorban éjszaka - vagy legalábbis sötétedés után - szerettem olvasni . Ilyenkor sokkal jobban át tudtam érezni a dolgokat, igaz, be kell, hogy valljam, még így sem estem tőle hasra.  Viszont, néha az is megfordult a fejemben, hogy mi van akkor, ha igazából még maga az írónőnk se tudja, mit szeretne kihozni ebből a világból? Néhol túlságosan is kuszának éreztem, mintha belezavarodott volna a mondanivalójába. Ez pedig kimondottan zavaró volt a számomra.  Ráadásul akadtak benne olyan, igen hátborzongató elemek, amik, bár nekem nagyon tetszettek - nekem is feltűnt, hogy, mintha az utóbbi időben kimondottan igényelném az ilyen beütést egy-egy könyvben -, azért nem vagyok benne maximálisan biztos, hogy ezeknek ebben a könyvben lett volna a helye. Aztán ki tudja, biztosan lesznek olyanok, akik ezt teljesen másként látják majd.

A történet alapját ugyebár Poe és az ő világa alkotja, ám mivel én sohasem kötöttem túl szoros viszont a műveivel, arról sajnos nem tudok nyilatkozni, hogy vajon az általa képviselt hangulatot mennyire lehet tetten érni ebben a történetben. Ezt talán Abstractelftől lehetne megkérdezni. 

Egyelőre ugyan nem győzött meg teljes egészében a sorozat, de a végkifejletre való tekintettel, szinte biztosra veszem, hogy előbb-utóbb úgyis folytatni fogom.

Kedvenc karakter(ek): Varen
Gyűlölt karakter(ek):  Brad, Nikki, Alyssa
Pont: 6/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Farkas János
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2013
Oldalszám: ?
Sorozat: Nevermore (#1)

J. Lynn: Frigid

Miért: Tényleg kezdek Armentrout-függővé válni.

Tartalom: Sydey évek óta szerelmes a legjobb barátjába, Kylerbe, aki azonban arról híres, hogy több lánnyal feküdt már le, mint ahánnyal nem... Igazi szoknyapecér, aki egyedül csak a Sydet óvja, mint egy nagytestvér. Csakhogy, a lány már többet akar tőle, még akkor is, ha úgy érzi, semmi esélye sem lehet egy ilyen srácnál. A téli szünet azonban olyan véletlenek sorozatával indul, ami örökre felkavarja a kettejük közötti állóvizet.

Vélemény: A regény témája, azt hiszem, örök érvényűnek is mondható. Hiszen mindenkiben megfogalmazódott már a kérdés - legalább egyszer, de az is lehet, hogy kétszer, vagy netalántán még többször -, hogy vajon férfi és nő között van-e barátság. A többség biztosan rávágja, hogy igen, van, de aztán, ha a lelke mélyére néz az ember, biztosan talál legalább egy olyan példát, ami az elmélet ellenkezőjét támasztja alá. Vajon miért van ez így? Mi lehet az oka annak, hogy a legtöbb esetben a férfi és nő közötti barátság egyszerűen nem működik.  Én eddig azt a magyarázatot hallottam - s jórészt azt is tapasztaltam -, hogy amiatt, mert az egyik fél előbb-utóbb többet akar a másiktól. Hogy melyikük, az nem számít, de tény, hogy az ilyesmi eléggé megvisel egy barátságot... Főleg akkor, ha a két fél nem elég érett ahhoz, hogy ezt értelmes emberek módjára megbeszéljék. 

Most viszont itt az ideje, hogy áttérjek magára a könyvre. Azt kell mondanom, hogy Armentrout hozza a tőle megszokott könnyed, jól érthető, és humoros stílust - amivel az is együtt jár, hogy néha az éjszaka közepén is felnevetsz, ha egy olyan részbe futsz bele -. Nagyon jól visszaadta a téli hangulatot, pedig az ősz elején olvastam, s mégis. Néha kedvem lett volna kinézni az ablakon, hogy nem-e esik a hó... Tudom, hogy ennek nem sok értelme van, de higgyétek el, így volt. 

Ez a könyv is két szemszögből íródott, s ugyanazt az elvet követi, mint az Origin esetében... Igaz, míg annál a regénynél valamivel kiegyenlítettebbnek éreztem azt, hogy mennyi jelenet van Daemon, és mennyi Katy szemszögéből, itt egyértelműen Sydney dominál ezen a téren, bár elég sokat kapunk Kylerből is. 

Szóval Sydney és Kyler. Mit is mondhatnék róluk? A kapcsolatuk nemes egyszerűséggel aranyos, legalábbis a regény elején mindenféleképpen. Igaz, már ott is kitűnik, hogy bár elvileg csak barátság van köztük, a viszonyuk sokkal bensőségesebb, mint azt elsőre gondolná az ember. Amikor pedig éppen nem aranyos, akkor elképesztően szenvedélyes. Akadt néhány olyan jelenet, aminél átvillant az agyamon, hogy "Hm, igen, ezt én is el tudnám viselni". Bár, töredelmesen bevallom, hogy voltak pillanatok, amikor Kylert meg tudtam volna verni, annyira idióta volt. Sydneyt pedig kedvem lett volna addig rázni, amíg elő nem kerül a józan esze.  Viszont, ettől függetlenül a két karakter jól kiegészíti egymást, és nem csak az ágyban, hanem az életben is. Tipikus példái annak, amikor két ember már annyira összecsiszolódott - ne felejtsük el, hogy majdnem húsz évük volt rá -, hogy már ők maguk sem tudják pontosan, hol húzódik a határ a barátságuk és a szerelem között.    

Őszinte leszek, számomra még most sem egyértelmű, miért éppen Frigid lett a könyv címe. Igaz, hogy Sydney, egy korábbi csalódás miatt ezzel a jelzővel illeti magát, de én nem igazán érzem indokoltnak, hiszen folyamatosan azt bizonyítja, hogy valójában egyáltalán nem az... Csupán valaki, aki egy akkora csalódás után fél újrakezdeni - értem ezalatt a randizást s társait -, és  ezért inkább fogja magát, bezárkózik a kényelmes csigaházába, vagy éppen a könyvek világába menekül. Valamint abba a tévhitbe ringatta magát, hogy neki az is elég, ha Kyler közelében lehet, mint a legjobb barátja, még akkor is, ha valójában sokkal, de sokkal többet szeretne tőle. 

Engem lepett meg a legjobban, hogy kivételesen mennyire nem zavart, hogy Armentrout a regény igen jelentős részében csak ezt a két karaktert mozgatta. Sydney szerencsétlenkedése, valamint Kyler kedvessége - és felsőteste - teljesen elvonta a figyelmemet arról, hogy a többiek alig-alig szerepelnek. Mondjuk, nézzünk szembe a tényekkel: hány lány panaszkodna, ha arra kárhoztatnák, hogy egy hetet Kyler Qhuinnel összezárva kell eltöltenie? Szerintem nem sokan.

Aki egy kellemes kikapcsolódásra vágyik, ami kikapcsolja az agyát egy hosszú és fárasztó nap után, annak bátran ajánlom ezt a könyvet. Bár, azt hiszem, ezt szenteste illene olvasni, egy bögre tea, vagy forrócsoki kíséretében. Ki tudja, talán akkor újraolvasom majd. Miért ne? 

Kedvenc karakter(ek): Kyler, Sydney

Gyűlölt karakter(ek): Zach, Mindy

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: Spencer Hill Contemporary

Év: 2013

Oldalszám:

Sorozat: Frigid (#1)

Cora Carmack: Színjáték

Miért: Már volt szerencsém az első részhez.

Tartalom: Mackenzie „Max” Millernek van egy problémája. A szülei meglepetésként váratlanul meglátogatják, és ha meglátják festett haját, a tetoválásait és a piercingjeit, talán még ki is tagadják a lányukat. És ami ennél is rosszabb, arra számítanak, hogy a barátja egy rendes, kedves fiú, nem pedig egy Mace nevű, tetovált nyakú srác, aki egy bandában zenél. A hazugságok hálója kis híján megfojtja Maxet, ám ekkor találkozik Cade-del.

Cade azért költözött Philadelphiába, hogy színész legyen, és maga mögött hagyja a problémáit Texasban. Eddig azonban a problémáktól nem sikerült megszabadulnia, a színpadra pedig nem sok alkalommal jutott fel. Amikor Max megszólítja egy kávézóban, és azzal az őrült ötlettel áll elő, hogy játssza el a barátja szerepét… Cade beleegyezik.

Az alakítása azonban túl jól sikerül, ezért arra kényszerülnek, hogy tovább folytassák a játékot. Minél hosszabb ideig színlelik a kapcsolatot, annál valóságosabbá válik. (Content 2 Connect)

Vélemény: Nem mondom, hogy a Szakítópróba volt életem legjobb könyve, mert nem így van, de azt még mindig jobban szerettem, mint ezt a részt... És jelen pillanatban elég nehéz szavakba öntenem, hogy miért. Talán azért, mert már, amikor elkezdtem olvasni, olyan érzésem volt, mintha egy kliséhalmot kaptam volna kézhez, ami mellesleg, egyáltalán nem tűnt reálisnak. Ugyanez volt a bajom annak idején Bliss és Garrick kapcsolatával is, hogy olyan elemekkel volt tele, amilyenek a mesében sincsenek, nemhogy a való életben. Azt a könyvet Bliss humora mentette meg a teljes lehúzástól, ami viszont itt igencsak hiányzott, pedig nem mondhatnám, hogy a karakterek sokkal komolyabbra sikerültek volna, mint a másik kettő. Mindenki olvasott már olyan könyvet, amiben adott egy - lehetőleg tetovált - rosszfiú (például Lucas az Egyszeregyből, vagy Alex a Tökéletes kémiából), és a jólnevelt, visszafogottabb lány esete, aminek az a lényege, hogy a lányok miatt megmutatkozik a srácok gyengédebb oldala. Igazából itt is ugyanezt kapjuk, azzal a különbséggel, hogy Carmack megcserélte a szerepeket. Max a vadorzó, teletetovált, vagány csaj, aki azt hiszi magáról, hogy abszolút független a világ minden nyűgjétől, hiszen feltörekvő zenész - aztán hamar kiderül, hogy ez a függetlenség csak addig tart, amíg szóba nem kerülnek az anyagiak, hiszen ebben az értelemben függ a szüleitől, akik igencsak konzervatív nézeteket vallanak, így előttük amúgy sem lehet önmaga -. Plusz, ott van mellette Cade, aki meg anya - vagyis jelen esetben inkább a nagymama - kicsi fia, a lányos szülők abszolút álma. Rendes, kedves, aranyos, és szerintem kissé megfelelési kényszeres valaki, akiről néha azt feltételeztem, hogy egy burokban nőtt fel, ami éppen most kezd kipukkanni. S mi sem bizonyíthatná ezt jobban, minthogy pont egy olyan lány pasiját fogja alakítani, mint Mackanzie?

Természetes, hogy a többi, hébe-hóba felbukkanó mellékszereplő is olyan, mint bármelyik romantikus filmben. Vegyük például Mackanzie bátyját, és annak feleségét. Ők testesítik meg a történetben a szülők beteljesült álmát. Mike és Bethany az a fajta házaspár, akiket leginkább az tart össze, hogy a férj sokat dolgozik - és jól keres -, s mivel nullától huszonnégyig dolgozik, valójában egyáltalán nem érdekli, mit csinál a felesége, inkább kérdés nélkül rábólint mindenre, amit az asszony mond, vagy csinál. Még arra is, amikor az gátlástalanul kritizálja a testvérét. Értem én, hogy Maxet tartják a család fekete bárányának, de könyörgöm, ettől még a testvérek általában kiállnak egymásért, amennyire én tudom, főleg akkor, ha semmi sem utal rá, hogy amúgy nem szívlelnék egymást.   

Hogy miért tartom kliséhalomnak ezt a regényt? Mert számomra semmi újdonság nem volt benne. Mindent előre lehetett látni, egyetlen meglepő csavar sem volt benne. Szinte olvasnia se kellett az embernek ahhoz, hogy tudja, mi történik éppen, vagy mi az, ami az elkövetkező fejezetekben történni fog. Az is untig elég lett volna, ha csak mondjuk azokat a fejezeteket olvastam volna el, amik Cade szemszögéből íródtak, és akkor se maradtam volna le semmiről.

Azt hiszem, Carmack stílusa volt az, ami végül is elvitte a hátán ezt az egész történetet. Még mindig élmény olvasni a szavait, még akkor is, ha a könyv cselekménye nem köti le az embert. Tud írni, ez kétségtelen, csak örülnék neki, ha legközelebb valami egyedibbel rukkolna elő. Valamivel, ami nem ennyire egyértelmű. Ki tudja, talán, ha befejezi ezt a szériát, lesz rá esély, hogy ilyesmit olvassunk tőle. 

Viszont, ha valaki egy könnyed, nyár végi kikapcsolódásra vágyik, arra ez a regény tökéletes, bár én azt ajánlom, hogy aki teheti, inkább karácsony környékén olvassa. Ki tudja, lehet, hogy úgy hatásosabb. 

Kedvenc karakter(ek): Cade

Gyűlölt karakter(ek): Bethany

Pont: 5/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította:  Lukács Andrea

Kiadta: Content 2 Connect

Év: 2013

Oldalszám: ?

Sorozat: Losing it (#2)