Sherrilyn Kenyon: Angyali csók

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Wulf Tryggvasen egykor viking harcos volt, most halhatatlan Sötét Vadász, akinek súlyos emlékezetvesztést előidéző ereje van. Bárki, aki emberi alakjában találkozik vele, öt perc múlva már nem emlékszik rá. Egyéjszakás kalandoknál nagyon hasznos ez a tulajdonság, ám megnehezíti, hogy értelmes és tartalmas kapcsolatokat alakítson ki; igaz szerelem nélkül azonban soha nem lesz képes visszanyerni a lelkét.
Legújabb küldetése rémálommá változik – rettenetes démonhordával kell megküzdenie, s megvédenie Cassandrát, az elátkozott faj hercegnőjét. Cassandra leendő gyermeke menti majd meg a világot a nagy Pusztító rémuralmától, ám egy ősi átok miatt a lány ideje véges: huszonhét évesen kínhalált kell halnia – addig pedig alig néhány hónap van csak hátra…
Kettejüknek kell szembeszállniuk a mindenre elszánt szörnyekkel, s a bátor nő végül rabul ejti Wulf fagyos, érzéketlen szívét, s talán elnyerhetik a boldogságot… (Ulpius)
 

Vélemény: Mit is mondhatnék Wulfról? Az eddig megismert Vadászok közül, alighanem, ő az eddigi legviccesebb. Egyrészt, valóban jó humora van - főleg, amikor Cassandra is mellette van, és képes kihozni ezt az oldalát -, másrészt, egy olyan jellemvonással is rendelkezik, ami, belegondolva, hogy ki is ő valójában, néha egyenesen nevetségessé teszi. Wulf Tryggvasen ugyanis paranoiás. De nem ám egy kevés, még talán egészségesnek is nevezhető üldözési mániával áldotta meg a sors, hanem annyival, hogy néha az állam szabályosan koppant a padlón, miközben nem tudtam eldönteni, hogy ezen most sírjak, vagy inkább nevessek rajta. Egyszerűen félelmetes, komolyan mondom. És, ha valaki kételkedne: mégis, hány olyan ember él ma a világon, aki képes lenne a 21 (!) éves unokaöccsét hét lakat alatt őrizni, csak azért, hogy a nemzőképességével ne legyen probléma? Emellett elég ambivalensnek érzem, hogy Wulf folyamatosan azt kérdezgeti szerencsétlen Christől, hogy mikor dönt már meg végre egy lányt, és ejti teherbe. Mintha testőrökkel a sarkadban olyan könnyű lenne csajozni. Persze, mint ahogy az már lenni szokott, Wulfot is meg lehet érteni egy bizonyos szempontból, hiszen olyan átok sújtotta évszázadokkal korábban, ami miatt a halandók nem emlékezhetnek rá öt percnél tovább - kivétel azok, akik az ő leszármazottai -, ami nagyon kellemetlenül hangzik, és bizonyos értelemben az is. Csak az a furcsa, hogy a cselekmény egy pontján olyan érzésem támadt, mintha erről Kenyon maga is elfeledkezett volna, de ez most mellékes. Ezt leszámítva ugyanis Wulf igen szerethető karakter.
Cassandrához csak annyit fűznék hozzá, hogy igazából ugyanolyan kedves és aranyos teremtés, mint az összes többi női karakter a sorozat köteteiben, az egyedüli különbség közte és a többiek között csupán annyi, hogy félig apollitának született. Éppen emiatt, sokkal nagyobb drámát vártam volna közte és Wulf között, hiszen mégis csak két, félig-meddig ellenséges fajról van szó. Azért mondom csak félig-meddignek, mert egy apollita nem feltétlen megy át démonba a huszonhetedik születésnapja előtt, viszont, ettől függetlenül, a legkevésbé sem szívlelik a Sötét Vadászokat, és azok sem őket. Igaz, én ebben a részben szó szerint megkedveltem a démonokat, mert sok olyan apróság derült ki róluk, ami miatt egyre kevésbé tudom elítélni őket. Ráadásul, az egyik új kedvencem is a démonok csapatát erősíti. Már most is szívesen áradoznék Urianról, de ezt inkább megtartom arra az időre, ha valamikor a jövőben kap egy saját regényt. Egyelőre legyen elég annyi, hogy ő és Wulf egy légtérben... Érdekes jeleneteket tudnak összehozni.
Magával a történettel nem sok bajom volt, azt leszámítva, hogy ez is egy viszonylag eseménytelen kötetre sikeredett, valamint túlságosan nyálasnak találtam néhány ponton. Semmi bajom az egészséges mennyiségű romantikával, de itt voltak olyan jelenetek, amiket mintha nyakon öntöttek volna egy nagy adag cukorsziruppal. Ez pedig, az én véleményem szerint, egyáltalán nem illett egy viking harcos és egy fél-apollita románcához.      
A regény végén olyan érzésem volt, mintha az egész átment volna egy Jóbarátok epizódba, ugyanis, minden eddigi főszereplő pasi visszaköszönt ebben a részben. Igaz, hogy egyikük-másikuk jelenlétét kissé feleslegesnek éreztem - ilyen volt például Julian és Kyrian -, de azért Talon és Zarek rendesen feldobott. Viszont, ha már így felbukkantak, én valamivel több jelenetet írtam volna nekik, de végül is, nem volt rossz húzás.
Mindent egybevetve nem volt rossz rész, ráadásul olyan apró utalásokkal lett teletűzdelve, amik miatt még inkább szeretném folytatni a sorozatot. Egyre jobban érdekel például, hogy kicsoda - és micsoda - Acheron, és, hogy Artemisz miért érzi kötelességének, hogy minden egyes kötetben lenyomjon egy legalább fél órás hisztit. Néha már komolyan reménykedem abban, hogy egyszer kinyírja valaki... De, mivel egy istennőről van szó, erre nem sok esélyt látok, sajnos. 

Kedvenc karakter(ek): Wulf, Cassandra, Urian

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 7/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Gazdag Tímea

Kiadta: Ulpius-ház

Év: 2010

Oldalszám: 480

Sorozat: Dark-Hunter (#5)

            

Sherrilyn Kenyon: Ördögi tánc

Miért: Toffytól kaptam kölcsön

Tartalom: Zarek kétségkívül a legmagányosabb Sötét Vadász. Évszázadok óta Alaszkában él száműzetésben. Mielőtt vámpírrá változott, római rabszolgaként elképzelhetetlen kínokon kellett keresztülmennie. Minthogy veszélybe sodorta a testvériséget, most társai az életére törnek.
Astrid az igazság szűzi nimfája. Ő kapja feladatul, hogy ítélkezzen Zarek felett. A vizsgálat során számos eddig nem sejtett titok is a felszínre kerül, és a gyönyörű Astrid nemcsak a jobb sorsra érdemes embert, de a forróvérű szeretőt is megtalálja a Vadászban… (Ulpius)

Vélemény: Már most érzem, hogy amikor ezt a kritikát befejezem, sokan meg fognak utálni, ugyanis, akármennyire is megszerettem Kenyont az utóbbi időben, ezt a könyvét majdhogynem utáltam. Pedig, amikor a kezembe vettem, komolyan megfogadtam, hogy adok egy esélyt Zareknek. Igaz, hogy az előző kötetben sem voltam odáig érte, de úgy voltam vele, hogy talán, ha az ő szemszögéből látom a dolgokat, akkor másként gondolok majd rá. 

Ez a taktika végül bejött, ugyanis a története valóban érdekes, és a végtelenségig képes elszomorítani az embert - főleg, mivel Kenyon remekül vissza tudja adni, hogy micsoda magány gyökerezik a férfi lelkében -, de ettől függetlenül, nem tudtam őt annyira megszeretni, mint mondjuk Talont, vagy éppen Kyriant. És az az érdekes, hogy erről nem ő tehet, hanem sokkal inkább az, hogy a kötet első fele annyira eseménytelenre sikerült, hogy azt el sem tudom mondani. Arról szól, hogy Zarek és Astrid - a mellé rendelt ítélőbíró - be vannak zárva egy alaszkai házba - egy olyan vihar miatt, amit természetesen a nimfa idézett elő -, ahol vagy veszekednek, vagy épp álmukban szeretkeznek, meg ehhez hasonlók. Egyszerűen nem történik semmi. Olyan, mintha az egész történet egyhelyben állna, és várna. Valószínűleg az ítéletre, de néha komolyan úgy éreztem, mintha magát a Messiást várnák ennyire.  Így hát, a figyelmem a regény többi szereplőjére terelődött, és ott találtam kedvencnek valókat bőven.
Ott van például Sundown, aki Zarek legjobb barátja. Egy igazi, texasi cowboyból lett Sötét Vadász, aki ki nem állhatja a hideget, ám a barátjáért képes hozni azt az áldozatot, hogy egy rövid időre áttelepül Alaszkába. Ráadásul, ha mindez nem lenne elég, a regény második felében - ami ezerszer jobban sikerült, mint az első -olyan jó beszólásai vannak, hogy szabályosan fel-le gurultam az ágyamon a nevetéstől. Annyira megszerettem a humorát, hogy már alig várom az ő részét... Bár, a könyvek listáját elnézve, az még rohadt messze van. Nem baj, rá megéri várni.

A regény egyik fénypontja Simi volt. Simi, a több, mint tízezer éves démonlány, aki alapesetben Acheron karján díszeleg, tetoválás gyanánt, de amikor elszabadul... Na, az zseniális. Úgy viselkedik, mint egy tizennégy-tizenöt éves kamaszlány, akinek az a hobbija, hogy mindent és mindenkit meg akar enni - ennek érdekében mindig tart magánál egy adag barbecue-szószt, mondván, sosem lehet tudni, mikor nyílik erre alkalma. Emellett az is kitűnik, hogy mennyire rajon Acheronért. Nem úgy, mint nő a férfiért, hanem sokkal inkább úgy, mint egy lány az apjáért, vagy kishúg a bátyjáért. Azt hiszem, éppen ez tetszett meg a kapcsolatukban. És mellesleg, alig várom, hogy többet is megtudhassak erről a dologról. 
A másik karakter, akit félig-meddig sikerült megkedvelnem, Sasha volt. Szerencsétlen farkasba annyiszor rúgtak bele ebben a részben - képletesen és szó szerint is -, hogy meg se tudom számolni. Ennek ellenére hűséges Astridhez, és mindent megtesz annak érdekében, hogy megvédhesse a lányt. Ezt nagyra értékeltem benne.  
Külön érdekessége a regénynek, hogy itt derül ki talán a legtöbb minden Acheronról, és az ő hátteréről. Olyan jó utalások vannak benne, hogy már előre várom, mi fog kisülni mindabból, amit eddig megtudhattam róla. Az biztos, hogy Artemiszt - akivel ezt a részt együtt kell töltenie - szívem szerint többször is belefojtottam volna egy kiskanálnyi vízbe, mert egy akkora önző ribancként viselkedik a nap huszonnégy órájában, hogy arra nincsenek szavak. Bár pont a mostani részben derült ki, hogy ezzel többet ártanék, mint használnék, de ettől még... Előbb-utóbb tuti belemártom a konyhakést, ha még sokáig önzőzik, meg hisztizik. Akármekkora istennő is, szerintem elsősorban inkább egy elkényeztetett luxusprosti. Igen, én és a jó véleményem...   

Összességében ez a rész számomra sokkal inkább egyfajta átvezetésnek tűnt - egyrészt az eseménytelensége, másrészt a rövidsége miatt -, mintsem egy olyan komoly résznek, mint amilyen az ezt megelőző volt. 

Kedvenc karakter(ek): Simi, Acheron, Sundown

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 7/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította: Lévai Márta

Kiadta: Ulpius-ház

Év: 2010

Oldalszám: 446

Sorozat: Dark-Hunter (#4)

             Were-Hunter (#1)

Sherrylin Kenyon: Végzetes ölelés

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Amint leszáll az éj, én leszek a legszörnyűségesebb fenevad, aki az éjszakában portyázik: parancsolok az elemeknek, és nem ismerek félelmet. Évszázadok óta védem az ártatlanokat, cserébe nem kérek semmit, csak álmaim asszonyát. Sunshine Runningwolf nem akar többet, csak ezt az éjszakát, de valahányszor ránézek, elkezdek sóvárogni olyan álmok után, amelyeket már évszázadokkal ezelőtt eltemettem magamban. Tudom, hogy a szerelmem a halált jelentené számára. Megátkoztak, arra kárhoztattak, hogy soha ne ismerjem meg a békét és a boldogságot – míg ellenségem a sötétben lapul és arra vár, hogy mindkettőnket elpusztítson… (Ulpius)

Vélemény: Ez volt az első rész, aminél tényleg érezni lehetett, hogy nem csak egy különálló részt olvas az ember, hanem egy olyan regényt, aminek igen komoly szerepe van a nagy egész szempontjából. Ezt azonban még véletlenül sem Talon és Sunshine jelenlétének köszönhetjük - bár ők ketten is megérnének egy misét -, hanem az őket körülvevő "mellékszereplőknek". Például Acheronnak, akinek igen komoly szerep jutott ebben a részben, ráadásul az ő jelleméről, sőt, bizonyos értelemben még a hátteréről is meg lehet tudni, igaz, végig olyan érzése van az embernek, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa. Mivel a Sötét Vadászok vezetője egy saját kötettel is büszkélkedhet, jelen pillanatban még elképzelni se nagyon tudom, hogy mik derülnek majd ki róla... De, hogy érdekes lesz, az egészen biztos. Eddig, az előző részben nemigazán vetítette előre Kenyon, hogy kiknek szán még komolyabb szerepet a Sötét Vadász - univerzumban, mégis, most több olyan szereplő is feltűnik a színen, akikkel kapcsolatban egy-egy jelenettel, esetleg beszélgetéssel jelzi, hogy még komoly szerepet szán majd neki a későbbiekben. Ilyen például Vane, az egyik farkas, akinek a történetére több dolog miatt is kíváncsi leszek, de ezekről majd később.

Az istenek továbbra is játsszák az eszüket, főleg Artemisz, aki akkora tótumfaktumnak képzeli magát, hogy szívem szerint több alkalommal is behúztam volna neki két egyformát, és utána még meg is rugdostam volna. Még egy ekkora, öntelt ribanc, mint ez a nő, nemigen járkált a Földön, erre itt és most leteszem a nagyesküt. Megjegyzem, hogy a testvére, Dionüszosz se jobb nála, mivel az a manus meg annyira sötét, hogy a kínai Nagy Falat se venné észre. Azt, hogy okos döntéseket hozzon, inkább ne várja tőle senki. Ja, és Camulustól se. Mindkettő egy-egy idegesítő pojáca volt ebben a részben. Valahányszor megjelentek a hideg futkosott a hátamon, de nem ám jó értelemben. 

Azt hiszem, itt az ideje, hogy a romantikáról is ejtsek néhány szót: nekem igazából tetszett ez a vonulat is benne, bár kétségtelen, hogy mivel a jeleneteik igen nagy részében éppen szeretkeztek, hát... Néha nem tudtam átérezni, hogy Talon és Sunshine tényleg annyira szerelmes, mint mondják. Mindenesetre, biztos, hogy a fent már említett dolgok közrejátszanak abban, hogy itt ez a szál már kap némi alapot is, ugyanis a lány nem más, mint a Kelta másfél évezrede elhunyt feleségének a reinkarnációja. Ugyan erre csak később jönnek rá, így legalább nem agonizálnak azon, hogy egyik egyéjszakás alkalmukból esnek a másikba... A regény eleje ugyanis lényegében erről szól. Néha picit unalmas volt ugyan, de a körítés része, hogy tulajdonképpen miért is borul el ennyire mindkettőjük agya, egészen reálisnak mondható. 

Ebben a kötetben tűnik ki először, hogy a cselekményben semmi, de tényleg, semmi sem történik ok nélkül. Minden apró részletnek egy idő után komoly jelentősége lesz, így nem árt, ha odafigyelve olvassa az ember, s nem csak átrohan a sorokon, mint azt a szem legtöbbször teszi, mert egy idő után azon kapja magát, hogy fogalma sincs, mi, miért történt... Holott, a könyvben világosan benne van. Tapasztalatból írom ezt, hiszen az egyik jelenet során egy mozzanaton csak átrohantam... És utána meglepve tapasztaltam, hogy erre nem is emlékszem. Szabályosan vissza kellett keresnem, miről is volt szó tulajdonképpen. És azt hiszem, ez volt az, ami miatt abszolút rabul ejtett ez a rész. Kiszámíthatatlan és izgalmas is volt egyben, ráadásul nagyon érdekesen tudta csűrni-csavarni a szálakat, így rendre sikerült meglepnie.  

Kedvenc karakter(ek): Talon, Acheron, Sunshine

Gyűlölt karakter(ek): Camulus, Dionüszosz

Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította: Tavasz Marianna

Kiadta: Ulpius-ház

Év: 2010

Oldalszám: 560

Sorozat: Dark-Hunter (#3)

Fisher Amelie: Greed (borító megjelenés)

Tehát, ez lenne a legújabb Fisher Amelie könyv borítója, ami a Seven Deadly - sorozat második része lesz. A megjelenés 2013 őszén esedékes, és mint látjátok, a Greed (Kapzsiság) címet viseli. Az előző részről, ami a Vain (Hiúság) címet viseli, már található egy kritika a blogon, ám fontosnak tartom leszögezni, hogy ezek a történetek nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz, így, ha azt valakinek nincs kedve elolvasni, nem marad le semmiről.  Igaz, hogy Spencer szerepelt Sophie történetében, de olyan keveset tudtunk meg róla, hogy szerintem nem okoz problémát, ha azt a részt nem vette a kezébe az ember.

Míg az a Young Adult kategóriába tartozik, ez a rész már az úgynevezett Mature Youn Adult, vagy másnéven New Adult regények csoportjába kerül. Ezalapján némi erotikus tartalom várható - na, meg a borító is ezt az érzetet erősíti, legalábbis bennem mindenféleképpen -. Mellesleg, ez a borító egy új dizájn második darabja. A továbbiakban már ilyen koncepciójú borítóval jelennek majd meg a sorozat kötetei. Hamarosan a Vain fedlapját is kicserélem az újra - mihelyst lesz rá időm, és eszembe is jut majd -.  

Amit az írónőről tudni érdemes: egy marketinggel foglalkozó cég reklámszövegírójaként kereste a kenyerét, amikor a cég egyik ügyfele megjegyezte, hogy Fishernek jó humora van, s ezt az írásban kellene kamatoztatnia. Mivel erre a beszélgetésre a női mosdóban került sor, a nő eléggé zavarba jött a bók miatt, ám később elgondolkozott a dolgon, és megfogadta a tanácsot. Azóta az ideje nagy részét írással tölti, s már több regénye is megjelent azóta. 

Íme a leendő fülszöveg (teljesen szabad fordításban):

Gyere csak ide hozzám, hisz' téged akarlak. Azt akarom, amid van, és azt is, amid nincs. Többet akarok, mint amennyim már van. Akarom. De ha bármit is kérsz cserébe, jobban teszed, ha sarkon fordulsz, és elhúzol jó messzire. Tudod, ha az én világom szabályai szerint akarsz játszani, akkor meg kell tanulnod, hogy minden férfi magának való, és aki elgyengül, azt megszerzem magamnak. Az élősködőket eltörlöm a föld színéről, mert az a munkám, hogy elpusztítsam őket. Megvédem, ami az enyém, és elveszem, ami a tiéd... Mert ez a dolgom. Ezt akarom.

A történetem miatt nem fogsz megkedvelni, és igazából nagy ívben teszek rá, mert csak a pénzért csinálom, semmi másért. Semmi sem fog megváltoztatni. Egy korrupt, pénzéhes, erkölcstelen seggfej Los Angeles-ből. Ez vagyok én. A férfiak rémálma, és minden nő testet öltött fantáziája.

A nevem Spencer Blackwell... És ez a történet arról szól, hogy lettem a legkívánatosabb pasiból azzá, akit látni sem akarnak, és hogy ezt a helyzetet miért nem áldoznám fel a világ összes kincséért sem. 

Eddig ugyan nem vártam annyira ezt a könyvet, de most, hogy tudom, miről fog szólni, alig várom, hogy olvashassam! Bízom benne, hogy Fisher hozza majd azt a színvonalat, amit már a Callum & Harper, a Thomas & January, illetve a Vain kapcsán már megszokhattam tőle. Szóval, a lendületes történet, a humor, valamint az izgalom szinte garantált.  

Ahol Amelie megtalálható: 

Weboldal

Blog 

Twitter

Facebook 

YouTube 

Goodreads

Sherrilyn Kenyon: Éjféli vad

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Kyrian gyönyörű férfi, kidolgozott izmokkal, aranybarna bőrrel, áradó erotikával, jó humorral, intelligenciával, bátorsággal megáldva… érthető, hogy Amandát elbűvöli, aki nemrég csalódott a nagybetűs szerelemben. A szenvedély kölcsönös, de Kyrian szörnyű titkot rejteget a lány elől. A férfi ugyanis vámpír, egy rettegett Sötét Vadász, aki kétezer éve küzd az aljas démon Desideriosz ellen. Eljött a leszámolás ideje, és Amandával az oldalán talán Kyrian most le tudja győzni a démont, ha elég erős a szerelmük… (Ulpius)

Vélemény: Nem túl gyakran csinálok ilyet, de hadd kezdjem rögtön a negatívumokkal ezt az egész kritikát, amiket jelen esetben nem az írónő, hanem a magyar kiadó számlájára kell írnom. Tehát, beszéljünk egy kicsit a félrefordításokról. Már a fülszövegben is kitűnik, hogy a kötet főszereplőjét, Kyriant vámpírnak titulálja. Emlékszem, ezt a részt annyira nem értettem, hogy megkérdeztem Toffyt: most komolyan vámpír a pasi? Szerencsére megnyugtatott, hogy nem az. A Dark-Hunterek ugyan sok tulajdonságukban egyeznek a vámpírokkal, mégsem lehet őket egy kalap alá venni, ugyanis a lehető legfontosabb ponton eltérnek egymástól: Kyrian és társai ugyanis nem isznak vért. Annak, hogy miért nem mehetnek ki a napra, vagy éppen miért vannak az átlagosnál hegyesebb szemfogaik, más oka van, amit Kenyon a világfelépítés kapcsán nagyon szépen elmond. Szintén ehhez kapcsolódik, hogy, mint a történet folyamán kiderül, többféle vadász létezik, s az egyik fajtát Were-Hunternek hívják, amit a fordító - ötletem sincs, milyen alapon - lefordított Vérvadásznak. Ezen a ponton kedvem támadt volna a fejemet a falba verni, de úgy voltam vele, hogy mivel csak az első pár kötetet fogom magyarul olvasni, nem ér ennyit az egész. A következő részt úgyis más fordította, azt hiszem. 

A következő dolog: nem tudom, hogy ezt az autentikus hatás kedvéért csinálták-e, vagy valami ilyesmi miatt, de már az Álomszeretőben is halálra idegesített a Iulianosz-ozás, amikor Kenyon adatbázisa szerint a férfit simán Juliannek hívják. Kyrian esetében ugyanez volt a helyzet. De ez még a kisebb probléma, ami egész elhanyagolható, ha az ember hozzászokik.

Most, hogy sikeresen kipanaszkodtam magam, áttérnék magára a történetre. Hát, szóval... Az előző részben nem ugráltam annyira Julianért - nem volt vele különösebb bajom, csak valahogy éreztem, hogy nem ő a nekem való, férfi főhős -, ellenben Kyrian... Őt nagyon megszerettem. Bár néha tényleg képes vadállat módjára viselkedni, az hamar kitűnik, hogy valójában egy igen nagylelkű, és meglepően empatikus férfiról van szó, aki sokkal kedvesebb, mint elsőre gondolnád. Az ő előtörténetét sokkal jobban át tudtam érezni, mint Julianét.
Amandát is sikerült megkedvelnem, szó, mi szó, Grace humorát azért valamivel jobban csíptem. Ebben a lányban inkább az tetszett, hogy mennyire kötődik a családjához - mind a kilenc nővéréhez, és a szüleihez, akik együttesen felérnek egy komplett zsibvásárral -, s elsősorban az ikertestvéréhez, Tabithához. Nem számít, mennyire különböznek, vagy az, hogy mennyit veszekednek, akkor is lehet érezni, hogy mennyire szeretik egymást. Ráadásul így, hogy ennyi szeretetben nőtt fel, mi sem természetesebb számára, minthogy ezt közvetíti Kyrian felé is, aki persze nemigen van hozzászokva az ilyesmihez. Remekül kiegészítik egymást, ez nem vitás - hiszen alapvetően mindketten segítőkészek, meg ehhez hasonlók -, de azért szívesen megkérdezném az írónőt, hogy miért mindig az van, hogy a férfi főszereplő első látásra beleszeret a nőbe? Mondjuk ezt a húzást már Wardnál se szerettem, lehet, hogy csak ezért nincs ínyemre itt sem. 
De ezt az apróságot leszámítva, a második kötet nagyban felülmúlta az elsőt, annál is inkább, mert valójában itt indul az igazi Dark-Hunter sorozat. Emellett izgalmasabb volt, és a cselekmény is sokkal pörgősebben haladt előre, mint az Álomszerető esetében. A vége felé már annyira lekötött, hogy nem bírtam letenni, sőt, miután hajnalok hajnalán sikerült befejeznem, még órákon keresztül nem bírtam elaludni, mert folyamatosan a könyv történésein járt az eszem... Azt hiszem, most már kénytelen leszek elismerni, hogy Kenyon függőséget okozhat... Legalábbis nálam mindenféleképpen. 

Kedvenc karakter(ek): Kyrian, Amanda, Talon, Nick

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: magyar

Fordította: Gimes Katalin

Kiadta: Ulpius-ház

Év:  2009

Oldalszám: 446

Sorozat: Dark-Hunter (#2)

Sherrilyn Kenyon: Álomszerető

Miért: Toffytól kaptam kölcsön.

Tartalom: Egy férfi, akit arra kárhoztattak, hogy örök élete során több ezer asszony szeretője legyen. Julian mindent tud a nőkről; miként szóljon hozzájuk, mi a lelkük kulcsa és legfőképpen, hogyan tüzelje fel a testüket. Ám Julian átkozza azt a napot, amikor büszke spártai katonából szerelmi rabszolga, dicsőséges hadvezérből vágyakozó nők szexuális játékszere lett. Másnak a gyönyörű testek, a kéjes női sikolyok elérhetetlennek tűnő vágyak, neki véget nem érő kínok. Egy napon Grace Alexander hívatja a szexrabszolgát, hogy kielégítse vágyait, de a fenséges asszony – oly sok nő közül először – felfigyel a büszke férfira, és kettőjük szerelme talán még a szörnyű átkot is megtörheti… (Ulpius)

Vélemény: Már vagy két évvel ezelőtt ajánlották nekem Kenyont és a Dark Hunter sorozatát, de akkoriban hevesen ágáltam ellene, hogy én valaha ilyesmit olvassak. Jórészt azért éreztem így, mert éppen a J. R. Wardos korszakomat éltem a felnőtt könyvek terén, és sokaktól hallottam, hogy ez a széria sok hasonlóságot mutat a Fekete Tőr Testvériséggel. Igen ám, de azt csak sokkal később tette hozzá valaki, hogy még véletlenül sem Kenyon másolja Wardot, hanem fordítva, hiszen az írónő már több, mint tíz éve veti papírra - azaz, most már inkább klaviatúrára - a Sötét Vadászok történeteit. Már több, mint húsz könyvet írt meg úgy, hogy közben vannak azért más sorozatai is... Szóval le a kalappal előtte.Ő tényleg az a fajta, aki élete végéig írni fog. És prímán megél belőle. Ezt azért irigylem tőle rendesen, de térjünk át inkább magára, az Álomszeretőre.

A két főszereplőnk a Makedóniai Iulianosz és Grace Alexander. Hadd szögezzem le már rögtön az elején, hogy Iulianosz karaktere segítségével remekül bemutatja a klasszikus és hellenisztikus kor határán mozgó, ókori Görögországot. A pillanatnyi visszaemlékezéseit egyszerűen imádtam, de töredelmesen bevallom, hogy amikor az egész élettörténetét előadta, azt kifejezetten untam. Valamiért túlságosan is vontatottnak éreztem, és, bár voltak benne jó részek, folyamatosan azt mondogattam magamban, hogy "Csak legyen már vége". Ez szerintem annak tudható be, hogy mire idáig jutottam a történetben, már sokkal jobban érdekelt, mi lesz közte és Grace között, mint az, hogy mi történt vele a múltban - főleg, hogy ezt azokból a bizonyos villanásokból már korábban is prímán össze tudtam rakni az egész históriát. 

Ettől függetlenül, Iulianoszt egy egészen szeretetreméltó valakinek tartom, ráadásul azok a pillanatok, amikor a modern világgal próbál szorosabb ismereteket kötni, kifejezetten viccesek. Néha percekig szakadtam a nevetéstől, ezért félre kellett tennem a könyvet, nehogy véletlenül összekönnyezzem a lapokat. Ráadásul az is remekül visszaköszön olvasás közben, hogy az évezredek folyamán mennyire kihasználták szerencsétlen férfit. Noha általában a nők szokták alulértékelni magukat, és amolyan tárgyként tekinteni a testükre, jelen esetben Iulianosz jár ebben a cipőben. Annyi nőnek volt már a szexrabszolgája, hogy a legtöbbre nem is emlékszik, és nem is tudja elképzelni, hogy akadhat olyasvalaki ebben a világban, aki nem csupán az eszközt látja benne, ami a megidézője szexuális kielégülését szolgálja.

Gracet azért kedveltem meg, mert a maga módján nagyon is esetlen karakterről van szó. Egy szexuálterapeuta, akinek eddig egyetlen egy szexuális élménye volt, és az sem tartozott éppen a legkellemesebbek közé... Amikor ez kiderült, már én is megértettem, miért tartotta kissé ambivalensnek Selena - Grace legjobb barátnője - ezt a munkát a lány számára. Emellett Grace roppant segítő - és áldozatkész karakter, aki legalább olyan jó humorforrás volt, mint Iulianosz. Annak ellenére, hogy a kapcsolatuk a lehető legnevetségesebb alaphelyzetből indult, remek páros lett belőlük, akik végig szórakoztattak. 

Különösen tetszett, hogy mindkettejüknek külön-külön is megvannak a saját démonai, amikkel szembe kellett szállniuk a történet folyamán, annak érdekében, hogy együtt maradhassanak. Grace-t például zaklatja az egyik páciense, akitől szabályosan felállt a hátamon a nemlétező szőr is, pedig csak egy egyszerű halandóról beszélünk. Kenyon azonban olyan jól visszaadta a férfi elméjét fedő őrületet, hogy szó szerint beleborzongtam azokba a részekbe, amikor felbukkant. Nem ám az istenektől lelt ki a frász, vagy ilyesmi... 

Az már a fülszövegből is kitűnhet, hogy az egész történetet átitatja a mágia, és a görög mondavilág. Az utóbbi olyan szinten igaz, hogy a görög istenek egyre-másra bukkannak fel a történetben. Például Erósz, a nem is annyira szelíd motoros, a szerelme, Psziché, aki egy nagymellű szőkeség, és persze Aphrodité, a szerelem istennője... Akit az egyik pillanatban mindenkinél jobban utáltam, mert egy önző és arrogáns picsaként viselkedett, a következőben pedig egyenesen imádtam. Fura egy nőszemély, de szerintem éppen ez fogott meg benne.    

Nagyon tetszett, hogy a cselekmény igen pörgősre sikeredett, egyszerűen olvastatta magát, így néha azon kaptam magam, hogy nem bírom letenni a könyvet. Kenyon stílusa nagyon jó, bár, tudva, hogy a könyveit mindig más fordítja, félek, hogy azt a szintet, amit ebben a mostani fordításban megkaptam, a többiben már nem fogom. Azért bízzunk a legjobbakban!

Kedvenc karakter(ek): Grace, Aphrodité

Gyűlölt karakter(ek): Rodney

Pont: 9/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította: Varga Zsófia

Kiadta: Ulpius-ház

Év: 2009

Oldalszám:  448

Sorozat: Dark-Hunter (#1)

Jennifer L. Armentrout: Opál

Miért: Toffy ajánlotta.

Tartalom:  Senki sem érhet fel Daemon Blackhez.
Amikor elszánta magát, hogy kimutatja az érzéseit irántam, komolyan beszélt.
Soha többé nem kételkedem benne – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobbannak köztünk a lángok.
Csakhogy még ő sem védheti meg a családját, ha eltökélik, hogy kiszabadítják a szeretteiket.
Mindazok után, amiken keresztülmentem, én sem vagyok többé ugyanaz, aki voltam. Még mindig változom, és fogalmam sincs, mi lesz a vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibrideket tesztelő és kínzó titkos kormányzati szervezettel, ráébredek, hogy a képességeim nem ismernek határokat.
A halál a mindennapjaink részévé vált. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról kiderülhet, hogy valójában a halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza.
Akkor sem, ha az eredmény örökre darabokra töri az életünket.
Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják. (Könyvmolyképző)

Vélemény: Többektől is hallottam már, hogy alighanem ez az eddigi legjobb rész az egész sorozatban. Eleinte szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban, mert eddig mindkét kötetet nagyon szerettem, más-más okokból kifolyólag, így eléggé nehezemre esett elképzelni, hogy Armentrout képes lesz még magasabbra tenni a mércét egyetlen szérián belül. Most, végigolvasva... Azt hiszem, kezdhetek meaculpázni, amiért kételkedtem benne.

Mert ez a kötet tényleg fergetegesen sikerült. Kicsit olyan érzésem volt olvasás közben, mint annak idején, amikor először vettem a kezembe a Forbiddent. Akkoriban érettségiztem, és ahelyett, hogy a tételek felett görnyedtem volna, azt a könyvet olvastam. Most az utolsó uvm-ra kellett volna maximálisan koncentrálnom, erre folyton azon kaptam magam, hogy kedvem lett volna kikapcsolni az agyam, elfelejtkezni az egyetemről és minden másról is, s csak az Opalt olvasni. Persze, ez csak a vizsga után valósult meg... És akkor sem olyan gyorsasággal, mint szerettem volna, de ez egy egészen más történet.

A hangulat még mindig remekül illeszkedik a cselekményhez. Ez a kötet már nem annyira vidám, inkább komor, kissé borús hangulata van - mintha alkalmazkodna az éppen aktuális időjáráshoz -, de azért lépten-nyomon a humor is tetten érhető benne, amiről szokás szerint Katy és Daemon gondoskodik. A kapcsolatuk egyre mélyebbé válik, újra és újra szembesülhetünk vele, hogy milyen sokat jelentenek egymásnak. Most sem maradhattak el a romantikus részek, de ezúttal is igaz az, hogy nem zavaró. Armentrout épp annyit tesz bele, amennyire szükség van, nem akar túlzásokba esni, és ezt nagyon szeretem benne.  

Már többször megénekeltem, hogy én igazából nem Daemont szeretem a legjobban az ikerfiúk közül, hanem sokkal inkább Dawsont, aki tényleg olyan, mint egy ifjú Rómeó. Azaz, inkább csak volt. Mindaz, amin a DOD és a Daedalus "jóvoltából" át kellett mennie, igenis, kihatott a karakterére. Nem arról van szó, mint a legtöbb ifjúsági regényben, ahol egy esemény traumatizáló hatását egy, vagy jobb esetben két oldalban lerendezik, majd az adott karakter úgy viselkedik a továbbiakban, mintha mi sem történt volna. Dawsonból sugárzik a fájdalom és az elveszettség. Néha akadnak ugyan pillanatai, amikor szinte olyan, mint amilyennek a testvérei emlékeztek rá, de az esetek kilencven százalékában egy introvertált, a helyét egyáltalán nem találó valakiről van szó... Aki - pici spoiler - szeret embereket berúgni a csukott ablakodon, ha olyanja van, és később se nagyon gondolkozik el azon, hogy ezt talán nem így kellett volna.
Dee pedig remekül hozza a lányt, aki elvesztette a nagy őt, és ezért mindentől és mindenkitől elfordul, aki kapcsolatba hozható a fiú halálával. Ez persze teljesen érthető, de nem bírtam, hogy a regény majdnem végéig folyamatosan éreztette Katyvel, hogy mennyire neheztel rá a történtek miatt. Én a helyében inkább fogtam volna a valódi felelőst, és kivertem volna belőle a szuszt, és nagy ívben tettem volna rá, hogy a többieknek szükségük lehet rá egy adott ponton. Önző lennék? Biztosan. 
A cselekmény, úristen! Annyira magával ragadott, hogy az valami hihetetlen. Bár az Onyxban akadtak részek, amiket picit unalmasnak találtam, itt valósággal faltam a betűket, valahányszor alkalmam nyílt rá. Ezen a téren érezhető leginkább az eddigiek felülmúlása, amiről a kritika elején beszéltem Armentrout kapcsán. Izgalmas és kiszámíthatatlan. Ez olyannyira igaz, hogy az utolsó fejezetnél szabályosan tűkön ülve vártam, hogy mi lesz. És, hogy azt kaptam-e, amit vártam? Igen, sőt, sokkal többet. Olyan szívszorító, mégis megható, ám egyes pontjain abszolút megdöbbentő vége van, hogy kedvem lett volna kiabálni egy sort az írónővel, hogy ezt most miért kellett?! De igazából ezzel együtt is csak imádni tudom, és már alig várom, hogy augusztus végén jöjjön a folytatás.   

Kedvenc karakter(ek): Katy, Daemon, Dawson
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Kiadta: Entangled Teen
Év: 2014
Oldalszám: 452
Sorozat: Lux (#3)